Miklós Péter: Felelősség és fegyelem

Sík Sándor: Fekete kenyér című kötetének értelmezéséhez

Sík Sándor költő, író, műfordító, katolikus pap, piarista szerzetes, a szegedi egyetem irodalomtörténész professzora Fekete kenyér című vaskos verseskötete 1931-ben jelent meg a Dóm Kiadó gondozásában. A benne olvasható szövegek jelentős része egy tiroli kisvárosban, Imstben született. A kötet lényegében egy lírai önéletrajz, amely azonban nemcsak költői szövegként olvasható, de kordokumentumként is: egy századfordulón szocializálódott keresztény értelmiségi reflexiói ezek az őt körülvevő és átalakuló világra.

A kötet születésének körülményeit és céljait Sík Sándor a líra eszköztárával a könyv elejére szánt verses prológussal fogalmazta meg. „Egy karéj fekete kenyeret / Szelnék elétek emberek. / Valamit adnék, / Valami meleget mutatnék: / Egy ember föltakart szívét. / Embernek ember: Úgy veszed a versem, / Ahogy született, suta-nyersen: / A szívemből most bújt ki éppen, / Azon puhán és melegében, / Mint ért tojásból vaksi kis csibék. // Embernek ember. Mit tegyek? -: / Húrosan született a lelkem, / És nem lehet nem énekelnem, / S már nem tudok más éneket.” A fekete kenyér mint metafora tehát magát a költészetet, a költői szöveget és a költői szöveg konstruálását jelentette Sík számára ebben a kötetben.

Az alábbiakban a kenyér metaforájának biblikus alapjai – amelyek áttekintése egy katolikus költő esetében, úgy vélem, mindenképpen indokolt lehet – bemutatása után Sík Sándor Fekete kenyér című kötetének kortársi recepciójából ismertetek és idézek néhányat.

A kenyér az egyetemes emberi kultúra jelképrendszerében fontos szerepet tölt be. Mindig az életet, a bőséget és a jólétet szimbolizálja. Elsődleges jelentésrétege maga az étel, mint az emberi élet egyik legfontosabb velejárója, amely nemcsak fizikai / testi, hanem szellemi / lelki táplálékot is jelent. Már az ősi sumer és egyiptomi kultúrában is képjelként, illetve hieroglifaként megjelent a kenyér. Ráadásul mind a két civilizációban mint áldozati kenyér került megörökítésre az írásjelekben, vagyis nem pusztán az étel, de annak szakrális tartalma is továbbadódott. Az írott emlékezetben az ókori Egyiptom leírásakor említette Hérodotosz, a „történetírás atyja”, hogy az egyiptomiak kovászból formáztak sertéseket, amelyeket megsütöttek és föláldoztak. Hasonló szokás volt Artemisz istennő kultuszának hívei körében is, s az ókori görögök Démétert is a „kenyér fehér istennőjének” nevezték. Az animizmus és a sámánizmus hiedelemrendszerét követő népeknél a gabonaszellemben való hit volt megfigyelhető.^[1]

Az ószövetségi zsidóság kovásztalan kenyere az önfeláldozás és a tisztaság jelképe, amelynek egyik variánsa a kereszténység katolikus irányzatában a liturgiában használt ostya. Jézus többször is kenyérnek nevezte magát (Jn 6, 35; Jn 6,41; Jn 6,51; Jn 6, 58). Az utolsó vacsora alkalmával is kenyérnek mondta a testét, amelyet megváltó áldozatként az emberekért ajánlott föl (Mt 26,26; Mk 14,22; Lk 22,19). A kenyér a biblikus hagyományban egyrészt az emberi élet fönntartásának eszközeként a létezés jelképe (Mk 33,16; Mt 6,11), másrészt a Megváltónak mint mennyből alászállott kenyérnek is a szimbóluma. A kenyér az ókori zsidóság áldozati rítusaiban is helyet kapott. A szent sátorban – később a jeruzsálemi templomban – ott volt a szent kenyerek asztala. Jézus megváltó áldozatát a kovásztalan kenyér jeleníti meg az Úrvacsorában, így a kenyér Jézus Krisztus egyik jelképe (már az ókeresztény falképeken is).^[2]

