Szabó Anna: A magyar ugar messiása

A Móra Ferenc Népszínház előadásáról

A Móra Ferenc Népszínház idén ünnepli 25. születésapját. Negyed évszázad nem csekélység, a társulat pedig nem csekély vállalkozással ünnepli meg ezt az elismerésre méltó évfordulót. A darab, melyet színre vittek, nem más, mint Tasnádi István korábban Finito címen is futó Magyar zombija, a magyar ugar legendája, Blondin Gáspár kálváriája, a XXI. századi A helység kalapácsa, mely elődjéhez hasonlóan nem mellőzi a fanyar magyar humort és a még fanyarabb magyar valóságot.

Blondin Gáspárnak (Ádok Róbert) elfogyott az életkedve. Nincs ebben semmi meglepő, hiszen a világ végén él és még munkája sincs. Nős ugyan, de gyermektelen, és mióta bezárt a környékbeli húsüzem, már a kocsmába sem akaródzik eljárnia. Ráadásul az otthoni feladatait sem látja el, amit az asszony (Péterffy Andrea) a szemére is vet, nagyjából hat másodperccel a darab kezdete után. Ordítva. Az abszurditás szintjét fokozandó: versbe szedve, anyóssal (Gera Tamás) a háttérben.

Olyan kezdést, ami ennél is jobban in medias res, azt hiszem, keresve sem találhatnánk. Blondinék háztáji vitája ráadásul hamarosan öngyilkossági kísérletté eszkalálódik, mi pedig a főhőssel együtt szembesülünk a meglepő ténnyel, hogy bár Gáspár élete eddig nem sok vizet zavart, halálában annál többen érdekeltek. Pont, mint egy jó hízó esetén.

Arany János szerint „vérszagra gyűl az éji vad”, a Gáspár körül legyeskedő vadak azonban még a férfi életében elkezdenek marakodni a koncon. Olyan hevesen, hogy az magát Gáspárt is meglepi, hiszen soha életében nem kapott annyi figyelmet, mint most, élőhalott zombiként.

A sort a helyi polgármester (Dubecz György) kezdi, aki Gáspár halála árán kívánja felverni a sertés árát, a gyászoló özvegynek pedig vigaszdíjul PB-gázpalack-hozzáférést biztosít. Ezt követően az addig unalmas Nagyábrándot hamarosan látogatók egész hada lepi el, akik úgy vonulnak fel a kifutóra emlékeztető színpadon, mint valami bizarr divatbemutató modelljei. Akad köztük opportunista költő (Nyéki Tamás), lecsúszott énekesnő (Pál Anita), és olyan túsztárgyaló is, aki pszichológusi praxisát kiegészítendő a maffiával panamázik (Fodor Ákos). Mind Gáspár holttestére, a visszafogottabbak csak halálára tartanak igényt – mindkettőt igyekezve valahogyan a saját javukra fordítani. A legnépesebb csapat a filmeseké (Vasas Judit, Hadzsy János, Bányai Noémi), akik úgy döntenek, Gáspár halálát egy beszélgetőshow élő adásában kellene közkinccsé tenni. Nem marad más hátra, mint a halotti tor, és hogy olyan halálnemet válasszanak a kedves érdekeltek, amelybe „sok reklám fér bele”.

Az előadást Szegezdi Róbert, a Szegedi Nemzeti Színház művésze rendezte, akinek aggódó atyai tekintete végig a színészgárdán függött, csupán néha, lopva lesve a közönség reakcióját. Pedig aggodalomra semmi ok, a profán ordibálás, a Romhányi Józsefet idéző rímek, a beszélgetőshow házigazdájának sztárallűrjei – tehát az összes groteszk elem eszményi szimfóniává olvad össze, amely olyan elemi, édes-bús, akasztófahumoros erővel csap le a közönségre, hogy arra Örkény István is büszke lenne.

