Szabó Anna: Három pillér, három világ, egy varázslat

Összefoglaló a Szegedi Szabadtéri Játékok 2024-es évadáról (1.rész)

Baradlay Kazimir végakarata szerint a művet, amelyet alkotott, három erős oszlop tartja majd. Ehhez hasonlóan a Szegedi Szabadtéri Játékok 2024-es évada is három oszlopon nyugodott: a három nagyívű, Dóm téren bemutatott produkción. Az Ezeregy éjszaka, a Rebecca, és az István, a király két-két héten át uralta a színpadot és kápráztatta el az előadásonként mintegy 4000 fős közönséget, míg a prózai darabok, a koncertek és a operettek, operák szinte teljes egészében az újszegedi színpadra költöztek. Az idei szabadtéri évadról szóló összefoglalónk első részében erről a három nagyprodukcióról írunk.

Óda a meseterápiához

Tavaly a nyár legjobban várt produkciója vitathatatlanul az Ezeregy éjszaka volt, Geszti Péter, Monori András és Tasnádi István world musicalje. Az előadás olyannyira sikert aratott, hogy idén is tiszteletét tette a Dóm téren, méghozzá mind a hat alkalommal csordultig töltve a nézőteret.

Az Ezeregy éjszaka mindenképpen a Szegedi Szabadtérihez méltó, látványos produkció, Geszti Péter és alkotótársai azonban az üres káprázatnál jóval árnyaltabb világot álmodtak színpadra. Az alapanyaghoz hűen ők is több kultúrából merítettek mind zeneileg, mind motívumok szintjén, azokat gyúrták össze időtlen mesévé, amelyet Bujdosó Nóra díszlet- és jelmeztervező, animációs supervisor ámulatba ejtő látványvilága és Juronics Tamás rendezői-koreográfusi munkája tett teljessé.

A két szálon futó történet a myse en abyme tökéletes példája: amikor a mű egy része tükrözi az elbeszélés egészét, ezzel hangsúlyozva az üzenetet. A kerettörténet szerint Sahriár király éppen az önsajnálat mocsarában igyekszik elmerülni, mivel felesége megszökött a nagyvezírrel és most puccsot tervez ellene. Ebben unásig ismételt udvari látványosságok és egyszer használatos háremhölgyek segítik, mígnem a sors Seherezádét sodorja útjába, aki testi örömök helyett egy mesével tereli el a király figyelmét.

Seherezádé meséje kalauzol el minket a történet második szintjére, amelyben Harún, a ifjú kalifa egy, a Sahriáréhoz kísértetiesen hasonlító problémakörrel kénytelen megküzdeni: nagyvezíre, Dzsáfár csellel orozta el tőle a trónt. A szerencse azonban Harúnra is rámosolyog, a fiatal uralkodó ugyanis megismerkedik Ali(dá)val, az álruhás tolvajlánnyal, aki nemcsak Dzsáfár börtönéből szökteti meg, de a bazárok csillogó világába is bevezeti. A tapasztalatlan Harún persze hamar cseberből vederbe esik, hiszen beleszeret a csodaszép Jázmin hercegnőbe, akit édesapja már a trónbitorló Dzsáfárnak ígért. A két történet innentől kezdve párhuzamosan fut, és bár alkalmanként egy-egy pillanatra összecsúsznak, a tükörképek csak a fülbemászó finálé dallamainak felcsendülésekor illeszkednek tökéletesen egymásba. 

A Geszti Pétertől megszokott ötletes és huncut szurkálódást rejtő dalszövegek mélyebb mondanivalóval bírnak, hiszen az Ezeregy éjszaka tulajdonképpen egy háromórás óda a meseterápiához. A túlélés érdekében szereplői szinte folyamatosan mesélnek – néha hazugság formájában, ám az ilyen apróságokon most ne akadjunk fenn –, vagy éppenséggel a mesék, történetek fontosságáról beszélnek. (– Sosem hittem volna, hogy létezik ilyen sötétség –szól a megvakított Harún – Majd éneklünk, mesét mondunk – biztatja Ali, azaz az est legszenvedélyesebb dalait és legszéleskörűbb alakítását jegyző Márkus Luca.)

