Fabulya Andrea: „Nem volt virága. Virág volt.”

Elöljáró beszéd Boros Fanny képeihez

Boros Fanny kiállítása nyílt meg 2024.szeptember 6-án a Kiss Kunszt Galériában, Szeged új kiállítóhelyén. A képeknek nemcsak az experimentális, régi-új technika, az analóg-archaikus módszer megújítása az érdekessége, hanem különlegessé teszi az is, hogy a művész által szervezett képzőművészeti tábor gyermek résztvevőinek alkotásai is megtekinthetők: mester és tanítvány közös alkotói munkájának eredményeként. A tárlatot Fabulya Andrea ajánlotta az érdeklődők figyelmébe a megnyitón.

… Ott nyújtózott a Fa,
a földtengernyi rengeteg.
Nem volt virága.
Virág volt.
Nem hozott gyümölcsöt.
Gyümölcs volt.
Ágain madár se szólt.
Ő maga volt az ének,
súlytalan lebegés –
s hangjai lombkoronája
lélegzete gyúló csillagképei.

„Nem volt virága. Virág volt” – Boros Fanny első, bemutatkozó kiállítása ezt a címet kapta, Hegyi Botos Attila A bölcső című verséből.

… Ott nyújtózott a Fa,
a földtengernyi rengeteg.
Nem volt virága.
Virág volt.

 Fa. Világtengely, ív, időtlenség. Virág. Esszencia, csésze, változás.

Az emberi lét mindkettőt tudja. Mondják, érdemes így nézni a világot, így szemlélni a művészetet: mindkét lényegiség — fa és virág– metaforájaként. Fa is, virág is: az időtlenségről, örök ciklikusságról és egyben a folytatódásról üzen. A létezésben rejlő örök változás gyönyörű képességéről, kiegyensúlyozott törvényeiről, harmóniájáról. Vagy épp: a megtört harmónia, a sebesülés, a fájdalom metaforájaként – a rend helyreállítására tett kísérletként egyfajta homeosztázisról. Itt a művészi alkotói folyamatokban ugyanez megjelenik, és tetten érhetjük a tanításban, a tanulásban is. Pilinszky János szavaival: „Rossz voltam, s te azt mondtad, jó vagyok. / Csúf, de te gyönyörűnek találtál./ Végig hallgattad mindig, amit mondtam. / Halandóból így lettem halhatatlan.”

Boros Fanny útbaigazításként tekint a vers üzenetére, a tárlat tabuláján (bekeretezve találhatják a bejáratnál) el is olvashatják ezt az ő szavaival.

Ugyanis a művészi igény ezúttal túlmegy saját világának felmutatásán, bár az is nyilvánvaló szándéka. Emellett viszont többet és mást is céloz: a művészeti edukáció, az alkotásban rejlő nevelés szépségének, lehetőségeinek transzparenssé tételét. Nyelvünk egyik legtartalmasabb szava a nevelés, mely a növelés gyökérrel rokon: jelentése gyarapítás, mai divatos műszóval élve: a hozzá adott érték. A hagyományos, evangéliumi értelemben pedig: a szeretetteli felemelés, éltetés, ahogy Pilinszky is látja: jónak és gyönyörűnek találni és találtatni, meghallgatni és meghallgattatni. Pilinszky János imént idézett versének címe: Átváltozás. Ha bármi folyamatra teljesül ez, akkor a nevelés és neveltetés fogalomkörére feltétlenül. És egyben rendkívül kockázatos vállalás, mondhatni: életveszélyes és életre szóló. A bizalma és hite, alázata és odafordulása sem garancia, legfeljebb remény.  Ami viszont biztos: hat a tanítványra és a tanítóra is. Formálják egymást, áthatják és gazdagítják egymás életét, ezáltal: világunkat. Minket.

„Ez a kiállítás egy gesztus, ajánlás a gyermeki létnek, gyermeki természetnek, a gyermeknek” –  vallja tárlatáról Boros Fanny, a művész, a tanító. A tanítóról– a növelőről, a fát-virágot éltető közeggel gyarapító-cseperítő kertészről ejtettünk imént pár szót. Beszéljünk most a másik, a tárlat szempontjából épp olyan fontos vállalásról: a művészetről.

