Szabó Anna: Eltáncolt őrület

Nemrég egy portói kollégám látogatott a városba, és amikor arról beszélgettünk, milyen szabadidős programokat ajánlok, megemlítettem a Szegedi Kortárs Balett előadását, a Leart, amelyre aznap este terveztem menni. Azt álmomban sem hittem, hogy a hazánkban először vendégeskedő, magyarul egy árva szót sem beszélő kolléganő komolyan veszi a meghívást, és lecsap az egyik kimaradó jegyre. Aznap este mindketten egyedülálló élmény részesei voltunk: nem csupán azért, mert a társulat fantasztikusan dolgozta fel a darabot, hanem mert ezt a tánc és a jelképek érzéki és univerzális nyelvén tették, amelynek hála a nyelvi korlátok ellenére portugál kolléganőmmel ugyanazt a katarzist élhettük át. A katarzist, amelyet a Szegedi Kortárs Balett társulatának hála most a szegedi közönség egésze átélhet.

A Lear királyt nem hiába tartják a mester legkiválóbb alkotásának: benne összpontosul minden, amitől dráma a dráma. Kusza családi szálak. Tragédia. Szenvedély. Félreértés. Viszály. Őrület. Megkésett megváltás. A darab már a szerző életében közönségkedvencnek számított, azóta pedig megtiszteltetés, ha egy színész olyan színészóriások nyomdokaiba léphet, mint Orson Welles vagy Laurence Olivier (utóbbi életében utoljára Lear szerepében jelent meg a vásznon), és fejére teheti a címszereplő koronáját. 1606-os megjelenése óta világszerte folyamatosan játsszák, és bármilyen médium jelent is meg a világon, azt hamarosan meghódította. Számtalan színpadi adaptáció, rádiójáték, film (köztük egy, a legdrágább japán filmként számon tartott Kurosawa-feldolgozás), sorozat és könyv alapjául szolgál. Magyarul összesen 11 fordításban olvashatjuk – Vörösmartytól kezdve egészen Nádasdy kortárs olvasatáig –, a drámaíró George Bernard Shaw szerint pedig „soha senki nem fog a Learnél jobb tragédiát írni.”

Juronics Tamás tehát nem csupán nagy fába, hanem rögtön egy ezeréves tölgybe vágta a fejszéjét, amikor arra vállalkozott, hogy a társulattal együtt színre vigye a darabot. De azt hiszem, nem árulok el nagy titkot ha már most kijelentjük, az ötletet siker koronázta, hiszen az adaptáció eszményien ötvözi a téma és a karakterek grandiozitását az alapanyagban felvonultatott érzelmek gondos és érzékeny árnyalásával.

A jól ismert, kelta legendán alapuló történet szerint a felesége elvesztését gyászoló Lear király (Csetényi Vencel) lányai szeretetével igyekszik vigasztalódni. A két idősebb lány, Goneril (Bocsi Petra) és Regan (Diletta Savini) mézes-mázos szavakkal – esetünkben gyengéd, szinte babusgatásra emlékeztető táncmozdulatokkal – hízeleg idős apjának, a harmadik lány, Cordelia (Miriam Munno) azonban más: az ő útja az őszinte, emiatt néhol kissé nyers szeretet útja. Lear ezzel szembesülve éktelen haragra gerjed, elkergeti Cordeliát, hamarosan azonban az ő talpára is útilaput kötnek. Ugyanis amikor a két idősebb lány nyeregben érzi magát, lévén apjuk felosztotta köztük a királyságot, azonnal más hang- (vagyis tánc)nemet ütnek meg.

Míg Lear a lányaival vesződik, ezzel párhuzamosan egy másik család drámája is kibontakozik: a méltóságteljes Gloster gróf (Echéry-Pataki András) háza táján is felüti fejét a belviszály, amikor mellőzött törvénytelen fia, Edmund (Francesco Totaro) úgy dönt, végre kezébe veszi a sorsát, és egymás ellen fordítja apját és féltestvérét, a gróf törvényes fiát, Edgart (Vincze Lotár). Az elkergetett Lear és a szintén elkergetett Edgar gyorsan egymásra találnak, hogy ezután együtt bolyongjanak a viharos vidéken, miközben a lassan kiürülő udvarban az összeesküvők jobb híján hamarosan egymás ellen fordulnak.

