Kiss Ernő: „A Jóisten úgy terelgetett, hogy boldog háttérmunkás lehetek…”

Beszélgetés Czene Zoltánnal, a Szegedi Nemzeti Színház művészével

Czene Zoltán rendező, színész. 1993-ban gyermekszínészként kezdett játszani a Szegedi Nemzeti Színházban. Magyar-művelődésszervező szakon végzett a Szegedi Tudományegyetem Juhász Gyula Pedagógusképző Karán. 2000 óta előadóművészként a Bálint Sándor Művelődési Ház irodalmi estjeinek állandó szereplője (főbb szerepei: Mozart, Dankó Pista, Schubert, Kodály). Ugyanitt debütált színészként 2002. december 11-én. 2003-ban megalapította a Szegedi Egyetemi Színházat, melynek 2010-ig vezetője, művészeti vezetője volt. 2011-13 között a Szegedi Pinceszínházban dolgozott. 2014 óta rendezőasszisztens a Szegedi Nemzeti Színházban.

− Hogyan kerültél kapcsolatba a színházzal?

− Nagyon szerencsés vagyok, mert a családom mindig vitt magával, bérletünk volt a földszint jobb 6-os páholyba. Már alsó tagozatban elvittek komoly, felnőtt előadásokra, melyek olyan hatással voltak rám, hogy természetes volt, hogy színész leszek.

− Melyik előadás volt, melyre már emlékszel?

− A Kamaraszínházban Wesker: A konyha című színműve, melyet Lukáts Andor rendezett a kilencvenes évek elején, meg a Nagyszínházban A 22-es csapdája, Joseph Heller drámájából készült adaptáció. Ezek az előadások nagyon mély nyomot hagytak bennem, később pedig Bodolay Géza Bolondok tánca című előadása (Lev Birinszkij tragikomédiája) is. Volt egy újsághirdetés, ami megpecsételte a sorsomat, édesapám vette észre: gyermekszereplőket kerestek 1993 decemberében a Légy jó mindhalálighoz. Emlékszem, nagy hó volt, édesanyámmal a Széchenyi téren mentünk a Nagyszínházba meghallgatásra, ez sikerült, s ezután majdnem három év gyermekszínészet következett.

− Iskolai színjátszó nem voltál?

− Nem voltam, de ahogyan a klasszikus mese szól: az összes általános iskolai ünnepségen én voltam a versmondó. Én voltam a középiskolában Petőfi a március 15-i ünnepségen, majd gyakorló tanárként is a gyerekekkel együtt, ebben az évadban pedig megkaptam a János vitézben Petőfi szerepét. Úgy látszik, Petőfi elkísér…

− A Légy jó mindhaláligot én is láttam, olyan előadás volt, melynek elsősorban a gyermekek voltak sztárjai. Milyen szerepet játszottál?

− Abban egy kisebb szerepet játszottam: én voltam Csicsó, Nyilas Misi osztályában. Ezután, másfél évvel később, már kamaszként a Mark Twain Koldus és királyfi című művéből készült színdarabban az egyik főszereplő lehettem: Edward királyfi.

− Hogyan teltek középiskolás éveid?

− A középiskolában nagyon serényen és tudatosan készültem a színművészeti főiskolai felvételire. Itt meg kell említenem a kiváló színészt, Galkó Bencét[1], aki sajnos tavaly meghalt, ő nagyon sokat segített nekem a felvételire való felkészülésben és később is; nagyon szerettem. Mostani eszemmel azt mondom: hála Istennek, hogy abban az évben nem sikerült bejutnom a Színművészetire – később sem –, de ez is milyen érdekes: tavaly rendezett itt Csiszár Imre, engem ő felvételiztetett a Színművészetire és jól eltanácsolt a főiskoláról – és akkor megköszöntem neki, hogy nem vett föl: ahogyan azóta alakult az életem, már nem vonz úgy a színészet.

