Kiss Ernő: Szubjektív emlékezés a 90 éve született Weninger Richárdra

Színházi gyerek voltam – édesapám, Dr. Kiss Ernő 11 évig (a „ráadásokkal” együtt sokkal tovább), édesanyám, Dr. Kiss Ernőné Demeter Márta 25 évig volt a Szegedi Nemzeti Színház művésze – nekem nemcsak élmény, hanem életforma is volt egy időben „a világot jelentő deszkák” közelében tartózkodni. Amíg édesanyám a színpadon énekelt, én legszívesebben a zenekari árokban húzódtam meg; innen ugyan alig láttam, mi történik a rivalda mögött, viszont közvetlen közelről hallgathattam a zenekar soha meg nem unható, varázslatos – vagy néha mulatságos – hangzását. Az üstdobok a zenekari árok jobb oldalán voltak, tehát én a bal oldalra igyekeztem: ott egy kellemes, lágy hangzású, simogató hangszer, a hárfa előtt ülhettem, amit a hatvanas évek közepétől egy szokatlanul magas, vörös hajú fiatalember kezelt; magam, bár nagyon csábított a sokhúrú, pedálos hangszer egy kis próbálgatásra, igyekeztem fegyelmezetten viselkedni, hiszen kiküldésem bármikor bekövetkezhetett volna.

1966-tól gyakorta fordultam meg a szegedi zenekonzervatórium családias épületében, 1970-től már „jogerősen”, hiszen fölvettek a zeneművészeti szakközépiskola hegedű-, majd zeneszerzés tanszakára; színházi hárfás ismerősömmel itt már nap, mint nap találkoztam: ő volt a hárfa tanára. Mindig elegáns öltözetben járt; növendékeivel közvetlen stílusban, de a szükséges távolságot tartva beszélgetett. Kevés tanítványa volt: egyikük, a jeles karnagy, énektanár, volt iskolaigazgató – egykori osztálytársam – Nemes Éva elmondta, hogy felvételije alkalmával pontos tájékoztatást kapott arról, milyen lehetőségekkel számolhat, mint hárfás.

Weninger – hisz’ nevét ekkor már rég tudtam – a ’70–es évek eleji „konzi” – mely valami egészen más volt, mint a mai (nem jobb: más!) – egyik jelenségeként járt-kelt. Csak kiváló növendékei voltak, s alighanem korszakos jelentőségű volt az a megbízás, mellyel a kamarazene tárgy oktatására kapott mandátumot. A kamarazenét a legtöbb tanár óraszám kiegészítő lózungnak tekintette: ő azonban valódi művésztanári feladatnak (hiszen a magyar zenetörténetben erre már figyelmeztetett Weiner Leó hatalmas példája). Amikor betanításában először hangzott föl Csajkovszkij D-dúr vonósnégyese (igaz, olyan primáriussal, mint Tóth Erika), akkor hirtelen megállt az idő: ilyen produkciót csak ritkán hallhattunk akkoriban.

Pár évvel később munkatársak lettünk néhány hónapra a Szeged Táncegyüttesnél. Kár lenne szépíteni: nem a mi világunk volt ez; ő egy ifjúkori kiruccanását ismételte meg, én kipróbáltam a műfajban magam: természetszerűek voltak összeütközéseink – előbb én távoztam innen, majd ő.

Vántus István hozott bennünket össze, közvetetten életében, közvetlenül pedig szellemében, tragikusan korai halála után. A Mester közvetlen felkérésére, 1979. november 1-i szerzői estjére szerveződött meg a későbbi Weiner-kamarazenekar, Weninger vezetésével, mely a kamarazenekari játéknak rangot adott helyben, s elvitte a város hírét a világ számos tájára: e zenekar lelkes közönsége voltam megszűnésükig. Általuk ismertem meg olyan remekművek szépségét, mint Schönberg Die Verklärte Nacht című darabja; a Weiner-kamarazenekari művek adekvát interpretációját – és Vántus csodálatos kamarazenekari alkotásait, a Naeniát, a Visszaverődéseket, az Elnémulásokat, melyeket más együttes soha nem tudott és nem fog tudni stílushűbben megszólaltatni. Nem, hiszen Vántus Weninger barátja és legfőbb tanácsadója volt évtizedeken keresztül; a művek előkészítésében és betanításában baráti beszélgetésekkel és közvetlen betanítással közvetlenül vett részt. Legodaadóbb segítőtársává vált – rivalizálás helyett – amint Weningert kinevezték a zeneművészeti főiskola szegedi tagozatának vezetőjévé, 1976-ban.  Aki ezt a munkát háromféle „változatban” is végezte: 1991-ben végre újra létrejött vezetésével – s nem utolsósorban Vántus hathatós segítségével – a csaknem önálló szegedi zenekonzervatórium, mely a kilencvenes évek vége felé lassan átalakult a szegedi egyetem zeneművészeti főiskolai karává (már Weninger nyugalomba vonulása után), a mai Bartók Béla Művészeti Karrá.  

Vántus 1992-ben tragikusan hirtelen elhunyt; s a Sors akaratából én lettem emlékének egyik őre. A Vántus-emlékkönyvbe írandó visszaemlékezése kapcsán kezdtünk Ricsivel beszélgetni, aki természetesen alapító és elnökségi tagja lett 1996-ban a Vántus István Társaságnak. Az 1997-től Vántus István Kortárszenei Napok néven folytatódó fesztiválon több ízben is nagy sikerrel szerepelt a Weninger vezette Weiner-kamarazenekar; ő maga éveken keresztül volt a Vántus-társaság tiszteletbeli tagja. 2010-ben – Pacsika Emília munkája eredményeként, a Bába Kiadó gondozásában – megjelent a róla szóló könyv, melynek kettős címéből – A muzsika szegedi professzora – Weninger Richárd, a romantikus igazgató – inkább a második illett jobban hozzá (hiszen az első egyediséget sugall, miközben a zenei szakterületen olyan kiválóságok előzték meg, mint Bódás Péter és Vántus István), hiszen jeles intellektusa, zenepedagógusi és karmesteri tapasztalatai romantikus jellegűek voltak.

2011. november 2-án súlyos, gyógyíthatatlan betegség vetett véget alkotó életének; s ekkor – 32 év után – hivatalosan megszűnt a Weiner Kamarazenekar is, mely teljes mértékben Weninger személyéhez kötődött, s amelynek részletes története még feldolgozásra vár. Amiként – bár Pacsika Emília könyve igazán alapos és részletes – a 90 éve született Liszt-díjas karnagy, egykori tagozatvezető és konzervatórium igazgató életéről és munkásságáról, sajátos művészi pályájáról is van még írni való. Most azonban egyedül az emlékezés és a főhajtás ideje van. Emlékezzünk tehát tisztelettel Rá, aki közel öt évtizeden keresztül meghatározó személyisége volt Szeged zeneoktatásának, zenei életének.

Megjelent a folyóirat 2025. januári számában