Bene Zoltán: A kozmosz csendje

Zoltnfy István A kép csendje című kiállítása elé

„A legelemibb művészi élményt a korai reneszánsz jelenti számomra. Az európai keresztény kultúrában az ember igazán teljes értékű kifejezésével ennek a kornak a mestereinél találkoztam. Primér élményként fedezik fel és ábrázolják a világot; sehol máshol nem ilyen nyilvánvaló, ilyen egyszerűen tiszta az emberközelség” – válaszolta egy újságírói kérdésre 1974-ben Zoltánfy István, aki – ahogyan Temesi Ferenctől tudjuk – „csak egy reneszánsz kismester szeretett volna lönni”.

Amikor végigjárjuk ezt a tárlatot, valóban megérezzük a képek csendjében a trecento és a quattrocento atmoszféráját. Azt a bizonyos egyszerű, tiszta emberközelséget. Ám azt is megtapasztalhatjuk, hogy az idő haladtával Zoltánfy egyre inkább szakralizálja és transzcendentálja az ábrázolt világot, azaz szentséget és természetfölöttiséget tulajdonít neki. Micsoda paradoxon, gondolhatnánk ezen a ponton, micsoda ellentmondás emberfölöttit emlegetni a reneszánsz kapcsán, hiszen erről a korszakról azt tanítják az iskolában, hogy éppen ez volt az, amely a teocentrikus világképet fölszámolta, hogy kezdetét vehesse az antropocentrizmus máig tartó diadalútja. Igaz ez akkor is, ha a reneszánsz festészet egyik leggyakoribb témája (továbbra is) a vallás, a Biblia – ugyanakkor ne feledjük ennek egyik fontos okát, jelesül, hogy a a legnagyobb megrendelő (továbbra is) a római egyház; amint azt se, hogy mennyire másképpen, a középkori mestereknél mennyivel profánabb módon ábrázolják a reneszánsz festők a bibliai eseményeket.

Úgy tanultuk, a középkort lezáró érát azért nevezzük reneszánsznak, azaz újjászületésnek, mert ekkor születik újjá az ember mint mindenek és mindennek mértéke. Az az ember, akivel kapcsolatban oly szívesen idézzük Szophoklészt: „Számtalan csoda van, de az / Embernél jelesebb csoda nincs.” – ahogyan Mészöly Dezső, vagy éppen „Sok van, mi csodálatos, / de az embernél nincs semmi csodálatosabb.” – amiképpen Trencsényi-Waldapfel Imre fordítja. És közben persze elfeledjük, vagy csak nem veszünk tudomást arról, amit Jan Kott Istenevők című könyvében így fogalmaz meg: „az ember dicséretébe rémület vegyül”. A műfordítók által csodának, csodálatosnak magyarított görög deiná szó ugyanis nem csak csodát, de különös, furcsa dolgot vagy személyt is jelent. Szophoklész szentenciája tehát nem olyan egyértelmű, mint azt a fordítások alapján gondolnánk. Az ember csodálatos, igen. Egyúttal különös és furcsa. Kissé idegen. Más, mint a harmonikus, önmagában és önmagába zárt rendszer: az anyatermészet. Az ember természetalatti és -fölötti egyaránt lehet. És nem csak lehet, de az is. S amit a reneszánsz eredetileg kívánt, az nem egyéb, mint ezen utóbbi, vagyis – Pico della Mirandola szavaival élve –: az ember újjászületése az Istenhez való hasonlatosságra.

Nem. Semmiféle ellentmondás nincs az egyszerű, tiszta emberközelség és Zoltánfy Istvánnak az idő haladtával mind szakrálisabbá váló képi világa között. A képíró hű marad eredeti eszméihez. Mindvégig. Az ember igazán teljes értékű kifejezésére törekszik. S abból nem hiányozhat az isteni rész, a természetfölötti. Éppen úgy, ahogyan hozzá kell tartozzon a természetalatti is. Ő pedig ezt is, azt is megjeleníti. Külön-külön és együttesen. Tekintettel arra, hogy így is, úgy is létezik. Ám ő erősen figyel az irányra: fölfelé pillant, és amit ott lát, ahhoz igazodik, miközben persze ügyel arra, lehetőleg kerülje a lába elé-alá kerülő akadályokat.

A világ, amelyben élnünk adatik, többdimenziós. Akár tudomásul vesszük, akár nem, akár meglátjuk, akár nem. Olyan, mint Szophoklész idézett sorai: több rétegű, több jelentésű és sokkal teljesebb, mint azt felületesen gondoljuk vagy éppen gondolkodás nélkül elfogadjuk. Mindemellett azt kell remélnünk, hogy nem úgy több rétegű ez az emberi világ, ahogyan a hagyma. A rétegeket lehántva nem a semmihez jutunk, hanem a végtelenhez. Még ha a kettő közti különbséget legfeljebb, ha sejtjük, semmint tudjuk is.

És hinnünk kell azt is, hogy még mindig többdimenziósak vagyunk mi magunk is, hiába írt Herbert Marcuse – egyébiránt éppen hatvan esztendővel ezelőtt – könyvet az új, az egydimenziós emberről.

Aki elmerül ebben a tárlatban, tudni fogja, miről beszélek. Látni fogja a húsban a lelket, a vérben a szellemet. Érezni fogja a gyökerekben a lombot, a földi hazában a hazát ott fönn, a magasban, odafönn. Hallani fogja a képek csendjében a kozmosz csendjét. Egy Szeged formájú hazát lát majd fönt is, lent is. Egy Szeged formájú egész-világmindenséget. Zoltánfy István világegyeteme Szeged alakját ölti. Mégis elfér benne maradéktalanul a teremtés, a teljes univerzum.

Zoltánfy István a képzőművészet Tömörkénye. Mindketten a lokálisban fedezik föl az egyetemest és az egyetemesben a lokálist, a cseppben a tengert, a tengerben a cseppet. Erre pedig csak a legnagyobbak képesek. Amint arra is, hogy fölismerjék, nem az izmusok, a trendek, az irányzatok a döntőek, hanem az örök érték. „Az örök érték pedig megmarad, tovább él” – vallotta Zoltánfy István. Hogy meggyőződjünk az igazáról, elég végignézni ezt a kiállítást.

Megjelent a folyóirat 2024. novemberi számában