Hegyi Ádám: A reformáció kezdetei Szegeden, a református közösség első évszázadai

Mind Európában, mind Magyarországon a reformáció elérte a társadalom minden tagját. Ez a hatás viszont nem volt egyenletes: voltak olyan városok, ahol elementáris erővel bírt, másutt csak kisebb hullámokat vert. Jelenlegi ismereteink szerint Szegeden is megjelentek a hitújítás gondolatai, viszont azok hosszútávon nem tudták a lakosságot a protestantizmus felé elmozdítani. A kevés fennmaradt forrás szerint a protestantizmus felekezetei közül a városban a reformátusok voltak számottevők, mert kálvinista egyházközség nyomai egészen a 17. század végégig kimutathatók az iratokban. A török hódoltság megszűnésével a református gyülekezet is megszűnt, és csak 1847-ben jött újból létre a városban egyházközség. A következőkben azt mutatjuk be, mit tudunk a szegedi reformációról, és hogyan alakult a kálvinisták helyzete a 16. századtól az 1847-es újjá alapításig.

A mohácsi csata még nem pecsételte meg Szeged sorsát, de Buda elestét követően 1543-ban a város véglegesen a törökök kezére jutott. A protestantizmus terjedését az oszmánok viszont nem akadályozták, így Szegeden is megjelentek az új hitet hirdetők. Első képviselőjük Tatár (Tar) Benedek volt, aki a Palánkban a Nagy utcában élt az 1546-os török adóösszeírás szerint. Tatárnak fennmaradt egy költeménye, amelyet 1541-ben írt. A vers Luther tanításainak ismeretéről tanúskodik, viszont nem teológiai értelemben, hanem közköltészeti szempontból. A költemény a házassággal foglalkozik, és szerepel benne egy „Simon bíró” megnevezés, amely a 16. században Luther megfogalmazásában „Meister Siemann/Sie ist der Mann” hangzott el, de különböző német szövegekben 1538-ban és 1539-ben felváltva fordul elő a „Siemann” és a „Simon” névalak. A „Simon bíró” ennek magyarra való átültetéséből származik. Nem ismert, Tatár hol találkozott a német szövegekkel, mindenesetre az megállapítható, hogy egy vagyonos szegedi polgár a 16. század közepén figyelemmel kísérte a német nyelvű lutheránus irodalmat.[1]

Szeged tényleges reformátora Abádi Benedek volt, aki Krakkóban és Wittenbergben tanult, majd Sárváron közreműködött Sylvester János Újtestamentum-fordításának kinyomtatásában. Abádi 1545 körül érkezett Szegedre. Nem tudjuk, pontosan milyen tételeket hirdetett a városban, csak annyit, hogy a ferencesek elleni nyilvános hitvitán a török őt hirdette ki győztesnek. Ezt követően egy időre az alsóvárosi templom a protestánsok kezébe került. Arról sincs viszont adatunk, meddig maradt a városban, csak azt tudjuk, hogy 1552-ben erőszakkal kergették el Szegedről a protestáns prédikátort, aki ekkor már nem Abdái volt.[2]

Mégsem szűnt meg a protestáns gyülekezet. Néhány évig az alsóvárosi templomot közösen használták a ferencesekkel, majd valószínűleg 1562-ben a megosztott templom visszakerült a szerzetesekhez. A 18. századból származó anekdota szerint egy újabb hitvita döntött erről. A vitában részt vevő protestáns prédikátor már majdnem meggyőzte a török pasát, amikor a barátok szakácsa bekiabálta, hogy mondja meg a prédikátor, kik az evangélisták. Erre a lelkész természetesen magabiztosan felelt, hogy Máté, Márk, Lukács és János, viszont a szakács rákontrázott erre, mert szerinte volt egy ötödik evangélista is: Recsep. A török a muzulmán név meghallásakor azonnal úgy döntött, hogy a ferenceseknek van igaza, ezért a templom őket illeti.[3] A történet nem csak azért érdekes, mert bepillantást nyújt az alsóvárosi templom történetébe, hanem azért is, mert azt bizonyítja, hogy a 16. században a protestánsok olyan súllyal bírtak a városban, hogy a település legnagyobb templomának jogát tudták követelni maguknak. A protestantizmus súlyát mutatja az is, hogy feltételezhető egy Szegeden működő protestáns nyomda létezése is, amely Méliusz Juhász Péter Újtestamentum-fordítását adta ki 1562-ben.[4]

