Bátyi Zoltán: „Képeimmel szeretnék szépet adni, örömet okozni más embereknek”

Beszélgetés Fuisz Mario alkalmazott fotográfussal

A Budapesten szerzett öntő technikusi végzettséggel árult könyveket a szegedi utcán, míg reklámújságnál hirdetésszervezéssel is foglalkozott a zalai dombságot az alföldi síkságra cserélő Fuisz Mario. De az, hogy a fotókészítést válassza hivatásul, sokáig meg sem fordult fejében. A húszas éveit taposta, amikor először fényképezőgépet vett a kezébe, ám ma már országosan is elismert és keresett alkalmazott fotógráfus, akinek munkáit nem csak egyes vállalkozások kiadványaiban, hanem neves magazinokban is megtaláljuk.

– A munkásságát bemutató honlapjából gyorsan kiderül, hogy vállalkozásában leginkább az enteriőr, a gasztró és a portré a fotózása köti le az idejét. De milyen utat járt be, amíg a szakosodásnak ezt az útját választotta?

– Azt semmiképpen nem mondhatom, hogy már gyerekkoromban szoros barátságot kötöttem a fotózással, vagy hogy egyáltalán érdekelt volna a fényképezés. Ugyan Budapesten születettem 1975-ben, de gyerekkoromat Zala megyében, egy kis faluban, Becsehelyen töltöttem, ahonnan édesapám származott. Ott jártam ki az általános iskolás osztályokat, majd középiskolai tanulmányaimat már Budapesten végeztem, mégpedig a Kossuth Lajos Szakközépiskolában. Képeztek itt repülőgép műszerészeket és szerelőket éppen úgy, mint autószerelőket, valamint öntő szakembereket a kohászat számára. Én ez utóbbit szakon érettségiztem, vagyis még csak a közelébe sem kerültem a fotózásnak. Ez már csak jóval később, Szegeden lépett az életembe, ugyanis 1995-ben a Tisza partjára költöztem, mivel itt tanult az egyetemen a feleségem. A várost nagyon megszerettem már nem sokkal ideérkezésem után. Rendezett utcái, terei, szép épületei gyorsan megtetszettek, de be kell vallanom az alföldi síksággal máig nem sikerült igazán megbarátkoznom. Nekem ez a vidék túl lapos, és nem tudom elfogadni, hogy a legmagasabb dombra akkor jutok el, ha felmegyek autóval az Árkád tetőparkolójába. Ideköltözésem után persze nem ezzel törődtem igazán, hiszen akkoriban alkalmi munkákból kellett megélnem. Voltam egyebek mellett utcai könyvárus, telefonszerelő, dolgoztam a Kisokos nevű információs és reklámkiadványnál, mint hirdetési üzletkötő. Ezután következett a Koktél című magazin, míg 2012-től szabadúszóként végzem a munkám, ami már a fotózásra épül.

– Minek a hatására döntött úgy, hogy egyszer csak alaposabban is tanulmányozza, mire képes a fényképezőgép és mire képes ön, ha ezt a gépet el is kezdi használni?

– Mint említettem, bekapcsolódtam a sajtós szerkesztőségi munkába, így gyakran dolgoztam együtt fotósokkal, de először 2000-ben vettem a kezembe fényképezőgépet. Ez még édesapán Praktica típusú, hagyományos, filmes gépe volt, mint ahogy az a Nikon is filmre dolgozott, amit aztán megvettem magamnak – és azóta sem voltam hűtlen a márkához. Kezdőként lefotóztam mindent, ami elém jött, rengeteg családi fotót készítettem, de fényképeztem a várost, az épületeket. Fogalmazhatunk úgy, hogy semmi különös nem került ki a kezeim közül és az igazi nagy áttörést az jelentette, amikor 2003-ban elvégeztem egy fotós tanfolyamot, ahol Illés Barna és Gulyás Miklós fotóművészek voltak a tanáraim. Bevallom, itt szembesültem azzal, hogy egyáltalán létezik olyan műfaj, mint fotóművészet. Itt ismerkedtem meg André Kertész, Robert Capa és Brassai nevével, e kiválóságok munkái nagyon megfogtak, és egyre inkább azt éreztem, hogy nekem is a fotózás útját kell járnom. A tanfolyam után kinyílt számomra a világ, 2003-ban például eljutottam Erdélybe egy fotós túrára, ahol még diaképeket készítettem. Nagyon fontos műhely volt számomra a Koktél magazin, amelynek Németh György fotóművész, akkor még az MTI fotósa készítette a képeket. Tőle már akkor, majd később az egyetemi OKJ-s tanfolyamon is rengeteget tanultam, mint ahogy mestereim között mindenképp meg szeretném említeni Dömötör Mihály nevét is, aki szintén az egyetemi tanfolyamon okított. A portréfotózás területén pedig Révész Róbert fotóművésztől tanultam a legtöbbet.