Harún és Sahriár pedig addig nem léphet a gyógyulás útjára, amíg szembe nem néznek saját traumáikkal és tevőleges szereplőivé nem válnak saját történetüknek. Ebben két rendkívül erős, nőiességében és finomságában határozott nő segíti őket: Seherezádé, és a Alida. Az ő támogatásuk és teremtő erejük az, ami végül segít felállni társaiknak – ennek a gyógyító érintésnek pedig izgalmas ellenpólusa Jázmin, aki nemcsak Dzsáfár házassági ajánlatát, de az azzal járó pusztító hatalmat is örömmel elfogadja.

A produkcióban szereplő színészek nem csupán egyenként nyújtottak kiemelkedő alakítást, de a kémia is egyértelműen működött közöttük. Bányai Kelemen Barna (Sahriár) és Trokán Nóra (Seherezádé) játéka egyszerre meghitt és uralkodói, Tasnádi Bence Harúnja pont annyira bosszantóan hiszékeny, hogy még szerethető legyen, Bori Réka sötét oldallal flörtölő Jázminja bravúros meglepetéseket tartogat, Mészáros Máté háremigazgatója, illetve dzsinnje, valamint a modern politikusak megszégyenítő magabiztossággal kampányoló Stohl András Dzsáfárja pedig egyértelmű közönségkedvencek.

Az Ezeregy éjszaka egyértelműen többet kíván nyújtani kellemes nyáresti szórakozásnál, és ez sikerül is neki. Aki a nézők közül hajlandó a színpad közepén forgó, a történet rétegeltségére utaló, egyben a történeti síkokat vizuálisan összekötő hagymakupola mögé nézni, a keleties dallamok mellett a fájdalmas igazságokat megfogalmazó szövegre is figyelni, annak bizony igazi katarzisban lehet része.

A társas magány gótikája

Az évad második pillérét Sylvester Lévay és Michael Kunze szabadtéren ritkán látott musicalje, a Rebecca adta. A ködös Albionban játszódó romantikus thrillert Béres Attila állította színpadra Bolba Tamás zenei vezető/karmester és Tihanyi Ákos koreográfus közreműködésével.

A baljós előjelek ellenére romantikus barbiálomként induló Rebecca egy szempillantás alatt válik rémálommá. A gazdag amerikai Edyth Van Hopper félénk társalkodónője, a Gubik Petra által megformált „Én“ egy cote d’azuri hotelben ismerkedik meg a sármos és titokzatos angol úrral, Maxim de Winterrel, aki hamarosan feleségül kéri, és magával viszi a lányt tengerparti birtokára, Manderleybe. Manderley impozáns külseje és az új úrnő körül alázatosan tüsténkedő szolgahad által nyújtott kényelem mögött azonban sötét titkok rejlenek. Maxim előző felesége, Rebecca ugyanis gyanús körülmények között hunyt el, amit a házvezetőnő, Mrs. Danvers (Janza Kata/Gallusz Nikolett), és Rebecca unokatestvére, a nem kevésbé gyanús hátterű Jack Favell (Medveczky Balázs lehengerlő tolmácsolásában) képtelenek elfogadni.

„Én” konfliktusa tökéletesen megragadja, milyen nehéz nőként a folyamatos elvárások, a kimondatlan szabályok zűrzavarában helytállni. Névtelen hősnőnket lépten-nyomon elődjéhez hasonlítják, aki úgy látszik, mindent tökéletesen csinált, és bár testi valójában sosem látjuk, jelenléte a darab minden egyes percét uralja. Míg a főhőst szinte senki nem nevezi meg, Rebecca neve átlagosan másfél percenként hangzik el, illetve az ő szellemét őrzi a Mrs. Danvers által olyan féltve őrzött orchidea, a ritka szépség, a kifinomult ízlés jelképe, amely által Rebecca igézően toxikus illata holtában is belengi a házat.