Az előadás ritmusa pörög ugyan, de nem siet. A közönség hol a hasát fogja nevettében, hol egy-egy elhangzó igazságtalanság miatt morcosan horkant, hol elgondolkozva hümmög. Kétség sem fér hozzá, hogy ha a színpadon amatőr színészek is állnak, egy kicsit sem okoz gondot számukra az első pillanattól az utolsóig bevonni és lázban tartani a közönséget. Rímelésük miatt ugyan könnyebb eltartani őket magunktól, mégis érezzük, hogy hús-vér emberek, akik faramuci módon ugyan, de megpróbálnak boldogulni egy olyan világban, amelyben az emberek többnyire kényszerpályán mozognak, izgatottan lesve a megfelelő pillanatot.

„Ha az volt a cél, hogy úgy nézzen ki, mint egy proli, akkor sikerült” – súgja valaki mögöttem a kezdés előtt pár perccel. Gáspár és a szereplőgárda élethűségét ugyanis nem csupán a színészi játék, hanem a jelmezek is finoman hangsúlyozzák. Tigris művésznő veszélyesen rövid szoknyája és a flittereivel diszkógömböket is elhalványító fellépőruhája, Pál úr (Ragány Zoltán) vakítóan fehér, ropogósra vasalt fehér ingje, az elmaradhatatlan kristálykarkötőkkel, illetve Blondinné szinte gyúlékony műszálas ruhakölteményei – mind-mind tökéletesen passzolnak az őket viselő karakterekhez, ráadásul többet mesélnek viselőjükről minden szónál. Külön felhívnám a figyelmet a részletekre: a zsírfoltra a címszereplő asszonyverőjén, a kamerás pólóján a feliratra, és persze az elmaradhatatlan Crocs-papucsra Gáspár lábán.

De mivel Magyarországon vagyunk a nagy izgalmakra mindenképpen enni kell egy kis házi húslevest. Így érkezünk meg a halotti torhoz, melyen bizarr módon maga a halott is részt vesz. És bár eleinte valóban úgy tűnhet, Gáspár a Kárpát-medence legátlagosabb, legkiábrándultabb, figyelemre és szeretetre legkevésbé érdemes vidéki alkoholistája, akiből feltehetőleg árad a pörkölt és még ki tudja minek a szaga – de ez szerencsére nem képezi részét a színházi élménynek –, megalázott gerince a darab előrehaladtával egyre jobban kiegyenesedik. Ahogy a „köntösére sorsot vető” zsoldosok – mert zsoldban áll itt mindenki: a maffiáéban, a kisvárosi mutyiéban, a hírnévében – testvériesen megosztoznak a jusson, Gáspár, aki soha eddig ennyi figyelmet és szeretetet nem kapott, lassan ráébred, mennyi mindene volt eddig az életben. A halotti toron vidáman koccintgató résztvevők által feltartott tükörnek hála végre képes felmérni az élet, a saját élete értékét. Olyannyira, hogy a végén már a tragikus performansztól is elmegy a kedve – a tv-stáb legnagyobb riadalmára.

Az előadás legszürreálisabb eleméről azonban még nem is ejtettünk szót: Gáspár ugyanis azt a fatákolmányt választja véres tette helyszínéül, amely a gémeskút után a magyar vidék talán második legikonisabbja: a pottyantós budit a kert végében. Közvetlenül a székelykapu alatt – mert Blondinéknál az is van.

Itt hág tetőfokára nem csupán a feszültség, de a Pál műsor készítőinek reményei szerint majd a nézettség is. Innen lép elő patríciusi pompájában Blondin Gáspár, a szittya nemes, akit a csúf körülmények annyi legendás államférfihoz hasonlóan pusztulásra ítéltek, aki azonban utolsó leheletét használva egyszerre búcsúzik el halhatatlan szavakkal a megilletődött szemlélőktől és mutat be a hatalomnak, amely cserben hagyta. Törölközőből hajtogatott tógája, melyben a saját maga által választott vesztőhelyre vonul (még mindig Crocs-papucsban) szakmunkás Szókratésszé, proletár Petroniusszá avanzsálja, aki a száraz levelek közt tapodva sétálgat az ominózusan a falhoz támasztott kasza előtt, miközben jól látható, hogy történjen is bármi, az igazság az ő pártján áll.

