Tóth István: Egy újabb szegedi induló centenáriuma

100 éves a Magyar lovassági induló

2024 júniusában ünnepelhettük Figedy-Fichtner Sándor: Shvoy-indulójának 100 esztendős évfordulóját, mely témájában, szerzőjében, és keletkezésében is szegedinek mondható. Majd egy évvel később, 2025 májusában egy újabb induló centenáriumát ünnepelhetjük, melynél már csak a szerző és a keletkezés helyszíne kapcsolódik Szegedhez, sőt, megegyezik az előző indulóéval.

Jelen induló is nem másnak, mint Figedy-Fichtner Sándor tollából született, ki a magyar zene- és fúvószenei irodalomban ismert, több tucat mű szerzősége fűzhető az ő nevéhez. 1878. június 15-én született a Vas megyei Uraiujfaluban Fichtner Sándor néven. Középfokú tanulmányait a soproni líceumban végezte, ahonnan a Zeneakadémiára került. 1903-ban került Szegedre, mint a II. honvédkerület 5. szegedi honvédgyalogezred karmestere. A Nagy Háborút követően majd az újonnan megalakuló 9. Hunyadi János gyalogezred zenekarának a karmestere lett, mely pozíciót később Fricsay Ferenc vett át tőle. A nevéhez fűződik a Szegedi Filharmonikusok Egyesületének megalakítása is és a szegedi filharmóniai élet fellendítése is. 1934-ig tevékenykedett városunkban, majd a székesfővárosba került a központi zenekar élére, ahonnan pont Fricsay Ferenc édesapja, idősebb Richárd vonult nyugállományba. 1932-ben magyarosította nevét Figedyre, de használta műveinél a Figedy-Fichtner alakot, melyet az utókor is előszeretettel alkalmaz. Élete során nem csak itthon, hanem külföldön is ismerték, játszották műveit. 1946-ban érte utol a halál. Jelen tanulmányban csak a fontosabb mérföldköveit kívántam megosztani életrajzából. Az érdeklődők bővebben tájékozódhatnak a folyóiratban megjelent Shvoy-indulóról szóló cikkből, Marosi László: Két évszázad katonazenéje Magyarországon című művéből, illetve Apró Ferenc: Barangolás Szeged zenei múltjában című kiadványából, mely véleményem szerint jelenleg a legjobb Fichtner-életrajzot jegyzi. [1]

A mű megírásának az apropója nem volt más, mint egy zeneműíró pályázat, melyet a Honvédelmi Minisztérium adott ki 1924. év végén. A felhívás a következőképp volt olvasható:

17706/ eln. 10.1924. számú körrendelet.

Pályázati hirdetmény.

A m. kir. honvédelmi minisztériumi alább közölt feltételekkel egy a lovasság díszmeneténél játszandó induló szerzésére (komponálás) nyilvános pályázatot hirdet.

Feltételek:
1. A lovasság díszindulója 2/4 — 4/4 — 6/8 ütemben, kb. 72 taktus terjedelemben, magyaros (Rákóczi korabeli) motívumok, továbbá a lovasság menetelét kísérő kürtjei (díszjel) egyes motívumainak felhasználásával szerzessék, amelynél a lovasság, tüzérség stb. haladását (díszmenetelését) kell szem előtt tartani.
2. A szerzemény zongora kivonatból és fúvós honvéd zenekarra hangszerelt vezérkönyvből, továbbá kifogástalanul kiírt hangjegy anyagából álljon. A hangszerelés könnyű hangnemben a következő hangszerekre történik: Des kis fuvola, Des nagy fuvola, Es síp (klarinét), I-ső, II. és III-ik B síp (klarinét), I., II, III. és IV-ik szárnykürt, eufon (bariton), I., II., III. és IV. szárnykürt, eufon (bariton) I., II, III. és IV. Es trombita, mély B trombita, I., II. és III-ik puzon, bombardon, helikon, ütőhangszerek tetszés szerint.
3. A pályamunkáikat jeligével kell ellátni. A jeligével ellátott munkáik lepecsételt boríték kíséretében nyújtandók be. A boríték a szerző nevét és lakáscímét tartalmazza, annak külsejére pedig ugyanaz a jelige írandó, amely a pályamunkán olvasható. Jelige nélküli és nyílt pályázatok nem vétetnek figyelembe.
4. A pályamunkákat legkésőbb 1925. évi május hó-ig a m. kir. honvédelmi minisztérium 16. osztályához (I. ker. Vár, Szent György-tér 3. II. em. 18. ajtó) kell benyújtani.
5. A megfelelő összetételű bíráló bizottság által elfogadott és díjnyertes pályaművek a honvédelmi minisztérium tulajdonába mennek át, a többi pályaművek szerzőiknek visszaadatnak.

