Sándor János: Utóirat a 140 éves szegedi színház történetéhez

Az elmúlt ősszel ünnepelte a Szegedi Nemzeti Színház fennállásának 140-dik évfordulóját. A jeles alkalommal visszahelyezték a színház oromfalára annak a két kőtáblának rekonstruált másolatát, melyeket az 1940-es évek végének túlbuzgósága eltávolított. Ezzel az épület homlokzata – Tápai Antal 1954-ben készített, odaillő szobraitól eltekintve – visszanyerte eredeti látványát.

Az eltűnt kőtáblákkal, a gazdagmúltú teátrum történetének sok érdekes eseménye, színészcsillagainak emlékével együtt, már a feledés ködébe veszett. Közülük idéz fel most néhányat e sorok írója, mert, – vegyünk például egyet: – van még Szegeden, aki tudja, hogy mit falaztak a hajdani pallérok az épülő színház téglái közé?

Miután a város törvényhatósági bizottsága 1881. december 12-i ülésén elfogadta a színház Fellner és Hellmer által készített, a kor követelményeinek megfelelő terveit, jóváhagyta a költségvetést.[1] 1882. június 11-én ünnepélyes keretek között letették a színház alapkövét, és az építkezés megkezdődött. A sors különös játéka, hogy nem sokkal előbb, a színházépítéssel megbízott Jiraszek és Krausz vállalkozók megvették a lebontott, régi sópajták alapzatából kiszedett 42 köbméter terméskövet, amit az építkezéshez használtak fel.[2] A Magyar Kurir 1800. június 20-i száma azonban tudtunkra adta, hogy 1800 májusában Szegeden, Kelemen László „Magyar Játék Színi Társasága […] két első héten Fölső városon egy vólt puszta templomban, […] a két utolsón azomba a város közepe felé beljebb jövén, egy üress és tágas Só pajtában” tartotta előadásait. Így ölelkezik ma jelenben a múlt a jövővel, mert az első magyar színigazgató nyomait őrző, falakba zárt kövek, néma tanúi lettek az eljövendő színészgenerációk alakításainak is.

Kevesen tudják, hogy még el sem kezdődött a színház építése, máris vihar tört ki körülötte. Fellnerék megbízása heves tiltakozást váltott ki a honi építészek körében. „Mi nálunk a külföldi szakembereknek, úgy látszik, még most is több a becsülete, mint a hazaiaknak, a kik pedig – nem egyszer – bebizonyíták már, hogy becsületet vallanak tudományaikkal és műveikkel” – írta a Műszaki Hetilap.[3] Bobula János építész, szakíró[4] is hallatta szavát. „A hazai szakembereket nem lepte meg az, hogy Szeged, a par excellence magyar város, német építész által építteti színházát, mert hiszen azt már megszoktuk, hogy az idegennek elsőbbség adatik felettünk. Próféta nincs a hazában!”[5]

Tizenhat budapesti műépítész is levélben fordult Szeged város vezetőihez.

„Nem személyes érdek, még kevésbé annak tagadása, hogy Fellner műépítész úr neve biztosítékot nyújt egy jó színház építése iránt, hanem tisztán a magyar építészeti szakma veszélyeztetett érdeke vezérel bennünket felszólalásunkban. Sivár és örömtelen a magyar műépítészet múltja; szent kötelességet vélünk teljesíteni, ha annak jelene mellett bátran síkra szállva, jövőjét biztosítjuk. (…) Az nem lehet, hogy Szeged, szép hazánk legmagyarabb városa, első kulturális középületénél (…) érzékkel ne bírjon a magyar képzőművészet és annak egyik főága a magyar építészet iránt; az nem lehet, hogy Szeged városa rossz példával szolgáljon hazánk többi – tán kevésbé magyar – városainak egy »állandó színház« terv beszerzésénél követendő eljárásra nézve” – állt egyebek mellett a levélben. A tizenhat aláíró között megtaláljuk Hauszmann Alajos, Lechner Ödön és Ybl Miklós nevét is.[6]