A halálnemnél magyarabbat pedig el sem tudnánk képzelni: Gáspár a köztéri Bem apó kardjába szándékozik beledőlni, amelyet a gáláns szomszéd, Misi (Cseszkó Mihály) a szabadságharcos kezével együtt oly előzékenyen lefűrészelt neki. (A rá örökül szálló bozótvágóért cserébe…)

De ki hallott már olyat, hogy Jézus lemásszon a keresztről, és mégse akarja megváltani azokat, akik minden megoldást, minden álmuk beteljesedését tőle várják? Ahogyan azt a szereplőt olyan gyakran szóvá is teszik, Blondin Gáspár haszontalan élete egy fabatkát sem ér, így valóban mindenki számára az lenne az üdvös, ha nem hagyná faképnél egy reneszánsz festmény közép-kelet európai újragondolásává merevedett híveit, hanem rendes megváltóhoz méltón szembenézne a sorsával.

Bár az élet újonnan felfedezett értelme visszafogja Blondin kezét, a valódi segítség megérkezése – mint minden valamirevaló antik tragédiában – elkésik: az arany tojást tojó tyúkot idő előtt vágják le, és már minden megbánás hiábavaló, a puszta purgatóriumából senki nem menekülhet.

Szegezdi Róbert rendezése és a Népszínház előadása gyakorlott alkimista módjára elegyíti a öko-disztópiák környezeti elemeit, a régi westernek köpőcsészés-naplementébe-lovaglós hangulatát, a keresztény-zsidó hitvilág vak hitét a megváltóban a műsorvezetőkről elnevezett délutáni beszélgetős műsorok mémgyanús balhéival. Ebben nem kis szerepe van a zenét szerző Szemenyei Jánosnak, aki valahogy a Lakodalom van a mi utcánkban című slágert is ugyanolyan organikusan illesztette a történetbe, mint a vadnyugati dallamokat. A második felvonás alatt lezajló performansz-csokor, amellyel Blondin halálát a köztévében óhajtják köríteni – és amelynek során fellép egy lakótelepi rapcsapat, Tigris Niki művésznő (Pál Anita) pedig a pottyantós tetején playbackeli a sanzont szőke parókában, miközben a műsorvezető drámai hangon konferálja fel a halálraítéltet – csupán mesterien összerakott hab ezen a groteszk tortán.

Egy színházban eltöltött este csemegéjeként a Magyar zombi talán kicsit savanyú, de tagadhatatlanul a miénk, és tagadhatatlanul izgalmas. Abból a földből nőtt ki, amelyből mi is, és minden mondatát átitatja az a keserédes humor, amellyel a fájdalmunkat leplezzük, mert bezárt a húsüzem, mert meghalt a költészet, mert mindig van, aki kimarad, és mert az ember néha többre vágyik, mint amit a sors szemmel láthatólag osztályrészéül adott, de mégsem tud többet elérni.

A kérdés csak az, hogy hiába várunk-e a megváltásra, vagy léteznek-e még Blondin Gáspárok, akik feláldozzák gyarló testüket mások boldogulásáért, még akkor is, ha áldozatuk ugyanolyan hiábavaló, mint az életük? Vannak-e még Crocs-os antik hősök?

A magyar vidék eposza ez, amelyet minden bizonnyal egy pálinkagőzben pácolt múzsa diktálhatott le – a szegedi közönség nem kis örömére.

Ki tehát a Magyar Zombi? Kinek mi. Blondinnénak férj, másoknak oly sok minden. Elkeseredett rajongó, kiadatlan költő, egy hulla, amellyel egy másik hullát lehet helyettesíteni, míg az Brüsszelben sörözik.

A lényeg, hogy feláldozható. Mint egy felhizlalt állatot, a közösség érdekében előbb vagy utóbb muszáj levágni, akivel azonban sírba száll nemcsak az emberség, de egy szebb jövő reménye is. 

Ő tehát Blondin Gáspár. A Crocs-os Szókratész. A zsírszagú Petronius. A magyar ugar messiása.

Tasnádi István: Magyar zombi

A Móra Ferenc Népszínház bemutatója 2025. január 11-én a Szent-Györgyi Albert Agórában

Fotók: Szücs Gréta

Megjelent a folyóirat 2025. februári számában