Pályadíjaik: 1. díj: 400 arany korona, 2. díj: 150 arany korona, 3. díj: 50 arany korona.

Budapest, 1924 november 27-én.[2]

A 2. pontnál hibák, ismétlések találhatók, így a felhívást 1925. év elején az alábbiak szerint javították:

Az 1924. évi 33. sz. Honvédségi Közlöny 320. lapoldalán közzétett 17706/eln. 10. számú «Pályázati hirdetmény» 1. pont első sorában a 4/4 és a 6/8 közé ₵ jel teendő, a 2-ik pont, második bekezdése törlendő és helyébe az alábbi szöveg írandó: «A hangszerelés könnyű hangnemben a következő hangszerekre történjék: Des kis fuvola, Des nagy fuvola, Es síp (klarinét), I., II. és III. B síp (klarinét), I, II., III. és IV. vadászkürt, I. és II. B szárnykürt, basszus szárnykürt, eufon (bariton), I., II., III. és IV. Es trombita, mely B trombita, I., II. és III. puzon, bombardon, helikon, ütőhangszerek tetszés szerint.»[3]

A mű megírásának körülményeiről nincs sokadatunk, ami biztos, hogy erre a pályázatra íródott és 1925 májusára biztosan el is készült. Az induló napjainkban két néven is ismert. Az egyik a Magyar lovassági induló, míg a másik a Simonyi óbester induló. Felmerül a kérdés, hogy vajon melyik a helyes forma? Igazság szerint mind a kettő helytálló, hiszen már a két világháború közti időszakban mind a kettő formát használták, ezen felül találkozhatunk a Vitézvári báró Simonyi óbester lovassági díszinduló elnevezéssel a korabeli sajtó hasábjain. Hogy mely alak lehet valójában az eredeti alak, arra az induló kézirata adhatna választ, ám sajnálatos módon eddig nem leltem a nyomára. Remélhetőleg fennmaradt az utókor számára és nem pusztult el a történelem viharos szeleiben. Marosi László könyvében a Vitézvári báró Simonyi óbester lovassági díszinduló alakot használja[4], s magam is ezt a formát valószínűsítem eredetiként.

