Antal Tamás: Szegedi bírák az igazoló bizottságok előtt 1945–1946-ban

A második világháborút követő politikai és jogi elszámoltatás egyik sajátos típusát az igazoló bizottságok előtti eljárások jelentették, céljuk elsősorban a köz- és egyes magánalkalmazottak politikai magatartásának megítélése és negatív döntés esetén szankcionálása volt. Történetileg mindez az ún. „koalíciós korszak” részét képezi, egyszersmind érzékelhető előszele annak a politikai és ideológiai átalakulásnak, ami végbement Magyarországon 1945 és 1948 között. Az alábbiakban a volt szegedi királyi ítélőtábla bíráinak sorsát – egyben életútjuk egy részét – törekszünk bemutatni a Csongrád-Csanád Vármegyei Levéltárban fennmaradt dokumentumok alapján. Az első közleményben azokat a bírákat vesszük számba, akiket a bizottságok igazoltak, míg a másodikban – a folyóirat következő számában – azokat, akik felelősségre vonására különböző okokból végül sor került.

1. A történelmi háttér

Az 1944 decemberében alakult ideiglenes nemzeti kormány első teendői közé tartozott az ún. igazoló bizottságok megszervezése, amelyek feladata azon személyek politikai kiszűrése volt, akik állam- vagy népellenes tevékenységet hajtva végre súlyosan sértették a „magyar nép érdekeit” 1939. szeptember 1-eje után a világháború végéig, amin akkor a szovjet haderő bevonulását értették. A vizsgálat két szinten történt: az 1940. évi XVIII. tc. 3. §-ában felsorolt közalkalmazottakat igazoló bizottságok 1945. január 10-től kezdve előzetesen áttekintették azon személyek múltbeli tevékenységét, akik a vonatkozó rendeletek alapján az igazolandók közé tartoztak. Az adatokat hivatalból és bejelentések, valamint az érintettek saját nyilatkozatai útján gyűjtötték össze és értékelték. Kezdetben a 15/1945. M.E. számú, majd 1945. május 2-tól az 1080/1945. M.E. számú kormányrendelet,[1] továbbá annak kiegészítései szabályozták az eljárást és az alkalmazható következményeket.

A második szintet a népbíróságok eljárásai jelentették abban az esetben, ha olyan súlyú inkriminált cselekmény – nem csak bűncselekmény, hanem a népbíráskodásról szóló 81/1945. M.E. számú rendeletbe (az 1945. évi VII. tc.-be) visszaható hatállyal ütköző háborús vagy népellenes magatartás – elkövetésének gyanúja merült fel a bizottságok munkája során, amely már a népbíróságok hatáskörébe tartozott. Ilyenkor az igazoló bizottságok a saját eljárásukat befejezték, és továbbították az iratokat az illetékes népügyészhez. Az elhatárolás szempontja döntően az volt, hogy a bizottságok az eljárás alá vontak tetteinek politikai jellegű minősítését végezték, a netán szükségessé váló büntetőjogi relevanciájú megítélés már a népbíróságokra tartozott. Jogorvoslati fórumként, korlátozott keretek között, a bizottsági határozatokkal szemben előbb az illetékes szakminiszter, utóbb a területi (szegedi) népbíróság járt el, a legsúlyosabb népbírói ítéletekkel szemben a Népbíróságok Országos Tanácsának volt felülvizsgálati joga.[2] Ennek elnöke 1948-tól Burger Béla lett, aki Bojta Béla néven a szegedi székhelyű büntető bíróságokon is többször megfordult védőként az 1930-as években, később pedig a Legfelsőbb Bíróság egyik tanácselnök bírája volt.[3] Az igazoló bizottságok hivatalosan 1948. október 31-ig működtek Szegeden.[4]

Az eljárások azonban másként is befejeződhettek. A vitás vagy kényes igazolások okozta problémák megoldására, egyszersmind a bizottsági eljárás klauzuláinak megkerülésére 1946 májusában a kormány kibocsátotta az 5000/1946. M.E. számú rendeletet,[5] ami a B-listázás néven került be a köztudatba. Ennek lényege, hogy a már igazoltak vagy igazolás alatt állók közszolgálati jogviszonyát – az államháztartás egyensúlya helyreállítására hivatkozva – minisztériumonként hozott, egyszerű kormányzati döntéssel meg lehetett szüntetni indokolás és jogorvoslat nélkül, kétféle okra utalva: ha az érintett hivatali működése nem szolgálta az ország demokratikus újjáalakítását, vagy, ha a hivatali feladatok kifogástalan elvégzéséhez szükséges rátermettség, szorgalom hiánya miatt a szolgálatukat nem a „megkívánt mértékben” látták el. Ezen felül, ha az alkalmazottak száma az egyes tárcáknál vagy az azok alá tartozó közhivataloknál az 1938. évhez viszonyított 80–90 %-os kvótákat még mindig meghaladta, akkor a tennivalók ellátásában „nélkülözhetőnek” minősülőket is végelbánás alá kellett vonni.[6] A rendelet kihirdetése napjától, azaz 1946. május 19-től a hatálya alá tartozókkal szemben folyamatban lévő igazolási eljárásokat szüneteltették, majd pedig Szegeden augusztus 31. után végleg megszüntették, mivel az eltávolításuk ezen a módon jogtechnikailag egyszerűbb volt.

Az ideiglenes kormány haladéktalan szolgálattételre jelentkezést írt elő a széles értelemben vett közalkalmazottaknak a hivatali állomásukon vagy, ha ez az országhatáron kívül volt, akkor a legközelebbi azonos hivatal vezetőjénél, tovább három napon belül elő kellett terjeszteniük a nyilatkozatukat az igazolási eljárás megkezdéséhez, valamint esküt tenni is tartoztak – például a bírák az illetékes ítélőtábla vagy törvényszék elnöke előtt.[7] (Az államhatár szempontjából megjegyzendő, hogy az 1945. január 20-i fegyverszüneti egyezmény kihirdetésekor az 1938. és az 1940. évi bécsi döntéseket 1945. március 17-ével hatályon kívül helyezték.)

Szegeden az első bírói esküket személyesen Valentiny Ágoston előtt tették 1945 januárja végén.[8] A valóságban az ítélőtábla bírái közül még csupán néhányan tartózkodtak a városban. A szegedi bírák igazolása szoros értelemben (tehát a kijelölt bizottság ülésein) csak augusztus 8-án vette kezdetét; rendszerint a III. számú bizottság járt el az ügyeikben, melynek összetétele általában az alábbi volt: Gara Pál (elnök), Torlai Artúr, Tombácz Lajos, Komáromi István, Farkas József, Robicsek Pál, dr. Basch Béla (mint tagok).[9] Ugyanakkor például az ítélőtábla ideiglenes vezetője, Veszelovszky Dezső és Tarnay Károly tanácsjegyző esetében az eljárás a nyilvános hirdetmény kibocsátásával már jóval korábban megindult.[10] Olykor a helyi nemzeti bizottság is befolyásolni törekedett az igazolásokat, különösen az első hónapokban: az 1940-ben alapított Nemzetvédelmi Kereszt állami kitüntetés birtokosait[11] elutasítani s az ügyeiket a népbírósághoz áttenni szorgalmazta – mindenesetre annak szerzésére rendre rákérdeztek a vizsgálatot végzők.[12] Az igazoló bizottságok működését szabályozó alaprendeletek közül 1945 augusztusában már az 1080/1945. M.E. számú állt hatályban; az alább bemutatandó eljárások túlnyomó része e szerint folyt.[13]

Megjegyezzük végül, hogy az 1946. évi VII. tc. még egy, kvázi népbíróságot is felállított a köztársaság védelmére, amely az új államforma elleni bűntetteket volt hivatva megtorolni. E fórumot röviden „ötös tanácsnak” nevezték, s 1946. augusztus 26-tól működött Szegeden. Ez a dátum egyébként megegyezik az igazságügyi B-listák közlésének időpontjával. Az első három hónap alatt 37 ügyet fejezett be 45 vádlott ellen, ebből 17 zárult marasztaló ítélettel.[14]

Az igazolások során minden ítélőtáblai bíró és igazságügyi alkalmazott azt nyilatkozta, hogy a népellenes törvények végrehajtásában nem vett részt, és a bírói hivatásánál fogva politikai tevékenységet sem végzett, pártnak 1945 előtt nem volt a tagja. A gyakorlatban az 1944. október 8. utáni hollétükről és magatartásukról kellett számot adniuk a szolgálatra jelentkezésükig, mivel egy kormánybiztosi intézkedés nyomán az addig volt közhivatalok és közintézmények jobbára aznaptól szüneteltették a munkájukat Szegeden, a személyzetük nagy része szervezetten elhagyta a várost, és nyugatabbra vagy a környező tanyákra húzódott. A bírósági alkalmazottaknak a városból való távozása egyébként de jure nem volt kötelező, akár maradhattak is. A bíráknak és az útra kelő alkalmazottaknak hivatalosan a Fejér vármegyei enyingi felvevőállomásra kellett (volna) menniük, mert az ítélőtábla iratait oda menekítették.

Közben a szovjet haderő október 11-ről 12-re virradó éjszaka elfoglalta Szegedet, majd 17-én Valentiny Ágoston szociáldemokrata jogászt a városparancsnokság polgármesterré nevezte ki, s átmenetileg olyan hatósági jogköröket is gyakorolt, amelyeket egy polgármester egyébként nem tehetett volna.[15] Október 8-tól kezdve a szegedi rendes bíróságok ténylegesen nem ítélkeztek 1945 májusáig, noha bizonyos szervezeti kontinuitásra törekvés december elejétől érezhető volt: formailag Valentiny polgármester (ekkor még nem miniszterként) maga léptetett szolgálatba bírákat mindhárom szegedi székhelyű fórumon – egyelőre csak e városra kiterjedő illetékességgel –, a járásbíróságon még panasznapokat is hirdetett. Az ítélőtáblán így 1944. december 5-én az említett Veszelovszky Dezső mellett elvileg Mátételky Dezső s a nyugdíjból visszahívott Csillag László álltak „aktív” bírói jogviszonyban,[16] míg Daróczy Bálintról egyelőre nem tudjuk biztosan, hogy ebben az időben törvényszéki vagy ítélőtáblai bírónak minősült. Azonban a fent említett rendeletekbe foglalt főszabály szerint a bírák az igazolásukig ténylegesen nem, vagy csak kivételes miniszteri engedéllyel léphettek újra szolgálatba.

2. Vizsgálatok: ítélőtáblai bírák, akiket jogerősen igazoltak

2.1. Csaplár Sándor

1898. február 28-án született, közalkalmazásban 1922. december 29-től állt, az ítélőtáblai bírói beosztásban 1941. július 26-tól dolgozott. A szolgálati helyét 1944. október 7-én hagyta el, ott 1945. április 17-én jelentkezett ismét. Tagja volt a Tisza Szegedi Evezős Egyesületnek, az Országos Bírói és Ügyészi Egyesületnek (OBÜE), az Országos Frontharcos Szövetségnek, a Foederatio Emericanának (katolikus egyetemi és főiskolai hallgatók szövetsége), valamint a Bajai Liszt Ferenc Körnek.

Előadása szerint a Baján tartózkodó családját meglátogatandó hagyta el Szegedet, majd amikor néhány nappal később vissza akart térni, arról értesült, hogy már nem indultak vonatok. Mivel a felesége szívidegességben szenvedett s ezért a fegyveres harcok miatt Baján idegroham lett rajta úrrá, Pécsre vitte a családot október 13-án. Ott találkozott az ítélőtábla több bírájával, majd miután megtudta, hogy Enyingre kellett volna mennie, elindult oda. A szegedi kollégái közül már számosan az enyingi járásbíróságon tartózkodtak (Lehoczky Károly, Molnár József, Liszkay Loránd, Dely Károly, Szüts László, Láng Ádám, Nánai Lajos), amikor október 18-án megérkezett. November 7-én a családtagjait is átvitte oda, mivel akkor már Bajára sem lehetett utazni. A Szálasi-kormányra való eskütételt először megtagadta, mivel annak tartalma „a bírót teljesen a [nyilas] párt szolgálatába állította volna”. A módosított, hagyományos szövegű esküre felhívást november 26-án azonban kénytelen volt elfogadni, mivel annak negligálása hivatalvesztéssel járt volna. December 2-án Zircre utazott a bátyjához, s a háború végéig ott lakott, a helyi monostorban bujdosott. A Szálasi-kormány hadi szolgálatba hívását és a bíráknak hivatalosan kötelezővé tett Németországba indulást többször is megtagadta. Közben folyamatosan közmunkákat végzett, mivel a járásbíróságon érdemi jogászi tevékenység nem folyt. Az orosz haderő 1945. március 23-án foglalta el a várost, de utána csak a többedik utazása során tudta a családját is Szegedre hozni. Itt a lakásuk foglalt volt, az ingóságaik nagyrészt hiányoztak.

Az igazoló bizottsághoz 1945. április 19-én érkeztek be az iratai, amely november 2-án szankció nélkül igazolta.[17]

2.2. Csillag László

1878. március 12-én született, 1900. május 1-jén lépett közalkalmazásba, a szegedi táblán 1929-től volt bíró 1943. március 12-ig, amikor is nyugdíjba vonult. 1944 októberében a várost nem hagyta el, hiszen már nem volt aktív ítélőbíró. Egyesületi tagságot korábban sem vállalt, s bár büntető és polgári peres ügyeket egyaránt tárgyalt, a népellenes törvények végrehajtásában nem vett részt. 1944. november 9-én, a 67 életévében Valentiny Ágoston polgármester különleges rendelkezésére ismét bírói szolgálatba állt – feltehetően azért, mert még 1919-ben elsőként tárgyalt munkaügyi jogvitákat Szegeden.[18]

Az igazolási dokumentumai 1945. január 19-én érkeztek a bizottsághoz, az igazolása július 11-én történt meg.[19]

2.3. Csuri József

1891. március 19-én született, 1906. február 5-től állt igazságügyi alkalmazásban, mindvégig Szegeden, az akkor ítélőtáblai segédhivatali igazgatói beosztásába 1939. június 30-án helyezték. A hivatalfőnöke utasítására hagyta el a munkahelyét 1944 októberének elején; 1945. július 1-jén jelentkezett újból. Pártnak nem volt tagja, politikai tevékenységet nem fejtett ki.

