Hegedűs Réka: „Ami a fejünkben első ötletként megszületik, általában elég rosszul fest papíron”

Beszélgetés Sarnyai Benedek Mátéval

Sarnyai Benedek Mátéval a Magyar Írószövetség 2024-es Debüt-díja kapcsán beszélgettünk ígéretes írói pályaképéről. A díjat 2024. október 23-án vehette át ünnepélyes keretek között.

‒ Úgy tudom, hogy az Előretolt Helyőrség Íróakadémiára való jelentkezéskor egy motviációs levelet kellett fogalmazni, amelyben már némileg vázolni kellett, mik a terveid professzionális íróként. Emlékszel, hogy akkor mit fogalmaztál meg ebben a motivációs levélben és hogyan változtak – ha változtak egyáltalán – azóta az elképzeléseid?

‒ Akárhová írunk motivációs levelet, a műfaj lényege ugyanaz: kellően homályosan kell fogalmazni ahhoz, hogy bármit beleláthassanak. Öt év távlatából bevallhatom, hogy engem is hasonló megfontolás vezetett. Persze, kedvelt témáim voltak: a vallásosság kérdése akkor is az egyik szerelmem volt, a szerelem kitartott az ernyicsei történetek megírásának idején is és még mindig. 2019-ben a jelenséget, amit meg akartam írni „későmodern spirituális űrnek” hívtam, ezt a kifejezést ma már biztos nem használnám, mert nem készülök sem életvezetési tanácsadónak, sem motivációs trénernek, és fekete lapokra sem szeretnék könyvet írni – egyelőre. Abban biztos vagyok manapság, hogy spirituális űr nem létezik, maximum némi individualizálódás, vagy a spiritualitás szétaprózódása történik: mind a terek, mind a közösségek kapcsán. De űr biztosan nincs: túl sok legendát gyártunk a mai napig ahhoz, hogy űrről beszélhessünk, ráadásul ezek a legendáink a régi mítoszaink elemeire épülnek. Szóval, ha ez alapján meg kéne ragadni: a kis közösségek magánmitológiái, vallási élményei érdekelnek, ez lényegében nem változott azóta, hogy íróakadémiás lettem. Ha szabad egy kicsit nosztalgiázni: a vallási mintázatok örökítésével, kulturális lenyomatával kapcsolatban Nyikolaj Bergyajev, orosz filozófus munkásságát említettem a motivációs levelemben: az ő írásai nagy hatással voltak ekkoriban a gondolkodásomra. Emlékszem, hogy a felvételin ez megtetszett OJD-nek [Orbán János Dénes, Kossuth-díjas író, az Íróakadémia alapítója]. Csodálkozott, mert Magyarországon nagyon kevesen olvasnak orosz filozófiát, főleg a nyugatiak vannak divatban, mondta, hogy erről még dumálni akar.

‒ Mivel segíti az Íróakadémia a fiatal írókat?

‒ Sok mindennel: havi ösztöndíjat ad a programba felvetteknek, akik ráadásul ingyenes, személyre szabott mentorálást kapnak egy írótól. Így tudják fejleszteni az egyes szövegeiket és a nagyobb kötetkoncepciójukat is. Merthogy van egy kötelező eleme is a programnak: legkésőbb harmadik év végére egy kéziratot le kell adni kiadásra. Persze mostanában már nem olyan aranyéveket írunk, mint 2020 előtt, és mindig először a kulturális kiadásokat szokták megvágni, ha beüt a válság, szóval megesik, hogy a kötetkiadásra várni kell, amíg lesz pénz.

‒ Már kezdetektől fogva izgalmas – talán mondhatjuk, hogy korodat meghazudtoló – témákkal foglalkoztál az írásaidban. Például rögtön az elsők között, úgy 13 évesen egy vígeposzt írtál, amely vallási témákat boncolgatott. Vagy ott van a 2022-ben a PesText-re beadott munkád, a Sárit kicserélik, amelyben pedig a szülői megfelelési kényszer helyeződött a fókuszba. Hogyan kerülnek képbe nálad ezek a témák, és mikor érzed azt, hogy egy-egy aspektust érdemes kibontani egy írásban?

