Bátyi Zoltán: „Megítélésem szerint egy épületnél az a legfontosabb, hogy a használói jól érezzék magukat benne.”

Beszélgetés Hajós Tibor Szegedért emlékéremmel kitüntetett építésszel

Kisgyerekkorában úgy döntött az építőiparhoz kötődő családba született Hajós Tibor, hogy életét ő is az építészethez kapcsolja. Álma megvalósult, ma már nehéz feladat lenne felsorolni, hány városban, milyen funkciókat ellátó építmények fűződnek a nevéhez.  Mint ahogy hosszú a listája a kitüntetéseinek, tervpályázaton kapott díjainak, a róla írt cikkeknek is. Szegeden számos terve vált valósággá, amelyek közül a Tisza partját ékesítő Pick Aréna a leghíresebb. Termékeny és sikeres munkásságát értékelve Szeged önkormányzata Hajós Tibort a város napján Szegedért emlékéremmel tüntette ki. Azóta a Csongrád-Csanád Megyei Építész, Mérnök és Iparkamara, valamint az urbanisztikai társaság gondozásában adományozott Vedres István-díjat is megkapta.

–  Bár évek óta számos nagyberuházás tervezője, nevét szülővárosában a Pick Aréna átadása után ismerték meg igazán. A Tisza-partján álló sportpalota tervezése és kivitelezés nyomon követése – amelyért nívódíjat kapott – mekkora kihívás volt az Ön számára?

– Az építészet, bármennyire is az egyik leglátványosabb művészeti ág, soha nem kapott olyan elismertséget a művelője, mint más alkotók. Talán egy időszak kivétel ez alól. A XIX. század végén, a XX. század elején, amikor forradalmi változások következtek be az építészetben, az alkotók legjobbjait együtt említették a műveikkel. Sajnos hazánkban a II. világháborút követően olyan rendszer jött létre, amelyben a kétkezi munkást kellett és lehetett igazán dicsérni, a tervező, mondjuk úgy, egy szükséges rossz volt csak abban a folyamatban, ami egy ház tervezésétől a megvalósulásáig vezetett. Ez a szemlélet túlélte a rendszerváltozást is, az építészeknek – bár megítélésem szerint ők is művészek, mint ahogy én is művésznek tartom magam –, leginkább csak a névtelenség jut. Sértő számunkra ez a mellőzöttség, már csak azért is, mert a szinte szállóigévé vált mondás – Az építészet a megfagyott zene –, pontosan kijelöli az építészet rangját a művészetek között. Persze mindig van egy szűk elit az építészetben is, és aki ebbe a körbe tartozik, már emlegetett művészként alkothat. Ehhez persze kimagasló munkásság szükségeltetik, és egy jóra törekvő építész számára akár célként is megjelölhető, hogy ebbe a társaságba kerüljön. Itt mindenképpen ki kell emelnem, hogy egy épület tervezése mindig csapatmunka, igaz hogy az építész álmodja meg, de rengeteg szakág vesz részt benne. A dicsőség az építészé, de egyedül az építész kevés hozzá.

– Mit gondol, a Pick Aréna megtervezésével Ön nagy lépést tett ahhoz, hogy a legjobbak között tartsák számon nem csak Szegeden, hanem országszerte?