A 17. század során végbement Szegeden is a konfesszionalizáció: a formálódó protestantizmusból egyértelmű teológiai határok mentén létrejött a református egyház. Szegeden a hódoltság alatt folyamatosan működött a református egyház, de csak néhány lelkész nevét ismerjük, például 1588-ban Szegedi János, 1600-ban pedig Szegedi Lőrinc volt a város prédikátora. 1589 és 1591 között a kálvinista iskola tanára volt Foktövi János, aki énekfordításairól lett később ismert. Minden bizonnyal a felsővárosi Szent György-plébániatemplom a 17. század során a kálvinisták kezében volt. A szegedi református gyülekezet 17. századi létezését bizonyítja az is, hogy 1663-ban Apafi Mihály erdélyi fejedelmet Szegedre érkezésekor a helyi kálvinista egyház köszöntötte, és 1681-ben a református Váradi György losonci jegyző Sámuel nevű fia Szatmár és Debrecen után Szegedre is elutazott albizálni. Ilyen mélyen a hódoltságban fekvő városba csak azért érhette meg elutazni, ha számítani lehetett a hitsorsosok bőkezű adományaira.[5] 1691-ben is van adatunk a szegedi református közösség létezéséről, mert a Haditanács számára Bádeni Lajos arról számolt be, hogy a csanádi püspök erőszakosan téríti át a protestánsokat, ezért azok Algyőre menekültek. Szintén a kálvinizmus jelenlétéről árulkodik egy halotti prédikáció, amely szerint a kisvárdai református prédikátor felesége, az 1704-ben elhunyt Purki Kata Szegedről elszármazott református asszony volt.[6]

A református egyházközség végleges megszűnése 1719-ben következett be, amikor szabad királyi város alapítóoklevele megtiltotta protestánsoknak a polgárjog megszerzését Szegeden. Ennek ellenére a 18. században több tanácsi rendelkezés is azzal foglalkozott, hogy a rejtőzködő kálvinistákat a városból kiűzze, vagyis a református lakosság nem tűnt el teljesen a településről. A türelmi rendelet következtében Szegeden is enyhült a reformátusokkal szembeni kirekesztés, de ennek ellenére csak a 19. században lett ismét református polgára a városnak Makki Mihály mészáros személyében, bár kálvinista zsellérek ezt megelőzően is éltek a településen. A 19. század közepén a lassan növekvő létszámú református polgárjoggal rendelkező lakosok ismét elkezdték megszervezni az egyházközségüket. Először Hódmezővásárhely leányegyházaként, majd 1857-től kezdve önálló egyházközségként.[7]

A szegedi protestantizmus jelentőségét mutatja az, hogy a 16. században a városból kirajzó értelmiségiek a reformáció képviselői voltak, vagyis a település szellemi életében erősen jelen volt a hitújítás, amit aztán életük során más városokba is eljutva terjesztettek.

A Szegedről kirajzottak legjelentősebb képviselője Szegedi Kis István volt, aki – ahogy neve is mutatja – a Tisza parti városban született, majd Krakkóban tanult. Az Alföldön jelentős szerepe volt a helvét irányzatú reformáció elterjesztésében, többek között Gyulán, Mezőtúron, Békésen, Laskón, Tolnán és Ráckevén szervezte a formálódó református gyülekezeteket. Nyomtatásban megjelent műve a „Loci communes” alapvető teológiai műnek számított a kortársak körében. Székesfehérváron hirdette az új tanokat Szegedi Lajos, aki anyanyelven – vagyis magyarul – misézett, és Szűz Máriát egyszerű, halandó asszonynak tartotta. A Szegedről elszármazott Szarka (Pica) Ferenc 1545-ben az Oszmán Birodalom központjában, Isztambulban terjesztette az új tanokat. Majd ezt követően 1554-ben a Habsburg követek is megemlítik őt, mint szegedi származású papot. Szegedi Fraxinus (Kőrös) Gáspár Nádasdy Tamás udvari orvosaként szolgált, aki szegedi tájszólásban írta le a gyónással kapcsolatos véleményét, amely szerint a szerzetesek a gyónási titkot rendszeresen megszegték.[8]

Amint említettük, a 18. században a városi tanács többször is hozott a reformátusokkal szembeni intézkedéseket, amely azt mutatja, hogy Szegeden ekkor is éltek kálvinisták, illetve a lakosság és az elöljárók figyelemmel kísérték a reformátusok helyzetét. Néhány újonnan előkerült levéltári adat ezt erősíti meg.