‒ Az a régi vígeposz abba a mintázatba illeszthető, ami a mai napig foglalkoztat: konkrétan annyi történik benne, hogy egy Mátyás nevű ifjú elindul megkeresni a katolikus templomot, de eltéved, találkozik egy zsidóval és egy muszlimmal, akik a saját zsinagógájukat, illetve mecsetüket keresik. Egyikük sem jár sikerrel, istentelenül eltévednek hárman együtt, a végén pedig deus ex machinaként megjelenik egy kommunista, aki meggyőzi őket, hogy templomok keresése helyett higgyenek a matériában és takarodjanak szépen haza. A prédikációt viszont Mátyás túl komolyan veszi, és amikor az anyja az igehirdetésről érdeklődik, a fiúból a kommunizmus kezd szólni. A téma motivációja így tizenhárom távlatából az volt, hogy ekkoriban viaskodtam először saját magamban a katolikus felekezettel. Ez a viaskodás nem oldódott meg teljesen, de misékre a mai napig eljárok. A szülőség kérdése mint téma, inkább a jutalomjáték kategóriájába esik nálam, mivel a családnak önmagában van egy hétköznapi abszurditása. Ez az a szocializációs intézmény, ami a legemberibb, legközvetlenebb, ebből adódik a leleplezőképessége is: egyáltalán nem működik olyan konzisztensen az emberi világ, amennyire hinni szeretnénk. A szülő az elvben, akinek a legjobban kellene ismerni a gyerekét, ebből adódóan nem szabadna összekevernie őt más gyerekekkel – pedig ez megtörténik! A gyereknek pedig hiába az az ősélménye, hogy a szülők a körülötte lévő legfontosabb személyek, mégis ő az, aki legjobban próbálja magát elhatárolni a szülőktől.

‒ Az adatelemző és az írói szakmádnak vannak olyan szegmensei, amelyek ki tudják egészíteni egymást?

‒ Matematikai szemléletet, dilemmákat néha bele szövök a történetbe. Például Ernyicsén egy ilyen logikai levezetéssel jut el az egyik karakter odáig, hogy Románia nem létezhet. Hozzá kell tenni, hogy ezek általában áldilemmák, és valószínűleg egy matematikus sikítófrászt kapna tőlük, de laikus szemmel igyekszem őket érdekessé tenni. Egyébként szerintem nem annyira az „adatelemzői”, mint inkább a „szociológiai” sapka van rajtam, ha az írásról van szó.

‒ A Litera irodalmi portál Késelés késsel című rovatában már több írásoddal is részt vettél. Itt eddig még publikálatlan művek kerülnek közlésre, az állandó kritikusgárda egy-egy reflexiójával megspékelve. Hogyan hatottak rád ezek a visszajelzések?

‒ Hosszútávon ezeknek nem tulajdonítok nagy jelentőséget. A Késelés késsel tulajdonképpen játék, szerintem így érdemes tekinteni rá. Én két szöveget küldtem oda, elsősorban arra használtam a lehetőséget, hogy egy elsőkörös visszajelzést kapjak egy-egy témakörre, amivel hosszútávon akartam dolgozni. Érezhető-e a témában elég potenciál az első szövegek után ahhoz, hogy érdemes legyen folytatni? Jobb ezt megnézetni egy olyan helyen, ahol nem olyasvalaki olvassa a szöveget, aki már találkozott az írásaimmal. Ráadásul itt jócskán kifejtettebb visszajelzést kaphat az ember, mint az egynéhány szerkesztőtől.