– Amikor az építész irodánk elnyerte a Pick Aréna megépítésének lehetőségét, mint fővállalkozó, eszembe sem jutott az elit klub, mint ahogy az sem, milyen hivatalos elismerést kaphatok érte. Csakis arra koncentráltam, hogy minél reprezentatívabb, komfortosabb létesítményt tervezzek Szegednek. Megítélésem szerint egy épületnél az a legfontosabb, hogy a használói jól érezzék magukat benne. Ennek alapján álltam neki a tervezésnek. Míg sokak előbb a külsőt álmodják meg, és ahhoz igazítják a belső teret, én mindig belülről kezdem a tervezést.  Ami azt jelenti a Pick Aréna esetében is, hogy előbb a belső tereket töltöttük ki, és csak utána merült fel a kérdés, milyen ruhát is kapjon az épület. Fogalmazhatok úgy is: olyan arénát akartam kialakítani, ahol a 8300 ember a legtökéletesebb kiszolgálást kapja, a küzdőtér a csarnok minden pontjáról jól látható legyen. Még a kameraállványok helyét is úgy jelöltük ki, hogy a közvetítések során semmi ne zavarja a helyszínen szurkolók élményét, ugyanakkor egy rejtett kábelhálózat juttassa el a képet a közvetítő kocsikig.  Számtalan más részletet is említhetnék az építkezés mindennapjait felidézve, hiszen az utolsó szögig megterveztük mindennek a pontos helyét. De a legfontosabb végül is az, hogy sikerrel koordináltuk 24 tervező iroda, közel kétszáz mérnök és ki tudja hány munkás összehangolt tevékenységét. Egyébként ez a hatalmas csapat összességében 30 ezer négyzetméternyi építményt hozott létre, ugyanis a nagycsarnok mellett ott az 1500 nézőt befogadó kiscsarnok is, valamint a kézilabda akadémia épülete, ami szintén az épületegyüttes része. Persze én is tudom, hogy egy ilyen gigantikus építmény esetében is igaz az, ami mondjuk egy társasháznál: a szemlélődő a külcsín alapján alkotja meg az első véleményét. Éppen ezért végig arra törekedtem, hogy egy látványos középületet hozzunk létre, ami több arcát is mutatja az ide érkezőknek, és minden arc látványos legyen. A sok kerek, kocka vagy éppen téglatest alakú építmény között úgy érzem, sikerült megtalálni egy nagyon egyedi formát. Elárulom, a tervezéskor végig az lebegett a szemem előtt, hogy végülis alapvető funkcióját tekintve egy kézilabda csarnokot építünk, és a hajlított ív nem mást szimbolizál, mint egy kézilabdázó lövésre emelkedő kezét.  A visszajelzések azt mutatják, hogy a nézőközönség nem csupán megszokta, hanem meg is szerette a város legeredményesebb csapatának új otthonát. Ezért érdemes volt ezt a hatalmas munkát elvállalni. Tudja mikor éreztem ezt először igazán? Amikor az átadás előtti napon megérkezett próbálni a szimfonikus zenekar, és a hatalmas teremben felcsendültek a Himnusz hangjai. Nem titkolom, könnyezve hallgattam, mint ahogy ma is megkönnyezem, ha egy-egy mérkőzésen bemondják: teltház előtt zajlik a küzdelem. És ez igaz a dabasi, az érdi sportcsarnokokra éppen úgy, mint ahogy a Budapest XVII. kerületében átadott létesítményre, amelyek terveit szintén én készítettem kollegáimmal.  

– A Pick Aréna terveinek elkészüléséhez persze szükség volt egy fiatalemberre, aki úgy döntött, hogy életét az építész szakmának szenteli. Mikor és miért fogalmazódott meg Önben, hogy az építészmérnökök közösségébe szeretne belépni?