A 18. században az ország minden pontján rendszeresen zaklatták a református gyülekezeteket, hiszen az állam célja a protestánsok visszaszorítása volt. Szeged szabad királyi városként rendszeresen követeket küldött az országgyűlésre vagy a kormányhatóságokhoz, ezért ezek a követek jól ismerték az országban zajló eseményeket. 1725-ben a Pesten tartózkodó Siskovich Antal szegedi követ sajnálkozását fejezte ki amiatt, hogy Zalkodon egy félreértés miatt bebörtönözték a református földesurat, aki megpróbálta megakadályozni, hogy a katolikusok megszerezzék a templomot. A félreértést az okozta, hogy az ügyben eljáró szerzetes félreértette a „repello“ és „rebello“ szavakat, így azt hitte, a reformátusok lázadást akarnak szítani, holott valójában csak fellebbezni akartak az eljárás ellen.[9] Zalkod Észak-Magyarországon található, Szegedtől több mint 300 km-re fekszik. Mégis, a katolikus Szeged követe túlzásnak tartotta a reformátusokkal szembeni eljárást. Ezek szerint előfordult, hogy a katolikus-református nézeteltérések során Szegedi lakosok magánvéleményükben a reformátusoknak adtak igazat.

1751. május 4-én egy hódmezővásárhelyi lakos, Tűhögyi István és egy szegedi lakos, Szűcs Ferenc között az Úrnapja miatt alakult ki vita.[10] A jegyzőkönyv nem közli egyikük felekezetét sem, de a korabeli települési viszonyok alapján tudjuk, hogy Tűhögyi református volt, Szűcs pedig katolikus. A katolikus egyházban az Úrnapja és az úrnapi körmenet az eucharisztia egyik fontos ünnepe. A református egyház viszont másként értelmezi az eucharisztiát, és a körmenetet bálványimádásnak tartja, ezért nem meglepő, hogy az Úrnapján éppen Szegeden tartózkodó Tűhögyi kigúnyolta Szűcsöt a körmenetben való részvétele miatt. Szeged városa ezért megbüntette Tűhögyit.

1723-ban egy kis faluból, Nagyzeréndről Szúnyog Erzsébet elszökött férjétől, Nagy Mihálytól és Budára költözött. 1724-ben Kis Erzsébet Makóról Szegedre majd Temesvárra szökött el férje elől. Érdekes, hogy mindkét hölgy végül Belgrádba szökött, feltételezhetően azért, mert így a magyar hatóságok nem tudták őket utolérni.[11] Nem tudjuk, hogy Szegeden, Budán, Temesváron illetve Belgrádban hogyan fogadták őket, valószínűleg azért bújtak el nagyvárosokban, mert így sem férjezett állapotukra, sem református vallásukra nem derült fény.

Református emberek azért is kénytelenek voltak katolikus városokba utazni, hogy a földesurukkal tárgyalni tudjanak. Szentes mezőváros a Harruckern-család birtoka volt, ezért a település számára különösen fontos volt, hogy kapcsolatot tarthassanak urukkal, mert ennek során tudták a rájuk kiszabott adó mértékét meghatározni. Szentes lakossága református volt. 1721-ben a követeik Szegeden találkoztak volna a Harruckern-család tiszttartójával. A fennmaradt levelek tanúsága szerint az egyház helyzetéről nem akartak tárgyalni, csak a mezőváros éves adójáról, de valami miatt a követek és a tiszttartó elkerülték egymást.[12] Nem valószínű, hogy felekezetük miatt ne engedték volna be Szegedre a szentesi követeket. Ebben az esetben csak az látszik, hogy reformátusoknak katolikus városban is kellett ügyeket intézniük.

A hétköznapi életben reformátusok és katolikusok rendszeresen találkoztak egymással, ezáltal véleményt alkothattak a másik félről. 1728-ban Olcsai András makói református prédikátor megbízta a harangozóját, hogy vágjon számára nádat. A harangozó viszont Szeged nádasába ment, így a nádvágás lopásnak minősült. Szeged szabad királyi város tanácsa és Makó elöljárói közösen folytatták le az eljárást, ezért reformátusok és katolikusok rendszeresen érintkeztek egymással. A ránk maradt iratok tanúsága szerint a lopás vétségéhez nem társult vallási előítélet. Az ügy végig megmaradt gazdasági bűncselekménynek.[13]

