Apró Ferenc: Engel Lajos és sajtóbirodalma

Ha szegedi kiadókról, nyomdatulajdonosokról jön föl a szó, elsőként Engel Lajos jut az eszembe. Ő adta ki 1896-tól a Szegedi Naplót, jól fölszerelt nyomdájából sok-sok könyv került az olvasók kezébe. Élükre Reizner János (1847–1904) munkájának, a Szeged története című négykötetes nagymonográfiának a díszkiadása kívánkozik (1899–1900).

Engel szegedi vér volt, 1860. július 11-én látta meg a napvilágot: apja Simon, a zsidó hitközség születési anyakönyve szerint „kereskedő”, anyja Blanz Anna. A Völgy utca 77. számú házában laktak, Bainville József főmérnök Szeged-térképe (1850) szerint ez keletről párhuzamos volt a mai Kossuth Lajos sugárúttal. (A Víz utáni városrendezéskor tűnt el.) Szegénységben élhettek, hiszen a szülők tíz(?) gyermeket neveltek. A másik kilenc: Rozália, Mór, Jakab, Josefa, Mária, Adolf, Róza, Hermann, Ábrahám… Lajos volt a legkisebb, és mint a népmesékben olvashatjuk, ő vitte a legtöbbre.

Fiatal éveiről kevés adat maradt fönn. Minden bizonnyal kijárta a zsidó elemi népiskola négy osztályát, utána csak egy helyen találkoztam a nevével: 1872/73-ben a főreáltanoda elsőse volt. A második osztályba már nem iratták be, így 13 éves lehetett, amikor dologra adták: az atyafiságába tartozó Traub Bernát (1841–1878) könyv- és papírkereskedő cégnél lett inas, később segéd, itt szedte magába a könyvkereskedelemmel kapcsolatos tudnivalókat. (Traub neje Engel Jozefa volt, az inasgyerek 1847-ben született nővére.)

Fiatalon került el Szegedről: munkaadója a pesti, majd a bécsi üzletébe, 1886-ban pedig Pécsre küldte, az ottani könyv- és papírkereskedés vezetésével bízta meg. Engel Lajos már ekkor ismert volt szorgosságáról, tenni akarásáról, nagy célokat maga elé tűző vállalkozói kedvéről. A boltot fölvirágoztatta, sőt 1887 augusztusában sikerült megvásárolnia az örökösöktől. A következő évben megnősölt: Deutsch Arankát, egy gyoroki földbirtokos leányát vette nőül 1888. augusztus 19-én. (A házasság válással ért véget.)

Pécsett ez időben még nem volt napilap, Engel nagy álma volt ennek a fehér foltnak az eltűntetése. Első lépésként megvásárolta a Ramazetter-nyomdát, majd némi idő elteltével megalapította a Pécsi Naplót: első száma 1892. december 1-jén, csütörtökön jelent meg. Szerkesztője Várady Ferenc (1860–1945), a helyettese Thury Zoltán (1870–1906), a Szegedet is meglakott jónevű novellista lett… (Az előfizetők – üzleti fogásként – ajándékba kapták a Pécs–Baranyai Képes Nagy Naptár 1893 című kalendáriumot.)

Engel tenni akarása nem lanyhult: 1894-ben új vállalkozást alapított. A Napló kiadási jogát és a nyomdáját eladta a Pécsi Irodalmi- és Könyvnyomdai Rt-nak, és Budapestre költözött. (A Király utcai könyvesboltot megtartotta, a vezetésével Blanz Józsefet, az unokatestvérét bízta meg.) A fővárosban a Magyarország Hírlapkiadó Rt.-nak lett az egyik főrészvényese és a cég igazgatója.

(A sírfölirata szerint az „alapítója” volt.)

Két év elteltével, 1896-ban a véletlen elébe hozta élete lehetőségét: Bába Sándor (1849–1914) kiadó eladásra hírdette az 1878-ban indult Szegedi Naplót, és a hozzá kapcsolódó javakat. Pár órás tárgyalás után megegyeztek, közjegyző előtt szerződést kötöttek, amely szerint Engel Lajos óriási summáért, 196.000 koronáért megvásárolta a Napló tulajdonjogát, a nyomdát, a könyv- és papírkereskedést. (Összehasonlításul: Móra 1902 májusában havi száz korona fizetésért szerződött el kezdő újságírónak.) A nagy üzlet valószínűleg november 20-án köttetett, mert Engel neve 21-én jelent meg a lap impresszumában – kiadóként.

Ám ne higgyük, hogy a vevő ezzel kiköltekezett! Hogy új vállalkozását elhelyezhesse, megvette a Dugonics tér 12. faliszámú – ma is álló – magasföldszintes, alagsorral bővített házat, melyhez telekkönyvileg hozzátartozott a nagy udvar túloldalán, a Tisza Lajos körút 62. faliszámú háromszintes bérház. (Lakott benne a Móra család is.) E két épület vételára 240.000 korona volt… Elámulhatunk, milyen sokra vitte a mélyszegénységből induló, mindig jó érzékkel üzletelő tehetség – 36 éves korára… (Virilista jogon tagja volt a városi közgyűlésnek, 1912-ben évi 2.109 korona adót fizetett.)