Az élet kenyere elnevezés az Ószövetségben nem fordult elő, viszont a későbbi zsidó irodalom már ismerte és mint metaforát alkalmazta. János evangéliumának hatodik fejezete szerint Jézusnak mint a mennyből alászállott kenyérnek az örök élet ígéretével van szoros kapcsolata. A Jézushoz való közeledés lényege: hittel kell befogadni és azonosulni kell vele, ugyanis aki befogadja őt, annak számára Jézus étel és ital lesz, amelynek eredménye az örök élet, amikor nem gyötri – sem földi / fizikai, sem mennyei / lelki értelemben vett éhség és szomjúság az embert.^[3]

János evangéliumának hatodik fejezete Jézus egyes tanításainak, csodálatos kenyérszaporításának, vízenjárásának, a hallgatósága kérdéseinek és bizonytalanságai megválaszolásának, Péter tanúságételének elbeszélése mellett tartalmazza teológiai kijelentéseit arról, hogy ő az élet kenyere, s hogy az abból való részesülés közvetlen eredménye és következménye az örök élet.

„Ekkor azt kérdezték tőle: Mit kell tennünk, hogy az Isten dolgait cselekedjük? Jézus így válaszolt nekik: Az az Isten dolga, hogy higgyetek abban, akit ő küldött. Erre azt kérdezték: Te milyen jelt mutatsz, hogy lássuk, és higgyünk neked? Mit teszel? Atyáink a mannát ették a pusztában, ahogy meg van írva: Mennyei kenyeret adott nekik enni. Erre Jézus azt mondta nekik: Bizony, bizony mondom nektek, nem Mózes adta nektek a mennyei kenyeret, hanem az én Atyám adja majd nektek az igazi mennyei kenyeret, mert az az Isten kenyere, amely a mennyből száll alá, és életet ad a világnak. Akkor azt mondták neki: Uram, add nekünk mindenkor ezt a kenyeret! Jézus pedig azt válaszolta: Én vagyok az élet kenyere, aki hozzám jön, nem éhezik meg soha, és aki hisz bennem, nem szomjazik meg soha. De megmondtam nektek, hogy noha láttatok engem, mégsem hisztek. Mindenki, akit nekem ad az Atya, hozzám jön, és aki hozzám jön, azt semmiképpen nem taszítom el. Mert azért szálltam le a mennyből, hogy ne a magam akaratát cselekedjem, hanem annak akaratát, aki elküldött engem. Az pedig annak akarata, aki elküldött engem, hogy abból, amit nekem adott, semmit el ne veszítsek, hanem feltámasszam azt az utolsó napon. Az pedig az én Atyámnak akarata, hogy aki látja a Fiút, és hisz benne, örök élete legyen, és feltámasszam az utolsó napon.” (Jn 6, 28-40 – Károlyi Gáspár fordítása)

Ebből a szakaszból kiderül, hogy az örök élet elnyerésének föltétele Jézushoz fordulni, hozzá menni és hinni benne, mint az Atya küldöttében. A hit (görögül pisztisz = hit, hűség, bizalom, szövetség) elengedhetetlen tehát az örök élethez. Ugyanakkor a föntebb idézett sorok rávilágítanak Jézus és az Atya különleges kapcsolatára. Nemcsak arra, hogy Jézus az Atya akaratát teljesíti, s az ő szándékait követi és közvetíti az emberek felé, de az is alátámasztják, hogy téveszme az Ószövetség haragvó és bosszúálló Istenének beállított Atyát szembeállítva megkülönböztetni az Újszövetség megbocsátó, kegyes és emberszerető Jézusától.

Az Atya és Jézus egy. A Jézusban való hit az örök élet alapja. Erre a hitre minden ember meghívást kapott, s a döntés, hogy erre felel-e, az ő kezében van, Isten azonban előre tudja, hogy mi ez a döntés. A Jézus mint az élet kenyere és mint a mennyből alászállott kenyér metaforája az Isten által támogatott és táplált emberre is fölhívja a figyelmet. Ugyanis ahogy a pusztai vándorlás idején fizikai eledellel – mannával – táplálta a választott nép fiait, úgy lelki tápláléként Jézus szavait és cselekedeteit adta az örök életre meghívottaknak (zsidóknak és nem zsidóknak egyaránt).^[4]

A kereszténység ortodox és katolikus irányzatai János evangéliumának a Jézusról mint az élet kenyeréről szóló sorait az Oltáriszentség – amely az ortodoxia és a katolicizmus szerint a pap szavainak és mozdulatainak hatására Krisztus valóságos testévé és vérévé átváltoztatott anyag – fontos evangéliumi alapjának tartják. A szöveg eredeti értelme szerint azonban a Jézussal való táplálkozás és az ő kenyér voltának megtapasztalása inkább a benne való részesülés, s végső soron a szavainak, gondolatainak és megváltó áldozatának elfogadása – és az abban való hit – jelentéstartalmát hordozza.