Bár szokatlan médium a tánc egy olyan darab esetében, amelyben a szavak eredetileg központi szerepet játszottak – hiszen Lear eredetileg azért bünteti Cordeliát, mert az nem tud eléggé hízelegni –, a társulatnak erről nyilván nem szólt senki, ők ugyanis szavak nélkül is parádésan tolmácsolnak mindent, amit Shakespeare papírra vetett, legyen szó féktelen érzelmekről, sziklából könnyet fakasztó fájdalomról, vagy gyermeki rajongásról. A társulat közösen megalkotott koreográfiájában a tánc univerzális nyelvére fordul a mellőzött Edmundot szétfeszítő féltékenység, a feleségét, Gonerilt egy másik férfi karjaiban tudó Alban kínszenvedése, vagy Cordelia gyengéd szeretete. Ez utóbbi talán akkor nyilvánul meg a legfájdalmasabban, amikor a száműzött hercegnő abba a köpenybe bújik gyengéd féltéssel, mellyel apja indulatában a földet csapkodva úgy kergette ki az udvarból, mint dühös háziasszony a kártevőt a konyhából.

A médiumból kifolyólag az eredeti történeten több módosítést végeztek: a bolond és Edgar karakterét például összevonták, és a hűséges, királya mellett a végsőkig kitartó Kent (Czár Gergely) szerepe is jóval kurtább. Az adaptáció máshol azonban bőven kárpótolja a nézőt a veszteségért, teret nyit ugyanis egyes jelenségek izgalmas ábrázolásának, ezzel azoknak is kellemes perceket okozva, akik már betéve ismerik a prózai verziót.

Ilyen meglepő és vérpezsdítően groteszk fordulat például a vérbanyák szerepeltetése, akik mintha a Macbeth ködös felföldi mitológiájából kilépve szöktek volna fel a színpadra – ráadásul mindig akkor, amikor valamelyik karakter az őrülettel kacsintgat vagy életének valamilyen értelemben vett fordulópontjához érkezik (esetleg mindkettő). A vörös hajú kelta párkák (Diletta Ranuzzi, Desirée Bazzani, Nyeste Adrienn) római megfelelőikhez hasonlóan kezükben tartják az időt és az emberi sorsot, mozdulataiktól pedig kirázza a nézőt a hideg. Nem evilági pózokba csavarodó bábszerű végtagjaikat mintha valóban zsinórok tartanák össze, ám ha ez nem lenne elég, később voodoobabákra emlékeztető hátborzongató bábokkal is lejtenek egy táncot.

A másik ilyen hozzáadott jelenés Lear felesége (Letizia Melchiorre elegáns és légies alakításában), aki a banyák ellenpólusaként lép fel: szintén a sorsdöntő pillanatokban igyekszik kinyújtani a túlvilágról áldásos kezét, hogy segítsen szeretteinek jó döntést hozni, bár ez sajnálatos módon igencsak ritkán, és akkor is későn sikerül. Halála, mely eredetileg minden változás katalizátora és a darab kezdőjelenete Lear univerzumának origójává válik fizikális és mentális értelemben egyaránt: mivel kősírja végig a színpadon marad, senki sem tudja megkerülni.

Annál is inkább, mivel a díszlet a kőkoporsótól eltekintve meglehetősen puritán: az egész darab mintha egy ódon várkastély (vagy egy börtön) komor udvarán játszódna. Igen kevés elem (egy címeres halotti lepel, egy finom öltöny, egy fényes páncél) utal csak arra, hogy valóban királyi udvarban járunk, ráadásul ezeknek is hamar búcsút inthetünk. A tér fogságában és a saját nyomorukban vergődő szereplők lelki világa olyannyira beszűkült, hogy néha el is felejtjük, hogy a családi drámával párhuzamosan nem mellesleg egy egész ország sorsa forog kockán.