A távollétéről akként számolt be, miszerint ő is az utolsó hivatalos szerelvénnyel utazott el Szegedről 1944. október 8-án, majd 14-én jelent meg az enyingi járásbíróságon a kapott utasításnak megfelelően, ahol novemberben Szálasi kormányára esküt tett, azonban december 6-tól 1945. február 5-ig immár az orosz parancsnokság rendelkezései szerint teljesített szolgálatot, minek keretében a „harcok következtében széthányt telekkönyvi betétek és egyéb iratok” rendezésével foglalkozott. Február 6-án, a német ellentámadás és hatalomátvétel után (január 19.) Pápára irányították, pontosabban Mezőlak községben kellett tartózkodnia, ahol márciusban erővel munkaszolgálatra kényszerítették, csakúgy, mint előtte Enyingen. Mint munkaszolgálatost egyszer csak bevagonírozták „egy zárt munkásalakulattal felpakolt és fegyveres őrséggel kísért” vasúti szerelvénybe, s azt mondták neki, hogy a vonat Zala megyébe viszi őket, de valójában Szombathelyen át Felső-Ausztriába, Liezenbe szállították, ahol ismét közmunkára osztották be. A határt március 22-én lépték át. Június 2-án szökést hajtott végre, de az oroszok elfogták s visszavetették Liezen városába, ahonnan 20-án tudott csak újból útnak indulni, amikor az odaérkező amerikaiak szabadon engedték. Június 30-án jött meg Szegedre, különböző járműveken és gyalogszerrel téve meg a távolságot.

Az iratai 1945. július 11-én érkeztek az igazoló bizottsághoz. Az eljárás során bemutatott egy nyilatkozatot, amelyet Vecseri Imre és felesége írt alá júliusban, ebben Csuri kérésére utóbb igazolták, hogy őt és a családját Mezőlakról miként vitték el a németek Ausztriába. A tanúházaspár az okiratot az aláírás előtt nem, vagy csak felületesen olvasta el, így a valóságtartalma felől később támadt kételyük, amikor egy másik igazolási eljárás során – éppen Csuri lányáéban – azt ismertették velük. Ezért a nyilatkozatban szereplő azon állítást, miszerint Csuriékat a németek kifejezetten egy „zárt alakulatban” irányították Ausztriába, akként módosították, hogy egy zárt alakulatot szállító vonathoz csatolt vagonban történt mindez, arról pedig a tanúknak nem is volt tudomásuk, hogy Szombathelyről Németország területére viszik a magyar munkaszolgálatosokat. Ezt a bizottság Csuri terhére értékelte, aki a szóbeli meghallgatásakor ennek megfelelően módosította a korábbi kijelentéseit.

Végül is az igazoló bizottság állásvesztésre ítélte október 31-én azzal az indokolással, miszerint nem látta bizonyítottnak azt a kényszerhelyzetet, ami miatt Csuri mindenképp Ausztriába volt kénytelen menni, in conreto úgy látta a bizottság: a vonatból történő szökést legalább megkísérelhette volna azért, hogy az ország elhagyását elkerülje, ráadásul a korábbi nyilatkozatában tudva valótlant állított a zárt egységben történt elszállítására vonatkozóan. Az igazolók véleménye szerint csak a félrevezetésük céljából használta a „zárt egység” megjelölést, azért, hogy ezzel az eljárásban előnyhöz jusson.[20]

Ezután Csuri József fellebbezést terjesztett elő. A népbíróság igazolási fellebbezési tanácsa november 30-i határozatában megváltoztatta a döntést, és a közszolgálatban való meghagyása mellett megfeddte az eljárás alá vont férfit, valamint három évre eltiltotta az előléptetéstől. A bizottság véleményével szemben a népbíróság méltánytalannak tartotta az állásvesztést az adott esetben, mivel Csurinak nem állt szándékában az országot elhagyni, azt pedig túlzott elvárásnak tekintette, hogy egy, a visszavonuló németek által biztosított vonatból esetleg ki kellett volna ugrania. Egyébként a szóban lévő család többi tagját – akik ugyancsak ott voltak a vonaton – egy másik igazoló bizottság azonos tények mellett igazolta. Ezt az érvelést a népügyész is elfogadta. Azonban a valótlan nyilatkozat miatt, bár azt Csuri utóbb módosította, és különös tekintettel arra, hogy régóta igazságügyi tisztviselő volt, tehát tudnia illett, hogy a hamis nyilatkozattétel „jellemtelen eljárás”, vele szemben az előléptetéstől eltiltás szankciókat mégis alkalmazták.[21]

2.4. Daróczy Bálint

1901. október 29-én született, 1925. október 15-én lépett közszolgálatba, 1940. július 1-jén lett Szegeden törvényszéki bíró, az igazolási eljárás megkezdésekor még e fórumot tüntette fel a szolgálati helyéül, de az eljárást befejező okiraton már az ítélőtáblai bírói minőség szerepelt. Ennek az lehetett az oka, hogy ama kevesek közé tartozott, akik 1944 őszén a hivatalukat nem hagyták el, így 1945 januárjában aktív szolgálatot teljesítő bírónak tekintették.

Ugyanakkor az ügye abból a szempontból is érdekes, hogy 1943. augusztus 20-tól 1944. október 6-ig a 100 holdon felüli szántó és a 20 holdon felüli szőlő művelési ágba sorolt „zsidó ingatlanoknak” a sokgyermekes vagy kitüntetett földigénylők közötti szétosztását végző egyik tárgyalóbizottságnak volt az elnöke. Egyébként az Országos Bírói és Ügyészi Egyesületben (OBÜE) bírt tagsággal. Az igazoló nyilatkozatát már 1945. január 20-án átvette a bizottság (ennek részletes tartalmát nem ismerjük), majd augusztus 10-én igazolta annak ellenére, hogy korábban a hazai zsidóság ingatlanvagyonát sújtó rendelkezések végrehajtásában vett részt.[22]

2.5. Dely Károly

1894. január 5-én látta meg a napvilágot, közalkalmazásba 1921. január 1-jén lépett, 1941. június 30-án került ítélőtáblai bírói beosztásba, azt megelőzően a szegedi tábla elnöki titkára volt. Nem tartózkodott Szegeden a szovjetek bevonulásakor, csak 1945. május 15-én jelent meg ismét szolgálattételre. A Tisza Szegedi Evezős Egyesületnek, valamint a Szegedi Kaszinónak volt a tagja.

A nyilatkozata szerint az 1944. október 8-i vonattal távozott, mint a legtöbben azon bírák közül, akik még a városban voltak. Háromnapi utazást követően ért Enyingre, ahol ugyan jelentkezett a járásbíróságon, de ítélkezési tevékenységet ő sem végzett. November végén csak a kilátásba helyezett hivatalvesztés és internálás nyomására tett esküt Szálasi Ferenc kormányára, miután az első esküformulát – amit a bírói tiszttel nem talált összeegyeztethetőnek – a kollégáival együtt visszautasította. December elején kiújultak a gyomorfájdalmai, ezért Pápára került orvosi ellátás végett, ahol szintén jelentkezett a járásbíróságon, s még egy munkaügyi pert is tárgyalt. 1945. március 24-én kihirdették, hogy a menekülteknek onnan egy napon belül távozniuk kellett, s hogy az idősebb férfiakat igénybe veszik a város védelmére. Így gyalog elhagyta Pápát, és részben „kocsin történt vergődéssel” három nappal később Sopronba érkezett, ott ugyancsak jelentkezett bírói szolgálatra. A törvényszék óvóhelyén élte át a több napi bombázást, amelyben a bíróság is találatokat kapott. A szovjet haderő bevonulását követően három héten át szinte minden nap közmunkát kellett végeznie; mindez „túlnyomórészt emberi hullák, állati tetemek és a szétbombázott épületek romjainak eltakarításából állott”. Az igazságügyi alkalmazottakat végül felmentették az addigi közmunka alól, s az ideiglenesen kijelölt bírósági székhelyet kezdték használhatóvá tenni. Hazatérési engedéllyel május elején indult útnak, majd 10-én megérkezett Budapestre, ahonnan csupán három nappal később tudott tovább haladni. Május 14-én jutott el Szegedre, a regisztrációja után az igazságügy-miniszter június 8-án előzetesen szolgálatba állította.

Az ügyének dokumentumai 1945. május 18-án kerültek át az igazoló bizottsághoz, amely az augusztus 17-i határozatában megfeddéssel igazolta, mivel felrótták neki, hogy Sopronba ment, illetve, hogy a Szálasi-kormányra esküt tett.[23]

2.6. Elemy Sándor

1877. július 11-én született, közalkalmazásba 1899. február 8-án lépett, az aktuális ítélőtáblai tanácselnöki beosztását 1939. október 28-án érte el. Már 1944. szeptember közepén elhagyta Szegedet, 1945. március 13-án jelent meg ismét a táblán. A Szegedi Kaszinóban választmányi tag volt, egyébként ismert személy a város közéletében, emellett az Országos Bírói és Ügyész Egyesületben (OBÜE) bírt tagsággal.

Szegedről 1944. szeptember 14-én utazott el Budapestre, a közhivatalok tevékenységének beszüntetése előtt majdnem egy hónappal, az éves rendes szabadsága keretében. Október közepén kellett volna ismét felvennie a munkát. A „történendőkről mit sem sejtve” hagyta el a várost. Budapesten ő és a felesége a lányuknál tartózkodott 1945. március 10-ig, közben átélték a magyar főváros ostromát. A Szálasi-kormányra november 25-én tett esküt az ottani ítélőtáblán sok kartársával együtt kényszerűségből, mert az ellenkező esetre állásvesztést és a nyugdíjigény megvonását helyezték kilátásba velük szemben, de tényleges ítélkezést nem végzett. Amint lehetett, 1945 februárjában távozási engedélyt kért, hogy hazatérhessen, ezt az Igazságügyminisztérium e hónap 26-án adta ki.

1945. március 14-én kezdődött az igazolási eljárása az iratok megküldésével, s augusztus 27-én ért véget az igazolásával.[24]

2.7. Fábián Ferenc

1896. november 20-án született, 1922. február 22-én lépett igazságügyi szolgálatba, az ítélőtáblai bírói beosztásába 1942. szeptember 29-én került. 1943. augusztus 16-án SAS-behívóval („Sürgős! Azonnal! Siess!” behívójegy) a szegedi V. csendőrkerülethez osztották be, ahol egy három hónapos tanfolyam után iktatói és irattárosi teendőket végzett. 1944. október 8-án hagyta el Szegedet, ahová csak 1945 júniusában tudott visszatérni, e hónap 26-án jelentkezett is a tábla vezetőjénél. Nem vett részt sem párt, sem egyesület munkájában.

Előadta, hogy csendőr tiszthelyettesként az alakulatával előbb Kaposvárra kellett távoznia, ahol 1944. november 30-ig maradt, majd Zalaszentgrótra vezényelték. 1945. március 26-tól további parancsra nyugat felé vonult, és április 1-jén az ország területét zárt alakulatban, kényszerhelyzetben, Ausztriába átlépve elhagyta. Hetekig tartó menetelés után végül Kremsmünsterbe ért, ahol május 5-én amerikai hadifogságba került, de onnan június 7-én elbocsátották. Viszontagságos utazást követően csak június 25-én érkezett Szegedre.

1945. július 14-én iktatták az ügyét. Az igazoló bizottságot a volt csendőri szolgálata nagyon foglalkoztatta, november végén az ügyében több tanú szóbeli meghallgatására került sor. Ebben többek között egy szegedi ügyvéd és Liszkay Loránd ítélőtáblai bíró, valamint egy csendőrhadnagy egybehangzóan vallotta, miszerint Fábián gyakran panaszkodott amiatt, hogy bíró mivolta ellenére „alantas” (alárendelt) munkát kellett végeznie a csendőrségen, ott kizárólag beosztottként szolgált, parancsokat nem adhatott. Egy honvédelmi miniszteri átiratból kiderült, hogy jogilag csupán „tartósan kivezényelt honvédnek” minősült, következésképpen nem lehetett „csendőri személynek” tekinteni. Mindannyian úgy nyilatkoztak, egyáltalán nem volt nyilaskeresztes vagy egyébként szélsőséges beállítottságú.

A bizottság végül november 27-én feddéssel igazolta azzal az indokolással, hogy „nem tiltakozott elég határozottan és főleg eredményesen” a csendőri szolgálat ellen, s mert az országot elhagyta a Szálasit mindvégig támogató fegyveres alakulat tisztjeként.[25]

2.8. Glósz Miksa

1883. július 12-én született, 1905. január 2-án lépett állami szolgálatba, Szegedre azonban csak 1945. május 22-én osztották be ideiglenesen, mert azt megelőzően (1940. november 15-től) a marosvásárhelyi ítélőtáblán működött tanácselnökként. Az erdélyi várost 1944. szeptember 11-én hagyta el, Szegeden 1945. május 28-án jelentkezett. Az Országos Bírói és Ügyészi Egyesület (OBÜE), a Frontharcos Szövetség, a Marosvásárhelyi Kaszinó, továbbá az ottani Vöröskereszt és a Levente Egyesület tagja volt. Bronz és ezüst érdemérmeket, kétszer III. osztályú érdemkeresztet s egy Károly Csapatkeresztet kapott, de Nemzetvédelmi Keresztet nem. Népellenes tevékenységet nem fejtett ki, a zsidók birtokainak felosztása a Székelyföldön érdemben nem történt meg. 1945-ben belépett a Szociáldemokrata Pártba.

A székelyföldi kormánybiztos utasítására kényszerült elhagyni a marosvásárhelyi táblát a családjával együtt, mint az összes ottani köztisztviselő, ahonnan Sopronba kellett mennie. Ott 1944. október 2-től tartózkodott, a törvényszéken szükségképpen esküt tett a Szálasi-kormányra, de egyébként visszavonultan élt, és nem távozott 1945. április 1-jén sem, amikor megtörtént a szovjet bevonulás. Május 16-án Budapestre indult, ahol 22-én jelentkezett az igazságügy-miniszternél, aki még aznap ideiglenesen Szegedre osztotta be. A nyilatkozatában kiemelte, hogy a fegyverszüneti egyezmény értelmében a magyar állami tisztviselők kötelesek voltak a trianoni határok mögé visszatérni, tehát a románok benyomulása után akkor sem maradhatott volna Erdélyben, ha 1944 szeptemberében nem jött volna el.