Sík Sándor Fekete kenyér című kötete bevezető ciklusának utolsó szövegében, a Hát itt van, testvér című versben a kenyeret saját magával mint a szöveg alkotójával azonosítja, fölhívva a figyelmet arra a tradicionális keresztény esztétikai alapelvre, amely szerint minden művészi alkotásnak Istenre, valamint az Isten és az ember közötti kapcsolatra kell, hogy irányuljon és mutasson.

Hát itt van, testvér, olvasd és szeresd, / Ha pihegni érzed a szó megett / A szívemet, a szívedet. / Olvasd, és ne keresd, / Hogy mi is ez a zengő mozaik. // Minő magból fogantatik / A vers, ki tudná azt megmondani? / Mondjuk, mert mondja bennünk valami. /Az énekelő énekel, / Mert ez a Kell. / A magot Mások vetik el. / És amikor az új bimbó kifeslett, / Csak néz, néz és álmélkodik az ember / Áhítattal és félelemmel, / Hogy amit érlelt anyaszerelemmel: / Ímhol, ez lett! // Hát itt van, nesztek. // Talán egy dalba menekült regény, / Talán egy tépett lap történelem. / Talán egy üvegszilánkon a fény, / Egy vízcsöppben a tenger, / Egy parányban a Kettős Végtelen: / Az Isten és az ember.

Várdai Béla katolikus szellemiségű irodalomtörténész, gimnáziumi tanár a Katolikus Szemle hasábjain publikált recenziójában – amelyben egyébként a Fekete kenyér mellett Városi István A napszemű ember és Magasi Artúr A kristály és a kaméleon című kötetét is ismertette – kiemelte Sík Sándor lírai kompozíciós képességét éppúgy, mint szövegeinek szárnyaló gondolatiságát és közvetlenségét. Bírálta ugyanakkor – sablonosságuk miatt – a könyv illusztrációit, Jaschik Álmos (kora elismert festőművésze és grafikusa, akinek egyik legjelesebb tanítványa Kovács Margit Kossuth-díjas keramikusművész volt) munkáit, s nyílt antiszemitizmussal támadta a könyvet megjelentető kiadót is.

„Sík Sándor tudvalevőleg a legnagyobb tehetséggel és a legszebb eredménnyel lépett fel e század elején a katolikus szellemű líra stílújítói és témakör-megnagyobbítói közt. Csakhamar felülhaladva az e téren korábban fellépetteket, akik közül a Harsányi Lajos színpompás palástban járó Múzsájáé az elsőség, elismert vezéralakja lett az irányzatnak, s ha a katolikus szellem és művésziség csorbítatlan együttességét alkalmazzuk mértékül az utána következett szépszámú csapatra, bízvást elmondhatjuk, hogy a marsallbot még ezidőszerint is az ő kezében van. Költeményeinek Az Élet Könyvei sorozatában megjelent gyűjteménye nemcsak az új katolikus lírának reprezentáns kötete, hanem korunk egész lírájának egyik legértékesebb jelensége. Az elkoptatott régi stílusból való kiemelkedésre, új költői nyelv kialakítására a katolikus szellemű líra modern törekvésű művelőinek tulajdonképp nem is volt szükségük Ady példájára, ha ez tán hatott is rájuk ösztönzőleg, mert az új stílus a líránál előbb megvalósult már Prohászka Ottokár tüneményesen új szónoki nyelvében, ezekben a magyar fül még nem hallotta monológokban, a szószékről elhangzott soliloguiákban[5], melyek mindenekfelett való céljuk: a lélekmentés elérésére egy költőien új nyelv fegyverzetét is harcba vitték.