‒ Kik azok a szerzők, amelyek inspirálnak? Egy interjúban úgy fogalmaztál, talán magyarok közül leginkább Móricz Zsigmond és Bodor Ádám művészete hatott rád. De emlegetik, hogy sítlusodban ott lapul Mrożek és Hašek, Örkény és Kurkov, Garcia Marquez és Vargas Llosa, Borges és Cortazár is…

‒ Az „emlegetik” kifejezést talán kicsit túlzás, inkább úgy fogalmaznék, hogy abban az egy-két kritikában, ami a könyvről készült, ezek a nevek valóban felmerültek. Igazából az ilyen összehasonlításokra úgy tekintek, hogy megtisztelő, de épp ezért nehezen tudok velük mit kezdeni. Nyilván e szerzők közül a többségnek olvastam már műveit – vannak olyanok, akiknek nem, de hogy ők kicsodák, ezt fedje jótékony homály – és gondolom, hatottak arra, ahogyan egy szöveg megalkotásáról gondolkodom. Olyan ez, mint a nyelvtanulás: mondhatni az írói anyanyelvemet e szerzők tanították – bár bőven lehet, hogy még beszédhibásan szólalok meg rajta. Ezzel együtt, mondjuk, egy tizenéves srácnál sem azt értékeli a tanár, amikor egy fogalmazást javít, hogy a gyerek milyen szülőktől tanult meg magyarul. Valahogy így vagyok a szerzői összehasonlítgatásokkal is: megértem, hogy ez egy irodalomtudományban jártas embert érdekel, de engem kevéssé mozgat meg. Csak szeretném a saját irodalmi nyelvi ismereteimet fejleszteni.

‒ „Elsőkötetes szerzők szárnypróbálgatásaival találkozni mindig izgalmas pillanat. Még szenvedélyesek, még örömből írnak, és minden mondattal igyekeznek kinyerni a maximumot abból a világból, amit csak ők látnak” – írta az Irodalmi jelenben Rimóczi László első, Elfeledték magukat című önálló kötetedről. Azt vallod, hogy az első intuícióból leírt szöveg még koránt sincs készen, azzal még munka van, sőt az első lelkesedés után jön csak az igazi munka. Nálad hogyan zajlik ez a folyamat?

‒ Az igaz, hogy az első intuíciót nagyon félrevezetőnek gondolom: ami a fejünkben első ötletként megszületik, általában elég rosszul fest papíron. Tehát igen, azt le kell szögezni: az ötlet nem egyenlő a kész szöveggel, és ezt szerintem különösen pályakezdő korban ajánlott észben tartani. Ugyanakkor, ha egyszer leülök novellát írni, akkor inkább a vonneguti értelemben vett „bokszoló” típus vagyok: addig nem megyek tovább a következő mondatra, amíg az aktuálisat késznek nem érzem. A nyers munkafázis így elég lassú: egynapos novellaíró versenyre biztos nem neveznék be – az Írószövetségben tartanak ilyet a Magyar Próza Napján. Persze ezt a műfaj is válogatja: egy újságcikkbe vagy egy esszébe messze nem ölök ekkora fáradtságot. Aztán, amikor visszaolvasom őket, mindig megbánom, hogy nem szántam rá még plusz egy órát.

‒ Az Elfeledték magukat különleges szerkesztésmóddal bír, hiszen úgy tűnik, hogy a szövegek összefüggnek – köztük egyébként az összekötő kapocs az a bizonyos káposztalé – de közben külön novellákként is értelmezhetőek. Tudatos volt ez a szerkesztőelv?