– Mint már említettük, három fő területre (enteriőr, gasztró, portré) összpontosít. Miért éppen az épületbelsőkre, az ételekre és az arcképekre szakosodott?

– Szüleimnek számos szakácskönyvük volt, és mivel a különleges ételek már fiatalabb koromban is vonzottak (mondjam úgy, válogatós voltam, és nem igazán szerettem a zsíros-magyaros ételeket?), gyakran lapozgattam ezeket a kiadványokat. Végül Jamie Oliver szakácskönyve volt az, amely legplasztikusabban felvillantotta számomra, hogy milyen kiváló alkotásokat lehet elkészíteni azzal, ha valaki igényes ételfotókat készít. Mivel a Kisokosnál sikerült sokrétű céges kapcsolatrendszert kiépítenem, egyszer csak egyre több olyan megrendelés kaptam, amelyben ételfotókat, de emellett épületbelsőket megörökítő fotókat kértek. A céges kiadványok esetében szinte természetes volt, hogy az ott dolgozókról is kellett portrékat készítenem, így idővel kialakult az a hármas rendszer, amit a kérdésében említett. Egyébként az első nagyobb gasztrofotós munkára egy egri barátom kért fel, míg enteriőrt legelőször egy szegedi lakberendező rendelt meg tőlem. Azt se hallgassuk el, hogy az első olyan munkám, amiért pénzt is kaptam, egy esküvői fotózás volt. Hogy miért éppen engem kértek meg a munka elvégzésére? Talán arra figyeltek fel, hogy a szokványostól eltérő képeket készítek az ilyen alkalmakkor. Én ugyanis azon kevesek közé tartoztam már akkor is, aki külső felvételek esetében is használt világítást, és ez egy sajátos látványt kínált a megrendelőimnek.

– Egy fotóművész díjakban, kiállítások számában méri a sikereit. De vajon mikor lehet elégedett önmagával egy magát alkalmazott fotógráfusnak nevező alkotó?

– Természetesen akkor, ha sokan ragaszkodnak ahhoz, hogy az új kiadványukhoz én készítsem el a képeket. Szerencsére elmondhatom, hogy számos olyan ügyfelem akad, aki már sok éve csak engem foglalkoztat, ha bármilyen anyagot el kell készíteni a vállalkozása számára. És persze az is nagy elégedettséggel tölt el, hogy számos magazinban, újságban jelentek meg a fotóim, ugyanis képeimmel szeretnék szépet adni, örömet okozni más embereknek. Említenék két olyan példát, amire különösen büszke vagyok. Az egyik a Veranda magazinban jelent meg, és dr. Csernus Imre orvos pszichiáter noszvaji házát, éttermét, kávéházát és persze magát Csernus doktort mutatták be a képeimmel illusztrált riportban. A másik pedig a BBC Good Food című kiadványban megjelent riport, amiben a kiváló szegedi séf, Katkó Krisztina és az Alkimista Kulináris Műhely nevű éttermének életébe nyert betekintést az olvasó az én fotóim segítségével is.

– Mondhatjuk, hogy a felsoroltak az alkalmazott fotózás területéhez tartoznak, a fotók a munkát, a megélhetést jelentik Önnek? Marad-e ideje az úgynevezett művészi fotók elkészítésére, kiállításokon való részvételre?

– A kérdésére válaszolva talán azzal kezdeném, hogy bár minden megbecsülésem az igazán kiemelkedőt nyújtó fotóművészeké, de azt látni kell, hogy a fotósok túlnyomó többsége az alkalmazott fotógráfusok táborába tartozik. Jómagam tulajdonképpen egyetlen olyan fotográfust sem tudok megemlíteni, aki csak a művészetéből meg tudna hazánkban élni. Vagyis a művészek is erősítik az alkalmazott fotósok táborát, és pontosan tudják, milyen nagy felkészültséget, előtanulmányokat, technikai hátteret követel meg azok munkája, akik ugyan még nem mérették meg magukat művészi tárlatokon, de alkalmazott fotósként meg tudják állni a helyüket a rendkívül nagy konkurencia harcban.

– És ehhez a konkurenciához egyre többen csatlakoznak, hiszen ma már világdivat lett a fotózás, szinte mindenki mobilfotográfus lett.