− Az a mondat, hogy „megköszöntem neki” részletesebb kifejtést igényel…

− Őszintén hálás vagyok neki, mert a színészetet csak 20-22 éves koromig gondoltam komolyan, s utána jött egy fordulat, egy váltás: nem a színháztól pártoltam el, hanem elkezdett érdekelni „a külső szem”, tehát a rendezői munka, s onnantól kezdve szinte autodidakta módon, nagyon sok szakirodalmat elolvasva a rendezéssel kezdtem el foglalkozni. Akkor jött néhány év múlva a SZESZ, ott rendeztem előadásokat, és az az érdekes, hogy ma már sokkal jobban érdekel a színháznak ez az oldala, a szervezési, háttér oldal, az, hogyan születik meg egy produkció.

− Közben azért még történt egy s más, nevezetesen: mégis elkezdted tanulmányaidat a felsőoktatásban…

− Tehát nem vettek föl a Színművészetire, magyar-ének szakon kezdtem el a Tanárképző Főiskolát. Az első év után tőled jött egy felkérés: megkértél a Széchenyi-esten való közreműködésre, melyben Tegzes Miklóssal[2] játszhattam együtt. Utána valamilyen okból ráéreztél arra, hogy egy kicsit komplexebb feladatot jelentene nekem, ha csinálnék egy monodrámát, ez volt Rimbaud: Szív dobog a reverenda alatt című műve. Ez az előadás a SZESZ közvetlen előzménye volt, nem egyszemélyes produkció, hiszen Márti lányod is segített, meg Varró Sándor évfolyamtársam, és te voltál a rendező, dramaturg, zeneszerző, „külső szem”…

− Kemény munka eredményeképpen egy nagyon jó előadás jött létre.

− Én is így emlékszem. Talán mondhatom: emlékezetes előadás volt. Akkor indult a Színitanoda, s jöttek ki a tanodások nézni Dálnoki Zsóka vezetésével, sok tanárom is eljött, színészek is látták. Galkó Bence is!

− Hogyan kezdődött a SZESZ-es korszak?

− 2003 januárjában még ment a Rimbaud-darab, amikor kapcsolatba kerültem a Színitanodával, onnan megkerestek fiatal srácok, velük és a főiskolán az évfolyamtársaimmal elkezdtünk arról beszélgetni, hogy létrehozhatnánk egy közös produkciót. Elkezdtem darabokat keresni, és 2003 tavaszára találtam meg Gyurkó László: Szerelmem, Elektra című tragédiáját, amit aztán be is mutattunk 2003 szeptemberében. Nagyon gyors időintervallum alatt történt meg a társulattá szerveződés, bár az első előadást még nem SZESZ, hanem Szegedi Fiatalok néven mutattuk be. Azt tapasztaltuk: nagy igény van a fiatalok részéről, hogy komoly, gondolati színházat lássanak, másrészről a társulat belső igénye is volt, hogy folytassuk. Arra gondoltam, hogy el kellene indulni tudatosan, „a kályhától”, ezért egy könnyedebb, vidámabb, a diákszínjátszás hagyományain alapuló darabot kell választani folytatásul, ez volt a Karnyóné, s ezt már SZESZ név alatt mutattuk be 2004 tavaszán. Onnan kezdve sikertörténet az elmúlt másfél évtized. Nagyon büszkén mondom ezt ki; bár nyolc éve nem vagyok a társulattal mindennapos kapcsolatban, de minden előadásukat megnézem.

− Szeretném, ha végighaladnánk a produkciókon, és mindegyikről mondanál valamit. 

