Bátyi Zoltán: „Számomra a fotózásban a legfőbb élmény, ha sikerül megfagyasztanom az időt képen és emlékeimben is”

Beszélgetés Vadász Anna „mosolytervező” fotográfussal

Még csak hetedikes általános iskolás volt Vadász Anna, amikor országos fotópályázaton kiállították képét. Az ifjú hölgy természetfotósi munkásságát azóta már számos díjjal ismerték el, neves folyóiratok címlapjára felkerültek fotói, sok kiállításon megtekinthették képeit az érdeklődők. Az édesapja nyomdokaiba lépő alkotó mégis azt mondja, munkájában a legfontosabb az, hogy fogszabályozó szakorvosként kiválóan teljesítsen, a fotózás olyan hobbija, amit magas szinten kíván művelni.

– A sikeres szegedi fotográfusokat bemutató sorozatunkban legutóbb Vadász Sándorral ismerkedhettek meg lapunk olvasói. Most Önt, a lányát, Vadász Annát kérdezem arról, minek köszönhető, hogy egy családban két, országosan is elismert természetfotós dolgozik. De mielőtt ezt megbeszélnénk, arra kérem, mondja el, milyen út vezetett odáig, hogy elmondhassa: civil szakmájában mosolytervezéssel foglalkozik?

– Talán azzal kezdeném, hogy eddig életem szinte minden fontos mozzanata Szegeddel kapcsolódik össze. Itt születtem 1994 júliusában, és ez a város valamint környéke az, amelyet gyerekkorom óta a családi sétáink, kirándulásaink során nagyon megszerettem, Újszegedi lakosként nagyon korán felfedezhettem a liget minden zugát, a Maros partján számtalanszor megfordultam, mint ahogy a füvészkertben is, hogy csak három olyan helyet említsek, ahol már gyerekként megszemlélhettem a városon belül a természet kis csodáit. De a felsorolásból nem hagyhatom ki a Fehér-tavon tett látogatásainkat sem, ahol szintén már gyerekként felfedezhettem, mennyi kincset rejt a szegedi tájkörzet. Itt találkoztam először természetfotósokkal, akiknek munkáját látva egyrészt arra jöttem rá, hogy ez a vidék nem csak a szegedi természetszeretők számára nagy érték, hanem az ország más részéről érkezők számára is egy kincsesbánya, ahol olyan fotókat készíthetnek, amilyeneket máshol nem. Ez is közrejátszott abban, hogy nagyon korán beleszerettem a fotózásba. De Szegedhez köthetők tanulmányaim is, hiszen az általános iskolát az újszegedi, ma már Gregor József operaénekes nevét viselő intézményben végeztem el, majd, mint a természet és az élővilág nagy kedvelője a Radnóti gimnázium biológia tagozatát választottam a továbbtanuláskor, hiszen ez a tantárgy is gyerekkorom óta nagyon közel állt hozzám. Az egyetemi tanulmányaimat is Szegeden folytattam, és hogy miért a Szegedi Tudományegyetem Fogorvostudományi Karára adtam be a jelentkezési lapomat? Nos, olyan hivatást kerestem, ahol kiélhetem a kreativitásomat, hiszen – és már megint a gyerekkorig kell visszanyúlnom – mindig nagyon szerettem különböző dolgokat alkotni, legyen szó akár gyöngyfűzésről, gyurmázásról, rajzolásról és természetesen a fotózásról, ami aztán alapvetően befolyásolta életem alakulását. A fogorvosi kar nagyon jó választásnak bizonyult, szeretettel, nagy lelkesedéssel végeztem itt tanulmányaimat, és ennek köszönhető, hogy 2018-ban summa cum laude minősítéssel diplomáztam. De hogy rátérjek a kérdésében felvetett és talán kicsit rejtélyesen hangzó mosolytervezésre, elárulom, ez nem más, mint a fogorvosi munkám része. A kiindulási állapot során elkészített standardizált fotódokumentáció és a szoftver segítségével olyan komplex módon tudjuk számítógépen tervezni eseteinket, ami jelentősen növeli a kapott funkcionális és esztétikai eredményeket. Kiemelkedő előnye a számítógépes tervezésnek, hogy a páciensnek be tudjuk mutatni a kezelés várható kimenetelét, így láthatja a jövőbeli mosolyát. Nagyon jól fel tudom használni fotós tudásomat, hiszen képeket készítünk nemcsak a fogazatukról, hanem az arcukról is. Ez azért nagyon fontos, mert az arckarakter meghatározó szempont a tervezés során, az egyéni archarmóniát figyelembe véve, csak olyan tervek jönnek létre, amelyek természetes látványt nyújtanak. A beavatkozás akkor kezdődik meg, ha a tervezet elnyeri a kezelt személy tetszését.