– Fiatalember helyett én inkább gyereket említenék, mivel már egészen kissrácként biztosra vettem: az én utam az építészet felé vezet. Ugyanis 1967-ben, Szegeden egy olyan családba születtem bele, amelynek szinte minden tagja, így édesapám, mindkét nagyapám, nagybátyáim is az építészetben találták meg munkájukat. Ki ácsként, ki kőművesként dolgozott közülük abban az időben. Nem is volt vitás, hogy az általános iskola elvégzése után a Vedres István Építőipari Szakközépiskolában folytassam a tanulmányaimat, mint ahogy az is természetes volt, hogy építőipari felsőfokú képzésre jelentkezzek. Így lettem a pécsi Pollák Mihály Műszaki Főiskola hallgatója, majd onnan egy év után sikerült átkerülnöm a Budapesti Műszaki Egyetemre, ahol aztán 1991-ben megszereztem az építészmérnöki diplomámat. Ez a családi „hagyomány” folytatódott, ugyanis nagyobbik lányom, Fédra szintén elvégezte a BME építészmérnöki karát, és most Pesten dolgozik gyakorló építész tervezőként. Az első munkahelyem, Budapesten, a Mérték Stúdióban volt, ahol Komjáti Attila keze alatt dolgozhattam. De ez egy évig sem tartott, ugyanis nem tudtam megszeretni a fővárost, nagyon vonzott haza a család és Szeged, amit már akkor is az ország egyik legszebb városának tartottam. Az IKV lett a következő állomás életemben, majd Hódmezővásárhelyre, az Építészmester Zrt.-hez kerültem. Itt azonnal a mélyvízbe dobtak, lehetőséget kaptam az önálló tervezésre, én pedig belevetettem magam a munkába. Általános iskolai tornaterem mellett terveztem akkor még nagy újdonságnak számító mélygarázsos társasházat, tűzoltólaktanyát, részese lehettem a Fekete Sas szálló rekonstrukciós munkáinak, és több olyan irodaházat is terveztem, amit a DÉGÁZ rendelt meg a cégünktől. Ezzel egy időben elkezdtem kiépíteni a magánpraxisomat is. Sikeresen pályáztam 1997 és 2000 között számos önkormányzati munka elvégzésére. Nagyon sokat köszönhetek Novák Istvánnak, aki Szeged város főépítészeként azt vallotta, minél több megmérettetést kell adni a fiataloknak, hogy bizonyíthassák rátermettségüket, így lehetőséget biztosított, az önkormányzati tervpályázatokon való indulásunknak. Nekem megvolt az az előnyöm, hogy ugyan még a szocialista rendszerben tanulhattam, de már a piacgazdaság keretei között kellett bizonyítanom. Ez versenyelőnyt jelentett számomra, hiszen az idősebb kollégák még a nagyvállalati rendszerben szocializálódtak, számukra sok nehézséget okozott az átállás. A magánvállalkozásom 2002-re annyira megerősödött, hogy akkori feleségemmel megalapíthattam a saját építész irodámat, a Hajós Építési Iroda Kft.-t.

– Ha minden eddig megvalósult tervét számba veszi, melyikre mondaná azt, hogy a legnagyobb örömet okozta a megtervezése, és melyikre tekint úgy vissza, hogy a vártnál több nehézséget okozott?

– Egy építésznek minden munkáját az összes tudásának, tapasztalatának, kreativitásának felhasználásával kell elvégezni. Így vagyok ezzel én is, akár társasházat kell megálmodnom a megrendelő igénye szerint, vagy iskolai tornacsarnok, netán egy térrekonstrukció a feladat. Persze akadnak tervek, amelyekre az ember különösen büszke. Én például így emlékezem a szegedi sürgősségi betegellátó osztály tervpályázatán nyert első díjra, a szegedi nagyállomás rekonstrukciójára kiírt pályázat megnyerésére, aminek nyomán olyat tudtunk alkotni, hogy ICOMOS-díjjal (ez a magyar műemléki helyreállítások elismerésére szolgáló elismerés) jutalmaztak.  Ebbe a sorba illeszteném a Lombard irodaházát, ami Szegeden, a Somogyi utcában épült meg, és amiért építészeti nívódíjat kaptam (az alkotásban Novák Péter volt a társszerző). A sort folytathatom a Pick Arénával, amiről már esett szó. De ha a legkedvesebb emléket kell felidéznem építészi pályafutásom során, akkor egyértelműen a gödöllői vasútállomáson álló királyi váró épületét említeném. Ez egy olyan beruházás volt, amely során a II. világháborúban súlyosan megrongált épület helyén álló szocreál építményt kellett eredeti pompájába visszaállítanunk. A gond „csupán” az volt, hogy semmilyen tervdokumentáció nem állt rendelkezésünkre, ezért képeslapok, családi fotóalbumokból előkerült fényképek alapján kellett megtervezni úgy az új arculatot, hogy az a lehető legjobban adja vissza azt az épületet, ahova annak idején megérkezett a királyi pár, ha a gödöllői kastélyba igyekeztek. Ezt a munkámat egyébként az ICOMOS-díj mellett Pro Architectura-díjjal is jutalmazták. Ami pedig a nehézségeket illeti: nincs olyan építkezés, amely során ne jelentkeznének problémák a napi munka során. A feladataink közé tartozik az is, hogy ezeket sorra megoldjuk. De ha már rákérdezett, egy nemrégiben átadott épületet szeretnék megemlíteni. Ez pedig a volt szegedi Bartók Béla Művelődési Ház átépítése volt, ami a Mathias Corvinus Collegium szegedi központja lett. Az épület méreteihez képest különösen sok, előre nem látott műszaki bonyodalom adódott, de minden kihívásra megtaláltuk a megfelelő választ, és a régi pompájában megújult épület látványa elfeledteti a gondokat.