A szegedi igazoló bizottságnál 1945. június 4-én iktatták az iratait, amiket többször kiegészített augusztusig, mivel a városban senki sem ismerte, így a pártoló nyilatkozatokat csak később tudta beszerezni. Végül az augusztus 17-i bizottsági határozatban megfeddték, mivel levente egyesületi tag volt, s mert kellő kényszer nélkül tett esküt Szálasi kormányára, és némely iratok hiánya okából csak ideiglenesen igazolták.[26]

2.9. Láng Ádám

1887.június 14-én született, 1913. március 13-án lépett először közszolgálatba, az ítélőtáblai bírói beosztásába 1943. április 20-án került. 1944 októberében ő is menekülni kényszerült Szegedről, ahol 1945. május 17-én jelentkezett ismét. Nem volt egyesületnek tagja.

1888. október 8. után szintén Enyingre távozott, ahol a délelőtti órákat a járásbíróságon, a délutánokat a családjával töltötte eredményes szakmai munka nélkül. A szállásán jogi szakirodalmat olvasott. December 1-jén Veszprémbe utazott, ahol a törvényszékhez nyert beosztást, de a munkavégzés ott is akadályokba ütközött, mivel a felek nem jelentek meg az idézésekre. Egy zárdában lakott, szintén társadalomtudományi műveket forgatott. Az orosz csapatok megérkezte után a városi közkórházban és a gyermekmenhelyen vállalt gondnoki állást, az előbbiben orosz sérülteket is elhelyeztek. 1945. április 15-ig működött e munkakörben, majd a törvényszéken romeltakarítási feladatokat végzett. A nevezett bíróság elnöke által április 21-én kiállított igazolással bizonyította, hogy Veszprémet addig nem hagyta el, egy május 4-én kelt, a városparancsnokságon beszerzett kétnyelvű úti okmánnyal pedig, hogy a jelentkezési kötelezettségről való tudomásszerzést követően elindult Szegedre.

Az igazoló bizottságnál 1945. május 19-én érkeztették az iratait, ahol október 10-én rendben igazolták.[27]

2.10. Lehoczky Károly

1881. január 28-án született, 1903. március 14. óta látott el közszolgálatot, az ítélőtáblai bírói beosztásába 1941. július 10-én került. Szintén kormánybiztosi felhívásra utazott 1944 októberének elején Enyingre, és 1945. május 2-án kereste fel újra a szegedi szolgálati helyét. Tagja volt a Szegedi Katolikus Körnek, az Országos Bírói és Ügyészi Egyesületnek (OBÜE), valamint a Délvidéki Magyar Közművelődési Egyesületnek.

Enyingbe a hivatalos transzporttal távozott 1944. október 8-án, de ő sem teljesített tényleges bírói szolgálatot, mivel tárgyalásokat már nem tartottak, egyébként is volt elég számú bíró a községben. Amikor a szovjet csapatok december 7-én bevonultak, nem menekült el, hanem jelentkezett a városparancsnokságon, ahol ezt tudomásul vették, és a közmunka alól felmentették. Ehhez bizonyára az orosz nyelvismerete is hozzájárult, mert később tolmácsként is alkalmazták. A munkája ekkor abból állt a bíróságon – az egyéb ott maradt kollégáiéval együtt –, hogy a feldúlt telekkönyvi betéteket szakszerűen újrarendezte. 1945 januárja elején a városparancsnokságtól értesült az ideiglenes kormány megalakulásáról, s nyomban kérelmezte a Szegedre történő áthelyezését. Mint utóbb kiderült, a levelet Valentiny Ágoston megkapta, de járművek híján akkor nem lehetett teljesíteni a kérést. Közben január 18-án a németek váratlanul visszafoglalták Enyinget, majd a hónap végén a magyar erőkkel együtt kivonultak, s magukkal vitték a bírákat a hóban Balatonkenesére, onnan pedig Veszprémbe, majd Pápa mellé, Mezőlakra február első napjaiban. Ott Lehoczky már maga is közmunkát végzett. Március 24-én tovább kellett állnia az oroszok közeledtével, és Vassurányba távozott három szegedi társával együtt, ahol megint tolmácsként tevékenykedett „az ottani magyar nép érdekében”. Ezzel némi tiszteletet vívott ki nem csupán a helybeliek, hanem az oroszok részéről is. Április 29-én indult el Szegedre, ahová másnap érkezett meg.

Az iratai 1945. május 4-én jutottak el az igazoló bizottsághoz, de már az eljárás befejezése előtt, július 10-én szolgálatba léphetett, mivel a Közalkalmazottak Szabad Szakszervezetének szegedi igazságügyi alosztálya „meggyőződött arról, hogy demokratikus felfogásának számtalan esetben tanújelét adta, s így vele szemben az igazolási eljárás előreláthatólag kedvező eredménnyel fog végződni”. Tasnády Lajos alelnök aláírásával erről a bizottságot értesítette is. Ennek ellenére az utóbbi csak megfeddéssel igazolta augusztus 8-án, mivel Szálasira ő is esküt tett, és „majdnem a határig menekült”.[28]

2.11. Liszkay Loránd

1890. május 27-én született, 1913 januárjától állt közszolgálatban, az aktuális ítélőtáblai bírói beosztásába 1941 októberében nevezték ki. 1944. október 8-án távozott a Tisza parti városból, ahová 1945. március 29-én tért vissza. Csupán a Tisza Szegedi Evezős Egyesületben rendelkezett tagsággal, viszont a Nemzetvédelmi Kereszt birtokosa volt, amit azért kérelmezett s kapott meg, mert 1919-ben a román haderő elől lovas szerszámokat és nyeregfelszerelést rejtegetett.

Szeged elhagyása után a családjával Budapestre került, majd onnan egyedül ment Enyingre, ahol azonban tényleges hivatalt nem adtak neki sem, ezért onnan ismét a fővárosba utazott. Még kétszer járt Enyingen: október és november végén, hogy a fizetését felvehesse; ezek az utak körülbelül egy-egy hétig tartottak. Ezután vette kézhez a budapesti ítélőtáblához történt átmeneti beosztásáról szóló határozatot, azonban ott érdemi munkát kifejteni nem tudott, mivel a tárgyalásokat megtartani lehetetlen volt. Hetente csak kétszer-háromszor ment be a hivatalba. December 24-én kezdődött Budapest ostroma, onnantól egy budai óvóhelyen tartózkodott 1945. március elejéig, egyúttal újra jelentkezett a fővárosi ítélőtáblán, ahol ő is romeltakarítást végzett. Csak március 23-án jutott át Pestre, ahonnan 25-én vonattal elindult Szegedre, ide 28-án érkezett meg.

A nyilatkozatait 1945. március 31-én iktatták az igazoló bizottságnál, amely augusztus 24-én igazolta; a Nemzetvédelmi Kereszt miatt azonban utóbb ismét eljárás alá vonták, de a határozatot végül fenntartották.[29]

2.12. Marosváry Ferenc

1882.április 9-én született Bistyák Ferenc néven, családi nevét 1934 körül változtatta meg. 1907. november 17-től szolgált az igazságügyben, 1938. január 8-án lett ítélőtáblai bíró. Székesfehérváron töltötte a kritikus hónapokat, ahonnan 1945. május 7-én tért haza és jelentkezett a bíróságán. Tagsággal nem rendelkezett sem civil, sem politikai szervezetekben.

A nyilatkozata szerint, mint sokan, 1944. október 8-án utazott el Szegedről, de ő másnap Székesfehérvárra érkezett, ahol nyomban jelentkezett a törvényszéken, egyúttal polgármesteri engedéllyel a fia lakásán rendezkedett be. Október 20-tól 1945. május 3-ig folyamatosan az egykori koronázó városban tartózkodott, s ideiglenes beosztással az ottani polgári fellebbezési tanács vezetőjeként működött, december 22-ig rendes tárgyalásokat is tartottak. A Szálasi-kormányra így kénytelen volt esküt tenni. Ekkor az orosz csapatok bevonultak, és a bíróság székházát kórházi célra alakították át, mint gyakran máshol is, ezután meg a németek vették ostrom alá Fehérvárt, amit 1945. január 22-én végül elfoglaltak. A szovjetek csak március 22-én tudták újból megszállni a várost. A tartózkodása idején a hivatali tevékenységén kívül egy ideig – polgármesteri megbízásból – utcai biztosként működött; mint ilyennek a közmunkára kötelezettek munkába állítása volt a feladata.

Az iratai már 1945. május 11-én a bizottsághoz kerültek, amely tagjai augusztus 17-én megfeddéssel igazolták, mivel nézetük szerint Székesfehérváron Szálasi Ferencre „feltétlenül kényszerítő hatás nélkül” tett esküt.[30] 

2.13. Molnár József

1895. augusztus 1-jén született, közalkalmazásba 1918. november 17-én lépett, Szegeden 1938 augusztusa óta volt ítélőtáblai bíró. A szolgálati helyét ő is 1944. október 8-án hagyta el, mert „idegbeteg” feleségével és a gyermekével félt „az esetleges utcai harcok veszélyétől”; 1945. április 7-én jelentkezett ismét. Tagsága volt a Szegedi Kaszinóban és a Tisza Szegedi Evezős Egyesületben, de tisztségeket nem viselt.

Először Tolnára utazott, ahol a családtagjai várták, majd október 17-én érkezett Enyingre. Mivel ott hivatalt nem kapott, egy hét múlva visszatért Tolnára. Sem ekkor, sem később nem tett esküt a nemzetvezetőre. Onnan Szőlősgyörökre utazott, ahol azonban november 14-én eltörött a térde, így kórházi kezelésre szorult. Ennek megfelelően Lengyeltótiban tartózkodott egészen 1945. február 28-ig, majd Kaposvárra ment, ahonnan csak március 23-án tudott hatósági engedéllyel tovább utazni Pécsre. Március 26-tól április 4-ig várakozott a mecseki nagyvárosban, amikor végre elindult a tömegközlekedés, miáltal 6-án éjjel Szegedre érkezett. Másnap az ítélőtábla elnökénél történt jelentkezésekor ideiglenesen munkába állították. Belépett a Szociáldemokrata Pártba.

Az iratai 1945. április 9-én érkeztek az igazoló bizottsághoz, az igazolása augusztus 31-i dátummal történt meg.[31]

2.14. Nánai Lajos

Az ügyéről nincsenek rendelkezésre álló érdemi igazolási dokumentumok. Az eljárás idején Hódmezővásárhelyen tartózkodott, a bizottság 1945 decemberében állásvesztésre ítélte, a fellebbezését a népbírósághoz 1946. január 3-án tették át.[32] Egy 1947. évi jegyzék szerint még az ítélőtábla alkalmazásában állt, tehát feltételezhetően végül megváltoztatták a döntést.

2.15. Salánky (Schwepler) János

1891. december 22-én született, 1914. július 14-től állt közszolgálatban, az aktuális ítélőtáblai bírói állását 1939. június 14. óta töltötte be. A családjához Budapestre utazott, hogy tőlük el ne szakadjon, s csak későn, 1945. november 23-án jelentkezett újból a szegedi táblán.

A felesége és leánya 1944. szeptember 21-én a fővárosba mentek, mivel az utóbbinak az egyik veséjét műtétileg sürgősen el kellett távolítani, így október 8-án már a budapesti urológiai klinikán feküdt. Salánky követte őket, s ezáltal nem Enyingre távozott. A műtét azonban csak részben volt sikeres, ezért olyan helyet kellett keresniük, ahol nem óvóhelyen élhettek. November 12-én Csornára utaztak további gyógykezelésre s azért, hogy megfelelő táplálkozásra legyen a betegnek lehetősége. Egyik városban sem végzett hivatali munkát. Mivel a lánya állapota rosszabbodott, a könyörgésére 1945. március 26-án minden előkészület nélkül egy Bajorországba tartó vonatra szálltak fel, amivel az osztrák–bajor határhoz közeli Schönburg községig jutottak, s ott is maradtak, amíg haza nem indulhattak. Ott sem végzett hivatali munkát, csak a családja sorsával foglalkozott. Végül november 21-én tért haza. Mivel hosszan német területen tartózkodott, eleve több személy meghallgatását indítványozta, akik a különös történetét bizonyíthatták, illetve csatolt egy huszonnégy ügyvéd által aláírt okiratot, amelyben őt kifogástalan bírónak s a legnemesebb értelemben vett demokratának jellemezték. Az nem derül ki az iratokból, hogy a külhoni tartózkodása költségeit vajon miből állta; mivel a felmenői Heidelberg mellől származtak, elképzelhető, hogy a rokonai segítették valamilyen módon.

A szegedi igazoló bizottság 1945. december 14-én iktatta az ügyét, 1946. március 30-án pedig igazolta.[33]

2.16. Szász István

1898. június 18-án született, 1922. február 17-től látott el közszolgálatot, a fennállott ítélőtáblai bírói státuszába 1943. szeptember 24-én nyert kinevezést. 1944. szeptember közepén vonult be szolgálatra; amikor 1945. szeptember 25-én ismét jelentkezett, éppen hadifogságból tért haza. Korábban a Brassói Bánya Rt.-nél volt gyakornok, ezért tagja volt a Romániai Bányászok Szakszervezetének, továbbá az Országos Bírói és Ügyészi Egyesületnek (OBÜE), a Kitartás Egyetemi Atlétikai Klubnak (KEAC) és a Fodortelepi Polgári Körnek.

A beszámolójában kifejtette, hogy 1944. szeptember 14-én kellett szolgálatba lépnie az 5. honvédkerület bíróságán, Szegeden, majd a 28-án megkezdett áttelepülés keretében Kaposvárra szállították, onnan a fokozatos visszavonulás során december 1. és 1945. március 30. között számos településen haladt keresztül, utoljára Hársligetre került. Onnan április 1-jén a honvédkerület Ausztria területére húzódott, s a kötelékében a bíróságot is magával vitte, de Szász a családját magyar területen hagyta. Ráckeresztúrnál lépték át az államhatárt, másnap azonban Luttenbergben a németek erőszakkal elvették a járműveiket, és gyalogosan vonultak tovább Klagenfurt irányába, mígnem május 8-án Lendorfban szembe találkoztak az angol csapatokkal, s ekkor hadifogságba esett. A weissensteini magyar fogolytáborba vitték, ahol a megfélemlítő propaganda ellenére várta és sürgette a hazaszállításukat; a parancsnokságtól emiatt megtorlásban részesült. Augusztus végén az angolok közölték, hogy a bajtársaival együtt visszatérhet Magyarországra, így az első szállítmánnyal szeptember 16-án útnak is indult, azután Komáromban politikai rendőri igazoltatáson és vizsgálaton esett át, végül 23-án érkezett Szegedre.