– Életének fontos állomásait említve eddig leginkább a természetszeretetéről, a tanulmányairól és választott szakmájáról beszéltünk, de máris sokszor említette fotózást. Most pedig következzék életének másik oldala, a fotózás, aminek kezdete, mint kiderült, szintén a gyerekkorhoz köthető.

– Nagyon nagy szerepe van édesapámnak, Vadász Sándor természetfotósnak abban, hogy korán kezembe vettem a fényképezőgépet. Az első képeimet még a család hagyományos, filmes gépével készítettem, amikor a szüleimet örökítettem meg. Ez fekete-fehér felvétel volt, majd amikor kezdett teret hódítani a digitális technika, már egyre nagyobb örömmel és kíváncsisággal készítettem az újabb és újabb felvételeket a családi házunk kertjében lévő virágokról, rovarokról és a környezetünkben lévő tájakról.  Édesapám nagyon sokszor vitt magával madarászni, rengeteg fajt megismerve mind jobban lekötött a természet jelenségeinek megörökítése. Mivel rendkívül érdekelt a biológia, mint azt már a pályaválasztásról szólva említettem is, fotós sorsom nagyon korán eldőlt, és azóta is a természetfotósok táborában készítem alkotásaimat. Rengeteget kirándultunk az országban, megismerkedhettem számos tájegység jellegzetességeivel. Ebből kettőt külön is kiemelnék, családi kötöttségeim miatt. Mivel édesapám Észak-Magyarországól származik, a Bükk területén is sokat fotóztam, édesanyám szülőhelyéhez, Bácsalmáshoz kapcsolódva pedig a városkához közeli Sóstó madárvilága is fontos témám lett. Fogalmazhatok úgy, hogy barangolásaim során mindinkább magával ragadott a természet csodálatos világa, hajtott a kíváncsiság, mindent szerettem volna megismerni, és ezzel egy időben rögzíteni is az élményeimet. Ha pontos időhöz akarnám kötni, mikortól életem része a fotózás, azt mondhatom, hetedikes általános iskolás koromtól vált igazán rendszeressé hétköznapjaimban a fényképezés.

– És az mikor derült ki, hogy nem csupán a lelkesedése adott ehhez a szenvedélyhez, hanem a tehetsége is? Mert képeit elnézve úgy látom, nem csak fogorvosként, hanem fotográfusként is szép mosolyt „tervez”, pontosabban rajzol a képeit nézők arcára.

– Azért említettem a hetedik osztályt, mint fontos mérföldkövet, mert akkor döntöttem úgy, hogy szélesebb körben is bemutatom, mire vagyok képes. A NaturArt-Az Év Természetfotósa pályázaton 2007-ben a kiállítási falra került egy képem, és felidézni is öröm, hogy ez mekkora boldogságot jelentett számomra. Fontos állomása fotós pályafutásomnak, hogy 2010-től két éven keresztül elnyertem a MOL Új Európa Alapítvány tehetséggondozó pályázatának támogatását, amelyből az első saját digitális gépemet, egy Canon EOS 7D fényképezőgépet és több objektívet tudtam vásárolni. Később sok fotópályázaton is sikeresnek bizonyultak képeim. Csak a legkedvesebbeket említve: több második-harmadik helyezést is elérve 2011-ben elnyertem a NaturArt „Az Év Ifjú Természetfotósa” díjat. Külföldről is kaptam elismerő visszajelzéseket, így például a Sony World Photography Aword-on a legjobb 10-be jutott az egyik képem, illetve Spanyolországban a Memorial Maria Luisa pályázaton több fotómat is kiállították. Számos tárlaton szerepelhettem Magyarország különböző városaiban is. Ezek közül előbb egy szegedi bemutatkozást emelnék ki, mert különösen nagy örömet szerzett számomra, amikor a Szegedi Tudományegyetem Rektori Hivatalának Átriumában közel fél évig tekinthették meg az érdeklődők egy fekete-fehér és drónfelvételekből álló, édesapámmal közös fotókiállításunkat. A másik nagyon kedves kiállítás számomra, ami azt is bizonyítja, hogy nem csupán a természetfotózás köt le, a párommal, Jeney Balázs festőművésszel közösen rendezett tárlat. Ennek különlegességét az adja, hogy hogy ismerőseinket, barátainkat kértük fel arra, álljanak nekünk modellt különböző történelmi és mitológiai témákban. Balázs az ezek alapján készült fotóimról készített festményeket. Tudomásom szerint ilyen kiállítás hazánkban még nem volt, de külföldön sem sok hasonlót lehetne említeni.  A felsoroltak mellett megemlíteném, hogy sikerült több folyóirat címlapjára kerülnöm, számos kiadvány, így például a Természet Világa, Természetbúvár magazin közölte képeimet. De érkezhet bármennyi elismerés, soha nem azért fotóztam, hogy kitüntetéseket érjek el. Számomra a fotózás nem megélhetési kérdés – főállásban fogszabályozó szakorvosként dolgozom az SZTE Arc-, Állcsont- és Szájsebészeti Klinika Craniofaciális szakrendelésén –, hanem hobbi, igaz, nagyon fontos tevékenysége hétköznapjaimnak.

