Boros Tamás: Egy jól megválasztott mese az élet számos nehézségén átsegíthet

Beszélgetés Dr. Papp Melinda meseterapeutával, meseíróval

A mesék eredetileg felnőtteknek szóltak, azonban volt idő, amikor csupán a gyerekekkel kapcsolatban jutottak eszünkbe. Ez azonban már régen túlhaladott gondolat. Viszont a mese, bármely életszakaszban segíthet megbirkózni nehéz élethelyzetekkel. Ezzel dolgozik, és ezt kutatja Dr. Papp Melinda meseterapeuta is, aki alkotóként is erre a területre lépett, hiszen decemberben jelent meg első saját könyve, Hédi és Hugó a napfény városában – Szegedi mesék címmel. Ennek kapcsán beszélgettünk vele a mesék szerepéről, és arról, mire taníthatják a gyermekeket Hédi és Hugó szegedi kalandjai.

– A külső szemlélőnek talán még ismeretlen terület vagy foglalkozás az, ahogy te bemutatod magad: meseterapeuta. Mesélj kérlek röviden erről, illetve hogy te hogyan fordultál ebbe az irányba.

– A meseterápiára mint módszerre akkor lettem figyelmes, amikor több mint 10 évvel ezelőtt szakdolgozati témaként az irodalomterápiával kezdtem foglalkozni. Ekkor tudtam meg, hogy a mesék is alkalmasak lehetnek arra, hogy segítő szándékkal használjuk őket, problémás élethelyzeteken megpróbáljuk átsegíteni az embereket, egyfajta próbacselekvésre lehetőséget adva a történeteken keresztül. A szakirodalmat olvasva hamar rá kellett jönnöm arra, hogy a mese eredetileg felnőtt műfaj, és ezek a történetek eleinte nem a gyerekeknek szóltak. Mára meseterapeutaként tudom, hogy minden korosztály számára találhatunk megfelelő történeteket. Minden élethelyzetben fellehetőek azok a történetek, amelyekkel segítséget tudunk nyújtani a nehézséggel küzdő személyeknek. A történetválasztás alapja mindig az, hogy milyen nehézséggel áll szemben az illető, mi az az élethelyzet, amit meg kell oldani. Éppen ezért lett számomra nagyon kedves ez a módszer. Egyébként pedig gyerekkorom óta imádom a meséket. Így fogalmazódott meg bennem a gondolat, hogy a szakdolgozatom leadását követően a meseterápiával mélyebben szeretnék megismerkedni. Elvégeztem a Boldizsár Ildikó nevéhez fűződő Metamorphoses Meseterápiás Módszer alkotó-fejlesztő meseterapeuta képzését. Ott elsajátítottuk azokat az alapokat, amelyekkel képessé váltunk a különböző élethelyzetekhez megfelelő történeteket választani, feldolgozni, megtanultuk, hogyan érdemes egy mesecsoportot vezetni, mesefoglalkozásokat összeállítani.

2016 óta sokféle korosztállyal volt lehetőségem ezt kipróbálni. Dolgoztam óvodásokkal, kisiskolásokkal, és foglalkoztam a Szegedi Tudományegyetem Neurológiai Klinikájának Neurorehabilitációs osztályán stroke-on átesett betegek hozzátartozóival. Ezen kívül az egyik meseterapeuta társammal rendszeresen járunk az egyik szegedi középiskolába érettségi előtt álló fiataloknak is mesélni. Ezek mind segítő foglalkozások, de az nagyon fontos, hogy a kompetenciánk határait mindig betartsuk. Általánosságban az a jellemző, hogy akit érdekel a meseterápia és elvégez egy, a végzettségéhez illő meseterápiás képzést, később a saját szakterületén kezdi el ezt a tudást alkalmazni.

– Mi a te szakterületed?