Az igazoló bizottság 1945. december 18-án igazolta.[34]

2.17. Szerdahelyi István

1881-ben született, 1902. november 15-től látott el közszolgálatot, a szegedi ítélőtáblára 1943. január 1-jei hatállyal nevezték ki. A várost ő is hivatali utasításra hagyta el 1944. október 8-án, valamint azért, mert a felesége ideges lelkiállapotú lévén, félt az utcai harcoktól, a menye pedig a gyermekeivel már egyébként is Kaposváron tartózkodott. 1945. február 4-én tért vissza Kaposvárról, és másnap még rendben jelentkezett az ítélőtáblán, azonban február 25-én elhunyt. Az addig kiállított igazolási iratai e hónap 22-én érkeztek be a bizottsághoz, ezeket december 7-én az irattárba helyezni rendelte a szegedi polgármesteri hivatal;[35] egyéb adatunk nincs róla.

2.18. Szilbereky Jenő

1917. július 7-én született, 1940. június 1-től teljesített közszolgálatot, a szegedi ítélőtáblára bírósági titkárnak 1943. november 6-án nevezték ki. Ő is elhagyta a várost és végül Budapestre ment, ott várta be a szovjet haderő megérkezését. Nem viselt tagságot semmilyen civil szervezetben, a Tisza Szegedi Evezős Egyesületben csupán néhány hónapig fizetett tagdíjat. 1945. március 30-án foglalta el ismét a hivatalát. (Személye azonos a későbbi jogászprofesszoréval, pályafutása során a Legfelsőbb Bíróság elnöke is volt.[36])

A várható ostromtól tartva s a hivatalos felhívás miatt 1944. október 8-án távozott Szegedről; Enyingen a járásbírósághoz osztották be, de ez csak formális státuszt jelentett. Ott nem fejtett ki olyan magatartást, ami bármely vonatkozásban kifogás alá eshetett volna, de novemberben hivatali esküt tett a kormányra. Ugyanakkor többször kifejezte abbéli sajnálatát, hogy elhamarkodottan hagyta el Szegedet, ezért nem követte a Zircre menetelt előíró újabb utasítást, hanem éppen ellenkezőleg: helyette Budapestre igyekezett, ahová gyalog december 4-én érkezett; ekkor a főváros már az orosz csapatok általi körülzárás előtt állt. Pesthidekúton időzött egy hetet Erdélyből jött szüleinél, majd beköltözött a fővárosba december 12-én. Jelentkezett az ítélőtáblán, ami ekkor Budán, a pestvidéki törvényszék épületében volt elhelyezve, de ez legalább annyira formalitásnak minősült, mint az enyingi regisztrációja. Karácsonytól 1945. február 12-ig óvóhelyen élt, de a nyílt utcára az előtt sem gyakran ment ki, mivel a férfiakat onnan is elhurcolták frontszolgálatra. A szovjetek bevonulása után a romeltakarításban vett részt az ítélőtáblán, majd március 12-én indult el Szegedre gyalogosan, ahová 16-án jutott el.

Az ügyének dossziéja 1945. március 19-én érkezett az igazoló bizottsághoz, amely a közszolgálatban való meghagyása mellett, megfeddéssel igazolta augusztus 17-én, mert az ő esetében sem látták bizonyítva azt a kényszerítő hatást, ami az inkriminált eskütételt és Szeged elhagyását teljesen menthette volna.[37]

2.19. Szüts László

1893. március 17-én született, 1912. február 16-tól állt közszolgálatban, a szegedi ítélőtáblai bírói beosztásba 1940. május 30-án került; 1925 és 1928 között gyakorló ügyvéd volt. A szolgálatra 1945. április 25-én jelentkezett ismét. Egyesületi tagsággal bírt az alábbi szervezetekben: Délmagyarországi Magyar Közművelődési Egyesület (DÉMKE), Szegedi Hajósegyelt, Magyar Országos Véderő Egylet (MOVE), Magyar Tudományos Fajvédő Társaság, Magyar Vöröskereszt, Országos Bírói és Ügyészi Egyesület (OBÜE), Tisza Szegedi Evezős Egyesület, valamint a Gyümölcstermesztő Szövetkezet. Az egyesületekben csak a tagdíjat fizette, nem volt a tevékenységükben aktív résztvevő.

Az igazoló bizottsághoz 1945. április 28-án érkeztek az iratai. A vallomásában oda nyilatkozott, miszerint a várost a hivatalos felszólításra hagyta el 1944. október 8-án, valamint, mert az ellenséges propaganda hatása alatt féltette beteg feleségét és különösen fiatal menyét s gyermekkorú unokáját, így nem akarta őket az esetleges ostrom veszélyének kitenni. Enyingen nem tudtak neki hivatalt biztosítani, ezért Sárvárra kérte az áthelyezését, ahová az élelmezési nehézségek miatt, rokoni meghívásra ment. Azért tett esküt a Szálasi-kormányra, hogy a fizetését ne veszítse el, amiből mindannyian éltek, mivel a fia még a fronton harcolt. A Nemzetvédelmi Kereszt kitüntetés tulajdonosa azért volt, mert a francia megszállás alatt 1919-ben megőrzött egy fegyverekkel teli ládát. A MOVE tagságát elismerve hozzátéve, hogy abban semmilyen tevékenységet nem fejtett ki, az ülésekre sem járt el, ahogyan a Fajvédő Társasághoz sem politikai, hanem hazafias megfontolásból csatlakozott. Feltehetően taktikai célból, az igazoló bizottsághoz július 7-én benyújtott pótnyilatkozatában azt is előadta, hogy akkorra már belépett az Igazságügyi Alkalmazottak Szabad Szakszervezetébe és a Szociáldemokrata Párt helyi szervébe. Ennek ellenére az igazoló bizottság nyugdíjazásra ítélte a jobboldalinak tekintett tagságai s az esküje miatt. Az augusztus 8-án kelt és közölt határozat ellen Szüts fellebbezést jelentett be.[38]

A Szegedi Népbíróság igazolási fellebbezési tanácsa az október 8-án kelt döntésében megváltoztatta az első fokú határozatot, és a nevezett bírót szankció alkalmazása nélkül igazolta. A népbíróság elfogadta kényszerítő körülménynek, miszerint a család egyedüli otthon lévő férfi tagjaként a női rokonokat féltette s ezért távozott a városból, valamint azt is, hogy ebben a helyzetben a Szálasi-kormányra esküt tett. A MOVE tagságot – annak kezdetektől inaktív jellegére tekintettel – nem vették olyan jelentőségűnek, hogy a jobboldali beállítottságát bizonyította volna. A Fajvédő Társaságba történt belépését sem tekintették politikai színvallásnak, mert bíróként, fegyelmi felelősség terhe alatt, ilyet nem is tehetett volna következmények nélkül; a Nemzetvédelmi Kereszt szintén nem szélső jobboldali megfontolásból került a tulajdonába. A népbíróság bizonyítottnak látta továbbá, hogy baloldali gondolkodásúakat segített a tanácsköztársaság után, illetve, hogy a zsidótörvények ellenére izraelitákkal nyilvánosan is baráti kapcsolatot tartott fent, ezért a végkövetkeztetésükben – szemben a bizottság álláspontjával – úgy vélték a bírái, miszerint a demokráciának „hasznos munkása” lehet.[39]

2.20. Tömöry József

1900. február 19-én született, 1922. november 10. óta állt közszolgálatban, a szegedi táblai állásába 1942. május 5-én nyert kinevezést. A hivatalát 1944. október 8-án hagyta el felsőbb utasításra, a szolgálatra 1945. április 14-én jelentkezett újból. Ő is tagja volt a Tisza Szegedi Evezős Egyesületnek s az Országos Bírói és Ügyészi Egyesültnek (OBÜE), valamint a Szegedi Sporthorgászok Egyesületének, az Egyetembarátok Körének és a Délvidéki Aero Klubnak.

Szegedről Székesfehérvárra, a felesége rokonaihoz utazott, ott tartózkodott 1944. december elejéig, közben egy napra Enyingre ment a hivatali bejelentkezés végett. Fehérváron a törvényszéken néhány polgári ügyben ténylegesen ítélkezett is. Miután mindkét fiát a Szálasi- kormány Németországba vitel céljából szolgálatra behívta, ezt elkerülendő december 5-én a Tárkány községhez tartozó Ölbő pusztára menekült a Szent Benedek Rendhez, majd 1945. február 20-án a Veszprém megyei, Kerékteleki községhez tartozó Nagytarcs pusztára költözött, a fiait az ottani ménesnél helyezték el. A hatóságoknál egyik utóbbi helyen sem jelentkezett, semmilyen politikai vagy bírói tevékenységet nem végzett. Ott várta be a nyilasuralom alóli felszabadulást, ami március 26-án valósult meg, majd április 11-én, az első adandó alkalommal, a családjával útra kelt, hogy Szegedre visszatérhessen, ahová végül 13-án érkezett meg.

Az ügyiratait 1945. április 17-én iktatták az igazoló bizottságnál, amely szeptember 19-én egyéb intézkedés nélkül igazolta.[40]

2.21. Török Zoltán

1899. augusztus 12-én született, ügyvédként kezdte pályafutását, 1927. december 31. óta teljesített közszolgálatot, 1944. március 1-jén nyert bírói kinevezést a szegedi táblára. Mivel a város elhagyása után fegyveres honvédelmi szolgálatot teljesített, így csak 1945. november 17-én tudott újból jelentkezni. Sportigazgató volt a Pannónia Evezős Klubban, valamint tag a Tisza Szolnoki Evezős Egyesületben és a Tisza Szegedi Evezős Egyesületben. 1943 végétől 1944 márciusáig a Magyar Tudományos Fajvédő Társulathoz is csatlakozott, de ott semmilyen szerepet nem vállalt, még a tagdíjat sem fizette.

Szegedet a hivatalos kitelepítéskor hagyta el 1944. október 8-án, de nem Enyingre, hanem a fővárosba távozott a családjához, ahol a budapestvidéki törvényszék büntető fellebbviteli tanácsába osztották be, s ott néhány ügyet tárgyalt is. November 29-én azonban Hajmáskérre volt kénytelen utazni, mert a tábori tüzérkiképző és -felállító központba hívták be tényleges szolgáltra. Az alakulata december 6-án Győrszabadhegyre vonult. Onnan december 22-én, háromnapos szabadsága keretében, még visszatért Budapestre, ám az ostromgyűrű bezárulta miatt már nem tudott a tüzérséghez visszamenni. A fővárosban ekkor nem teljesített semmilyen szolgálatot, ennek ellenére 1945. február 12-én a Vörös Hadsereg fogságába került, majd önként jelentkezett, hogy annak kötelékében, a még védekező Várhegy ostromában részt vehessen, de minderre végül nem került sor. Ceglédre, majd Jászberénybe szállították fogolytáborba. Március 21-én elengedték, s az I. magyar hadosztályhoz osztották be, azonban a bevetése de facto ott sem történt meg, hanem áthelyezték Pápa térségébe, Nyárád községbe szintén a tüzérséghez, ahol hivatalosan még a szegedi jelentkezésekor is állományban volt. Nyomatékosan kiemelte a nyilatkozatában, hogy az országot egy pillanatra sem hagyta el.

A bizottság 1945. november 19-én érkeztette az ügyiratait, s 1946. január 29-én igazolta.[41]

2.22. Veszelovszky Dezső

1886. február 9-én született, 1909. január 5-én állt közszolgálatba, 1937. szeptember 1-jétől a zombori törvényszék polgári fellebbezési tanácsában elnökölt, 1942. július 3. óta volt ítélőtáblai bíró Szegeden. Az ítélőtáblán helyettes tanácselnökként működött. A szolgálati helyét 1944 őszén nem hagyta el, a szovjetek bevonulása után Valentiny Ágoston polgármester a tábla ideiglenes vezetésével bízta meg, ezért decembertől szolgálatban lévő bírónak minősült. Egyesületi tagsággal nem bírt. A rendelkezésre álló dokumentumokból nem derül ki, miért maradt Szegeden, de egy másik táblai bíró, Lehoczky Károly valószínűleg reá utalt név nélkül, amikor később azt nyilatkozta, hogy az egyik bírótársának a felesége betegség miatt nem volt szállítható, így ő maga sem utazott el, vagyis inkább csak a véletlennek köszönhető, hogy nem tartott az Enyingre menőkkel.

Az igazoló bizottsághoz mindenesetre már 1945. január 16-án eljutottak az iratai, március 7-én – még a 15/1945. M.E. számú rendelet értelmében – az elsők között igazolták.[42] Ezt követően valamennyi hazatért ítélőtáblai bírónak és alkalmazottnak előtte kellett jelentkeznie, majd az eljáráshoz előírt formanyomtatványon nyilatkozatot és esküt tennie.

***

3. Vizsgálatok: ítélőtáblai bírák, akiket elmozdítottak az állásukból

3.1. Falkay (Fuchs) Gyula

1878. április 11-én született Nagyszentmiklóson, a német eredetű és hangzású családnevét 1938-ban változtatta magyarra. 1901-ben szegődött az igazságszolgáltatás kötelékébe, gyorsan emelkedett a ranglétrán, így 1926-ban Szolnokon már a törvényszék vezetője lett, a szegedi ítélőtáblára pedig 1939-ben nevezték ki elnöknek, e bírói méltóságot 1944 októberéig viselte. Tagságot gyakorolt a Magyar Tudományos Fajvédő Társaságban, tulajdonosa volt a Koronás Magyar Érdemkeresztnek, valamint a Signum Laudis érdeméremnek.[43]

Hatvanhét éves korában kezdődött a jogi kálváriája. Az ügyét 1945. augusztus 17-re tűzték ki. A vizsgálat során, a III. számú bizottság szeptember 3-i ülésén felvett jegyzőkönyv tanúsága szerint hangoztatta, hogy az orosz csapatok elől nem menekült el, hanem azért utazott Szegedről 1944. október 7-én Nagykőrösre, mert három nappal korábban arról értesült, hogy a fia a háborúban hősi halált halt, s mindezt közölnie kellett a menyével, aki ekkor ott tartózkodott. Visszajönni azonban már nem tudott, noha a szándékában állt, ezért Budapestre ment, ahol ugyan esküt tett Szálasira, de nem az előírt határidőben, hanem később, midőn a fizetését fel akarta venni, s mert a vezető beosztása miatt nem csupán az állása elvesztésétől, hanem az internálástól is tartania kellett. A fővárosban tényleges beosztásban nem volt, azonban tüdő- és mellhártya-gyulladásban szenvedett, ezért kórházba került. Az ostrom alatt óvóhelyen élt, ahol a légúti betegsége kiújult, így Budapest szovjetek általi elfoglalása után betegszabadságra kényszerült.