– Lelkes szavaiból eddig is biztosra vettem, hogy nem a siker hajszolása, a mind szélesebb körű ismertség ösztönzi az újabb és újabb fotók elkészítésére. De megfogalmazná, mi az, ami miatt úgy érzi, a fényképkészítéssel teljesedik ki igazán az élete?

– Számomra a fotózásban a legfőbb élmény, ha sikerül megfagyasztanom az időt képen és emlékeimben is. Vagyis azt a pillanatot rögzíthetem, fotózzak bármit is, amit én fontosnak érzek, megőrizhetek, mert úgy érzem, így válnak maradandóbbá az élet élményei. Az pedig csak tovább fokozza az örömömet, ha azt látom, hogy az ilyen fotón „megfagyasztott” pillanatot szemlélő arcán is örömöt látok, csillogó szemeket, mosolyt. Ilyenkor derül ki, hogy a fotózás nagyon jó eszköz arra, hogy megmutassuk azt másoknak, amit esetleg ők is láthattak volna, csak éppen nem vettek észre, és így a felfedezés örömével is megajándékozhatom őket. A fotózás azért is fontos számomra, gondolok itt leginkább a természetben készített képekre, mert így van egy cél, amiért elhagyjam a várost, kiszabaduljak annak rohanásából és zajából. Ilyenkor egyébként olyan jelenségeket tudok lefotózni, amelyek talán egy hét vagy jobb esetben pár év múlva már nem láthatók. Ugyanis a világot járva azzal szembesülök, hogy a természetnek olyan nagyfokú pusztítása zajlik, amely már a normális emberi létet veszélyezteti. Nagyon szeretném a tények dokumentálása mellett arra is felhívni képeimmel a figyelmet, hogy mindannyiunk kötelessége ennek a folyamatnak a megállítása, de legalábbis lelassítása, és hozzájárulni ahhoz, hogy sokkal környezettudatosabbá váljanak az emberek. Ehhez persze személyes példamutatás is elvárható a természetfotósoktól. Vagyis a lehető legkisebb kárt okozva, legfeljebb lábnyomukat ott hagyva készítsék el felvételeiket. Számomra ez az egyik legfontosabb alapszabály. A másik az: egy jó fotó elkészítéséhez messze nem elég a kiváló technika, hiszen, ahogy mondani szokták, nem a fazék főz. Legalább ennyire fontos a fényképezni tervezett tárgy, legyen az táj vagy akár egy madárka ismerete, vagyis az alapos felkészülés a fotózáshoz. Tovább sorolva: kell a türelem, hogy kivárjuk a megfelelő pillanatot, az átlagostól eltérő látásmód, egyben az a képesség is, hogy felkészüljünk a legváratlanabb pillanatokra is, hiszen sosem tudhatjuk, mikor bukkan fel előttünk egy olyan látvány, ami fotóra kínálkozik.

 – Mivel a szegedi fotográfusokat bemutató sorozatunknak ön az első női szereplője, nem kerülhetem meg a kérdést: érvényesülésében jelentett-e előnyt, netán hátrányt, hogy nőként lépett be a férfiak által még mindig nagyon uralt fotográfusi világba?