Viszont felmerül a kérdés, hogy ki is Simonyi óbester, aki címadója lett Fichtner indulójának? Vitézvári báró Simonyi József huszártiszt, kinek neve egészen a két világháború közti időszakig ismert volt mindenki számára. Származása szerint a Moson megyei barabácsi Simon család tagja, mely vezetéknevet maga is használta a bárói cím elnyeréséig. Nagykállón született, viszont a születési dátumával kapcsolatban több lehetőség is felmerül, mint 1770. április 8, 1771. március 18, 1773. március 18. és 1777. február 18., ám ezeket az adatokat csak megemlíteni kívánom, s nem igazságot tenni. Katonai pályafutása 1787 novemberében kezdődik, mikor is az ekkor 16 éves mészároslegény Kecskemétről hazafelé tartva értesült arról, hogy toborzást tartanak Debrecenben a császári és király 8. Wurmser huszárezredbe, ahová jelentkezett is 1787. november 28-án. Elsőként Pécsen folyt a kiképzése, majd Zimonyba került át, hiszen ekkor itt állomásozott az ezred, hiszen ekkor folyt az utolsó Habsburg-oszmán háború. Simonyi első bevetésére 1788. március 7-én került, majd a „vérkeresztséget” 1788. november 23-án szerezte meg, mikor tapasztaltabb társainak intése ellenére rárontott egy törökre, kit sikerült a nyeregből kiütnie, viszont egy másik török súlyos sebeket ejtett a fiatal huszár fején és arcán, akit úgy kellett kimenekíteni a harctérről. 1789 tavaszáig lábadozott, majd újból visszatért a nyeregbe. Ezen hadjárat során tette le névjegyét és tanúbizonyságát bátorságáról, mely megalapozta további hírnevét, előre menetelét, s már 1790-ben altizedessé léptették elő. 1792-től kezdve a francia háborúkban vitézkedett, mely során több érdemet és előléptetést is szerzett magának. Talán ezek közül a legfontosabbak az 1802. évi Katonai Mária Terézia Rend lovagkeresztje, és az 1804. évi osztrák bárói rang, ahol elnyer a „von Vitézvár”, azaz Vitézvári előnevet, illetve változik a neve Simonról Simonyira. Fontos megemlíteni, hogy a lovagkereszt előfeltétele volt a bárói cím kérvényezéséhez. 1813-ban részt vett a lipcsei, másnéven a népek csatájában, mely után ezredparancsnokká léptették elő. 1815-ben véget érnek a háborús évtizedek, békeidő köszönt a hadseregre és úgy dönt, hogy meg kíván állapodni, már ammennyire ez a szakmájában megengedhető. Ugyanebben az évben magyarosítja bárói címét, majd 1819-ben földbirtokot kér I. Ferenc császártól korábbi katonai érdemeire való tekintettel, s az Arad megyei Vadászban kapott birtokot. 1822-ben veszi el Theresia Leiner von Negelsfürst-t, aki egy magas rangú osztrák tiszt árvája volt. A friss házasok már a következő esztendőben Galíciában találták magukat, hiszen Simonyi ezredét oda vezényelték. Itt született meg első fia, Lajos 1824-ben, aki a dualizmus korában fölművelés-, ipar- és kereskedelemügyi miniszter lesz 1875-76 között. 1825-ben Bécsben megszületett második gyermekük, Katalin is. A házaspárnak további három gyermeke született még, István, Terézia, Károly, aki sajnálatos módon kisgyermekként elhaláloztak. A Simonyi család kálváriája 1824-től kezdődött, hiszen hadbíróság elé kellett állnia amiatt, hogy a békeidőben igen kegyetlenül bánt ezredének katonáival. Sőt, tizenkét halálos ítéletet is hozatott, melyből négyet végre is hajtatott. Ám a kutatások szerint ezredbírája, Freyberger volt az, aki ezeket a kegyetlen ítéleteket meghozta, majd magát mentve Simonyira hárította a felelőséget. A hosszas bírósági procedúra eredménye az lett, hogy 1830 júniusában két évnyi várfogságra ítélték és megfosztották Simonyit a rangjától, illetve minden kitüntetésétől, mely letaglózta a huszárveteránt. 1831. április 23-án megkezdte büntetését az aradi várbörtönben, ahol 1832. augusztus 23-án utolérte a halál.[5] Vitézsége, bátorság példaértékű maradt a halálát követő bő száz esztendőben, hiszen élete, munkássága fennmaradt több formában is akár a szájhagyomány útján, vagy színdarab formájában. Jókai Mór is megemlékezik róla az 1856-ban kiadott Legvitézebb huszár című művével.