A meghallgatásakor a Nemzetvédelmi Keresztről úgy nyilatkozott, hogy azt elfogadta ugyan, de nem viselte, ellenforradalmi tevékenységet egyébként sem fejtett ki, mivel akkoriban az elcsatolt területeken tartózkodott. A Tudományos Fajvédő Társaságnak azért lett a tagja 1937-ben, mert arra „kormány-óhaj” közlésével mintegy kötelezte az akkori főispán, ám abban aktívan nem vett részt, a tagságot 1944 májusáig tartotta fenn. A bírói munkájában előítélet egyébként sem vezette. A német konzullal feltételezett kapcsolatát határozottan tagadta, oda nyilatkozott, hogy egyszer tett látogatást a lakásán, amikor a volt német császár fia tiszteletére villásreggelit szerveztek, és a 60–70 személy között őt is meghívták. A konzullal egyébként nem rokonszenvezett; a diplomata ugyanis rosszallotta, hogy a nevét temesi német létére magyarosította. Azt beismerte, hogy korábban havonta megfordult a Hungária Kávéházban az ún. „Tukats-asztalnál”, vagyis a népbírósági eljárás alá vont Tukats Sándor főispán társaságában, de 1943/44-ben már nem járt oda. E főispán az, aki többek között Dettre Jánost is internáltatta.[44] (Megjegyezzük, hogy a Hungáriában állandó „bírói asztal” is volt!)

Az 1924-ben országos érdeklődéssel kísért Csongrádi bombamerénylet tárgyalásán ő volt az első fokú bírói tanács elnöke Szolnokon,[45] a felmentő ítéletet a meggyőződésével egyezőnek tartotta, mert a vád gyenge lábakon állt, bár elvben vezethette volna a tárgyalást akár úgy is, hogy ellenkező tartalmú határozat keletkezzen. Mindenesetre a tanácsban helyet foglalt másik két bíró is a felmentésre szavazott. Felrótták neki, miszerint 1943-ban, a tábla szokásos évnyitó ülésén szovjetellenes beszédet mondott, de álláspontja szerint annak tartalma valójában csak Horthy István kormányzó-helyettes halálával volt kapcsolatos. A vélt zsidóellenességével összefüggésben példákat hozott arra, hogy izraelita bírákon és családjaikon miként segített a háború alatt.

Tanúként a bizottság többek között Eisner Manó szegedi ügyvédet hallgatta meg, aki 1918 óta még Temesvárról ismerte Falkayt, „őt német neve ellenére jó magyarnak és jó embernek” tartotta, ezért egy ellene párhuzamosan folyó internálási ügyben a képviseletét is ellátta (1945. augusztus 28.),[46] a barátságos viszonyukat egyébként sem titkolta. Emlékei szerint Falkaynak nem tetszettek „a zsidóellenes dolgok”. Egy nagykárolyfalvi ügyvédet, aki a cionisták vezetője volt, 1942-ben Eisner az ő segítségével mentett ki a belgrádi német fogságból, mivel a tábla volt elnöke igazolta, hogy az első világháborúban bajtársi magatartást fejtett ki. Ilyés Tivadar főállamügyész-helyettes szintén pozitívan nyilatkozott az eljárás alá vont férfiról, emberséges, közvetlen modorú vezetőnek ismerte. Neki köszönhette, hogy amikor az izraelita ősei miatt – bár jogilag nem tartozott a zsidótörvények hatálya alá[47] – nyugdíjazni akarták, mégis aktív bíró maradhatott. Egy battonyai járásbírón is hasonlóképpen segített Falkay. 1944 októberében, Szeged elhagyásakor – Curry Richárd törvényszéki elnökkel szemben – ő nem ítélte el s nem nevezte hazaárulónak azokat a kollégáit, akik nem akartak a Dunántúlra menni. Az igazolt Liszkay Loránd ítélőtáblai bíró ugyancsak Falkay mellett tett vallomást, amiből kiderült, hogy az e minőségben történt kinevezését kifejezetten neki köszönhette, mivel a minisztérium elnöki osztályának vezetője ellenséges volt Liszkayval szemben, de Falkay mégis elérte, hogy az igazságügy-miniszter nyílt pályázaton kívül kinevezze Szegedre. Haberl Pál államügyészségi alelnök szintén hasonló szakmai támogatásban részesült, amikor évekkel azelőtt, a felesége zsidó származása ellenére, állásért folyamodott.[48]

Kertész Béla ügyvéd azonban terhelően nyilatkozott, midőn azt állította, hogy a Szegedi Új Nemzedék egyik 1942. vagy 1943. évi januári számában azt olvasta, miszerint a volt táblai elnök „méltatta s a legnagyobb örömmel üdvözölte az előző évben hozott fajvédelmi törvényeket” az évnyitó ülésen, ami az ügyvédet megdöbbentette, mivel magas beosztású bírótól hangzott el. A szóban lévő ülések csak a szakma számára voltak nyilvánosak, de tény, hogy a sajtó minden évben közölt róluk hosszabb-rövidebb tudósítást. Falkay a válaszában elmondta: nem olvasta az említett lapot, bár arra így is emlékezett, miszerint egyszer az egyik beszédét – talán éppen ezt? – elferdítve közölték, de végül nem törődött a helyreigazíttatással. Grüner István ügyvéd ugyanúgy vallott, mint Kertész, szerinte akkor Falkay a bíróságok fajvédelmi hivatásáról is beszélt, arról, hogy „meg kell tisztítani a nemzet testét a fekélytől”; igaz, nem uszító, hanem az alkalomnak megfelelő modorban tette mindezt.[49]

Az idézett terhelő vallomások és a szokatlanul aprólékos vizsgálat mögött egyébként a IV. számú igazoló bizottság egyik ügye állhatott, amely során Horváth József rendőrfőtanácsos ellen egy tanú úgy nyilatkozott, hogy az asztaltársasága „csupa nyilasokból állt”, és Falkay törzstagnak számított, Kampf Erik német konzult pedig a tábla elnöke mindig kitörő örömmel köszöntötte.[50] (Az utóbbi állítást egyébként egyetlen másik tanúvallomás sem támasztotta alá.) Az ítélőtábláról az említett újévi nyitóülések jegyzőkönyveit a bizottság bekérte, azokat a bíróság október 12-én át is küldte használatra.[51]

Végül 1945. október 24-én hozott határozatot az igazoló bizottság, amellyel az állásától megfosztotta Falkayt, valamint hivatalból áttette az ügyet a népügyészséghez további eljárás végett. A bizottság a beszerzett jegyzőkönyvek alapján tényként állapította meg, miszerint az eljárás alá vont egykori elnök 1942. január 19-én, 1943. január 23-án és 1944. január 19-én többek között az alábbi németbarát kijelentéseket tette: „nagy szövetségeseink oldalán mi is részesei vagyunk ennek a titáni küzdelemnek, melyet a kereszténység, a kultúra, az irodalom, a művészetek évezredes alkotásainak védelmében és megmentéséért vívunk, és kell megvívnunk a mindezek megsemmisítésére törő istentelenség ellen. […] Minden gondolatunk és szeretetünk azoké a keleti harctéren küzdő hős véreinké, akik az egész művelt világ békéjéért és évezredes alkotásaink megmentéséért a rombolás és istentelenség ellen vívott titáni küzdelemben a legnagyobb áldozatokat hozzák. […] És mégis küzdenünk kell soha nagyobb erővel és soha nagyobb egységgel, mint most, mert a létért küzdünk, nemzeti létünkért, ezeréves keresztény kultúránkért, s mindenért, ami szép, jó és nemes, az istentelenség és a rombolás szelleme ellen.” A határozat alapján Falkay e szavakkal három rendbeli háborús bűntettet követett el a 81/1945. M.E. számú rendelet 13. § 1. pontja értelmében.[52]

Az 1942. január 19-én mondott beszéde a következő kitételeket is tartalmazta az 1941. évi XV. – ún. fajvédelmi – törvénycikkel kapcsolatban: „felismerték, hogy nem a nemzetköziség, hanem a nemzeti közösség és ennek okszerű következményeként a saját fajunknak a védelme és megerősítése az az út, mely az újból való felemelkedéshez vezet. A német és az olasz példák ezt eléggé világosan mutatják. A törvénynek a fajvédelem szempontjából a leglényegesebb rendelkezése azonban a zsidó–magyar házasságok tilalma. Eltekintve politikai, társadalmi és erkölcsi szempontoktól, ma már tudományosan is megállapított tény, hogy a zsidó fajnak más fajjal való keveredése során, az utódokban a zsidó faj káros tulajdonságai ütnek ki, életbevágóan fontos fajvédelmi érdekek fűződtek tehát ahhoz, hogy a zsidó–magyar vegyes házasságok, amelyek az utóbbi évtizedben nagymértékben szaporodtak, megakadályoztassanak. A törvény 15. §-ának pedig, amely súlyos sanctiókat tartalmaz a házasságon kívüli fajgyalázásra is, kétségtelenül meg lesz az a hatása, hogy be fogja szorítani a törvénytelen születések számát, amelyeknek nagy százaléka a statisztika szerint ép[p]en zsidó férfinak nem zsidó nővel való nemi érintkezéséből származott.” A mondottakat a hivatkozott rendelet 17. § 3. pontja szerint minősülő népellenes bűntettnek minősítették.[53]

Súlyosító körülményként értékelte a bizottság a Fajvédő Társaságban fennállt tagságán kívül azt a tényt, miszerint az idézett gondolatok az „egész Délvidék legmagasabb bírói tisztségét viselő személy szájából hangzottak el, kinek hivatalánál fogva is felül kellett volna emelkednie ezen népellenes eszmeáramlatokon. Ezt azonban igazolandó nem tette, sőt pártatlanságot, elfogulatlanságot igénylő táblai elnöki székéből saját maga is hirdetőjévé vált ezen népellenes eszmeáramlatoknak”.

Az igazoló bizottság a volt táblaelnök ügyét tehát áttette a népbírósághoz. A rendőrség jelenlevő képviselője nyomban előállította Falkayt a politikai osztályra, ahol őrizetbe vették, s átadták a népügyészségnek.[54] A bizottság döntése ellen bejelentett fellebbezést október 29-én, annak az indokolását november 5-én továbbították a szegedi népügyészséghez, egyúttal az Igazságügyminisztériumhoz is felterjesztették az iratokat.[55]

A népbíróság csak egy évvel később tárgyalta az ügyet. 1946. november 25-én egyenesen a vádlott betegágyánál tartották meg a főtárgyalást. Ennek során a népügyész eredményesen bizonyította, hogy Falkay nép- és békeellenes kijelentéseket tett a tábla teljes ülésein; 1942-ben a zsidó és keresztény vegyes házasság ellen s a „jogos fajvédelmi érdekek” fenntartása mellett való kiállással, 1943-ban s 1944-ben pedig a háború folytatásával, az ezeréves kultúra védelmével és a keleti fronttal összefüggő (tulajdonképpen szovjetellenes) megjegyzéseivel. Állítólag kérdésre a terhelt beismerte, hogy a törvény indokolásából s a „legelőkelőbb lapokból” vett szófordulatokat a maga vélt előnyére akarta felhasználni, mivel ez a hozzáállás volt a felsőbb elvárás az adott helyzetben. Az Esztergomból áthelyezett Kiss Dezső vezette népbírósági tanács Eisner Manó védő indítványainak, amelyek a vádlott filoszemita tetteinek bizonyítására szolgáltak volna, még csak helyt sem adott, így az ügyvéd csupán a perbeszédében tudta Falkaynak az egyes zsidó személyeket támogató cselekedeteit számba venni. A népbírák végül olyannyira bűnösnek találták a volt táblai elnököt, hogy egy évi börtönbüntetésre, öt év tartamú politikai jogvesztésre, valamint állásvesztésre ítélték (a felesége özvegyi nyugdíjra való jussának épségben tartásával). Az ügyész, Polónyi Jenő ennek dacára súlyosbításért fellebbezett a Népbíróságok Országos Tanácsához.[56]

Hogy a szabadságvesztést ténylegesen végrehajtották-e, egyelőre nem tudjuk biztosan. Mindenesetre a köztársasági elnöknek az 1948. január 31. napján kelt elhatározása értelmében kegyelemben részesült, ehhez képest az Országos Tanács az eljárást vele szemben június 30-án szüntette meg.[57]

3.2. Jancsó Károly

1904. január 4-én született, 1926. október 29-én lett igazságügyi közalkalmazott, 1943. október 28. óta volt ítélőtáblai elnöki titkár. 1944 októberében távozott Szegedről, Enyingen is a tábla személyzeti ügyeivel foglalkozott, majd Devecseren két napon tárgyalást is tartott. 1945. augusztus 25-én jelentkezett ismét szolgálatra. A Tisza Szegedi Evezős Egyesületben, a Magyar Tudományos Fajvédő Társaságban, valamint az Országos Bírói és Ügyészi Egyesületben (OBÜE) bírt tagsággal.