A diadalra játszi könnyűséggel beérkezett Sík Sándor költészetében két mozzanat a legszembetűnőbb és leginkább méltánylandó. Egyik: a bensőséges közvetlenség és szárnyaló erő gyönyörű egyesítése költői nyelvében; a másik: mesteri komponáló ereje, ami pedig éppen a lírai költészet terén fokozottan nehéz, nagyra értékelendő jelenség. Értjük ez utóbbit nemcsak az egyes versek művészi megszerkesztésére, hanem nagyszabású sorozatokat komponáló, mondhatni: szimfónia-szerző tehetségére is, melynek mesterien felépített lírai ciklusokat köszönhet irodalmunk, élükön A belülvalók mécse cíművel. […]

Nem emelik a kötet hatását a Jaschiktól való illusztrációk, ezek a gépiessé merevített, legyalult, sivár szimbólumok és víziók, melyek a gyarló minőségű papíron különösen kedvezőtlenül hatnak, olyan jelleget fogva rá a kötetre, mely azt legfeljebb részleteiben illetheti. Különben sem megnyerő a kötet kiállítása: a szép kötésre rossz papír és nyomás következik, nem várva különös dicséretére a magát Dómnak nevező új kiadócégnek, mely különben – úgy halljuk – mivoltához illendőbben a Zsinagóga elnevezést használhatná.”[6]

Ijjas Antal katolikus újságíró a Napkelet lapjain méltatta a verseskötetet. Írása első egységében kontextualizálta Sík költői pályáját, elhelyezve őt az általa annyira tisztelt, kedvelt és szeretett Ady Endrével kezdődő modern magyar lírikusok sorában éppúgy, mint a katolikus irodalmi törekvések világában. A könyvben olvasható versek témaválasztását – a társadalmi érzékenységet és történelmi-közéleti orientációt – elismerte, s hangsúlyozta Sík Sándor lírikus kifejezésmódjának és formaismeretének virtuozitását.