A város törvényhatósági bizottsága 1881. július 11-én tárgyalta a műépítészek levelét. A bizottság elismerte az építészek hazai mellőztetés miatti sérelmét, de arra hivatkozott, hogy olyan kevés pénz állt rendelkezésükre, amiből nem tudták volna egy pályázat költségeit fedezni. Egyébként is a levél elkésett, mert a felsőbb hatóságok már jóváhagyták a színház elkészült terveit, ezért okafogyottá vált.[7]

Ám a színházépítés nem csak keserűséget hozott, reményt is ébresztett. A remény adta a kor legendás színésze és korát megelőző rendezője, Molnár György[8] kezébe a tollat. Molnárt jól ismerték a szegediek. 1860 őszén társulatával valósággal „kis forradalmat” robbantott ki a városban, és minden csőd felé bukdácsoló magándirektort ő húzott ki a pácból vendégszerepléseivel az 1870-es, 80-as években. Ezúttal valóságos tanulmányt írt A szegedi színház címmel, melyben az új teátrum feladatait, szellemiségét igyekezett meghatározni. „A szegedi színház az, amely hazai színészetünk életében irányt adhat egy óhajtott, egy általánosan kívánt és már fölötte szükséges fordulatnak” – írta egyebek mellett. – „Háromszoros gyilkosa volna az, aki a szegedi színház ügyét kezében tartva, annak sorsát úgy intézné, hogy puszta üzlet legyen ez is s nem a hivatásé; hogy ne a drámai művészet foglalja el benne az első helyet, kiváltképp a honi drámai művészet. (…) Végső vára már Szeged a drámaművészetnek.”[9] Máig hangzó szavak!

Segítő szándék vezette Galó Györgyöt, a Népszínház főgépészét is, amikor papírra vetette a Szegedi Híradónak elküldött A szegedi új színház építéséhez című cikkét. „Nem mulaszthatom el” – indokolta megírását, hogy – „a most bevégzett tervekre vonatkozólag néhány csekélységnek látszó, de a színház  technikai részének kezelésére mégis nagyon fontos részekre a terveket vizsgáló bizottságnak gyakorlati tapasztalataimmal a tervek megvizsgálását megkönnyebbítsem. (…) Fellner úr igen ízlésszerű nézőtért épít és hátsó tereket is, (…) de ami későbben két három év után, vagy hamarább is – előfordul, és nehézségeket okoz, azt Fellner úr nem tudhatja, mert (…) a ki éveken át a színpad helyiségeiben a sokféle igényeket tapasztalja, nem adja Fellner úrnak tudtára.”

Nyolc pontban sorolta fel azokat a építészeti hiányosságokat, melyek később a színház mindennapi munkáját megnehezítheti. Ezek közül a három legfontosabb a díszletraktárt, a díszletkészítő műhelyeket és a festőtermet érintette. Írása megjelenésekor azonban már elfogadták a kész terveket melyek megvalósításakor, észrevételeit nem vették figyelembe. A szegedi színház a mai napig nyögi ennek következményeit.[10]

Ki volt ez a mára már elfeledett Galó György[11], aki vette magának a bátorságot, és Európa egyik leghíresebb színházépítőjének színházterveit bírálattal illette? Egy becsvágyó, magyar asztaloslegény. „Olyan agyafúrt, mint egy székely góbé s alapos tudású, mint egy német. Magamagát művelte ilyenné: asztaloslegényből színpadi gépművésszé. Mert az való művészet, ha nem bűvészet, ahogy ő dolgozik. S mi mindent fundál ki, hogy gyorssá, láthatatlanná tegye fogásait! Itt egy csapóajtó nyílik meg, ott egy drótzsinór rántódik oldalt s a város helyén már ott a háborgó tenger vagy az ősi rengeteg, vagy amit akarsz.” – írta róla Verő György.[12]

Galó György – akinek az 1994-ben kiadott Magyar Színházművészeti Lexikon már a nevét sem említi – 1845-ben született Pesten. Még csak 18 éves volt, és az asztalosmesterséget tanulta, amikor a Budai Népszínház[13] igazgatója, Molnár György egy nagy párizsi látványosság, Az ördög pilulái bemutatójára készült. Párizsból hozatott gépmestereket, hogy a boszorkányos trükkökhöz átépítsék a színpadot. A színház iránt érdeklődő legény, hogy a színpad titkait ellesse, melléjük szegődött segédmunkásnak. Alaposan megfigyelt és megjegyzett mindent s bár még kitanulta a műasztalos mesterséget, utána már nem foglalkozott mással, csak a színpaddal.