Többre nem is vágyott. Újra a szülővárosában volt, biztos kézzel igazgatta kiadói, nyomdai birodalmát, és mindig tudta, hogy hol van a határ: a lap szerkesztésébe sohasem szólt bele. Nyolc év múltával hosszan emlékezett meg újabb szegedi éveiről – a késve megjelenő – A Szegedi Napló huszonöt éve című albumban (1904). Nyomdászait megbecsülte, jó viszonyt ápolt velük, ám ha jöttek a pesti agitátorok, bujtogatásuk nyomán csak-csak kitört a sztrájk…

Engel tagja és motorja volt a Függetlenségi Pártnak: mosolyogva hárította el a bizalmas megkereséseket, hogy állítsa át az ellenzéki Naplót a kormányoldalra… Nem hordta kabáton kívül a szívét, de csöndben segítő kezét sokan érezték: egyik fekvőbeteg alkalmazottjának hosszú ideig teljes fizetést adott, a másikat – fölgyógyulása után – szanatóriumi erősödésre küldte. Mindezek fejében csak egyet várt el: gondos munkavégzést. És még nem szóltam a sok névtelen adományról, amelyről a Napló-házban nem is tudtak…

Törzsvendége volt a Kassnak, szerette a „nagy asztalt”, kedvelte a meghitt baráti társaságot, melynek körében olykor-olykor rávirradt a hajnal… De reggel hét órakor már úgy dolgozott, mintha kialudta volna a nyolc óráját.

Az újságírónak jelentkező Móra – a megismerkedésükkor – ilyennek látta munkaadóját: „Piros képű, széles vállú, keménykötésű ember volt, súlyban alighanem lenyomta volna az egész szerkesztőséget. Nagy, kék szeme, amelyből később annyiszor fénylett rám baráti melegség, határozottan hűvös tárgyilagossággal méricskélre végig keszeg filozopter-vállalmat és sápadt arcomat. Recsegő őrmester-hangjából se érzett ki különös elragadottság.”[1]

Engel Lajos pedig a Móra házasságkötésére kiadott Éjszakák című tréfás alkalmi lapban, 1902-ben írt Móráról. Az előlegre célzott: „A Szegedi Naplónál ma mindnyájan ünnepelünk és örülünk, mert Móra Ferenc házasságával szorosabb lesz a kötelék, amely őt a Szegedi Naplóhoz fűzi.”

Engel elismerte Tömörkény István írói nagyságát, vele járó országos tekintélyét. Történt, hogy egyik nap este hét órakor még nem volt újságíró a szerkesztőségben! Persze, hogy halálra volt rémülve, – innen őt idézem:

Tömörkény nagyon megnyugtatott az ő humorával:
– Në félj sömmit! Nézd csak, olyan régön jelönik mög ez a Szegedi Napló, hogy mán annyira mögszokta, hogy möglátod, akkor is mögjelönik, ha nem írja mög sönki, ha nem szödi sönki, ha nem is nyomtatja és nem is hordja ki sönki. Csak mögkapják az előfizetők. Ami olyan régön szokása, attúl nem tér el ma së.[2]

A városszerte híres Lajos-napokon elsőként mindig Tömörkény István köszöntötte föl a Gazdát, ugyanazzal az egyetlen mondattal: Az ünnepelt, akinek borát itt isszuk, kiadói minőségben lámpavasra való! A bohém népség nagyokat bólogatott, és hosszasan úgyvanozott… Volt névünnep, amelyre az előleghalmozók humoros alkalmi lapot jelentettek meg Lámpavas címmel. (Fönnmaradt példányáról nem tudok.) A csúcsot az jelentette, amikor kisméretű igazit adtak ajándékba, a horogja aranyozott vasból volt, – a „kötelét” pedig nemzeti színű szalagokból fonták…

Engel életében – 1896 után – egyetlen kiemelkedő esemény történt, nősülésre adta a fejét. Hódmezővásárhelyen, 1909. február 28-án feleségül vette az 1864-ben született Neumann Gizellát, a korábbi Kánitzer Rezsőnét. (A vezetéknevét 1909-ben Kálmánra magyarosította, de csak egyszer használta: a házasssági anyakönyvet Kálmán Neumann Gizella néven írta alá.)