– Az érzelmi nevelés. Az elmúlt időszakban elsősorban óvodás gyermekekkel foglalkoztam ilyen tematikájú mesefoglalkozások keretein belül. A kisfiam is ebbe a korcsoportba tartozik, és nagyon érdekel, hogyan lehet az ilyen életkorú gyerekeket az érzelmek felismerésére, megértésére, megfogalmazására rávezetni. Mint ahogy az is érdekel, hogy miként tudják kifejezni az érzelmeiket, és hogyan lehet az egyes nehéz helyzetekben megküzdési módokat megismertetni velük a mesék segítségével, azután pedig ezeket integrálni az életükbe. Mikor más korosztályoknak tervezek foglalkozásokat, akkor is fontosnak tartom az érzelmi nevelést. Például a középiskolásoknak tartott csoportokon rendszeresen foglalkozunk az önbizalom témakörével, ami egy felnőttkorba lépő fiatalnál fontos sarokpont lehet. 2022 óta egyetemi adjunktusként napi szinten találkozom az egyetemista korosztállyal is. Náluk nem konkrétan meseterápiás módszerrel dolgozom, hiszen ez egy oktatási folyamat, de ezt a szemléletet igyekszem az ő oktatásukba is beépíteni. Azt vallom, hogy a fiataloknak is érdemes felhívni a figyelmét arra, hogy a mesék akár kiváló önsegítő módszerként is felhasználhatóak a nehéz élethelyzetekben. Jelent már meg több olyan felnőtteknek szóló tematikus mesegyűjtemény is, amely befogadásához nem kell meseterapeutának lenni. Ha olyan történetekkel találkozik az ember, melyekkel rezonál, akkor egy adott helyzetben mankót vagy támpontot tud neki adni egy-egy mese. Nagyon fontosnak tartom, hogy minél többekhez eljusson annak a híre, hogy a mese és a meseterápia mekkora segítő erővé tud válni a mindennapjainkban. Ennek a gondolatnak a terjesztése mára már a hitvallásommá vált. Az elmúlt években ezt az üzenetet a fiatalok mellett a szülőkhöz is szerettem volna eljuttatni ismeretterjesztő előadások formájában és a Dácska oldalamon keresztül.

– Ha már a szülőket említetted, és hogy többek között nekik kell bemutatni ezt a módszert. Általában hallottak erről a szülők vagy ez óriási újdonság nekik?

– A szülőknek sokszor újdonság ez a téma. Olyan is van, amikor nem a meseterápia módszerére csodálkoznak rá, hanem arra, hogy mennyire fontos egyáltalán a mese és a mesélés a kisgyerekeknek, mert náluk, otthon ez nem szokás. Bizonyos közösségekben ezért ez is egy külön feladat: arra rávezetni a szülőt, hogy miért hasznos egyáltalán olvasni a gyermeknek.

Nem mindig kell azonban a kályhánál kezdeni. Tartok például olyan workshopokat is, amelyekre olyan szülők érkeznek, akik alapvetően olvasnak a gyermekeiknek, viszont azt a mélységet, amit a mesepszichológia vagy a meseterápia tud megadni, nem ismerik. Ilyenkor arról is beszélgetünk, hogy az adott élethelyzetben ő, mint szülő hogyan választhat mesét. Azt ugyanis senki nem tanítja meg a leendő szülőknek, hogy milyen mesét olvassanak, ha a gyermek gyászol, vagy ha testvérféltékenység üti fel a fejét, vagy segíteni kell az óvodai beilleszkedést. Egyáltalán nem biztos, hogy magától megtalálja a szülő a megfelelő történetet, vagy egyáltalán gondol rá, hogy mesével segítsen ezeken a helyzeteken. Ugyanis bármilyen furcsán is hangzik, az óvodások életében is nagyon sok nehéz élethelyzet van, amin át kell őket segíteni.

A szülők több helyről tudnak informálódni ezekkel a témákkal kapcsolatosan. Manapság a különböző, olvasást népszerűsítő online felületeken is igyekeznek segítséget nyújtani a megfelelő gyerekkönyv kiválasztásához.

– Az óvoda után mennyire jellemző az olvasás iránti vágy fenntartása, az arra való odafigyelés az iskolában, ahol már kötelezők vannak, de egyébként is, sokkal kevesebb a nyugodt, elmélyülésre alkalmas pillanat?

– Arra őszintén szólva nincs rálátásom, hogy mennyire tartják fontosnak ezt a magyarországi vagy akár csak a szegedi általános iskolákban. Azt viszont tudom, hogy vannak olyan pedagógusok, akik a kötelező olvasmányokon túl ügyelnek arra is,  hogy ajánljanak olyan könyveket a fiataloknak, amelyek illenek hozzájuk, és segítségükkel még inkább megkedvelhetik az olvasást. Mint egyetemi oktató sokat beszélgetek a hallgatókkal az olvasással kapcsolatos gyerekkori emlékeikről. Számomra fontosak az ő tapasztalataik, megéléseik. Meg szoktam őket kérdezni arról, hogy miket olvastak korábban, hogyan szerettek avagy nem szerettek meg olvasni. A kifejezőkészség és a választékos szókincs különösen fontos egy kommunikáció szakos hallgató esetében, ugyanis ennek birtokában tudnak jó cikkeket írni, igényesen megfogalmazott szövegeket alkotni. Erre a szintre pedig az olvasáson keresztül vezet az út. Van egy kötelező olvasmánylista az iskolákban, amitől nem igazán térhet el a pedagógus, de a tapasztalat az, hogy érdemes ezek mellé más tematikájú, kortárs könyveket is ajánlani.

– Mi a jó könyv kritériuma szerinted egy kisiskolásnál?