− Egészen véletlenszerűek voltak a darabok és a rendező találkozásai. Az Elektra esetében napokig ültem a könyvtárban a polcok között, emlékszem, hogy a könyvtárosok nagyon furcsán néztek rám fél hétkor: lassan záróra és ez a fiatalember itt ül a földön… Egy antológiában találtam az Elektrát, beleszerettem és tulajdonképpen az összes darab így szűrődött át rajtam, a Karnyóné is. Habár akkor egy olyan darabot kellett találni, ami a társulatnak „pedagógiailag” is megfelel, hogy elindulhassunk a színészképzés, az önképzés útján. Az Egy szerelem három éjszakája szintén magyar szerzők, Hubay Miklós, Vas István és Ránki György műve, az első magyar musical, erre is egy antológiában bukkantam rá, és nem tudtam letenni, nem tudtam tőle szabadulni. Aztán rájöttem később, hogy amivel így van az ember, azt meg kell csinálni, azzal nem szabad várni, nem szabad elengedni. Ezután jött egy irodalmi est. Ez mindig fontos volt a SZESZ-ben: csináltunk egy József Attila-estet, majd egy Könyvtáros kisasszonyok és Dr. KHG-k című kortárs irodalmi estet, s az utolsó előtti évemben egy Radnóti-emlékestet. A nagy, „egészestés” produkcióink mellett mindig voltak kisebb estek, ez mind a mai napig így van, most például − a jubileumi évben[3] − Baka-estre készülnek. A Kell egy csapat a Bálint Sándor Művelődési Házban született, aztán következett a Némá de Levente, ez Heltai színművének átdolgozása volt, ami, sajnos, nagyon kevés előadást ért meg, de nagysikerű előadás volt, egyrészt a Bálint Sándor Művelődési Házban, főként pedig az Alsóvárosi Kultúrházban. Erre tényleg osztályokat hoztak el. Ezután jött a Radnóti-est, majd az Argentína − ez Darvasi-átdolgozás volt, és az én vezetésem alatt az utolsó produkció Simai Mihály: A félszárnyú tündérek völgye című mesejátéka a nagy szegedi költő 75. születésnapjára, saját adaptációban. Az az érdekes, hogy ezek mind magyar szerzők művei voltak, és 80 %-uk kortárs, mai: Gyurkó, Hubay, Heltai, Darvasi, Simai és Mándy Iván; magyar szerzők, kortárs szerzők és olyan szerzők, akik a 20-as, 30-as éveikben járó fiatalokat nagyon meg tudják szólítani − talán ez volt az erőssége a csapatnak. S ezt a mai napig folytatja Norbi[4], a mostani művészeti vezető, akinek átadtam a stafétát: Örkényt mutat be, Pintér Bélát mutat be…

− Nem tudom, jól érzem-e, hogy a „nagy berobbanás” az Egy szerelem három éjszakája volt? Egyik előadásán részt vett az idős szerző, Hubay Miklós is.

 − Meghívtuk, és itt volt a díszbemutatón Hubay. Sőt korábban még Gyurkót is meghívtam, és ő is eljött; ő látta az Elektrát és a Karnyónét is. Gyurkóval olyan atyai jóbarátságba kerültem az élete utolsó öt évében − sajnos, tragikusan fejezte be az életét −, olyan mentorra akadtam benne, aki nagyon sok jó tanácsot adott. Hiszen ő a 25. Színházat igazgatta annak idején, amely valahogyan struktúrán kívüli színház volt, vagy inkább egyszerre volt a struktúrán belül és kívül a társulat. Neki mindig elküldtem a készülő előadások szövegkönyvét; ellátott tanácsokkal, majd a kész előadásokról egy videofelvételt, s mindig elemeztünk. És még egy nevet szeretnék megemlíteni: Bárdi Sándorét[5], aki zenei vonalon segített rengeteget, nagyon hiányzik…

− A produkciók közül három volt olyan, amely eléggé intenzíven jelen lévő klasszikus előképek után jött létre. Az Egy szerelem három éjszakájából film is készült, a Kell egy csapat eleve filmként indult és A néma levente – Némá de Levente szintén jó néhány színrevitelt megélt. Milyen érzésekkel építettétek föl ezeket a darabokat? Az előképek lehettek nyomasztóak is…

− Egy darabnál volt ez nyomasztó, a Kell egy csapatnál. A másik kettőből is készült film, A néma leventéből pedig a legendás Ruttkai Éva-féle előadásra is emlékezhetünk, de ezeknél a fiatalkori tudatlanság és naivitás legyőzte a görcsöt. Talán a Kell egy csapatnál voltam úgy, hogy át kellett gondolnom: van egy nagyon komoly színpadi változat is a kisregényből, és ma már filmtörténeti jelenség a Garas Dezső-féle „ikon”.[6] Arra gondoltam, hogy úgysem lehet jobbat csinálni a Garas főszereplésével készült filmnél, de akkor csinálnék egy saját produkciót, a filmből és kisregényből, azoktól eltérő, teljesen új színpadi változatot. S ennek köszönhetően talán sikerült legyőzni az előképektől való félelmet. Én nagyon hálás vagyok minden szerzőnek, Mándy Iván özvegyének is. Annak idején Gyurkót is megkerestem levélben, sőt a Heltai-örökösöket is, mielőtt a darabokhoz merészeltem volna nyúlni, s az esetek 99%-ában minden szerző a lehető legkészségesebben, nyitottabban állt ehhez. Ennél nagyobb reklám egy kortárs szerzőnek, hogy a darabját bemutatják, ráadásul fiatalok, mi kell? És éppen ezért ők is megérezték, élvezték ezt a fiatalos lendületet, alkotni vágyást, ami bennünk akkor huszonévesen volt. Sajnos, egy jogutóddal gondunk akadt.