A pályázat elbírálásáról nincs adatunk. A sajtó nem közli, a Honvédségi Közlönyök között sem találni róla információt, s jelen esetben a Hadtörténeti Levéltár anyagai között sem lehet megkeresni, mivel az intézmény napjainkban költözés alatt áll. Marosi László közlése szerint az induló nem került díjazásra.[6] Jelen esetben ez az egyetlen információnk van a pályázat eredményeit tekintve. Vajon mi okozhatta a sikertelenségét az indulónak? Ha megnézzük az induló kottaképét a Dohos László által szerkesztett, Szabó Ferenc keze által hangszerelt indulókönyv gyűjteményben, akkor láthatjuk, hogy 2/4-ben íródott, terjedelmében 63 taktus egy Da Capo jelzéssel együtt, mely még egyszer eljátszatja az első 31 ütemet. Az eleje egy trombita fanfárral kezdődik, majd a mű további részében a nyolcad és tizenhatod ritmika váltakozása, kombinálása, mozgása is elősegíti a lovasság menetelését. Ha úgy nézzük, eddig a pályázat 1. pontjából majdnem minden teljesült, kivéve a Rákóczi korabeli motívumokat. Talán ez sem mondható igaznak, hiszen észrevehetőek hasonló motívumok Figedy művében, melyek az 1751. évi Des Regulaments und Ordnung Für Gesammbte kaiser. königl. Cuirassiers und Drageuer című szabályzatban megtalálhatók a lovasság menetjelzését illetően.[7] Mivel nem nagy a különbség Rákóczi és a szabályzat keletkezési kora között, így feltételezhetjük a hasonlóságot. Talán, ami a hátrányául szolgálhatott a műnek az a cím választása, hiszen Simonyi óbester élete és működése már igencsak távol van Rákóczitól. Valószínűsíthetjük, hogy Fichtner számára a lovasság dicsőségének és bátorságának szimbolizálása egyet jelentett Simonyi nevével. Hogy valójában mi okozhatta a pályamű sikertelenségét a honvédségnél azt nem tudni, minden csak feltételezés. Egy dolog viszont biztos, Figedy-Fichtner Sándor: Vitézvári báró Simonyi óbester lovassági díszindulója az egyik meghatározó és legtöbbet játszott indulója lett a fúvós- és katonazenekarok körében. Jól láthatjuk a sajtó híradásaiból, hogy nagyjából 1938-39-től kezdődően rendszeresen műsoron van a zenekarok repertoárjában. Továbbá 25. indulóként jelen van a már említett Dohos-Szabó féle indulókönyvben is. Ha a pályázaton nem is remekelt, az idők próbáját biztosan kiállta, hiszen napjainkban is a fúvószenekarok repertoárjában megtalálható. Véleményem szerint ez is egy olyan induló, melyre mi szegediek büszkék lehetünk, hisz országos sikere lett.

Megjelent a folyóirat 2025. májusi számában

Jegyzetek

[1] Hungary, Church Books, 1624-1950, FamilySearch (https://www.familysearch.org/ark:/61903/1:1:6NSL-37DC : Fri Mar 08 06:55:25 UTC 2024), Entry for Fichtner Sándor and Fichtner Jósefus, 22 Jun 1878.; Apró Ferenc: Barangolás Szeged zenei múltjában. Szeged, 2018. 221-223. o.; Marosi László: Két évszázad katonazenéje Magyarországon. Budapest, Zrínyi, 1994. 127. o.; Szegedi Friss Ujság, 1932. március 27. 2. o.

[2] Honvédségi Közlöny. 51. évfolyam, 33. szám, 320. o.

[3] Uo. 52. évfolyam, 1. szám, 4. o.

[4] Marosi László i. m. 205. o.

[5] Merényi-Metzger Gábor: Simonyi óbester és a Vitézvári Báró Simonyi család története. PhD értekezés. Debreceni Egyetem. 2010; Fónagy Zoltán: Múlt századi rejtélyek. Simonyi óbester tündöklése és bukása.
https://web.archive.org/web/20080526124136/http:/www.sulinet.hu/eletestudomany/archiv/1998/9824/simonyi/simonyi.html

[6] Marosi László i.m. 129. o.

[7] E menetjelzést Marosi László fényképmelléklettel közli művében. Marosi László i. m. 16-18. o.