– A sikerélmény a legfontosabb egy kezdő olvasó számára. Ne legyenek túl hosszú részek, fejezetek a könyvben! Legyenek viszont benne olyan szereplők, akikkel könnyen tudnak azonosulni! Témáját tekintve a jó könyv illeszkedik olvasója érdeklődési köréhez. Macskás, lovas, táncos, sárkányos, dinós témájú kisiskolásoknak szóló könyvek is elérhetőek már a mai könyvkínálatban. Ami pedig a legfontosabb, hogy könnyen olvashatónak kell lenniük ezeknek a könyveknek. Lehet, hogy nem azok a legnagyobb szépirodalmi értékekkel bíró művek, melyek megszerettetik velük az olvasást, de talán ezektől fognak a gyermekek később kedvet kapni a legnagyobb klasszikusok elolvasásához.

 

Hédi és Hugó Szegeden

 

– December 14-én, a Somogyi-könyvtárban tartottad első könyvednek, a Hédi és Hugó a napfény városában – Szegedi meséknek a bemutatóját. A története az, hogy a címszereplő testvérpár két hetet tölt a nyári szünetben a nagyszülőknél Szegeden. Hogyan jött az ötlet, hogy szívesen írnál egy ilyen könyvet?

– Amikor még a kisfiam egészen kicsi volt, akkor fogalmazódott meg bennem a gondolat. Nagyon sokféle kirándulós mesekönyvet olvastunk neki. Ekkoriban jelent meg az Acca és Zokni felfedezi a Szigetközt, amit nagyon megszerettünk, de szívesten olvastuk például a Brúnó-sorozatot is. Nagyon jónak tartottam azt, hogy történetekbe ágyazva mesélnek az írók egy városról.  Nagyon nyitottak rá a gyermekek, ha az új ismeretek ilyen formában igyekszünk nekik átadni. Tapasztalataim szerint az így átadott tudás sokkal jobban meg is őrződik az emlékezetükben. A Hédi és Hugó a napfény városában című könyvünkben is úgy próbálunk Szegedről átadni információkat, hogy az tényleg a gyerekekhez szóljon, az ő nyelvükön legyen megfogalmazva és tartósan megragadjon a kobakjukban. Ilyen formában mesélünk például a napsugaras házakról is. Persze a könyvből nem maradhattak ki a kalandok, a gyermekcsínyek, a játék és a móka sem. Szegedről korábban tudomásom szerint nem született olyan mesekönyv, amit már az óvodás korosztály figyelmébe is ajánlanak. A mi szegedi mesekönyvünket ovisoknak és kisiskolásoknak ajánljuk. A történetben is jelen van mindkét korosztály, ugyanis Hédi kisiskolás, Hugó pedig még óvodás.

 

– Az illusztrátor Kontra-Fritz Lilla volt. Miként találtatok egymásra?

– Mivel a könyvet magánkiadásban adtam ki, szerettem volna olyan illusztrátort találni, aki meg tudja azt a képi világot jeleníteni, amit én elképzeltem. Az illusztrátorok között az online felületeken megosztott portfóliók alapján válogattam. Facebook csoportokon keresztül sok alkotó munkásságába belepillanthattam, ugyanis ezeken a fórumokon az illusztrátorok is keresik a megjelenési és munkalehetőségeket. Rengeteg gyerekkönyvet olvasok, ami adott egy alapot ahhoz, hogy tudjam, milyen képi világra vágyom a történeteimhez.  A végén leszűkült a kör 3 illusztrátorra, akikkel felvettem a kapcsolatot. Próbamunkákat kértem, megnéztem, ki milyen vizuális formanyelvet alkalmaz, és természetesen megosztottam velük azokat a szempontokat is, melyek számomra fontosak voltak. Mondok egy példát: a nagymamát, Nanát szerettem volna, ha viszonylag fiatalosnak ábrázolják, nem úgy, ahogy a nagymamákat általában szokták: ősz hajjal, hajlott háttal. Hédi és Hugó nagymamáját én egy nagyon aktív karakternek képzeltem el, és úgy is akartam látni a képeken. Ő egy olyan nagymama, aki dinamikusan jön-megy a mesei helyszíneken és valóban bekapcsolódik a gyerekek életébe. Azért is szerettem volna egy ilyen típusú nagymama karaktert megjeleníteni, mert úgy gondolom, hogy 2025-ben nagyon sok Nana szaladgál az utcákon, ugyanis a szülők rengeteget dolgoznak, és szükségük van egy hátországra, amit sokszor a nagyszülői segítség jelent. Lilla többek között ezt is kiválóan vissza tudta adni a rajzokon. Egyeztek a nézeteink a történet megjelenítésével kapcsolatosan, ezért is esett rá a választásom.

– De nem csak Lilla, hanem gyermekek rajzai is bekerültek.