Ő volt az, aki a város elhagyására felhívó miniszteri rendelkezést ismertette a bírótársaival 1945. október 7-én. Ennek során tett egy óvatlan kijelentést, feltehetően magánvéleményként, miszerint, „akik nem mennek el, őket az oroszok tarkón lövik”. Az igazoló nyilatkozatában előadta, hogy szívbajban szenvedvén nem akarta magát és a családját a szegedi védharcoknak kitenni, ezért felszállt az utolsó vonatra, mint a legtöbben, és Budapesten át Székesfehérvárra, onnan pedig Enyingre utazott. Ott adminisztrációs munkát végzett, amíg ennek lehetősége meg nem szűnt. December 3-án egy kórházi vonattal Veszprémbe, majd pedig Devecserbe ment, ahol 1945. január 6-ig mint polgári egyén tartózkodott, ekkor az egészségi állapota ellenére fegyveres szolgálatra hívták be. Veszprémből március 23-án megkezdődött a visszavonulás több városon át Muraszombat felé, zárt hadrendben. Mivel arról értesült, hogy az utánuk vonuló SS a szökevényeket kereste, nem mert dezertálást végrehajtani, noha a szovjet csapatokat meg akarta várni Véghelyen. Azután, március 30-án parancsot kaptak a tovább haladásra, és átlépték az osztrák határt, április 5-én vagy 6-án Wies-be érkeztek, s ott várták be a bolgár csapatokat, amelyek május 11-én érkeztek meg. Azon egy hónap alatt, amíg kényszerűen várakoztak, kapcsolatba léptek az Alpokba húzódott helyi partizánokkal, akiknek igyekeztek fegyvert és lőszert adni. Mindez a Grazban székelő orosz parancsnokság megelégedésére szolgált, így végül szabad távozást engedtek neki és bajtársainak, s még a felszerelésüket is magukkal vihették. Május 23-án kerültek Celdömölk térségébe, ahol július 12-én kórházba feküdt be, és ott tartózkodott augusztus 18-ig, amikor hazaindulhatott.

Az ügye 1945. augusztus 28-án került át az ítélőtábláról az I. számú igazoló bizottsághoz, amely azzal a jogkorlátozással sújtotta a november 28-i döntésében, hogy bár őt a hivatalában meghagyta, az előléptetésből két évre kizárta, valamint vezetői állásra örökre alkalmatlannak nyilvánította. Az indokolás ez esetben igen lényeges, mert több kérdésben eltérő szemléletű a III. számú – a bírák ügyében általában eljárt – bizottság gyakorlatától: „beigazolást nyert, hogy saját elhatározásából, minden kényszer nélkül elmenekült, a miniszteri rendeletet ismertetve pedig az a kijelentése, hogy aki nem menekül el, azt az oroszok tarkón lövik, ha önkéntelenül is mondta mindezt, alkalmas volt arra, hogy pánikszerű hangulatot idézzen elő s növelje azoknak a számát, akik az ilyen meggondolatlan és lelkiismeretlen kijelentések miatt német földön keresték a kiutat, s ezzel Magyarország hírnevének ártottak, mert a külföld előtt azt a hamis látszatot keltették, mintha ezek, a szövetséges seregek elől menekülők azonosak lennének a józan és demokratikus gondolkodású magyar néppel.” Felrótták neki továbbá a Fajvédő Társasághoz történt csatlakozást is, ezzel az indokkal nyilvánították a vezető bírói beosztásra alkalmatlannak, az Ausztriába vonulását viszont nem említették.[58]

Mindezek ellen Jancsó nyomban fellebbezéssel élt, mivel tartalmilag nem lehetett, így alaki okra hivatkozva, mert nézete szerint a bizottság nem volt megfelelően megalakítva. Az igazoló bizottságnak ugyanis mindig tartalmaznia kellett egy, az eljárás alá vonat személlyel egy hivatalban szolgálatot teljesítő tagot, ami teljesülése ez esetben megkérdőjelezhető volt, ugyanis az igazságszolgáltató szervek részéről csupán egy börtönfelügyelő, Füzesi Béla vett részt a döntésben, akit nyilvánvalóan nem lehetett azonos hivatalbelinek tekinteni. A férfi személyével szemben szubjektív kifogást nem hozott fel. A fellebbezésben meggyőzően és alaposan cáfolta a vele szemben terhelőnek minősített következtetések helyességét is, amit a népbíróság elfogadott, és a december 29-én kihirdetett határozatával az igazoló bizottság döntését megsemmisítette, s Jancsót igazoltnak mondta ki.[59]

A története azonban itt nem ért véget, mert az igazoló bizottság kommunista párti tagjának, Trischler Ferencnek egy utólagos bejelentése nyomán 1946 februárjában újból elővették az aktáit. A bejelentő új, az alapeljáráskor még nem tudott tényekről számolt be: ezek közül sajnos csak egyet ismerünk, miszerint Jancsó állítólag „zsidó holmit lopott”, egyébként pedig „olyan magatartást tanúsított, amely joggal népellenesnek nevezhető”. Az újrafelvételről nincsenek pontos levéltári adataink, egy sajtóközlemény szerint „az igazoló bizottságnak tudomására jutottak az Enyingen a Szálasi-uralom alatt viselt dolgai és most a nyugatos bizottság újra tárgyalja [az] ügyét.”[60] Mindez komoly lehetett, mert később az iratokat a népügyészségnek is megküldték, amely csak 1947. április 26-án juttatta vissza azokat. Akármi történt a közbeeső bő egy év alatt, ténylegesen Jancsót is a B-listára helyezéssel távolították el az igazságügyi szervezetből 1946 őszén.[61]

3.3. Pető Jenő

1889.augusztus 25-én született, 1911 májusa óta állt szolgálatban, az ítélőtáblai tanácselnöki beosztásba 1944. július 20-án került. A felesége idegbetegsége s a hivatal elhagyására kötelező utasítás miatt ment el Szegedről 1944. október 8-án, majd 1945. május 15-ig volt távol. Szombathelyi évei alatt tagja volt a Vas Megyei Kaszinónak, illetve 1939-ig a Magyar Országos Véderő Egyesületnek (MOVE), később Kiskunhalason az alsóvárosi Önképző Körnek, Szatmárnémetiben pedig a Katolikus Körnek, továbbá az Országos Bírói és Ügyészi Egyesületnek (OBÜE); Szegeden azonban semmilyen tagságot nem viselt.

1940 novemberében megbízták a szatmárnémetiben újból felállítandó királyi törvényszék szervezésével, majd az év decemberében az elnökévé is kinevezték. Csak 1944 júliusában került Szegedre, és itt mint az ítélőtábla egyik polgári tanácselnöke működött október 8-ig, amikor a többi igazságügyi alkalmazottal együtt az enyingi felvevőállomásra utazott. Egy hónapnyi tartózkodás után Szombathelyre távozott, mert az új kormányzatnak az volt az álláspontja, hogy minden bíró igyekezzék valamely igazságügyi hatóságnál beosztást nyerni; e hírt Dely Károly ítélőtáblai bírótól és Jancsó Károly elnöki titkártól tudta meg. Bizonyára azért Szombathelyre esett a választása, mert 1940-ig e városban ítélkezett. November 20-án érkezett oda és beosztást is kapott, de mindössze kétszer volt alkalma bírói tevékenységet kifejteni, mindkét esetben tanácselnöki minőségben. Egyébként Szombathelyen vészelte át a frontokat, gyakran az óvóhelyen élt.

1945. május 18-án vették nyilvántartásba az előterjesztett iratait. Az eljárás során júliusban kiderült, hogy a szombathelyi igazoló bizottság június 26-án a 11/1945. számú határozatával a nyugdíjazását mondta ki, mely döntést Pető elfogadta, nem fellebbezett ellene, így az jogerőre emelkedett. A szankció hátterében a Közalkalmazottak Országos Szabad Szakszervezetének átirata állt, amiből tanúvallomások útján kiderült, hogy kifejezetten zsidóellenes beállítottságú volt; Szatmárnémetiben az egyik fogalmazási (jegyzői) szakban dolgozó férfit például a zsidó felesége miatt állandóan hátránnyal sújtotta, állítólag még azt is közölte az 1944 márciusában bekövetkezett német megszállás után, hogy elveszti az állását, ha nem válik el a feleségétől, egyébként is ilyen asszonnyal „társadalmi életet karon belül nem élhet”. Állandó súrlódásai voltak a helyi ügyészség elnökével is, akit szintén „zsidóbarátság” miatt üldözött, mígnem elérte az ügyész áthelyeztetését. A nagyváradi tábla elnökével ugyancsak összekülönbözött, mivel megvető módon titulálta filoszemitának. Ezen állításokat két egykori beosztottjának egybehangzó vallomása támasztotta alá. A szegedi igazoló bizottság 1945. november 14-én úgy döntött, hogy a szombathelyi határozatot elfogadja, s az ügyet befejezettnek tekinti.[62] Összességében Pető Jenő volt az egyetlen az itt bemutatott személyek közül, aki nyíltan és talán meggyőződéssel vallott antiszemita nézeteket.

3.4. Sáray (Schaeffer) Lajos

1886. december 6-án született, közszolgálatba 1911. július 11-én állt, a jelenlegi ítélőtáblai beosztását 1940. május 31-től viselte. Korábban Szegeden városi tisztviselőként is dolgozott. A világháború utolsó szakaszában fegyveres szolgálatot teljesített, ezért 1944. október 8-án elhagyta a várost, és 1945. május 7-én mutatkozott ismét a táblán. Tagja volt korábban az Országos Bírói és Ügyészi Egyesületnek (OBÜE), a Szegedi Kaszinónak, a Szegedi Katolikus Körnek, a Szegedi Piarista Diákok Szövetségének, a Szegedi Frontharcos Szövetségnek, valamint a Tisza Szegedi Evezős Egyesületnek (ez utóbbinál alelnök). Érdekesség, hogy becsületsértés miatt 1907-ben és 1922-ben kisebb pénzbüntetésre ítélték.

Szegedről, mint a legtöbb állami tisztségviselő, az utolsó októberi munkanapon távozott, de másként, mert egyben a helyi levente parancsnokság parancsnoka is volt. Gyalogmenetben vonult az alá beosztott leventékkel Kiskunhalason keresztül Dunaföldvárra, ahová október 11-én érkeztek. Ott 13-án a parancsnokságot átadta, majd több város érintésével Göllére mentek, oda október 27-én jutottak el. November 1-jén a leventék parancsnokságát ismét átvette, 29-én onnan is távozva Egeraljára meneteltek, ahová december 5-én vonultak be, és ahol 14-éig Sáray tovább is a szegediek parancsnokaként szolgált. Ekkor betegség miatt felmentették e tiszte alól, és 1945. január 1-jétől „nemtényleges viszonyba” helyezték. Közben, december idusán felesküdött Szálasira, majd még aznap Egeraljáról Nemeskocs községbe távozott, ott inaktívan tartózkodott 1945. május 3-ig, amely napon elindult Szegedre, s szekéren 6-án ért haza. Beszámolóját több tanúval is megerősítette, olyan férfiakkal, akik ez időben alatta szolgáltak.

Az igazolási iratait 1945. május 11-én iktatták, de nem találtunk közöttük érdemi döntést, viszont egy augusztus 27-i dátummal ellátott feljegyzés szerint letartóztatásban volt a Csillagbörtönben. A kartonjára kézzel e megjegyzéseket írták: „a leventékkel kegyetlen”, „fasiszta”.[63] A sajtóhírekből kiderül, hogy nem véletlenül: július 21-én a politikai rendőrség fogságba vetette, miután egy másik ügyben, Titkos Lajos leventeoktató népbírósági perében a meghallgatása közben, melynek tárgya a szegedi leventéknek a Dunántúlra hurcolása volt, „tanúvallomás helyett védőbeszédet tartott önmaga mellett”. Úgy tűnik, olyasmit tárhatott fel, amivel saját magának ártott.[64]

Végül de jure szintén az igazságügyi B-listára helyezéssel mozdították el az ítélőtábláról 1946 augusztusában.[65] Később (1947-től?) Vas vármegyében, Jánosházán lakott, ott is hunyt el 1970-ben. Az a megállapítás, miszerint „1958. körül a Győri Ítélőtáblán ítélőbíró lett. Innen ment nyugdíjba”, nyilvánvalóan téves,[66] de nem kizárt, hogy Győrött megyei vagy járásbíróként egy idő után rehabilitálták.

3.5. Szarvas János

1888. június 25-én született, 1907-ben közalkalmazásba lépett, 1942-ben nevezték ki a szegedi ítélőtáblára bírónak. 1944 októberében Enyingre távozott, 1945. szeptember 22-én jelentkezett Szegeden. A Tisza Szegedi Evezős Egyesületnek volt a tagja.

A megállapított tényállás szerint 1944. november 22-én még esküt tett Szálasi Ferenc kormányára, majd a családjával Enyingről Szombathelyre ment. Általunk nem ismert, hogy ezután mi történt vele egészen 1945. március 2-ig, amikor a lánya s a felesége az ellenséges propaganda hatása alatt elhatározta, hogy vonaton elmenekül Ausztria felé. A fiával megegyezett, hogy Szombathelyen marad, ő maga pedig a többiekkel tart. A vasútállomást azonban légitámadás érte éppen akkor, amikor a vonatra az utasok felszálltak, minek következtében a pánikban elszakadt a családjától, és mire visszaért a pályaudvarra, addigra a szerelvény kifutott. Később az a hír terjedt a városban, hogy ezt a vonatot út közben légi találat érte. Szarvas a helyszínre sietett, ahol a családtagjait nem találta az áldozatok között. Ezután az államhatár felé folytatta útját, majd átlépve azt, elhagyta Magyarországot, s négy hónapig tartózkodott osztrák (német) területen, mígnem megtalálta a családtagjait.

1945. november 10-én kezdték vizsgálni az ügyét, aminek eredményeként a december 18-i határozatában a III. számú igazoló bizottság az állásától megfosztotta arra hivatkozva, hogy az országot, mint közalkalmazott polgári egyén, akceptálható kényszer nélkül hagyta el, és ráadásul korábban Szálasira esküt tett szintén elfogadható indok nélkül. A kényszerhelyzetet tehát nem látták bizonyítva, mivel Szarvas nem állt a magyar haderő szolgálatában. Az érintett természetesen fellebbezést nyújtott be arra hivatkozva, hogy a nyilatkozatában írtakat nem megfelelően vették figyelembe, valamint a jogi okfejtésben megakadályozták.[67]

A népbíróság helybenhagyta a határozatot azzal, hogy a családja nyugdíjigényét nem vonta meg. Az 1946. február 13-án keltezett ítélet indokolásában felrótták neki, hogy a szovjetek Szombathelyre történt bevonulása után meg sem kísérelt bekapcsolódni az újjáépítő munkába, illetve abba, hogy „ennek a szerencsétlen országnak a sebei mielőbb begyógyuljanak”, hanem inkább elment az országból. Ezzel saját biztonságát helyezte előtérbe, amit társított azzal az elhatározásával, miszerint a családtagjait felkutatja, s így elindult a „teljes bizonytalanságba”. Ugyanakkor a népbíróság elismerte, hogy demokratikus gondolkodású ember volt, aki még ügyészként a jogfosztó törvények és rendeletek ellen felemelte a szavát, vállalva az ezzel járó esetleges meghurcoltatást is, így olyannak tekintették a bírái, aki a nép szabadságáért, az egyenlőségért küzdött a kizsákmányolókkal szemben, ezért méltányosnak találták a felesége nyugdíjra való jogosultságát fenntartani. Érezvén az egész helyzetet feszítő ellentmondást – mégis mindenben megtartva a 4080/1945. M.E. rendelet normáit –, hozzátette a népbíróság, miszerint ez esetben „éppen azt az egyént sújtotta a rendelet könyörtelen szigora, akinek munkásságára a demokratikus igazságszolgáltatásnak feltétlenül szüksége lett volna”.[68] Vagyis az eljáró szervek és a jogszabályok a család védelmét ebben az ügyben nem csak, hogy nem méltányolták, de pont ellenkezőleg: hivatalvesztésre ítéltek egy minden kifogásolható politikai előélet nélküli, önfeláldozó pater familias-t.