„Abban az évtizedben, amelyben vonzó és taszító delejének egész sugárzásával Ady Endre jelentette a magyar költészet központi égitestjét, tűnt fel Sík Sándor, azonban ő ama kevesek közé tartozott, akik tudtak saját pályájukon keringeni. Sőt annak a körnek számára, amely tartalmilag a katolikus világnézet feszültségével volt telítve, ő jelentette a költői központot. Hatását pontosan ellenőrizni lehet mindazokon, akik körébe gyűltek, viszont azok a tényezők, amelyek az ő saját alkotásainak közvetlen belső formálói voltak, csak belőle magából eredeztethetők. Témáit az univerzalitás igényével fellépő világnézetének ama szféráiból merítette, ahol az ember egyedül áll szemben Istennel; Sík Sándor ennek az individuumnak költője volt. Ez a témakör minden bizonnyal időtlen szféra: nincs alávetve a korszakok változásainak, mint a többi költői ideák, amelyek darabokra hulltak a világháború utáni szörnyű detonációban, detonációjában annak a társadalmi rendnek, amellyel kapcsolatban voltak. Az erre következő évek azok, amelyekben Babits – egy még romjaiban is impozáns költői témakör vátesze – a líra haláláról írhat. Azonban az, hogy ebben az időben Sík Sándor költői termése is gyérül és témákban is keresést mutat, valószínűleg csak véletlen időbeli összeesés. Minden témakörnek megvannak a géniusz számára elérhető határai, és ha az alkotó az ezeken belül lévő egész területet érintette, új területet kell keresnie. És mindazok, akik figyelemmel kísérték, nyomon tudták követni, hogy Sík Sándor az individuum témakörétől hogyan távolodott el egyre jobban és verseinek belső mágnestűi hogyan mutattak egyre határozottabban a kollektivitások élményei felé. A Sarlós Boldogasszony kötet és az Advent c. oratórium jelzik azt az utat, amelynek még mindig csak egyik állomása most megjelent kötete, a Fekete kenyér is. Állomás, de valószínűleg a legjelentékenyebb. A verskötet jelentőségét nem lehet ugyan a vers és oldalszámmal mérni, de mégis van valami jelentése annak, hogy vékony füzetke helyett testes verskötet kerül az olvasó kezébe. De kell is hely: az útját most már teljes biztonsággal látó Sík Sándor árasztja el a lapokat egy új háborgási korszakához érkezett vulkán földrengést kísérő tüzeivel. S valóban úgy fekszenek előttünk a versek, ahogy kínjuk és kéjük alkotójukban zsongani kezdett, formátlanul és tündöklőn, mint a láva. A hasonlatot még részletezni is lehetne, mert vannak ebben a kötetben versek, amelyek oly hőséget árasztó hömpölygéssel szakadnak alá szétfreccsenő soraikkal, akár a láva kataraktái. Az erő vagy inkább kényszer, amely előzúdítja őket, a leszámolás, a számvetés kényszere: egy ember, mielőtt tovább menne, számot vet önmagával és mindazokkal a szálakkal, amik őt bárhova kapcsolták. Érző szálak bonyolult hárfája ez, amely családhoz, nemzethez, környezethez, társadalomhoz köti az embert; kollektivitásokhoz, – mondja hidegen a recenzens, de a költő megkínzottan így sikolt fel: emberekhez! S a titokzatos hárfa szálai együtt fájnak ama megkínzott tagokkal, amikkel kapcsolatban vannak, a nemzettel és társadalommal és felkiáltanak érettük és az ő nevükben amaz őrökhöz, akivel egyedül és a saját nevében állt szemben ifjúsága lázában. Nem maradhat ki semmi a nagy leszámolásból, fel kell vonulni itt az egymáshoz fűződő ciklusokban a gyermekkor hómezőinek, az ifjúságnak, fel kell idézni az egyetemi tantermek zsongását, a könyvek tengerét, amelynek minden hulláma más és más nyelven kiáltoz, szerzetesi cellát és morajló szerkesztőségeket, főpróbát, mellékutcákat, a világháború népfölkelőit, a forradalmak szennyét és dörejét… Egy élet és egy kor történelme ez, nem tudjuk, melyiké inkább, talán egyformán mind a kettőé. Sík Sándor, a költő, egyelőre a hozzájuk való saját viszonyát tisztázza a kötetben, amely ha nem is egyszerre szakadt ki belőle, de mindenesetre ugyanegy hangulatnak pszichikai egységében született, szinte egyetlen vers, váltakozó hangokkal és kórusokkal, egyetlen zenedarab az orgona váltakozó regiszterein. A költészet útját nem lehet a geometrikus görbék törvényei szerint kimérni, de úgy tetszik, hogy ezután maguk az emberi közösségek szólalnak meg énekükkel és jajukkal, hiszen a költő már most nekik ajánlja a szívét, mint valami forró és puha kenyeret, amelyet alázatosan vall egyszerűnek és feketének… Ez a szimbólum húzódik át az összes versciklusokon és nemcsak a kötet egyvers voltát fokozza, hanem alkalmat ad Jaschik Álmosnak arra, hogy az emberi hangra írt költemények mellé odaszője a vonalakból való költemények fehér és fekete mágiáját is.”[7]

Reményik Sándor erdélyi magyar költő a Protestáns Szemlében írt értő és alapos kritikát a kötetről. Ebben hangsúlyozta, hogy a könyv egy válságidőszakban – a magyarságnak az 1920-as–1930-as évek fordulóján ugyanis a trianoni trauma következményei mellett a nagy gazdasági világválság okozta krízissel is szembe kellett néznie – született szövegkollekció, amelyben a fölvállalt keresztény hit és világnézet a szervező és kohéziós erő, s amely Sík költészete beérésének és beérkezettségének is bizonyossága.