– Igen, tavasszal hirdettünk egy alkotói pályázatot, ahol az volt a feladat, hogy meghatározott szegedi helyszínekről készítsenek rajzot a gyerekek. Az 5 téma, amit feldolgozhattak az óvodás és kisiskolás gyermekek: a Vadaspark, a Móra Ferenc Múzeum, a Dóm, az Alsóvárosi Ferences Templom és a napsugaras ház voltak.  A terv az volt, hogy a könyv utolsó oldalain megelevenedik majd Hugó és Hédi naplója, és úgy írtuk ki a pályázatot, hogy a díjnyertes képek bekerülhetnek ezekbe a naplókba.  Egy kategória volt, amiben a zsűri nem tudott dönteni, ott két kép került be a könyvbe, így 11 gyermekrajz díszíti a mesekönyvünk utolsó lapjait. A december 14-i eseményen nemcsak a könyvet mutattuk be Somogyi-könyvtárban, hanem egyben megrendeztük a rajverseny díjátadóját is. Mi minden díjazott kisgyermeknek felajánlottunk egy példányt a mesekönyvünkből, a támogatóinknak köszönhetően pedig kedves ajándékokkal is gazdagabbak lettek a nyertes alkotók. Igazi ünnepi esemény volt.

– Sokan jelentkeztek?

– Abszolút. Ennek azért is örültem, mert a mesekönyvünknek még nem volt előzménye, nem egy sorozat sokadik része volt, mégis 65 pályamunka érkezett. Ezekből a rajzokból a későbbiekben rendezünk egy kiállítást is, ugyanis a győztes munkákon kívül is érkeztek kiváló alkotások, amiket szeretnénk megmutatni a közönségnek.

– Említetted, hogy ez nem egy sorozat. De szeretnéd, hogy az legyen?

– Ha jók lesznek az olvasói visszajelzések, akkor mindenféleképpen. Sok családnál már a karácsonyfa alatt ott lapultak Hédi és Hugó kalandjai, és már több szívmelengető fotót is kaptunk arról, ahogy a gyerekek hallgatják a két kópé meséit. Eddig pozitív a fogadtatása a könyvnek. Több ötletünk is van a folytatásra. Szeged környékéről is szívesen írnék még történetek, Lilla pedig Esztergom közelében lakik, így rögtön fel is vetette, amint elkészültünk az első könyvvel, hogy szívesen bemutatná Esztergom városát és környékét is a rajzain és az én meséimen keresztül.

 – Akár a másik nagyszülőkhöz is ellátogathatnak a gyerekek.

– Ez se lenne rossz ötlet, majd meglátjuk.

– Egyébként a gyermekek, mint a történet befogadói szempontjából van jelentősége annak, hogy ismerik-e valamennyire, az életkoruknak megfelelően, Szegedet?

– Szerintem van. Nem mindegy, mi hívódik elő az elméjükből. Kérdés például az, hogy mennyire tudják beazonosítani a helyszínt, például jártak-e már a Móra Ferenc Múzeumban vagy csak elsétáltak előtte. Az eddigi szülői visszajelzések alapján a szegedi gyerekek nagyon boldogok, hogy az ő városukat látják viszont a könyv lapjain. De persze az sincs hátrányban, aki még nem ismeri a várost. Kaptam olyan üzenetet is, amiben arról írtak, hogy az unokák majd a nyáron jönnek a szegedi nagyszülőkhöz, addig pedig a szülők előre elolvassák nekik a történeteket. Ez esetben utólag párosítják majd össze a könyvbéli és a valós helyszíneket. Egy budapesti család is így tett decemberben: elolvasták a könyvet, eljöttek Szegedre, és itt azonosították be a helyszíneket. Lényegében a mese ilyenkor kilép a mesekönyvből.  Az ilyen kalandok során rájöhetünk, hogy nemcsak az olvasás jelenthet élményt, hanem a könyvön alapuló közös kirándulás is.

– Akkor lehet, hogy hamarosan már várhatjuk is a folytatást?

–  Most szeretnék időt hagyni arra, hogy én és az olvasók is megéljük az élményt. Szeretném, ha minél több család megismerhetné ezt a könyvet. 2025-ben tervezünk több bemutatót is tartani: Hódmezővásárhelyről és Esztergom környékéről már kaptam is meghívást. Emellett ehhez a könyvhöz szeretnék kiadni egy foglalkoztató füzetet is, ami megfelelően összeállított feladatokkal segítheti az érzelmi nevelést is – a másik nagy szívügyemre visszautalva. Hédi és Hugó kalandjainak első része két és fél év munkája nyomán született meg. Sok utánajárással, kutatómunkával járó folyamat volt. A második résznek már ugyan nem kellene ennyi idő, de most a nyugalom felbecsülhetetlenül felemelő pillanatában vagyunk.

Megjelent a folyóirat 2025. januári számában