Galó életében fordulópontot jelentett a második pesti magyar színház, a Népszínház építésének megkezdése. 1873 végén a sajtó Egy színpad, címmel tudósítást közölt. „Galó György színházi gépmester jelenlegi műhelyében egy nagyszerű mintaszínpadon dolgozik, melyet annak idejében a népszínház bizottságának készül bemutatni.” – írta a szerző, majd részletesen ismertette a készülő maketten látható színpadtechnikai felszereléseket. Végül beszámolóját így fejezte be: „Galót – mint a Reform írja – Molnár György serkentette e mű elkészítésére, mely után a népszínház színpadját czélszerűen be lehet rendezni, annál inkább, mert nálunk még nem építettek színházat, melynek színpadi belső berendezése alkalmas lett volna.”[14]

A színház leendő főrendezőjének javaslatára fel is kérték a tehetséges Galót, – akit még a Budai Népszínházból ismert, hogy az épülő teátrum színpadtechnikai felszerelésének terveit készítse el. „Amikor megkapta a megbízást” – emlékezett igazgatója, Rákosi Jenő –, „elindult a saját költségén ki Európába egész Párizsig, megnézni, ahány nevezetes színpad van, valamennyit. Mikor megkérdeztük miért teszi ezt, azt felelte, azért, hogy meggyőződjék, nincsenek-e az ő eszméi talán már másutt megvalósítva. És mikor megjött, megcsinálta színpadunkat, úgy hogy később a legnagyobb és legváltozatosabb látványosságokat könnyen lehetett bele alkalmazni.”[15]

Bár Galó minden energiáját a Népszínház pályázatára készülő makettre fordította, mégsem az lett az első színház, melyet tervei alapján készült színpadtechnikával láttak el. „Az aradi színház lesz az első magyar színház, melynek gépezetét magyar ember készíté” – adta hírül 1874-ben a pesti sajtó. „Az ottani lap a legnagyobb dicséreteket mondja róla. Maga a gépmester Galó György egy magánylevélben is dicsekedve emeli ki, hogy munkája felülmúlta a bizottság és főképp a szakértők várakozását. (…) Most még csak az a kívánságom maradt hátra, hogy egy olyan színpadot szerelhessek föl, melyben minden néven nevezendő gép elhelyeztetik, mert nagyon szeretném megmutatni, hogy e tekintetben külföldi gépész nélkül is tudunk színházat csinálni, csak legyen, a ki egy magyart megbízni mer” – fejezte be levelét Galó.[16]

Aradi munkája mintha jól sikerült főpróbája lett volna a műasztalosból gépmesterré avanzsált tervező tehetségének. Alig tért vissza a fővárosba, a Népszínház-építő bizottság 1874. március 21. ülésén, „a pályázók közül Galó György gépész terve fogadtatott el, beható megvizsgálás után.”[17] A hangos siker sem késett sokáig. A Népszínház 1875. október 15-i megnyitását követően a fővárosi lapok egyként elismerték, hogy az új színházat „a színpad konstrukciója és gépezetei elsőrendűvé teszik Európában.” Molnár György főrendező, aki mindennapos rendezői munkája közben használta is a színpadtechnikát, ugyancsak elragadtatott véleményének adott hangot. „Európának nincs az az elsőrangú színpada, mely szerkezetére nézve jobb, tökéletesebb volna. Galó György gépész valódi remeket csinált az óriási színpad szerkezetével s annál inkább büszkék lehetünk rá, mert tetőtől talpig magyar munka eredeti invencziókkal, mert ilyenek is vannak a gépezetek között.”[18]

A magyar szívű „gépművész” nem csak a gépekben, a nyelvben is pártolta a hazait. A színpadi gépezeteknek az addig használt német helyett magyar nevet adott, és ösztönzésére „a népszínház összes díszítői, világosítói, tűzoltói és kellékes segédei elhatározták, hogy a színházon belül ezentúl csupán magyarul fognak beszélni.”[19] Színpadtechnikai eszközeink magyar nevének egy része az ő leleménye.