3.6. Újvári István

1893. január 2-án született, 1911. október 23-tól állt különböző közszolgálatokban, ítélőtáblai bíróvá 1943. május 15-től nevezték ki Szegedre. Az onnan történt 1944. októberi elutazása után 1945. március 28-án jelentkezett ismét munkára. A Szegedi Korcsolyázó Egyletnek volt a választmányi tagja.

A dossziéja hiányos. Az tudható, hogy féltette családja nőtagjait és a hivatali állását, ezért „felsőbb intézkedés folytán” és a „bűnös propaganda” hatása alatt – feltehetően szintén 1944. október 8-án – távozott Szegedről, és a Tabon székelő járásbíróságon november 30-tól 1945. március 24-ig teljesített szolgálatot. A nyilatkozatában írtak szerint „az utóbbi évek politikai irányzatát” nem tartotta helyesnek, a népellenes törvények végrehajtásában a legcsekélyebb mértékben sem vett részt, a Szálasi-kormány alatt semmilyen ténykedést nem fejtett ki. A Nemzetvédelmi Keresztet azért szerezte, mert 1918-ban Szabadkáról az élete kockáztatásával ment gyalogszerrel Budapestre a tisztviselők és altisztek illetményeiért.[69]

Az igazoló bizottsághoz 1945. március 28-án érkezett az ügye, azonban április 21-én Szeged város politikai rendőrsége őrizetbe vette Putnoky Miklós volt törvényszéki elnökkel együtt, mert 1941-ben ők ítélkeztek a már szintén fogságban lévő Paraszkay Gyula elnöklete alatt Kiss Ernő zombori kommunista munkás és két szerb társa statáriális perében, s kötél általi halálra ítélték őket, minek következtében valóban kivégeztek két terheltet: Kisst és Gaisin Grozdát.[70] A politikai rendőrség utóbb ennek jogszerűségét vonta kétségbe; a korábbi jegyzőkönyvek átvizsgálása után közönséges gyilkosságnak tekintve a történteket, úgy foglalt állást, hogy „becsületes bíró nem alkalmazta volna” ezt a büntetést, de magát a vádlottakkal szembeni rögtönbíráskodást sem ismerte el jogszerű eljárásnak, mivel a nyomozás során nem találtak Kissnél fegyvert, tehát az ügy a rendes büntetőbíróságra tartozott volna. A „rendtörvényként” elhíresült 1921. III. tc. alkalmazását szintén kifogásolták a kommunisták, mert szerintük a mozgalmuk 1941-ben nem a társadalom erőszakos felforgatását hirdette, „hanem már szervezték a nemzet Hitler-ellenes szabadságharcát. Szervezték a magyar népet a Szovjetunió ellen indított bűnös háború ellen. A letartóztatottak bűne, hogy a most megvalósuló szabad, független, demokratikus Magyarországért harcoló Kiss Ernőt, mint a társadalmi rend erőszakos felforgatóját az 1921: III. tc. alapján statáriális úton halálra ítélték.”[71] Egyébként anno, a háromnapos tárgyalás során, 1941 szeptemberében Újvári szavazóbíróként valóban részt vett az eljáró tanácsban, akit emiatt egyenesen „vérbírónak” minősített a hivatalos propaganda az „első szabad” május 1-jén.[72]

Ezzel Újvári, Putnoky s az 1943-ban nyugalmazott törvényszéki elnök Paraszkay[73] a szegedi népbíróság elé került, azonban az eljárás akadozhatott, mert még szeptemberben sem állt a népügyészség olyan helyzetben, hogy vádat emelhessen ellenük, amit Polónyi Jenő, a szerv vezetője élénken rosszallott. A valósághoz azonban hozzátartozik, hogy úgy tűnik, egyelőre maga az Igazságügyminisztérium is hezitált abban, milyen fórum járjon el a szóban lévő három bíró ügyében, ezért az aktákat felkérték Budapestre.[74] Ez oda vezetett, hogy félévnyi előzetes fogva tartás után előbb Újvárit és Putnokyt, majd Paraszkayt kénytelen volt a népbíróság szabadon bocsátani, mivel az eljárási szabályok hat hónapnál hosszabb idejű előzetes szabadságelvonást nem tettek lehetővé. Mindenesetre a kommunisták a felháborodásukat fejezték ki az eljárás „bürokratikus szabotálásáért”, s ezt úgy próbáltak orvosolni, hogy Paraszkay Gyulát nyomban internáltatni akarta a népügyészség.[75]

Közben ennek az esetnek a hatására Szegeden a népbíróság és a népügyészség között vita támadt afelől, mikortól számít a hat hónapos határidő, illetve mi történjen az eltelte után, ha a főtárgyalásra még nem került sor. A népbíróság az eljárási rendelethez tartotta magát, amely akkor még az említett módon maximálta az előzetes fogva tartást, a népügyészség azonban elérte, hogy a Népbíróságok Országos Tanácsa elé kerüljön az ügy elvi döntés végett, s hogy addig is az igazságügy-miniszter eltérést engedjen a kormányrendelet tartalmától, lehetőséget adva a fogva tartás népbíróság által történő további meghosszabbítására. A táviratban közölt miniszteri jogértelmezés önkényesen oda konkludált, hogy a féléves maximumot a bírósági tárgyalás első napjától kell számítani. Az utóbbi okán az eljárásban résztvevő egyik védő, Jezerniczky Ákos fellebbezést jelentett be az Országos Tanácshoz, miután a szegedi népbíróság így már elrendelte a gyanúsítottak újbóli letartóztatását.[76] Ez Újvári és Putnoky esetében kedvező eredménnyel járt, mivel november végén az Országos Tanács – szintén táviratban közölt – utasítására mégis szabadlábra helyezték őket,[77] Paraszkayt pedig az internálás helyett továbbra is előzetes letartóztatásban hagyták.[78]

1945 októbere közepén a három – jogilag még mindig csak gyanúsított – bíró mellé egy negyedik férfi is került: Tarajossy Béla, aki 1941-ben a szegedi királyi ügyészség elnöke volt, s feltételezték róla, miszerint jelentős szerepet vitt abban, hogy az említett Kiss és Grozda-ügyben végül nem a rendes büntetőeljárás, hanem – feltehetően a halálbüntetés érdekében – a statáriális eljárás szabályait rendelte alkalmazni az akkori Igazságügyminisztérium. A vádat ugyan nem ő képviselte személyesen, de jelen volt a tárgyaláson, és a kegyelmi kérvények feletti döntéseket is befolyásolhatta. A történet még azért érdekes, mert 1945 tavaszán a pécsi ítélőtábla egyik tanácselnöke lett, s az igazolási eljáráson akkor „átment” – igaz, nem Szegeden.[79] Mivel az alapügy igen szövevényessé vált, s elsődlegesen hatásköri jogkérdések eldöntésén múlott, kilátásba helyezték, hogy egy jogászokból álló speciális népbírósági tanács hozzon benne ítéletet.

Mindezek mellett Újvári Istvánnal szemben – talán, mert Balástyán egy 19 katasztrális hold területű földbirtok tulajdonosa volt – a Szegedi Földbirtokrendező Tanács előtt is eljárás indult, amely szerv november 21-én megkereste az igazoló bizottságot, hogy betekintés végett a bíró iratait sürgősen küldje meg hozzá. Ez meg is történt, a dokumentumokat csak 1946. február 12-én adták vissza.[80]

Végül Újvárit sem az igazoló bizottság és nem is a népbíróság által, hanem a B-listára történt felvétellel távolították el az ítélőtábláról. A minisztériumból a jogszabály szerint rendelkezésre álló határidő végén, 1946. augusztus 26-án érkezett Szegedre az e célra alakított munkabizottság döntését tartalmazó iratanyag, amely állítólag a szegedi székhelyű igazságügyi alkalmazottak köréből összesen 56 nevet tartalmazott – köztük az övét is. A kárörvendő sajtóhíradás külön kiemelte Újvári személyét, „aki arról nevezetes, hogy annakidején Kiss Ernő kommunista elvtársunkat ő ítélte kötéláltali halálra”.[81] A vele kapcsolatos, nagyon hiányos igazolási dosszié külzetére 1946. október 30-i keltezéssel e szavakat vezették rá: „az 5000/946. M.E. sz. rend. alapján irattárba teendő”.

4. Epilógus

Az igazoló bizottságok és maguk a népbíróságok is a kommunista propaganda össztüzébe kerültek 1945 végére, mivel a MKP politikusai és zsurnalisztái igen csak elégedetlenek voltak azzal, hogy „Horthy bíráinak” többségét szankció nélkül vagy csupán megfeddéssel igazolták, a népbíróság pedig a hivatalvesztést kimondó döntéseket gyakran enyhítette, miáltal az elmarasztaltak közül többen mégis megtarthatták az állásukat. Az igazolási ügyekben benyújtott jogorvoslati kérelmeket a hét szegedi tanácsból rendszerint ugyanaz bírálta el.

A Délmagyarországban például a következő hozzászólás jelent meg: „azt gondoljuk, hogy a fenti esetek egyikéhez sem kell különösebb kommentár. Tóth László, Margita István és Gróf Kornél népbírósági tanácselnökök működése megcsúfolása a demokratikus népbíróságnak. A Magyar Kommunista Párt szegedi szervezete már több ízben kérte ezeknek a reakciós tanácsvezetőknek az eltávolítását. Mindezideig nem történt semmi. Úgy látszik, a népbíróság szegedi vezetője és ezek a reakciós tanácselnökök meg akarják várni, míg a demokrácia ökle fogja őket mostani helyükből kiverni, úgy látszik, hogy meg akarják várni, míg a nép összessége bíráskodik majd felettük. A szegedi igazoló bizottságoknak pedig csak azt mondhatjuk, a Szüts Lászlókat, Zömbikeket [Zömbik Miklós kegyesrendi paptanárt] és Csuri-házaspárokat még egyszer vonják igazoló bizottság elé, még egyszer ítéljék állásvesztésre vagy nyugdíjazásra, és ezt mindaddig tegyék, amíg végre olyan népbíróság működik majd Szegeden, amelyik ítéleteivel nem támadja hátba nap-nap mellett a magyar demokráciát.”[82] Máskor meg a munkatempót érte a kifogás.[83]

Kiemelkedően nagy ingerültséggel viseltetett a kommunista párt azokkal szemben, akik Szálasi Ferenc miniszterelnökké történt kinevezése után bármi oknál fogva Ausztriába vagy Németország más területére távoztak (ekkor az 1938-ban annektált Ausztria még a Harmadik Birodalom részét képezte). Őket nevezték összefoglalóan „nyugatosoknak”. „Különösen a nyugatra távozott személyek esetében történt számos enyhe döntés. Megtörtént, hogy például valakit az igazoló bizottság állásvesztésre ítélt és a fellebbezés folytan az ügy a népbírósághoz került. Annak ellenére, hogy nem tudták igazolni, hogy kényszerből hagyták el az országot, mégis maga a népbíróság valószínűsített, és a valószínűség alapján igazoltnak nyilvánítottak ilyen egyéneket” – méltatlankodott a szélsőbaloldali sajtó. Olyannyira tették mindezt, míg végül elérték a „nyugatosok” igazolásainak felülvizsgálatát, ami 1946. február 21-én vette kezdetét.[84] (Ugyanakkor nem minden nyugatos érvét fogadták el: lásd fentebb Szarvas János szomorú esetét!)

Az ismertetett eljárások és véghatározatok azt is jól mutatják, hogy a független bírói hatalom megtörésének folyamata a második világháború után nyomban megkezdődött, s több lépcsőben zajlott: az igazoló bizottságok és a népbíróságok után a B-listák, végül pedig az 1948. évi XXII. tc. következett, ami az 1869 óta fennállt, az ítélő bíró függetlenségét szavatoló intézményeket hatályon kívül helyezte a végbe menő társadalmi és jogi átalakulás akadályainak felszámolása keretében.

Megjelent két részben, a folyóirat 2025. júniusi és július-augusztusi számában

Jegyzetek

[1] Az Ideiglenes Nemzeti Kormánynak 15/1945. M.E. számú rendelete a közalkalmazottak igazolásáról. Igazságügyi Közlöny. 1945 (LIV. évf.). 2–5. o.; az Ideiglenes Nemzeti Kormánynak 1.080/1945. M.E. számú rendelete a közalkalmazottak igazolásáról. Igazságügyi Közlöny. 1945. 59–63. o.

[2] A népbíráskodásról szóló 81/1945. M.E. számú és az ezt kiegészítő 1440/1945. M.E. számú rendelet szövege és magyarázata. Szerk.: Ries István, Major Ákos. Budapest, 1945. 63–67. o. (E rendeleteket az 1945. évi VII. tc. törvényerőre emelte. Lásd még: Igazságügyi Közlöny. 1945. 9–16. o., 54–59. o.)

[3] Péter László: Juhász Gyula védőügyvédje: Bojta Béla arcképéhez. In: Uő.: A szerette város. Írások Szegedről. Budapest, 1986. 457–460. o.

[4] A magyar köztársaság kormányának 11.200/1948. Korm. számú rendelete az igazoló eljárások befejezése tárgyában. Igazságügyi Közlöny. 1948/10. szám. 530. o.; Nánási László: A magyarországi népbíráskodás joganyaga, 1945–1950. In: Gyenesi József (szerk.): Pártatlan igazságszolgáltatás vagy megtorlás. Népbíróság-történeti tanulmányok. Kecskemét, 2011. 28–29., 40–41. o.