„Kétféle poézist tudok elképzelni mindenkor, de különösen ma, mikor a világválság a poézis belső válsága is. Egyik a teljesen ösztönös. Tehát teljesen felelőtlen költészet. Ennek a számára tulajdonképen nincs is válság. Ez a költészet nem problémája önmagának. Ez nem szembesíti magát önmagával és a világgal, nem gondolkozik a maga létjogán, hanem egyszerűen van. Korlátokat nem ismer, tekintetet nem ismer, kételyt önmagával szemben nem ismer, arra nem néz, hogy mi a szükséglete a világnak. Érvényesül, kitör, zajlik, megjelenik, valósul. Lehet teljesen individualista vagy teljesen kollektív természetű, de mind a kettő – véletlenül. Bizonyos, hogy nagy dolgok származhatnak ebből a felelőtlen, szuverén megnyilatkozásból is. Talán nagyobbak néha, mint a tépelődő, önmagát vizsgáló, tusakodó, felelősségét tudatosan vállaló lélekből. Nekem azonban az utóbbi a rokonszenvesebb. Az a költői lélek, mely felveti magának a kérdést: mi akarok lenni, mi birok lenni, mivé kell lennem, hogy saját központi törvényemet betöltsem? Nekem rokonszenvesebb az a költő, aki ma megkérdezi saját magától: mi voltam eddig? Mi vagyok most? Mi lehet a hivatásom sorsa? Értelmetlen luxussá lettem-e mindenestül vagy lelki kenyér az éhezők számára, elzúgok felettük a semmibe, vagy mondanivaló vagyok-e még? Alkalmazkodni, költőhöz méltatlan dolog? – Hát segíteni és vigasztalni és felemelni méltatlan dolog? Igaz költő úgyis megérzi korának baját? – Lehet, de nem mindig bizonyos. Egy bizonyos: a felelősség mindig szép és szent.

Sík Sándor öntudatos és felelősségteljes poéta. Új kötetének címében benne sír sokunk problémája és vágya: kenyérnek lenni a mai ember számára, adni, tenni, segíteni, igaz, ki-ki csak saját belső törvénye, eleve elrendelt húrozottsága szerint zenélhet. […]

Mert ez a kötete: maga az ő költészete. Mindenestül benne van. Ahogy megszegi a kenyeret, csendes és alázatos Krisztus-imitációval, a saját eleven, vérző szívét nyitja meg. Egyetlen mély metszés az életén keresztül költeményeinek ez a sorozata. Föltárul egy édes és fájdalmas vágáson keresztül minden tipikus és egyéni vonás, mely egy életen át, gyermekkortól a súlyosan érett férfikorig reá rakódott. Minden, ami lényege, amiről énekelni érdemesnek tartotta. Költészetének régi ismerői számára ez a kötet valami furcsa emmauszi találkozás. Egy mozdulatáról ráismernek, hogy ő az. Talán nincs hangja és mozdulása és lelki rezdülése, mely ne rezegne ebben a kötetben, – sokszor rezgett, de nem így egyszerre minden együtt, ilyen fokozatosan mélyülő hangokon, ilyen öntudatosan elrendezve, ciklusok zengő haladványaként mind jobban kiteljesedve.”[8]

A Fekete kenyér című kötet már a költői nyelvét, kifejezésmódját és tematikáját megtalált Sík Sándor alkotói világának érett „terméke”, amelyben egyesült a számára oly fontos két érték: a (társadalmi és egyéni értelemben egyaránt vett) felelősség és fegyelem. Mint Reményik Zsigmond az imént idézett kritikájában megállapította: „Felelősség mellett fegyelem. A költészetben is. Ez Sík Sándor.”[9]

Megjelent a folyóirat 2024. július-augusztusi számában

Jegyzetek

[1] Szemadám György: Kenyér. In: Hoppál Mihály – Jankovics Marcell – Nagy András – Szemadám György: Jelképtár. Budapest, Helikon, 1996. 113. o.

[2] Reisinger János: Bibliai jelképek lexikona. Budapest, Oltalom Alapítvány, 2016. 143. o.

[3] Gál Ferenc: János evangéliuma. Budapest, Szent István Társulat, 2008. 132. o.

[4] Horváth Orsolya: „Én vagyok az élet kenyere”. Jn 6, 22-71 írásmagyarázata revideált Károlyi-fordítással. In: Sola Scriptura, 2011. 1. sz. 6–16. o.

[5] Soliloquia: beszélgetés(ek) önmagammal. Ezzel a címmel az ókorban Szent Ágoston, a magyar modernistában Prohászka Ottokár nevéhez kötődik mű.

[6] Várdai Béla: Katolikus költők. In: Katolikus Szemle, 1932. 2. sz. 150–152. o.

[7] Ijjas Antal: Sík Sándor: Fekete kenyér. In: Napkelet, 1932. 1. sz. 54–55. o.

[8] Reményik Sándor: Sík Sándor: Fekete kenyér. In: Protestáns Szemle, 1932. 6. sz. 421–422. o.

[9] Uo. 425. o.