Népszínházi sikerét követően több épülő színház színpadgépészetének megtervezésére kérték fel Galót. 1881-ben a pápai, 1883-ban a nyitrai és a szegedi teátrum színpadának terveit készítette el. Ez utóbbinál alkalmazkodni kellett az épület már kész tervrajzaihoz, de még így is korának egyik legmodernebb színpada várta a város közönségét. Lehetőségeit mutatta a megnyitó tervezett látványos előjátéka, aminek „forgatókönyvét” az Ország-Világ közölte. „A függöny felgördültekor az ár betör Szegedre és elönti a várost. A díszleteket Lehmann festette, a gépezetet Galó György, a népszínház főgépésze készítette. Szeged nemtője (Nagy Ibolyka) panaszhangokba tör ki a vész miatt, ekkor megjelenik a Részvét (Hunyadi Margit) s vigasztaló szavakat intéz hozzá, segélyét ajánlva fel. A felhők közt, mint ködfátyolkép a király szavai villannak elő: »Szeged szebb lesz, mint volt«. A következő képben kiemelkedik az új színház a korzóval, Tisza-parttal, majd az egész város, míg a felhők közt elvonulnak ama fővárosok nevei, melyek nagyobb adománnyal járultak az újjáteremtéshez. Végül a király mellszobra emelkedik ki, mire a díszbe öltözött szegedi hölgyek megkoszorúzzák a szobrot. Az egész személyzet megjelenik a színpadon s a prológ, a himnusz eléneklése mellett ér véget.” [20]

Az 1884-es év keserű epizód volt Galó életében. Bizonyított színháztechnikai sikerei ellenére, nem bízták rá a készülő operaház színpadának tervezését. Bécsből hozattak gépészt, aki kísérletképpen (!) beépítette az opera színpadát az aszfaleiával. Víznyomással működő, vas-monstrumra épített, nehézkes, lassú, lusta gépezettel, Galó könnyűszerkezetű, mozgékony, fürge, kipróbált mechanizmusai helyett. Talán ennek is köszönhető, hogy – bár a színpadtervezéssel nem hagyott fel, – érdeklődése egyre inkább a színházvezetés felé fordult.

1890-ben azután Galó György a népszórakoztatást szolgáló városligeti Vurstli területén Horváth Zsigmond súgóval megalapította a Hőköm Színházat. A fából készült „színkör” a nevét a Népszínház nagysikerű Hőköm Mátyás című látványossága nyomán kapta. A társigazgatók személyében nem két újabb komédiás, hanem két vérbeli színházi ember telepedett a Városligetbe. Kezdetben sok zenével, tánccal, dramolettekkel, – mondjuk ki: – varieté műsorral szálltak be a ligeti versenybe, a vurstli-színvonalnál jobb előadásaikkal. Galót azonban ez nem elégítette ki. Ő igazi színházat akart, ahol meghonosíthatja a magyar színjátszást a nagyrészt német nyelven szórakoztató Városligetben. Szakított a céljával egyet nem értő társával, és Szalkay Sándor színésszel kibérelt egy fából készült arénát, a Műszínkört. Terve megvalósításához átépítette a régi épületet és a legkorszerűbb színháztechnikai eszközökkel szerelte fel. Bár korábbi társa, a sértődött Horváth Zsigmond,   Fisch Ferenccel a Varieté Színpad igazgatójával jogi és egyéb eszközökkel is igyekeztek megakadályozni megnyitását,[21] az újjá alakult színház 1896-ban, a millennium évében, Magyar Műszínkör néven megkezdte előadásait. Az új játszóhely bravúros színpadi trükkjeivel, magyar műsorával elhódította a német előadások közönségét, és a Városliget egyik állandó intézményévé vált. Az alapító társulat játéktanítója, – ma játékmesternek hívják, – a szegedi születésű Érczi (Rézeki) Ferenc színész volt, egy palánki szabómester, Rézeki Mátyás fia. Az 1920-as évek derekán, egy másik szegedi, a későbbi színműíró, nótaszerző, majd színigazgató Erdélyi Mihály is, rendező és balettmesternek szerződve, ebben a színházban kezdte magasra ívelő pályafutását. [22]