A protestánsok rendszeresen telepedtek meg a szabad királyi városokban a türelmi rendelet kihirdetése előtt is, csak kénytelenek voltak katolizálni. Ezeket az áttért embereket a városi társadalomban megbélyegezték, ugyanis több olyan kérvény, jogorvoslat került elő, amelyek azt mutatják, hogy a mindennapi életük során az áttérésük rendszeresen szóbeszéd tárgya volt. 1747-ben Nánásy Sárát lopás miatt börtönözték be Szegeden. Védekezésében arra hivatkozott, hogy református hitét elhagyva „most nem régenten az igaz római hitre tért.”[14] Ezzel arra célzott, hogy a reformátusokat megbélyegezték, így járt ő is, de katolikusként már szeretett volna a társadalomba besimulni. 1748-ban Gúzy Erzsébet paráznaságának tárgyalása során megjegyezték, hogy korábban kálvinista volt. Ennek feltüntetésével tovább rontottak a bíróság előtti helyzetén.[15]

Arra is van példa, hogy a reformátusok együtt tudtak működni a katolikus szabad királyi városok közigazgatásával. 1749-ben Juhász Pál algyői református lakos arra kérte a szegedi tanácsot, hogy állítsanak ki számára egy igazolást arról, hogy 1746-ban már Szegeden megbüntették paráznaság miatt, ezért ne kelljen a református egyház büntetését is magára vennie.[16] Mai szemmel nézve furcsának tűnik ez a helyzet, de a 18. században bevett szokás volt: világi bíróság ítéletét a református egyházi bíróságnak is figyelembe kellett vennie, ennek ellenére az egyházi bíróság is kiszabta a saját büntetését a bűnösre.[17]

Szeged mellett a 18. század közepén dohánykertészek szervezték újjá Csanytelek (Csany) falut, ahol nemesek is megtelepedtek. 1752-ben a csanyi nemesek armálisuk kihirdetését kérték a vármegyétől. Ebben a kérvényben szerepel Szeghő János neve is. A kutatás eddig is tudta, hogy a Szeghő család több tagja a 18. században Nyitra vármegyéből Csongrád vármegyébe költözött. Arról is van információnk, hogy egy bizonyos Szeghő János – aki református volt – Szegedre költözött, ahol rekatolizált. Minden bizonnyal a csanyi Szeghő nem azonos a szegedi Szeghővel, mert a Szegeden élt Szeghő fia a napóleoni háborúkban harcolt, ezért az 1752-ben Csanyban felbukkanó Szeghő utódai túl idősek lennének ahhoz, hogy az 1800-as évek elején katonaként szolgáljanak.[18] Az viszont elképzelhető, hogy Nyitrából Csongrád vármegyébe a református Szeghő család több hullámban költözött át. Közülük talán a család egyik tagja dohánykertészként próbált meg letelepedni. Minden bizonnyal azért próbálkozott meg ezzel a bizonytalan életformával, mert a család anyagi helyzete megromlott. Az agrártörténeti kutatások szerint egyáltalán nem volt ritka, hogy kurtanemesek álltak be dohánykertészek közé.[19] Igen valószínű, hogy a Csanyteleken bérlőként megjelenő Szeghő János is ezt az utat járta végig.

Végül említsük meg, hogy a katolikus egyház is folyamatosan követte a reformátusok mozgását. A szegedi minoriták 1744-től kezdve vezették azoknak a személyeknek a nevét, akiket át tudtak téríteni a katolikus egyházba. Az áttérők között Biharból és Erdélyből is említenek olyanokat, akiket a szegedi minoriták térítettek át. Ebben a nyilvántartásában szerepel 1754. január 11-én Szűcs András csanytelekii református lakos, akit sikeresen rekatolizáltak.[20]

Összefoglalva a következőket állapíthatjuk meg: a reformáció Szegeden is jelentkezett, a város életében a 16. században jelentős súlya volt a protestánsoknak. A 17. század során létezett egy református gyülekezet a Felsővároson, amely a török hódoltságot követő időszakban megszűnt, tagjai Algyőre menekültek. A 18. század során polgárjogot reformátusok nem szerezhettek Szegeden, de a városban továbbra is éltek kálvinisták, 1809-ben ismét felvettek református vallású embert a polgárok sorába, és nem sokkal a szabadságharc kitörése előtt ujjászervezték a 17. században megszűnt egyházközséget.

Megjelent a folyóirat 2024. októberi számában  

Jegyzetek

[1] Bálint Sándor: Szeged reneszánsz kori műveltsége. Budapest, Akadémiai Kiadó, 1975. 85. o.

[2] Szakály Ferenc: Török megszállás alatt. In: Kristó Gyula (szerk.): Szeged története I. A kezdetektől 1686-ig. Szeged, Somogyi-könyvtár, 1983, 646–648. o.