A kopár színpadra kevés fény érkezik, az is halványan, közvetve, a bezártság érzését fokozó szellőzőrácsokon keresztül. Fehér és szürke egykedvűségét csak néhány jelenetben töri meg a pusztító indulatot sejtető vörös és a mellőzöttek féltékeny fájdalmában tobzódó zöld.

A fényjátékot Zengo animációja egészíti ki, amely egy látványos napfogyatkozássasl már a darab elején egyértelműen jelzi: a sötétség most egy ideig átveszi a hatalmat a fény felett. John Dowland és Henry Purcell zenéi tökéletesen belesimulnak ebbe a balladai reménytelenségbe, amelyet csak néhol szakítanak meg a modern dallambetétek, melyek a feszültséget nem oldják ugyan, de legalább más módon keltik, ami már önmagában üdítően hat.

Első látásra a környezethez hasonlóan Bianca Imelda Jeremias jelmezei is egyszerűnek tűnnek, mégis rengeteg apró utalást rejtenek. Goneril és Regan elegáns és visszafogott gyászruhája például a legkevésbé sem akadályozza a két királylányt, hogy az erényes feleség szerepe helyett magabiztosan kimért mozdulataikkal a végzet asszonyaiként pózoljanak, később pedig a ruhát is levetve kombinéban vesszenek össze a fattyú Edmund kegyein. Az is hamar kiviláglik, hogy a házasságban ők viselik a nadrágot – vagyis pontosabban a tűsarkút cipőt. Hatalmuk eme jelképével kacagva játszanak, míg a két férj, a szerelemtől és vágytól szinte eszét vesztett Alban (Kiss Róbert) és Cornwall (Füzesi Csongor) dolga fejedelmi rangjuk ellenére csupán annyi, hogy tisztára nyalják a királynői lábbeliket.

A két fejedelmi férj eleinte nem más, mint csinos biodíszlet: a szexualitásukkal és női bájaikkal mesterien bánó királylányok a szív, a hús, és az elérhetővé tett trón szirénénekével láncolják magukhoz „uraikat”. Szenvedélyes kapcsolatuk mibenlétéről két párhuzamosan futó szenvedélyes duett számol be. Goneril és Alban, Regan és Cornwall – mindkét pár hasonló mozdulatokkal operál, a koreográfia mégis más, csakúgy, mint a párok kapcsolata és a rájuk váró végkifejlet.

Alban például már az első felvonás végén elkezdi feszegetni a láncot, és bár nem teljesen önként, de hamarosan el is szakítja. Cornwall ezzel szemben feleségével együtt a hatalom bolondja lesz: a fejére került koronát ünneplő mániákus nevetése az egyik a két hanghatás közül, ami a darab során ember szájából elhangzik, ráadásul nem sokkal azelőtt, hogy a hatalommal való azonnali visszaélése a vesztét okozza. (A másik Lear fájdalmas vonyítása, amely Cordeliája elvesztése miatt tör ki belőle.)

De finom utalások tekintetében gondolhatunk arra is, ahogy a fattyú Edmund kabátján a szőrmebetétek apja szőrmebundáját idézik – az apjáét, akinek szeretetére és elfogadására olyannyira elkeseredetten vágyik; arra, hogy a bujdokolásra kárhoztatott Edgar józan eszével együtt a szemüvegét is félreteszi egészen addig, amíg ismét rangjához méltón léphet színre; vagy arra, milyen óvatosan utal Lear töviskoszorúja egy olyan valaki kálváriájára, akinek a története szintén egy kősír köré épült.