1924 őszén viharfelhők gyülekeztek a Magyar Műszínkör fölött. „Napok óta riasztó hírek keringenek körülöttünk. Azt mondják, lebontják a Műszínkört” – írta a Ma Este 1924. október 2-i száma. A cikk bemutatta azokat, akik „hajdanában itt tanultak röpülni a siker szárnyán és azokat is, akiket lebontanak majd most a színkörrel együtt. Itt van mindjárt Galó György bácsi, aki mostan már nyugalomban van. 80 esztendős. Most két hölgy vezeti a színházat: özvegy Szalkay Sándorné meg Galó György lánya. (…) Találgatás, csüggedés és reménykedés szegény ligetiek élete.” [23]

A Műszínkört nem rombolták le. Némi újjászervezéssel tovább élt. Túlélte alapítóját Galó Györgyöt, aki 1928. augusztus 30-án az égi színházba költözött, de a második világháború poklát már nem élhette túl.

Ne felejtsük el mi, Galó György késői utódai, ezt a magyar nyelvünkért is sokat tevő, nagyszerű embert, akinek színpadtechnikai alkotásai annyi nézőnek szereztek felejthetetlen élményt a két haza színházaiban.

Érdekes, ha az utókor gyarló emlékezetére gondolok, Jászai Mari szavai jutnak eszembe. „Közös színészi sors. Jónak, rossznak egyaránt. Minden színész, aki lelép a színpadról már csak tavalyi felhő.” Igen! A feledés felhőjébe tűnt annak a három hajdani színésznek emléke is, akik egykor a Szegedi Városi Színház örökös tagjai voltak.

A Szegedi Napló 1879. november 27-i számában Aradi Gerő színigazgatóhoz intézett nyílt levélen akadhatott meg az olvasó szeme.

Arra kérem Önt, engedje meg, hogy én legyek a szegedi színháznak tiszteletbeli tagja. (…) Föltettem magamban, hogy Szeged városának fénylő, boldog városnak kell lenni, ennek elérésére tőlem telhetőleg én is mindent elkövetendek. Az én hálám és szeretetem nem engedné meg, hogy ott föllépti díjért működjem.
                                                                                      Prielle Kornélia

Az aláíró a magyar színházművészet egyik legnevesebb művésznője, a budapesti Nemzeti Színház tagja. Francia emigráns családból származott és már tizenöt éves korában – 1841-ben – színpadra lépett. Ragyogó szépsége és kivételes tehetsége hamar a legjobbak sorába emelte. Bejárta az ország szinte valamennyi színpadát. Együtt játszott Dérynével, Egressy Gáborral, Laborfalvy Rózával és Szentpétery Zsigmonddal. 1846 decemberében, a debreceni színházban látta őt játszani Petőfi, és az előadás után, feledve kedvesét Szendrey Júliát, megkérte a színésznő kezét, aki boldogan mondott igent. A frigy azonban nem jött létre, mert éjszaka nem találtak papot, aki szentesítette volna a hamar-házasságot.

De térjünk vissza a levélhez. Prielle nem véletlenül kérte a tiszteletbeli tagságot – ami a kor fogalmai szerint a mai örökös tagságot jelentette –, ugyanis ő volt a Víz előtti utolsó előadás, a március 4-i – nomen est omen[24] – Permeteg eső főszereplője. Ezután tiltotta be a főkapitány a színház működését, majd a Tisza, 12-én elöntötte a várost.

Prielle kérését a direktor és a Színügyi Bizottság teljesítette s a művésznő, a november 29-i színháznyitó előadáson fellépett A szikra című francia vígjáték főszerepében. Ezzel ő lett, a szegedi színház első tiszteletbeli (azaz örökös) tagja, majd két év múlva, 1881-ben a budapesti Nemzeti Színházban is ő volt az első örökös tag. A művésznő, később még gyakran játszott a Tisza-parti városban, ám fellépti díjat sosem fogadott el.