[5] A magyar köztársaság kormányának 5.000/1946. M.E. számú rendelete az államháztartás egyensúlyának helyreállítása érdekében szükséges egyes rendelkezések tárgyában. Magyar Közlöny. 1946. május 19. (113. szám) 1–2. o.; a magyar köztársaság kormányának 5.700/1946. M.E. számú rendelete az államháztartás egyensúlyának helyreállítása érdekében szükséges egyes rendelkezésekről szóló 5.000/1946. M.E. számú rendelet végrehajtása tárgyában. Magyar Közlöny. 1946. május 26. (119. szám) 1–3. o.

[6] Nánási 2011, 28–29., 51. o.; Révész Béla: Iratok az Igazságügyi Minisztérium történetéből, 1944–1990. I. kötet. Budapest, 2016. 143–152. o.

[7] Az Ideiglenes Nemzeti Kormánynak 16/1945. M.E. számú rendelete a közalkalmazottak szolgálattételre való jelentkezési kötelezettségéről. Igazságügyi Közlöny. 1945. 5. o.; a minisztériumnak 77/1945. M.E. számú rendelete a 15/1945. és 16/1945. M.E. számú rendeletek kiegészítése tárgyában. Igazságügyi Közlöny. 1945. 7–8. o.; az igazságügy- miniszternek 45.010/1945. I.M. számú rendelete az ítélőbírák eskütételéről. Igazságügyi Közlöny. 1945. 6–7. o.

[8] Valentiny Ágoston igazságügyminiszter Szegeden. Délmagyarország (a továbbiakban: DM) 1945. február 1. (3. o.).

[9] Megkezdték a szegedi bírói kar tagjainak igazolását. DM 1945. augusztus 11. (3. o.).

[10] Hirdetmény. DM 1945. február 24. (4. o.), február 26. (4. o.), március 7. (4. o.).

[11] A Kormányzó Úr Ő Főméltósága 1940. évi december hó 11-én kelt legfelsőbb elhatározása a „Nemzetvédelmi Kereszt” elnevezésű kitüntetés alapításáról. Magyarországi Rendeletek Tára 1940. Budapest, 1941. 3149–3150. o.

[12] Ruszoly József: A Város és polgára. Válogatott írások Szegedről. Szeged, 1999. 85–96. o., ide különösen: 89–91. o.; Meg kell kezdenünk programunk megvalósítását. DM 1944. december 10. (3. o.).

[13] Az Ideiglenes Nemzeti Kormánynak 1080/1945. M.E. számú rendelete a közalkalmazottak igazolásáról. Igazságügyi Közlöny. 1945. 59–63. o. Vö. az Ideiglenes Nemzeti Kormány 3300/1945. M.E. számú rendeletével a szolgálati helyükről eltávozott közalkalmazottak igazolása tárgyában. Igazságügyi Közlöny. 1945. 96. o.

[14] Két év alatt mindössze 371 fasisztát ítéltek el a szegedi népbíróság területén. DM 1946. december 25. (5. o.).

[15] Blazovich László: Szeged rövid története. = Dél-alföldi évszázadok 21. Szeged, 2005. 188. o.; A város házikezelésbe vette a mozikat, megszervezi a közmunkát, felülvizsgálja az iparengedélyeket és pártközi bizottság elé viszi a politikai bűnösök ügyét. Dr. Valentiny Ágoston nyilatkozata. DM 1944. december 7. (3. o.).

[16] A szegedi bíróságokon is megindult a munka. DM 1944. december 5. (7. o.); Panasznapok a járásbíróságon. DM 1944. december 7. (4. o.).

[17] Magyar Nemzeti Levéltár Csongrád-Csanád Vármegyei Levéltára (a továbbiakban: MNL CSML): A Szegedi Igazoló Bizottság mutatói és dokumentumai (a továbbiakban: IB). 8382. számú ügy iratai.

[18] Antal Tamás: A munkaügyi bíráskodás történetének kezdetei Szegeden (1918–1920). In: Ünnepi kötet Dr. Czúcz Ottó egyetemi tanár 70. születésnapjára. Szerk.: Hajdú József. = Acta Juridica et Politica Szeged. Tomus LXXIX. Szeged, 2016. 13–19. o.

[19] MNL CSML IB. 6195. számú ügy iratai.

[20] MNL CSML IB. 11.830. számú ügy iratai

[21] MNL CSML XXV. 8. A Szegedi Népbíróság fellebbezési tanácsának dokumentumai. 1089/1945/5. sz. határozat.

[22] MNL CSML IB. 5587. számú ügy iratai.

[23] MNL CSML IB. 9600. számú ügy iratai.

[24] MNL CSML IB. 7430. számú ügy iratai; Habermann Gusztáv: Személyi adattár a szegedi polgár-családok történetéhez. = Tanulmányok Csongrád Megye történetéből XIX. Szeged, 1992, 65–66. o.

[25] MNL CSML IB. 11.933. számú ügy iratai; Habermann 1992, 73. o.

[26] MNL CSML IB. 10.240. számú ügy iratai; Bírák az igazoló bizottság előtt. DM 1945. augusztus 23. (3. o.).

[27] MNL CSML IB. 9634. számú ügy iratai.

[28] MNL CSML IB. 8923. számú ügy iratai.

[29] MNL CSML IB. 7939. számú ügy iratai; Habermann 1992, 177. o.

[30] MNL CSML IB. 9218. számú ügy iratai; Habermann 1992, 185. o.

[31] MNL CSML IB. 8089. számú ügy iratai; Habermann 1992, 193. o.

[32] MNL CSML IB. 14.746. számú ügy iratai; Orvosok, köztisztviselők és bankhivatalnokok az igazoló bizottság előtt. DM 1945. december 30. (2. o.)

[33] MNL CSML IB. 14.629. számú ügy iratai; Habermann 1992, 242. o.

[34] MNL CSML IB. 13.585. számú ügy iratai.

[35] MNL CSML IB. 6736. számú ügy iratai; Halálozás. DM 1945. február 27. (3. o.).

[36] Szabó Imre: Előszó. In: Ius et legitimatio. Tanulmányok Szilbereky Jenő 90. születésnapja tiszteletére. Szerk.: Szabó Imre. = A Pólay Elemér Alapítvány könyvtára 23. Szeged, 2008. 7–8. o.

[37] MNL CSML IB. 7545. számú ügy iratai.

[38] MNL CSML IB. 8695. számú ügy iratai.

[39] MNL CSML XXV. 8. A Szegedi Népbíróság fellebbezési tanácsának dokumentumai. 597/1945/6. sz. határozat; A népbíróság igazolta dr. Szücs László táblabírót. DM 1945. október 10. (3. o.).

[40] MNL CSML IB. 8306. számú ügy iratai.

[41] MNL CSML IB. 14.197. számú ügy iratai.

[42] MNL CSML XVII. 404. 66–67.; MNL CSML IB. 316. számú ügy iratai.

[43] Falkay Gyula dr. életrajza. Délmagyarország (a továbbiakban: DM) 1939. július 27. (5. o.).

[44] Habermann Gusztáv: Személyi adattár a szegedi polgár-családok történetéhez. In: Tanulmányok Csongrád Megye történetéből XIX. Szeged, 1992. 56–57. o.; Ruszoly József: Dettre János és kora. In: Szegedi arcélek 3. Szeged, 1994. 235–236. o.; Molnár Judit: Háborús és népellenes bűnösök a szegedi népbíróság előtt. In: Juhász Krisztina (szerk.): Az első 25 év. A szegedi Politológiai Tanszék jubileumi tanulmánykötete. Szeged, A Pólay Elemér Alapítvány könyvtára 75. 2018. 155–167. o.

[45] Serfőző Lajos: A titkos társaságok és a konszolidáció 1922–1926-ban. In: Acta Historica. Tom. LVII. Szerk.: Mérei Gyula. Szeged, 1976. 3–60. o., ide: 27–41. o.; Egy fővárosi bíró a bírákat a parlamentben ért támadás ellen. Szeged. 1924. október 10. (5. o.); Az igazságügyminiszter a bírákat ért sértésről. Szeged. 1924. október 11. (3. o.).

[46] A népügyészség szabadlábra helyezte, a rendőrség internálta […]. DM 1945. augusztus 29. (2. o.).

[47] Schweitzer Gábor: „Búcsú a magyar zsidó bíráktól”. Az 1939. évi IV. tc. és ami utána következett. In: Kései főhajtás. A holokauszt jogász áldozatai. Szerk.: Kovács M. Mária. Budapest, 2016. 69–83. o.

[48] Magyar Nemzeti Levéltár Csongrád-Csanád Vármegyei Levéltára (a továbbiakban: MNL CSML): A Szegedi Igazoló Bizottság mutatói és dokumentumai (a továbbiakban: IB). 12.017. számú ügy iratai (Jegyzőkönyv, 1945. szeptember 3.).

[49] MNL CSML IB. 12.017. számú ügy iratai (Jegyzőkönyv, 1945. szeptember 7.).

[50] MNL CSML IB. 12.017. számú ügy iratai (Farkas István bizottsági elnök bejelentése, 1945. augusztus 16.).

[51] MNL CSML IB. 12.017. számú ügy iratai (Kísérőirat a szegedi ítélőtábla elnökétől, 1945. október 12.).

[52] MNL CSML IB. 12.017. számú ügy iratai (Az igazoló bizottság határozata, 1945. október 24.).

[53] MNL CSML IB. 12.017. számú ügy iratai (Az igazoló bizottság határozata, 1945. október 24.).

[54] Letartóztatták Falkai Fuchs Gyulát. DM 1945. október 27. (3. o.).

[55] MNL CSML IB. 12.017. számú ügy iratai (Iratok, 1945. október 29., november 5.).

[56] Dr. Falkay Gyula volt táblaelnök háborús és népellenes bűnügye. DM 1946. november 22. (3. o.); Falkai Gyula volt táblaelnököt egyévi börtönre ítélték háborús és népellenes beszédei miatt. DM 1946. november 26. (4. o.).

[57] MNL CSML XXV. 8. A Szegedi Népbíróság iratai. NB 1215/1945. (NOT I.2091/1947/15. sz. határozat).

[58] MNL CSML IB. 12.949. számú ügy iratai.

[59] MNL CSML XXV. 8. A Szegedi Népbíróság fellebbezési tanácsának dokumentumai. 1273/1945/5. sz. határozat.

[60] MNL CSML IB. 12.949. számú ügy iratai; Felülvizsgálják az összes nyugatosok igazolását. DM 1946. február 14. (2. o.).

[61] Megérkezett Szegedre az igazságügyi B-lista. DM 1946. augusztus 27. (2. o.)

[62] MNL CSML IB. 9599. számú ügy iratai.

[63] MNL CSML IB. 9217. számú ügy iratai.

[64] A politikai rendőrség letartóztatta Sáray Lajos ítélőtáblai bírót. DM 1945. július 24. (3. o.). E témához lásd még: Gergely Ferenc – Kiss György: Horthy leventéi. A leventeintézmény története. Budapest, 1976. 275–281. o.

[65] Megérkezett Szegedre az igazságügyi B-lista. DM 1946. augusztus 27. (2. o.).

[66] Habermann 1992, 243. o.; Homoki-Nagy Mária, Masa Gabriella (szerk.): A Szegedi Törvényszék története, II. Szemelvények a Szegedi Törvényszék bíráinak életéből. Szeged, 2015. 33. o.

[67] MNL CSML IB. 14.016. számú ügy iratai.

[68] MNL CSML XXV. 8. A Szegedi Népbíróság fellebbezési tanácsának dokumentumai. 23/1946/5. sz. határozat; Végső fokon állásvesztésre ítélte a népbíróság Szarvas János táblabírót. DM 1946. február 14. (3. o.).

[69] MNL CSML IB. 7916. számú ügy iratai.

[70] Péter László: Szerb – magyar: egy testvér. Negyedszázada végezték ki Kiss Ernőt és Gaisin Grozdát. DM 1966. október 2. (5. o.)

[71] A szegedi politikai rendőrség letartóztatta dr. Putnoky Miklós és dr. Újvári István törvényszéki bírákat. DM 1945. április 23. (2. o.); Paraszkay Gyula, a törvényszék volt elnöke a szegedi rendőrség foglya. DM 1945. május 26. (2. o.).

[72] Hogyan végezték ki 1941-ben Kiss Ernőt és Gaisin Grozdát a Csillagbörtön udvarán. DM 1945. május 1. (7. o.). Lásd még: A statáriális bíróság halálra ítélte az egyik újvidéki robbantó leányt […]. DM 1941. október 4. (3–5. o.).

[73] Homoki-Nagy – Masa 2015, 24–25. o.

[74] Polónyi elvtárs beszél a népügyészség rohammunkájáról, amely kifelé cammogásnak látszik. DM 1945. szeptember 18. (3. o.); Az igazságügyminisztériumban döntenek Tarajossy és társai ügyében. DM 1945. október 18. (1. o.)

[75] Szabotál a népbírósági bürokrácia? DM 1945. október 19. (4. o.); A népbíróság szabadlábra helyezte, az ügyészség internálta Paraszkay Gyulát. DM 1945. november 18. (5. o.)

[76] Nem a letartóztatás, hanem az első főtárgyalás napjától számít az előzetes fogvatartás hat hónapja. DM 1945. október 21. (7. o.). Vö. az Ideiglenes Nemzeti Kormánynak 1.440/1945. M.E. számú rendeletével a 81/1945. M.E. számú rendelet módosítása és kiegészítése tárgyában. Igazságügyi Közlöny. 1945. 54–59. o. (17. §)!

[77] A népbíróságok országos tanácsa szabadlábra helyezte Putnoky Miklóst és Újvári Istvánt. DM 1945. november 27. (4. o.)

[78] Továbbra is előzetes letartóztatásban maradt Paraszkay Gyula. DM 1945. november 20. (2. o.).

[79] Letartóztatták dr. Tarajossy Bélát, a szegedi ügyészség volt fasiszta elnökét. DM 1945. október 10. (2. o.).

[80] MNL CSML IB. 7916. számú ügy iratai.

[81] Megérkezett Szegedre az igazságügyi B-lista. DM 1946. augusztus 27. (2. o.)

[82] Közbeszólás. DM 1945. december 15. (2. o.).

[83] Az eljárások meggyorsítását követelték a népbírósági ankéton. DM 1945. szeptember 6. (2. o.).

[84] Felülvizsgálják az összes nyugatosok igazolását. DM 1946. február 14. (2. o.).