Ebben a verzióban pedig Krisztushoz hasonlóan Lear története is megváltással zárul: az életben ugyan nem, a halálban mégis egyesül a család. A pár perccel ezelőtt még oly kiélezett viszály értelmét veszti, a mulasztások megbocsáttatnak, a béke helyreáll. A feleség, az anya még egyszer utoljára visszatér, hogy révbe vezesse szeretteit.

Azt tehát mindenképpen elmondhatjuk, hogy Juronics Tamás és a Szegedi Kortárs Balett Learje minden eleme makulátlanul illeszkedik. Minden alakítás, látványelem és mozdulat a helyén van, emellett kifogástalanul göngyölítették fel a konfliktusokat, és mesterien vitték színre ezt a végtelenül komplex művet. Azt hiszem, ennek legszebb illusztrációja a tablószerű, klasszikus festményeket idéző zárókép az első felvonás végéről, amely egyetlen színbe sűríti össze a darab és a szereplők fájdalmas esszenciáját.

Az egyetlen fennmaradó kérdés az, hogy mi teszi ezt a ványadt, bolond öregembert és önző lányait – a kasztrált vejeiről nem is beszélve – annyira univerzálissá, hogy majd 400 év elteltével is azonosulni, vagy legalábbis együtt érezni tudunk velük? Mitől aktuális ez a darab még mindig – ráadásul hovatartozástól függetlenül?

Talán nem a látványos konfliktushelyzetek teszik, hiszen a nézők közül vajon hányan küzdenek azzal, hogy fattyú féltestvérük kitúrta őket a családi fészekből? Valószínűleg nem sokan. Az azonban már többek számára is ismerős lehet, milyen kihívásokkal jár egy mozaikcsalád békéjének fenntartása, vagy az egyik szülő elvesztése miatt érzett gyász.

A színlap tanúsága szerint a Szegedi Kortárs Balett olvasatában „a Lear a szeretethiány és szeretetéhség drámája. A sóvárgásé, hogy szerethessünk és szeretve legyünk. Ez hatja át minden szereplő életét.” Az ő feldolgozásukban emiatt válik árulóvá Edmund, és ezért tűri a megvetést Edgar. Emiatt őszinte Cordelia, és emiatt játszik szerepet mindkét nővére. Emiatt vetemedik embertelen tettekre Cornwall, emiatt tart ki a végsőkig Lear szolgája, az udvarban a Cordelia melletti kiállása miatt szintén nem szívesen látott Kent, és emiatt lehetünk tanúi, ahogy a tragikus végkifejletet megelőzően az eszére tért Lear és legkisebb lánya olyan gyengéden játszanak együtt, mintha egy kislányt látnánk a játszótéren az apukájával.

A Lear két széthullott család története. Szülőké, akik legjobb igyekezetük ellenére sem tudták jókor és jól szeretni gyermekeiket, és gyermekeké, akik hiába vágytak az elfogadásra, a várakozásba pedig belekeseredtek. A Lear tragédia, talán a legtökéletesebben összeszerkesztett tragédia, amit valaha írtak. Nagysága mégsem a jambikus pentameterben, az izgalmas intrikákban, vagy az érdekes alaptörténetben rejlik. Shakespeare a Lear királyban a diszfunkcionális családoknak és az elutasított szeretet szívet tépő fájdalmának állít univerzális mementót, miközben a problémakört olyan sok színnel árnyalja, ahányra a prizma töri a fényt. A Szegedi Kortárs Balett társulata pedig pont ezeket a finoman árnyalt színeket kutatja fel, hangosítja ki, és tárja a nézők elé elképesztő érzékletességgel. Tolmácsolásunkban egy új, egy mélyebb oldalról ismerhetjük meg a klasszikus szereplőket, és talán a színházból kilépve saját életünk szereplőit is más színben látjuk majd.  

Cikkünkhöz a fotókat a Szegedi Kortárs Balett biztosította, fotós: Tarnavölgyi Zoltán

Az írás a folyóiratunk által hirdetett színikritaika-pályázaton másodk díjat nyert pályamű.

Megjelent a folyóirat 2024. július-augusztusi számában