Nem mindennapi módon szerződött a Budapesten, 1883-ban született Herczeg Vilmos a szegedi Városi Színházhoz. Szenvedélyes focirajongó volt, aki egy jó meccs reményében a világ végére is elment. 1922-ben a Budai Színtársulat tagjaként, egyszerre kínálta meg szerződéssel a miskolci és a szegedi színigazgató. Éppen akkor játszott a két város csapata a Diósgyőr és a Szegedi AK a vidék legjobbja címért. A bohém Herczeg úgy döntött, a győztes csapat városába ír alá szerződést. A nevezetes meccsen 5:2-re a Szegedi AK győzött. A remek komédiás igen hamar népszerű lett a Tisza partján, társulatban és a közönség körében egyaránt. Művészete hatalmas ívű. Tiborctól Zsupánig, a Bűn és bűnhődés Marmelodovjától a János vitéz francia királyáig terjedt, sőt kisebb szerepekben és operákban is szívesen lépett színre. Karakteralkotó képessége, mély emberségéből fakadó humora a szegedi színjátszás egyik óriásává emelte őt.

Ezért adományozta neki Szeged szabad királyi város tanácsa huszonötéves színészi jubileuma alkalmával, – viszonylag rövid szegedi tartózkodása ellenére, – 1928. január 23-án az „örökös tag” címet. A nagy gonddal elkészített okmányt Gyólay Ferenc rajzolta meg, szövegét Sz. Szigethy Vilmos főlevéltáros fogalmazta a régi oklevelek stílusában. Az okiratot március1-én, egy ezüstkoszorú kíséretében adták át az ünnepeltnek.[25] Méltó helyre került a megtisztelő cím, hisz Herczeg valóban papja volt Tháliának, aki a színházat a művészet szent templomának tekintette. Negyvenhárom évet töltött el a szegedi teátrum deszkáin, melyek egész világát jelentették, s ahonnan csak a halál parancsolta le 1965-ben. A Dugonics-temető díszsírhelyének hantjai alatt álmodik focimeccsekről, és örök szerelméről, a színházról.[26]

A harmadik, egykori örökös tag, Szegedi Szabó István, talán még az előbbinél is furcsább oknak köszönhette, hogy szegedi színész lett. „Szegeden, a Tisza szerelmeseként születtem, 1896. december 7-én – írta önéletrajzában. – Gyermekéveim is a Tisza hátán teltek el. Már kisdiák koromban volt egy apró csónakom, melyben a vízen éreztem igazán otthon magam.” Ezért örült, hogy a háború kitörése után behívóján szolgálati helyéül a Monarchia leghatalmasabb hadihajóját, a Szent Istvánt jelölték ki, s ott a második torony középső ágyújához osztották be. Itt teljesített szolgálatot két színész is, akiktől sokat hallott a színészéletről. A háborút baj nélkül vészelte át 1918. június 9-ig. Akkor Raguza – ma Dubrovnik – közelében, egy olasz gyorsnaszád megtorpedózta a Szent Istvánt, s ő a süllyedő hajóról a tengerbe ugrott. Az olajos vízben, az életéért küzdve – hogy a reményt életbe tartsa magában –, képtelennek tűnő fogadalmat tett: ha túléli, színésznek áll.

A Monarchia összeomlása után, hazavergődve szülővárosába, betartotta fogadalmát. Abban az időben működött Szegeden a kitűnő jellemszínész, Szeghő Endre magán színésziskolája, ahol a színészmesterséget Szeghő, az irodalmat Juhász Gyula tanította. Itt ismerkedett a szakma első lépéseivel a szerencsésen megmenekült, majd a Városi Színházhoz szerződve végigjárta a színészi szamárlétra minden fokát. S mert eredendően színészvér csörgedezett ereiben, az idő multával, emberábrázoló képessége egyre jobban kiteljesedett. Színészi palettáján hamarosan jobbnál jobb szerepek sorakoztak. Bánk bán, Lucifer és a Rómeó és Júlia Lőrinc barátja. Eljátszotta a Halált a Jedermann-ban és ő volt Mészáros Ági Édes Annája mellett Vizy Kornél.

1939 januárjában színigazgatója, Sziklai Jenő előterjesztésére a Színművészeti és Filmművészeti Kamara levelet intézett Szeged város polgármesteréhez. Ebben közölték, támogatják „Szabó István örökös tagsága ügyét.” Ezt követően a Színügyi Bizottság javaslatára a polgármester szeptember 4-én Szabó Istvánt „a szegedi színház tiszteletbeli örökös tagjának kinevezte.”[27] A „tiszteletbeli” jelző azt jelentette, hogy a kinevezés nem járt anyagiakkal, valamint az egymást követő magánigazgatókat nem kötelezte az örökös tag szerződtetésére. Természetesen ez vonatkozott Herczeg örökös tagságára is.