– Soha nem tapasztaltam olyan megkülönböztetést, ami azt mutatta volna, hogy a férfiak lenézéssel, netán szánakozva figyelték volna az én, vagy akár más női fotós munkáját. Sőt, én például nagyon sok segítséget kaptam a férfi kollégáktól, és itt külön szeretnék köszönetet mondani Molnár Gyulának, aki mindig támogatta fotós törekvéseimet. Az tény, hogy sokkal kevesebb nő választja a fotózást hivatásnak vagy hobbinak, de ez nem a mellőzöttségből, inkább a családon belüli eltérő szerepekből fakad. A nőkre ma is jóval több teher hárul a kényelmes otthon megteremtésében, mint a férfiakra. Ugyanakkor azt látom, ez a helyzet egyre jobban változik, mind több hölgy vesz kézbe fényképezőgépet. És ezt nagyon jónak tartom, mert véleményem szerint a női és a férfi gondolkodás és látásmódbeli különbség miatt változatosabb képi világ jeleníthető így meg. A nők érzékenyebbek a finomságokra, jobban elvarázsolódnak egy lágy, sejtelmes virág látványától, míg a férfiak olyan megpróbáltatásokat, akár órákig tartó, sárban fekvő leskelődést is vállalnak egy jó kép érdekében, amit a nők nem tennének meg. Persze, mint mindig, kivétel itt is akad. 

– Az okostelefonok kínálta lehetőségekkel élve viszont nőknél és férfiaknál egyaránt világdivat lett a fotózás.  Ön szerint a sok-sok milliárd így készült kép színesíti a fotózás világát, vagy éppen ellenkezőleg, leértékeli a fotózást, mint művészeti ágat?

– Sajnos úgy látom, hogy a telefonokkal készített felvételek nem tanítják meg képben látni és gondolkodni a legtöbb így fotózót. Míg korábban, már csak takarékossági okokból is, de előre meg kellett tervezni, mire is szánunk egy-egy képet, most vég nélkül készülnek olyan fotók, amik jó részét már aznap selejtezhetik a fényképezők. Szerencsére a telefonos fotózásnak ez csak az egyik oldala. Ugyanis telefont használva számos tehetség is felbukkan, egészen kiváló képek kerülnek fel a világhálóra. És arról se feledkezzünk meg, hogy maga a technika, a könnyen hordozható, gyorsan fényképezésre kész állapotba helyezhető és egyébként műszakilag ezer csodára képes készülékekkel olyan pillanatok is megörökíthetők, amik fényképezővel nem. Például azért sem, mert szinte már nem is látni olyan embert, idegenben csellengő turistát, akinek a nyakában fényképezőgép lógna.

– Szóljunk a napjainkban leggyakrabban emlegetett olyan új csodáról is, ami sokak szerint az emberiség jövőjét is veszélyezteti. Ez pedig a mesterséges intelligencia. Ön szerint valóban veszély ez, vagy inkább segítség abban, hogy még tökéletesebb alkotások készülhessenek?

– Ez is sok vitára alkalmat adó része a technikai fejlődésnek. Mint fogorvos, azt tapasztalom, hogy a mesterséges intelligencia egészen fantasztikus technikai dolgokra képes, a tudomány, így például az egészségügy, a fogászat is nagyon sokat profitálhat a mesterséges intelligencia tudásából. Ugyanakkor a művészetek területén már sokkal ellentmondásosabb az ügy. Az én megítélésem szerint az AI által teremtett alkotások nem nevezhetők művészetnek, az ilyen fényképeket én nem is tekintem fotónak, például azért sem, mert soha nem tapasztalt lehetőséget nyújt a hamisításokhoz, amit csak elítélni lehet.

– Beszélgetésünk végén örömmel hallgatnám meg, milyen célokat fogalmazott meg fotósként a jövőt tervezve?

– Most úgy érzem, ezer dolgot szeretnék egyszerre megvalósítani, de leginkább a fogorvosi munkámban szeretnék mind több tapasztalatot szerezni és tudást elsajátítani. Jelenleg PhD hallgató vagyok, a doktori fokozat megszerzésére készülök, de azért szabadidőmben igyekszem minél többet foglalkozni a fotózással, és igyekszem nem elhanyagolni másik hobbimat, a festészetet sem. És dédelgetek egy nagy álmot is. Mivel az utazásim során beleszerettem Olaszországba, az ottani tájakba, városokba, emberekbe, az olasz életformába, remélem, hogy egyszer úgy élhetek majd, hogy Magyarország mellett Itáliában is hosszabb időt tölthessek.

Megjelent a folyóirat 2024. júniusi számában