A színészek egytől egyig kiváló alakítást nyújtanak, különösen Udvaros Dorottya brillírozik a harsány amerikai díva szerepében, azonban mintha nem egy színpadon játszanának – ha a köztük lévő fizikai távolság néha csökken is, valódi interakcióra ritkán kerül sor. A kémia hiánya persze lehet szándékos rendezői döntés is, hiszen a magány, az elszigeteltség egyértelműen központi eleme a darabnak. Dolhai Attila magabiztos és érzéki Maximja az első randevún szóvá teszi, hogy a lány magánya mennyire rezonál az övével, és a musicalektől megszokott, romantikusnak szánt lépcsőjelenet itt sokkal inkább a társas magányt, a félrecsúszó kommunikációt hivatott illusztrálni, mint a szerelmi idillt.

Miközben a darab arra a kérdésre keresi a választ, hogyan találja meg a helyét egy fiatal nő a világban, és főleg a férje mellett; illetve hogyan épülhet fel egy intim kapcsolat, egy közös élet, ha a múlt eltemetett titkai a jelenben is mindent összemocskolnak – téve mindezt sötét őszinteséggel –„Énnek”, azaz az angolszász Juditnak a Kékszakállú herceg vára helyett a Horesnyi Balázs által tervezett díszletben kell eligazodnia. Néhány meglepően harsány animációtól eltekintve a látványvilág gótikus darabhoz méltón borzongató: a fények tompák, a falak sötétek, a cselédek mintha a semmiből bukkannának elő, és ott is tűnnének el, az ablakok alatt hideg (digitális) habok morajlanak, a csónakházat egy jóindulatú bolond (Szaszák Zsolt) őrzi, és minden sarokban titok lappang. De ne feledkezzünk meg a díszlet origójaként szolgáló grandiózus lépcsősorról sem, amely nélkül egyetlen szellemjárta kastély sem lehet teljes, illetve a LED-falakon szüntelen keringő digitális madarakról, Madarász „Madár“ János alkotásairól, melyek nem csupán a kísérteties hangulatot fokozzák, de Alfred Hitchcock, a horror koronázatlan királya előtt is fejet hajtanak, aki 1940-ben szintén feldolgozta a történetet.

Rege a csodakirályról

Míg tavaly az Ezeregy éjszaka tudta magáénak a legvártabb produkció címét, úgy idén az István, a királyt lengte körül a legtöbb találgatás és várakozás. Nem is csoda, hiszen a darab közkincs, melyről mindenkinek megvan a határozott, változtathatatlan véleménye. Az 1983-as, Királydombon tartott premiert követően a vidéki közönség 1984-ben Szegeden tekinthette meg először a legendás rockoperát, a színdarab tehát idén ünnepelte 40 éves jubileumát a Fogadalmi templom előtt.

A legtöbb verzió mindig visszanyúl a királydombi elődhöz, nemigen mer eltérni tőle. Ez alól kivétel Alföldi Róbert 2013-as rendezése, amely bőven kapott hideget, meleget. Novák Péter rendező ezúttal az arany középutat választotta: egyszerre igyekszik tisztelegni a királydombi verzió előtt, melyben édesapja, a nemrégiben elhunyt Novák Ferenc is közreműködött, és modern köntösbe bújtatni az ország sorsát meghatározó polgárháború történetét.

A források szerint István fiatal lehetett a legendás konfliktus idején, és Koltai-Nagy Balázs mesteri alakítása valóban érzékenyen tükrözi a fejedelem-király felnőtté válásának fájdalmas folyamatát. Aranypaszományos Istvánja az első felvonás alatt lélekben szinte gyerek, aki a fejedelmi karddal elgondolkodva játszadozik, a lánykéréshez papi bátorításra szorul, és csak akkor mer kiállni magáért, amikor anyja – Danis Lídia, és az utolsó két előadásra beugró Vincze Erika a Saroltra jellemző karakán méltóságteljességgel – belöki a ringbe. Apja halála és az ezzel rá háruló felelősség mélyen megrendíti, a súly alatt többször összeroskad, édesanyja kéretlen tanácsai elől inkább Istenhez menekül, a nép rajongása pedig szabályosan megrémíti. Vele szemben Baricz Gergely „rockosabb“, egyúttal a karakter érzelemvilágát a hagyományosnál kevésbé „macsósan“ érzékeltető Koppánya valóban alkalmasabbnak tűnhet a trónra, hiszen a temetést követően a délutáni beszélgetőshow-k hangulatát idéző, rögtönzött káoszjelent során sem szorul úgy mások védelmére, mint fiatalabb rokona. A kényszerű konfliktus történései azonban megváltoztatják Istvánt: férfivá, királlyá érése pedig akkor zárul le végérvényesen, amikor Koppány testével együtt jelképesen ő maga is szétszakad.