Szabó a második világháború után pesti színházhoz szerződött, s megkülönböztetésül nevéhez ragasztotta a „Szegedi” előnevet. Színházi fellépései mellett a Magyar Rádió is foglalkoztatta. Majdnem egy évtizedig ő vezette a Miska bácsi levelesládája adásait. 1980. április 2-án hunyt el. A farkasréti sírkert őrzi hamvait.

Három elfeledett művész. Három tavalyi felhő. Színészek, akik művészetükkel, emberségükkel bizonyították, helyük van az örökös tagok sorában. Talán lesz egyszer valaki, aki felhelyezi az ő képmásukat is a szegedi színház falára, a már ott lévő örökös tagok arcképei közé.

Megjelent a folyóirat 2024. júniusi számában

Jegyzetek

[1]  SzV Th B kgy jkv. 510/1881. sz.

[2]  A vásárlásról hírt adott a Szegedi Híradó 1881. okt. 27-i száma.

[3] Műszaki Hetilap 1881. július 17.  142. p.  A szegedi állandó színház fölépítése 

[4] Bobula János (1844-1903) A Magyar Salon szerint a főváros 9 legnevesebb építészei közé tartozott.

[5] A szegedi színház In: Gazdasági Mérnök 1881. január 5. 

[6]  A levelet teljes terjedelmében Az Építési Ipar V. évfolyam, 1881. július 10-i száma közli.

[7] Szv Th B kgy. jkv B 285/1881. sz. és SZVT ir. 6514/1881 lt. sz.

[8] Molnár György (1830-1891) színész, rendező, a Budai Népszínház megteremtője, a Nemzeti és a Népszínház főrendezője. 

[9] Molnár György: Világos után. Arad, 1882. 210-231. o. Az írást a Szegedi Híradó folytatásokban közölte.

[10] A szegedi új színház építéséhez. In: Szegedi Híradó 1881. november 4. 

[11] Galó György nevét a korabeli újságok egy l-el írták, én is így írom.

[12] Verő (Hauer) György (1857-1941) rendező, színháztörténeti író. Verő György: Blaha Lujza és a Népszínház. Budapest, Franklin, é. n. 104. o.

[13] Kevesen tudják, hogy „Molnár György hírneves színész alakította át Mátyás királynak (…) istállói romját Budai Népszínházzá.” Rákosi (Kremsner) Jenő (1842-1929) író, újságíró, színházigazgató. Rákosi Jenő: Emlékezések 1. Budapest, Franklin Kiadó, é. n. 100-101. o. A színház a Lánchíd budai hídfőjénél állt.

[14] A Hon 1873. december 10. 10. o.

[15] Rákosi Jenő: Emlékezések 2. Budapest, Franklin Kiadó, é. n. 51. o.

[16] A Hon 1874. augusztus 19. 2. o.

[17] Budapesti Közlöny 1875. március 24.

[18] Molnár György: Világostól Világosig. Arad, Nyomtatott Ungerleider Albertnél. 1881. 479. o.

[19] A Hon 1880. október 16.

[20] Ország-Világ 1883. augusztus 11. 527. o.

[21] Kísérletük ellen írta Galó a Memorandum a városligeti Műszínkörről című röpiratát. Kiadta a Budapesti Hírlap nyomda 1897. február 10-én.

[22] Életrajzukat lásd Sándor János: Százados színházkrónika. Szegedi színházi és színészeti kataszter. Szeged, Ariadne press, 1994.

[23] Idézi: Alpár Ágnes: A Városliget színházai. Budapest, OSZMI, 2001. 60. o.

[24] A nomen est omen jelentése: a név – esetünkben cím – előjel.

[25] Az oklevél másolatát a Schöpflin Aladár szerkesztette Magyar Színművészeti Lexikon II. kötete közli. Az átadásról SzVT ir.  2053/1928. lt. sz.

[26] Sírhelye: V/B-10-20   Tóth Tamás: Szeged jelesei szegedi temetőkben. Szeged, 2001.

[27] SzVPH ir. 2/1939. lt. sz.