[3] Friedrich Orbán: Historia seu compendiosa descriptio Provinciae Hungariae Ordinis Minorum S.P. Francisci, Strictioris Observantiae. Kassa, 1759, 2. rész 13–14. o.

[4] Szakály i. m. 656. o. A kutatók többsége szerint Szegeden nem létezett nyomda, hanem valójában Nagyváradon vagy Debrecenben nyomtatták ki a bibliafordítást. V. Ecsedy Judit: A könyvnyomtatás története Magyarországon a kézi sajtó korában 1473 – 1830. Budapest, Kossuth, 2021, 102. o.

[5] Szakály i. m. 655, 724. o.

[6] Bálint i. m. 88. o. Reizner János: Szeged története 3. kötet. Egyházak és hitfelekezetek, hatóság és társadalom, egészségügy, iskolák, közműveltség, közgazdaság. Szeged, Szeged szab. kir. város közönsége, 1900, 34. o.

[7] Reizner i. m., 34–35. o.

[8] Szakály Ferenc: Mezőváros és reformáció. Budapest, Balassi, 1995, 205–210. o.

[9] Magyar Nemzeti Levéltár – Csongrád-Csanád Megyei Levéltár [Továbbiakban: MNL – CsCsML] V.A.1003.e.2. Szeged város tanácsának iratai. Levelezések 1725–1727. Nr. 49. Siskovich Antal levele Szeged városához, Pest, 1725. május 19. Dienes Dénes: Az Isten is megszerette pedig ezt a helyet, és ide vetette az Evangéliomnak hálóját mindjárt a Refomatiokor… A Zempléni Református Egyházmegye összeírása 1782. Sárospataki Református Kollégium Tudományos Gyűjteményei, Sárospatak, 2003, 13. o.

[10] A jegyzőkönyv nagyon röviden említi az esetet, ezért nem megállapítható, hogy valóban tartottak-e ekkor Szegeden körmenetet, vagy Tűhögyi egyszerűen az ünnepet nem akarta megünnepelni. MNL-CsCsML V.A.1003.a.5. Szeged város tanácsának iratai, Tanácsülési jegyzőkönyvek, 5. kötet, 534. o.

[11] Hegyi Ádám: A Békési Református Egyházmegye első jegyzőkönyve és annak mellékletei 1696–1809 (1839). Debrecen, Tiszántúli Református Egyházkerület Levéltára, 2021, 86–87. o.

[12] MNL – CsCsML V.A.1003.e.1. Szeged város tanácsának iratai. Levelezések. Szentes bírójának és tanácsának levele Harruckern báró tiszttartójához, Szentes, 1721. augusztus 3.

[13] MNL – CsCsML V.A.1003.e.3. 1728. nr. 35. Szeged város tanácsának iratai. Levelezések. Makó bírójának és tanácsának levele Szeged városához, Makó, 1728. június 8.

[14] MNL – CsCsML V.A.1003.c.6. Szeged város tanácsának iratai. Szám nélküli iratok. Nánásy Sára kérvénye Szeged városához, [sine loco], 1747. április 14.

[15] MNL – CsCsML V.A.1003.c.6. Szeged város tanácsának iratai. Szám nélküli iratok. Gúzy Erzsébet ítélete, Szeged, 1748. július 12.

[16] MNL – CsCsML V.A.1003.c.6. Szeged város tanácsának iratai. Szám nélküli iratok. Juhász Pál kérvénye Szeged városához, [sine loco], 1749. augusztus 8.

[17] Szigeti Jenő: A református egyházfegyelem gyakorlásának válsága a XVIII. és XIX. század fordulóján. In: Horváth Emőke (szerk.): Bűn, bűnhődés, büntetés. L’Harmattan, Budapest 2011, 70–80. o., Illyés Endre: Egyházfegyelem a magyar református egyházban. Debrecen, Városi Nyomda, 1941, 148–152. o.

[18] Sziklay Károly – Borovszky Samu: Nyitravármegye. Budapest, Országos Monografia Társaság, 1898, 55. Kemplen Béla: Magyar nemes családok 10. kötet, Budapest, Grill Károly, 1931, 96–97. o. Nagy Iván: Magyarország családai czímerekkel és nemzedékrendi táblákkal 10. kötet, Budapest, Beimel, 1863, 556–568. o.

[19] Takács Lajos: Dohánytermesztés Magyarországon. Budapest, Akadémiai, 1964, 18–19. o.

[20] MNL – CsCsML XII.6.a.8. kötet fol. 85. A Szegedi Felsővárosi Minorita Rendház iratai 1724–1949, Liber Variorum 1749–1864.