− A Némá de Levente, amit volt olyan szíves egy hozzátartozó megtámadni, szerintem olyan jó volt, hogy ha Heltai annyira sokat élt volna, és láthatta volna, azt mondta volna: „Fiúk, ez volt a legjobb az összes közül.” A SZESZ produkciója hihetetlenül izgalmas ritmusban lett fölépítve.

− Igen, ez a fiatalságunkból adódott. Ezt letagadni, vagy megtagadni kár volt; szerintem is örült volna neki Heltai.

− Mondj valamit a Társulat belső légköréről.

− Az első három évben főiskolás csoporttársakból, az egyetemről csatlakozott tagokból állt a társulat, másfelől pedig a stúdiósokból, akik hivatásszerűen tanulták a színészmesterséget, amatőrök és színésznek készülő növendékek alkottak egy „vegyes felvágottat”, ebből valóban adódtak az első két–három évben belső feszültségek. Verték a mellüket az ifjú „paripák”, akik azt gondolták, hogy mindent tudnak a színházról, és „ide nekem az oroszlánt is”. Én meg úgy gondoltam, hogy egy homogénebb csapatra van szükség, és ezért kell mindannyiunknak önmagunkat képezni. S utána már valóban megtaláltunk minden előadással egy–egy olyan színházi nyelvet, amiben már nem látszott a különbség a színésznövendékek és az amatőr, magyar szakos hallgatók között, sőt… S azután valahogyan kialakult egy mag, nyilvánvalóan, ahogy az lenni szokott, akik köré mindig csatlakoztak újak. Ami a mai napig fontos az egyetemi színházban: hogy nyitott, tehát bárki csatlakozhat különféle, nem feltétlenül színészi feladatokra, van, aki nagyon jó háttérember lesz, van, aki technikai, tehát mindenkinek igyekeztünk − Norbi és én is − megtalálni a maga feladatát, ami neki a leginkább testhez álló. Szerintem mindenki megelégedésére szolgált, hogy megtalálta a helyét.

− A Társulat neve Szegedi Egyetemi Színház. Milyen volt az egyetem viszonya saját színházához? Hiszen ez a név kötelezettséget is jelentett volna a névadó intézmény számára.

− Nem akarom eltagadni azt, hogy nagyon sok támogatást kaptunk minden évben az Egyetemtől, de az első időkben nem összegyetemi, hanem kari szinten, ez hozzátartozik az igazsághoz. A Juhász Gyula Pedagógusképző Karon mindig pályáztam a diákönkormányzathoz, és onnan kaptunk támogatást az induláshoz, az első produkciókhoz. Aztán mellénk állt Dr. T. Molnár Gizella, a Művelődésszervező Tanszék vezetője − jelenleg a Felnőttképzési Intézet vezetője −, amely tanszéken én később tanultam. Neki köszönhetjük azt, hogy eljuthattunk Pécsre, az Országos Egyetemi Színjátszó Fesztiválra, ahol aztán már eredményeket is fel tudtunk mutatni.

− Melyik produkciót vittétek oda?

− Oda az első évben a Szerelmem, Elektrát vittük, azt szakmailag nagyon nem szerették, nem is sikerült jól az előadás, nem nyerte el a szakmai zsűri tetszését. A következő évben az Egy szerelemmel mentünk, arra kaptuk meg az első három kiemelkedő díjunkat, ami aztán később meggyőzte az egyetem vezetését, hogy érdemes támogatni minket. Tajti Gabriella, a Szegedi Tudományegyetem Kulturális Irodájának vezetője, és mindkét Dr. Szabó Gábor rektor úr is látta több előadásunkat. Azóta is szoros kapcsolatban van Norbin keresztül a Kulturális Iroda a társulattal, s az nekem most nagy büszkeség, hogy kinőtte magát „három bástya”: a SZESZ, az Universitas Szimfonikus Zenekar és a legnagyobb hagyományokkal rendelkező Egyetemi Kórus az Egyetem művészeti életének legfontosabb együttesei. Nem kevés évbe telt, mire elérte ezt a SZESZ, de én nagyon büszke vagyok erre 15 év távlatából.