A szorgos munkával töltött esztendők sorában jóval időnek előtte következett el az utolsó: Engel 1912 novemberében Pesten járt ügyeit intézni, többek közt a Község Nyomdában is volt érdekeltsége. Orvossal is megvizsgáltatta magát. A Karlsbadban, majd Pöstyénben tartott kúrák hatására cukorbetegsége visszahúzódott, ám végzetes szívgyöngeség lépett föl nála. Szombaton, 16-án a 14:40-es gyorssal indult vissza. Már az állomásra menet rosszul érezte magát: támogatással tudott fölszállni, ereje elhagyta, a folyosón a kalauz helyére huppant le. Kőbányán járt a vonat, amikor az egyik utas észrevette, hogy nincs már benne élet… Meghidegült testét özvegye kíséretében hétfőn éjszaka Szegedre hozták, és kedden – négylovas gyászhintón – délelőtt 9 órára szállították a Napló-ház elé. Itt várta összes alkalmazottja és a város magisztrátusa is, Lázár György (1851–1915) polgármesterrel az élén. E nap délután temették a zsidó temető ravatalozójából: a gyászszertartást Löw Immánuel főrabbi celebrálta, a Tömörkény mondta istenhozzádot gyorsírással jegyezték: „Utolsó utadra kísértek ím munkatársaid, kedves halottunk. Eljöttek, hogy búcsút vegyenek lelkedtől, a szívedtől, amely fölszárnyal a magas egekbe, míg porladó tested a nyugalomnak csöndes éjjelében megpihen. Ölében annak a szent hazaföldnek, amelyet annyira szerettél, s mely most áldott rögeivel rádborul.”[3]

Móra a Gazdám című búcsúztatójában a barát hangján emlékezett rá: „Ő lett az első nevezetes halott, akit nekem éjszakának idején kellett elsiratnom. S ahogy én ismerem Lajost, ha most leinthetne nekem az ég valamelyik aranyablakából, bizonyosan azt mondaná:

– No, ugye, mondtam én, mégis csak jó lesz az, ha a Napló házába jöttök lakni? Tudod ez úgy van, mint amikor az egyszeri zsidó… vagy tudod azt a történetet?

Nem, én nem tudtam azt a történetet, és senki a világon nem tud annyi történetet az egyszeri zsidóról, mint amennyit Engel Lajos tudott. Az élet minden pillanatában volt neki ilyen története, és abban mindig (… ) életbölcsesség volt…”[4]

Az „Engel Lajos nyomda- és lapvállalat” vezetésében – öröklés folytán – Mór nevű bátyjának a fia, az unokaöccs Engel Vilmos (1881–1971) került előtérbe.

Tekintélyes méretű síremlékét 1925. november 15-én avatták föl, a fehérlő mészkőre Móra jambikus lüktetésű verssorait vésték:

Az ólomszérű volt a harctered,
A szókimondás tiszta fegyvered.
S a harc után, amíg porod pihen
Virágok közt az Isten kertjiben,
Örök derűben várja lelked azt,
Ki hamvadon vigasztalan virraszt.

Özvegye, a városszerte ismert „Giza néni” 1930-ban kezdett neki a leghosszabb álomnak, Móra őt is kedvesen pontos sorokban örökítette meg. Férje halála után a „szívós, kicsi asszony hamar összeszedte magát, és a sok gondú, -bajú nagy házon csak annyiban látszott meg az impérium-változás, hogy mozgalmasabb lett és hangosabb. Giza néni mindenütt maga vezényelt olyan megkettőzött energiával, mintha a halott gazdáét örökölte volna. Csak éppen annak a bohémsége nélkül. Engel Lajos, ha a napi munkát elvégezte, két végiről is égette a gyertyát, az özvegy székre állva is eloltotta a felesleges villanyt, ahol lábujjhegytől nem érte el. Nem tudom, hogy Lajos, a testben–lélekben robusztus férfiú, hogy bírta volna vinni a kormányt a mindent összeomlasztó, nehéz esztendőkben, amik hamarosan ránk szakadtak. A kéneső természetű, gyíkfürge kis asszonyt a legnagyobb viharok se sodorták el helyéről. Ahol az energia szirtnek vitte volna, ott okos alkalmazkodással talált rést.”[5]

Mivel zárjam? Engel nem fakuló árnyával? A Napló-házon 1987-ben elhelyezett emléktáblával? Vagy az 1922-ben megszűnt Szegedi Naplóval, mely fönnállásának 44 hosszú esztendejében nagyságok sorának adott megélhetést? Munkatársa volt Mikszáth, Békefi, Pósa, Tömörkény, Gárdonyi, Kulinyi Zsigmond, Móricz Pál, Móra Ferenc, Thury Zoltán, Sebők Zsigmond, Szigethy Vilmos és még annyian…

Elnézve e csillámvető névsort, ez nem csak sajtótörténet: irodalomtörténet is.

A javából…

Megjelent a folyóirat 2025. januári számában

Jegyzetek

[1] Móra Ferenc: [A] Daru utcától a Móra Ferenc utcáig. Budapest, Magvető, 1962. 113. o.

[2] Engel Lajos: A kiadó. In: A Szegedi Napló huszonöt éve 1878–1903. Szeged, Engel Lajos, 1904. 239–240. o.

[3] Engel Lajos temetése. In: Szegedi Napló, 1912. november 20.

[4] Móra Ferenc: Szegedi tulipán[t]os láda. Budapest, Magvető, 1964. 83. o.

[5] Uo. 455. o.