Boros Fanny a különleges fotográfiai eljárást, a cianotípiát (más néven: kéknyomat, kék nyomtatás) mutatja be, amelyet ő és tanítványai is alkalmaztak. Ennek az 1800-as évekbeli fotográfiai eljárásnak megismerésére és újragondolására tettek kísérletet. A tárlat ünnepi jellegét növeli, hogy ebben a hónapban, szeptember 24-én tartja a fotósvilág a cianotípia világnapját, megemlékezve ennek a rendkívül különleges képzőművészeti-fotográfiai eljárásnak a feltalálójáról: a  brit tudós és művész, Sir John Herschelről. Az ő nevéhez fűződik a cianotípia alapját képező vegyi folyamat felfedezése 1842-ben. Fanni több módon is közelít a technikához, ezt saját alkotásaival reprezentálja.

Engedjenek meg végül egy személyes megszólalást: baráti kapcsolat, érdeklődés és emberi sorsok hasonlósága-közelsége okán igen régóta követem a művész útját, így adódott, hogy egy csoportos kiállításon már mondhattam az ő felkérésére verset, ami szintén kitüntetés volt számomra, mint a mai nap is. Kilépek a szerepemből, mert a tárlatnyitók hagyományos rituáléjából mindig az marad meg legkönnyebben a rendszerint igen nagy önfegyelmet tanúsító, kulturált hallgatóságban, ami szokatlan volt a beszédben, mert már mindenki tűkön állva a művészre kíváncsi… Azonban így, a szerepemből kilépve, eszükbe szeretnék juttatni egy filmet: Wim Wenders, ma is élő, német filmrendező 1987-ben készült, Cannes-ban rendezői díjat nyert alkotását: Berlin felett az ég. Két angyal száll le Berlinben. Nem bibliai kerubok vagy papírmasé karácsonyfadíszek, hanem a (filmben játszó Peter Falk — Columbo módjára) kissé elnyűtt lódenkabátot viselő, jótét lelkek, akik hallják az emberek gondolatait, közelről nézik életüket, de szinte semmit sem tehetnek értük. A felnőttek számára láthatatlanok. Csak a gyermekek látják őket.  A gyermekek azonban: látják őket. A Peter Handke versének pár sora a film mottója:

mikor a gyermek gyermek volt
karját lóbálva ment.
patak helyett bőgő
nagy folyót akart,
s tócsa helyett  tengert.
 mikor a gyermek gyermek volt
nem tudta, hogy ő gyermek.
mindennek lelke volt még,
s egy volt minden lélek.

(Fordította: Anonim)

„Tat tvam asi.” Lélekben egyek vagyunk mindannyian. A védikus filozófia alapja, az ókori ind bölcseleti mű, az Upanisadok egyik fő tanítása ez: én te vagyok, én az vagyok. Egyek vagyunk, egymásba érünk. Ennek az elvnek az éltetése a tárlat művészi ars poeticája is: a megbomlott rend megtalálása, a szépség tükröztetése, a lélek tükreinek csillogása.

József Attilával:

S valami furcsa módon
nyitott szemmel érzem,
hogy folytatódom
a külső világban –
nem a fűben, a fákban, hanem az egészben

A hangsúly azon van, hogy érzem.

A legősibb filozófiai alapvetések, gondolkodásunk fundamentumai szerint mindent az egység tudata és megélése határoz meg. Az angyalokat észlelni, meglátni tudó gyermek ennek a képességnek van – ha nem is a tudatában, de – birtokában mindenképp. Boros Fanny alkotásai egy experimentális technikát felhasználva nemcsak gyakorlati szinten, hanem emberi igényükben is kísérletet tesznek ennek a másfajta, ha tetszik gyermeki látásmódnak a világba való beemelésére, vagy pontosabban: visszahelyezésére. Felnőtt tudatunk tágítása, a világról való rögzült ismereteink újragondolása, nézőpontjaink megváltoztatása, határaink feszegetése ez, akarva-akaratlanul… És hát mi más lenne a művészet, ha nem éppen ez?

Köszönet a Kiss Kunsztnak, ennek az ízig-vérig hitelesen művészetpártoló Galériának is.