‒ A kötet szerkesztőelve teljesen tudatos volt: inkább novellafüzérnek szántam mintsem regénynek, valami hasonlónak, mint például Tar Sándortól A mi utcánk. Ugyanakkor a sztorinak szántam egy kerettörténetet, ami az antropológusokról szól, akik az interjúkat veszik fel a falu lakóival. A szerkesztőm ezt végül kihúzatta, valószínűleg jobb így. Ami a káposztalét illeti: ez inkább egy red herring, keresni akartam egy motívumot, amit direkt kiemelek, de a hozzákapcsolható jelentéstartalmakat igyekszem összekuszálni. Moskát Anita mondta tavaly a FISZ-táborban, hogy szerinte nem spekulatív fikciót írok, hanem weird szövegeket: vagyis nem arról van szó, hogy egy olyan világot építek, ami a maga keretein belül koherens, hanem arról, hogy a fikciós világ látszólagos kereteit is szeretem a fordulópontjain felrúgni. Nem szeretem elemezni a saját szövegeimet, de ez az észrevétel anno nagyon betalált nálam: akkor azt mondtam, hogy ja, valószínűleg ezt csinálom. Szóval, ha ilyen kérdések merülnek fel, azóta mindig azt mondom, hogy weird fikciót írok.

‒ Muszáj megkérdeznem: honnan jött a káposztapálinka ötlete?

‒ Azt hittem, a szúnyogpálinkán jobban megdöbbensz. Igazából csak annyi, hogy egy időben sokat foglalkoztam káposztasavanyítással, és gondoltam, lehetne másképp is erjeszteni. Legalább egy fikciós műfaj keretein belül.

‒ Bár Ernyicse – ahol a történeted játszódik – egy kitalált település, de menthetetlenül vidék. Mi az, ami megfog a vidéki világ esszenciáiban?

‒ Nem érdemes ezt általánosságban „vidéki világként” megközelíteni. Az kicsit pesties hozzáállás lenne. Szerintem pályakezdő szerzőként egyszerűen arról van szó, hogy mi az a környezet, amit ismerünk, amihez biztonsággal nyúlunk. Ennek a környezetnek ismerjük igazán a nyelvét, az összekacsintásait, itt tudjuk igazán megérteni, mit jelent, ha egy karakter egyszer csak elhallgat. Én Szegeden belül Gyálaréten, így számomra ez a közeg egy falu – pontosabban falusias település – a határ mellett. Valószínűleg ezért nem fogom soha megérteni, mit esznek a pesti pályakezdők a romkocsmai történetek témakörén, de hát ez ilyen.

‒ Hogyan tovább? Milyen új témák felé kalandozol a közeljövőben, ami az irodalmat illeti?

‒ A további kötet- vagy témaötleteim annyiban nem kapcsolódnak az Elfeledték magukathoz, hogy egyikük sem Ernyicsén játszódik. Ettől függetlenül az időszámítással kapcsolatos dilemmákat, vagy a kis közösségi legendákat, mint témaköröket tovább viszem: jelenleg egy német kelet-afrikai közegbe. Ez a novellafüzér az első világháború egyik mellékhadszínteréről szól, a mai Tanzánia területén, itt a helyi német kontingens a háború utolsó napjaiig harcolt a britekkel. A fókuszomban most ez a közösség áll leginkább. De azt el kell mondanom előre: nem egy klasszikus háborús regény lesz, mivel a karakterei sosem fognak ellenséggel találkozni, mindig csak üldözik őket a pusztában.

‒ 2024-ben a Magyar Írószövetség neked ítélte a Debüt-díjat széppróza kategóriában. Hogyan értékeled ezt a kitüntetést?

‒ Szerintem fontos, hogy a helyén kezeljük. Persze, egy ilyen díj megtisztelő, különösen pályakezdőként, de sok hasonló elismerés van, fene tudja eldönteni, hogy melyik „az igazi”. Egyébként ezt a kötetet már vagy két éve elengedtem, azóta nem foglalkoztatnak a benne foglalt szövegek. Más témák vannak a homlokteremben, sokkal nagyobb örömmel tölt el, ha azt érzem, hogy azokkal tudok haladni.

‒ Köszönöm a beszélgetést!

Megjelent a folyóirat 2024. novemberi számában