Tóth Kázmér díszlete első pillantásra egyszerűnek tűnhet, szimbólumokban mégis igen gazdag. A Koppány teste fölött hullámzó, fontos évszámokat rejtő lepel, a ferde kereszt, a nyomasztó templomablak, és a legalább annyira nyomasztó szittya sólyom, illetve a két tábor zászlói: az egyiken kardos lovagok, a másikon hátrafelé célzó nomád lovasok – hiába más, mindkettő ugyanaz, mindkettő lovas, testvér – számtalan rejtett üzenet. István királysága ebben az amfiteátrumban épül lépésről lépésre; szó szerint, hiszen a színpadkép addig változik, míg végül a zárójelenet során a háttér ki nem adja a Szent Koronát, miközben István végre nem retten meg a tömegtől, hanem pár laza táncmozdulattal jelzi, elfoglalja helyét az ország élén.

A némileg kuszán megvalósuló jelmezeket a Gizellát alakító Horányi Juli tervezte. Míg Sarolt, István, Koppány vagy éppen Herczku Ágnes szelíd Rékájának ruhája nemcsak a karakterekhez illik, de szimbolikájukkal hozzájárulnak azok mélységéhez is – a Koppány-párt vörös színeibe öltözött Réka például az István-párt kék kendőjét tartja kezében, a keresztény, Sarolt szoknyájának belső oldalát pedig pogány rovásírás díszíti, mindkét nő esetében finoman érzékeltetve, mennyire kétfelé húz a szívük –, addig az egyébként királynői megjelenésű, ősi erővel tekintélyt parancsoló Sena Dagadu sámánasszonyának (aki Torda, a táltos szerepének meglepő kettéválasztásával született) ruhája kevéssé tükrözi az ősmagyar képi világot.

Meglepő, ám üdítő változtatás, hogy Bródy János krónikását hadiárvák kórusa váltotta fel, illetve Asztrik szerepében egy, a megszokottnál fiatalabb és agilisabb Orosz Ákos remekelhetett a pogányok kenetteljes megvetésében és az egyház alapjainak lefektetésében.

Amikor pedig a könyörgő Réka és az egyedül maradt asszonyok láttán István rádöbben, a harc miatt mennyi élet ért erőszakos véget, mennyi víz „folyt le véresen a vén Dunán“, a történelem üzenete fájdalmasan hasít a nézőbe: a megosztottság, a belviszály nyomán nem fakad más, csak pusztulás.

Mivel a három nagyprodukció teljesen más képi világba és korba repíti a nézőket, talán nehezen találunk köztük közös nevezőt. Üzenetük mégis egybecseng, hiszen mindhárom darab erősen reflektál a múltbéli tragédiák feldolgozására, és arra, hogy a jövő formálása eltökélt cselekvés függvénye. Sahriár, Harún, Maxim de Winter, „Én“ és István mind arra kényszerülnek, hogy szembenézzenek a régmúlt démonaival, és hogy az általuk választott ösvényre eltökélten lépjenek. A sötétségből kivezető út pedig sokfelé vezethet: üszkös romokat hátrahagyva, katarzisban feloldódó mesék gubancain keresztül, vagy egy külső nyomástól mentes saját narratíva megteremtése révén – de mindenképpen történeteken át. És ha valahol látványosan tudnak történetet mesélni, az a Szegedi Szabadtéri Játékok.

 

Fotók: Szücs Gréta

Megjelent a folyóirat 2024. szeptemberi számában