 – Valóban százmillió számra készülnek a telefonos amatőr felvételek naponta világszerte, és bár rengeteg tehetséges ember is felbukkant az így fotózók között, de azért ezt a csoportot nem nevezném nagyon veszélyes konkurenciának. Egyrészt azért, mert, ahogy látom, a telefonos fotózás végtermékei között nagyon kevés olyan akad, amely elnyerné egy-egy komolyabb megrendelő tetszését is. Az így fotózók döntő többsége inkább csak kattogtat, hírt akar adni magáról a világnak. Az ilyen fotózgatós nem igazán törődik a kép szerkesztésével, valljuk be őszintén, ők csak ritkán tanulmányozzák nagy fotográfusok munkáit (már ha egyáltalán tudnak róluk, tisztelet a kivételnek…), így az igényességi szintjük sem olyan magas, mint amilyet joggal elvárhatnak azok, akik fizetnek is képért. Másrészt egy alkalmazott fotósnak nem csupán képkészítőnek, hanem marketing szakembernek, jó kapcsolatrendszer kiépítésére képes alkotónak is lennie kell. Ezen a pályán ugyanis csak az él meg, aki sokszor nagy türelemmel, de összhangba tudja hozni a megrendelő elvárásait a saját ötleteivel. Hozzáteszem: a telefonos fotókészítést ma már a profiknak is ismerniük kell, látva annak lehetőségeit és korlátait.

– Mint képkészítésből élő, hogy látja, a mesterséges intelligencia alapjaiban megrengeti a fotózás világát is?

–  Nem ismerem igazán a mesterséges intelligencia nyújtotta lehetőségeket sem úgy általában, sem a fotószakmában. Így átfogó választ meg sem próbálok adni a kérdésére. Azért néhány megjegyzésem lenne. Például az, hogy számomra az MI-vel készült képek még túl sterilnek tűnnek, azok a részletek hiányoznak belőlük, amitől életre kel egy fotó. Bár el kell ismerni, hogy máris készültek így olyan alkotások, amelyek megtévesztették a legélesebb szemű ítészeket is. Azt pedig nem lehet megjósolni, hogy a jövőben hova fejlődhet ez a technika, milyen utat járhatnak be azok, akik az MI segítségét igénybe fogják venni. Ami viszont tény: a mesterséges intelligencia nem most jelent meg a fotózásban, hiszen már évek óra készülnek olyan fényképező gépek, amelyek például mélytanulásos mesterséges intelligencia technológiával készült témaérzékelő AF funkcióval rendelkeznek, már a témák széles skáláját is képes automatikusan felismerni és követni, beleértve az állatokat, madarakat, autókat, motorkerékpárokat, kerékpárokat, repülőgépeket és vonatokat. Vagyis az új világ elkezdődött a mi szakmánkban is, és nem tehetünk mást, mint arra törekedni, hogy szakavatott ismerői és használói legyünk a csúcstechnológiának.

– Láttam már számos olyan képét, amely nem sorolható az alkalmazott fotográfiák közé, sokkal inkább művészi tehetségét bizonyítják azok az alkotások. Elképzelhető, hogy a jövőben a művészfotók csatlakoznak negyedikként a fő tevékenységi köréhez?

– Mint négy gyermek büszke édesapjának nekem az a legfontosabb feladatom, hogy biztosítsam a család megélhetését, és ehhez az alkalmazott fotógráfiában kell mind jobbat és jobbat nyújtanom. De természetesen szeretném magamat megméretni a művészi fok világában is. Volt már arra példa, hogy kiállításom nyílt, egészen pontosan 2012-ben az Árkádban kerültek falra a képeim. Most is azt vallom, nem azt kell elvárni, hogy a fotók iránt érdeklődők keressenek meg engem egy-egy kiállító teremben, hanem nekem kell elvinnem a képeimet olyan helyre, ahol minél többen láthatják. Egy biztos, ha ezen az úton is teszek újabb lépéseket, akkor a fekete-fehér fotózás lehetőségeivel szeretnék élni, mert megítélésem szerint így készíthetők napjainkban a legizgalmasabb képek. És ha már szóba került a művészi fotózás, a kiállítás, hadd mondjam el egy nagy bánatom. Jelesül azt, hogy Szegeden nincs egyetlen olyan kiállító hely sem, ahol az év minden napján fotókat tekinthetnének meg a művészi fényképek iránt érdeklődők. Tudom, nem könnyű egy ilyen helyet a mostani költségek mellett fenntartani, de talán egy ekkora városban igény lenne olyan kávéházra netán egy bérelhető stúdióra, ami komolyabb fotótárlatoknak ad helyet. Remélem, hogy ennek érdekében sikerül egyszer összefogni a szegedi fotós társadalomnak, hiszen számos olyan kiváló alkotó és fotót szerető él a Tisza partján, aki szívesen töltene el időt egy ilyen kiállító- és találkozóhelyen.

 

A nyitókép Orbánné Varga Krisztina Judit fotója.

Megjelent a folyóirat 2024. szeptemberi számában