– Több évtizedet töltött az építész pályán. Mi a véleménye jelen korunk építészetéről? Ön szerint a ma mérnökei képesek-e olyan létesítményekkel megajándékozni egy-egy várost, falut, amit száz év múlva is elismeréssel néz az arra járó?

– Hogy melyik épület számít majd értéknek évtizedek múltán, azt nagyon nehéz meghatározni. Mondok egy példát. Amikor a hetvenes évek elején átadták Sydney új operaházát, amit a szakma már akkor is nagy elismeréssel fogadott, a nagyközönség viszont elborzadva nézte a vitorlás hajót szimbolizáló épületet. Csúnyának, értelmezhetetlennek találták, és lám, mára ez az építmény vált a város, illetve a kontinens szimbólumává. De maradva Szegednél, azt mondhatom, hogy építész elődeink rendkívül nagy kihívást hagytak örökül az utódaiknak. A város központjában ugyanis a nagy árvíz után olyan egységes eklektikus arculat jött létre, aminek megbontása egy-egy új épülettel szinte szentségtörésnek számít. Márpedig itt is akadnak olyan épületek, amelyek nem képviselnek megőrzésre érdemes értékeket, vagyis a helyébe mást kell, lehet tervezni. Olyat, mint régen, már csak azért sem lehet megálmodni, mert nincs, aki meg tudná építeni. Ma már nincsenek olyan építőmesterek, akik mondjuk a szecessziós Reök palotához hasonló homlokzatot vagy az ott található vasdíszeket elő tudnák állítani. De olyan bámulatos vakolatot se tudna ma senki készíteni egy házra, mint amilyen a Reök falain található, ahogy egy egyszerű, sablonos eklektikus párkányt sem tudnának meghúzni. Sajnos a szakmunkás-, ezen belül is a mesterképzés szinte eltűnt a mai világunkból, és nem csak azért, mert az elmúlt évtizedekben sorra rossz koncepciók alakultak ki az oktatásban, amelyek túlságosan a szellemi képzésre összpontosítottak, mellőzve a manuális munka megszerettetését. De valljuk meg őszintén, a mai ifjúság sem fogékony arra, hogy ilyen munkát válasszon magának, hiszen a számítógép szinte teljesen leuralja a XXI. századi generáció gondolkodásmódját. Természetesen ez nem azt jelenti, hogy ne törekedhetnénk arra, hogy a kor vívmányait felhasználó, modern épületek is gazdagítsák a városképet. Én például kiemelkedőnek tartom Novák István munkásságát, aki a kor lehetőségei között mindent kihozott a panelos építkezés adta lehetőségekből, és az általa tervezett iskolák ma is elismerésre méltó formajegyeket, funkcionális újításokat hordoznak. Nekem különösen tetszik a Somogyi könyvtár mellett megépült Art hotel, az orvosegyetem Dóm térre épült tömbje, a Dugonics téri egykori buszváró különleges kiképzése, és mind küllemében, mind funkcionálisan sikeres épületnek tartom Szeged új fedett uszodáját. Talán nem veszik szerénytelenségnek, ha azt mondom, hogy a terveim alapján az egykor Lombard székháznak készült épülettömböt is ide sorolom, bár sok vitát váltott ki, véleményem szerint igenis jól illeszkedik a környezetébe. A modern forma talán meglepő volt az átadáskor, de ma már a belváros egyik látványos elemét képezi. Végül megemlékeznék a lakótelepeinkről. Tudom, még mindig sokan fanyalogva beszélnek a paneles építkezésről, de úgy érzem, Szeged esetében ki kell emelni, mennyire gondosak és erőlátóak voltak a lakótelepek tervezői. A széles utak, a hatalmas zöldterületek, a kiszolgáló létesítmények sora, kezdve az oktatási intézményektől a szórakozó helyekig mind hozzájárultak ahhoz, hogy Odessza, Tarján, Felsőváros, Makkosház, Északi város vagy Új-Rókus valóban élhető hellyé váljon úgy, hogy egyben családok ezreinek ad összkomfortos otthont, autóiknak parkolóhelyet.

– A szakmai, de akár a családi vitákban is gyakran előkerül a mesterséges intelligencia kérdése. Ön szerint mennyiben befolyásolja, alakítja át az építészet tervezési folyamatait?

– Én nagyon szkeptikus vagyok ez ügyben. De nevezhetném ezt borúlátásnak is, ha a saját szakmámra gondolok, mivel úgy érzem, hogy a mesterséges intelligencia a rohamos fejlődés során eléri azt a szintet, amikor talán már nem lesz szükség építészmérnökök munkájára. Már ma is látjuk, milyen terveket képes létrehozni az MI. Bár nem tud minden kérést értelmezni, és előfordulnak hibák, az tény: mivel az Internetre felkerült terveket, képeket, leírásokat felhasználva rendelkezik, ki tudja, hány mérnök tudásával, ezeket a hibákat korrigálni fogja. Sőt mi több, a most még hiányzó mérnöki kreativitást is a mesterséges intelligencia részévé tudja tenni. Én magam már most is láttam olyan MI-vel készült látványterveket, amelyek egészen kiválóak voltak, és tudok olyan budapesti építészirodáról, ami már napjainkban is a mesterséges intelligenciára alapozza tervezői munkáját. És hogy mikorra válik az ember feleslegessé a tervezésben? Remélem, ez a kor nem jön el soha, de arra azért nagyon kíváncsi vagyok, hogy 10-15 év múlva milyen feladatokat bíznak az MI-re és milyet a kreatív tervező emberre.

– Szinte mindenféle funkciót ellátó épületet tervezett már az elmúlt évtizedekben. Van-e olyan épület álma, amit nagyon szeretne megvalósítani a jövőben?

– Mivel a Pick Aréna örökké emlékezetes marad, ha számba veszem munkáimat, azt biztosan állíthatom, hogy egy igényes sportcsarnok tervezésének bármikor szívesen nekiállnék. De van egy igazán nagy vágyam, ez pedig egy szakrális tér megtervezése, ugyanis az építészet egyik legnagyobb kihívásának a templomok építését tartom. Talán még nem vagyok elég érett egy ilyen munkára? Talán várnom kell egy ilyen megbízásra? Meglehet. De addig is örömmel alkotnék meg egy olyan középületet, ami Budapest valamelyik központi helyén épülne meg. 

– Szeged városa az egyik legrangosabb kitüntetéssel, a Szegedért emlékéremmel jutalmazta eddig munkáját. Hogyan fogadta ezt az elismerést? És persze kínálja magát a kérdés: milyennek látja Szegedet egyrészt az építész, másrészt a város polgárának a szemével?

– Szeged a szülővárosom, szüleim, barátaim, munkatársaim is ehhez a településhez kötnek. Már ezért is a legkedvesebb hely számomra. Ugyanakkor Szeged egy folyóval kettészelt város, aminél nagyobb kincs nem is létezik egy település számára. De Szeged a folyóparti élet előnyei mellett rendelkezik mindazon tulajdonságokkal, amik szerethetővé teszik. Csak hálás köszönettel gondolhatunk elődeinkre, azokra a mérnökökre és munkásokra, akik a nagy árvíz pusztítása nyomán megalkották az új városszerkezetet, és meg is építették az álmukat. Lechner Ödön zsenialitását mi sem mutatja jobban, mint az, hogy a kiskörutat 20-30 méter szélesre tervezte, miként az összes sugárutat is, míg a nagykörúton 30-38 méteres távolságba helyezte a házsorokat. Mindezt tette egy olyan időszakban, amikor legfeljebb két lovas kocsi vagy hintó okozhatott volna forgalmi dugót. A tervezők bölcs előrelátásának köszönhetjük, hogy a folyamatosan bővíthető infrastruktúra a XXI. században is ki tudja szolgálni Szegedet. Az árvíz után épült közintézmények, paloták, terek és utcák pedig annyira otthonossá és komfortossá teszik Szegedet, ahol jó élni, dolgozni és szórakozni is. Bár több rangos elismerést kaptam az elmúlt évek során, nagy meglepetés, egyben nagy megtiszteltetés is számomra, hogy az a város, amelynek sok utcájában megtalálható egy-egy olyan épület, amit én terveztem, ezzel a rangos díjjal ismerte el eddigi munkásságomat, építészi munkámat.

Megjelent a folyóirat 2025. július-augusztusi számában