− Ha a támogatókról beszélünk, meg kell említenünk, hogy az átlagnál lényegesen nagyobb mértékben támogattak a szüleid.

− Igen, gyakorlatilag nekik köszönhetek mindent. Belátták azt, hogy nekem olyan a színház, mint egy igás lónak a szemellenző: nem érdekelt más a világból, és ennek köszönhetően megpróbáltak pénzt, paripát, fegyvert adni a társulat segítségére, többek között egy pincehelyiséget is, ahol a próbáinkat meg tudtuk tartani. A szüleim gondoskodtak arról, hogy ez fűtött helyiség legyen, raktárhelyiséget biztosítottak számunkra. Ez valóban nagyon nagy előny volt, nagyon nagy szerencse, mert ha ez nincs, akkor nem biztos, hogy ezeket az eredményeket el tudja ez a csapat érni.

− Miközben el kell mondani, hogy befogadó színházként a Pinceszínház a korábbi, a Horváth Mihály utcai, majd a Dugonics téri helyen is fogadott benneteket.

− Kancsár Józsi és Orsi a kezdetektől fogva mellénk álltak. De amikor ez a professzionális technikai lehetőségekkel rendelkező játszóhely, a Horváth Mihály utcai színház egy beázás következtében megszűnt, s a Pinceszínház új helyre költözött, az átmeneti időszakban szinte Szeged összes kulturális intézménye a segítségünkre sietett. Így a Bálint Sándor Művelődési Ház is, mely ideiglenes játszóhelyünk volt a negyedik évadban szinte végig, aztán az Orbán Hédi vezette Százszorszép Gyermekház, és az azóta sajnálatos módon elhunyt Kocsispéter Évi igazgatónak köszönhetően az Alsóvárosi Kultúrház. Ezeket a kapcsolatokat nagyon nagy mértékben köszönhetem T. Molnár Gizinek.

− Hogyan ért véget nyolcéves SZESZ-korszakod, hogyan történt meg átlépésed a hivatásos színházba?

− 2010-ben már elfáradtam. Belefáradtam az állandó pénzügyi harcokba, a kuncsorgásba. Hét évad, nyolc év után ugyan voltak még közép- és hosszútávú terveim, amelyeket meg is fogalmaztam egy röpiratszerű szösszenetben, de pihenésre volt szükségem, elsősorban azért, mert a Társulatnak a mindennapos szervezése, fönntartása olyan energiákat követelt, amely az alkotástól vonta el az erőt, nem maradt már energiám, hogy a tréningeket és a produkciókat pontosan előkészítsem. S akkor én azt mondtam, hogy fölállok ebből a székből, képletesen és Varga Norbit kértem fel arra, hogy ha van kedve hozzá, és érez elég erőt, elszántságot és hivatástudatot, hogy ezt folytassa, s ne egy szép nyolc év legyen ebből a történetből, akkor én nagyon szeretném, ha ő venné át a SZESZ vezetését. Norbi ezt boldogan vállalta. Nyilván egy váltásnál színházi nyelvi, stílusbéli váltás is történik, a társulat is kicserélődik egy-két éven belül. Kellett ahhoz két-három évad, hogy Norbiék is megtalálják a saját hangjukat, a saját csapatukat, de ma már ugyanúgy nagyon komoly eredményeket hoznak: arany minősítést kaptak a Pintér Béla-előadásért.[7] Én csak hálával tudok Norbira gondolni, mert megtartott egy olyan helyi értéket ebben a városban, ami 15 évvel ezelőtt közel 20 évig hiányzott. 15 éves a SZESZ! Ez is nagy büszkeségem: az eddigi egyetemi színházak nem működtek ilyen hosszú ideig, egyik műhely sem, úgyhogy én ezt nagyon nagy dolognak tartom, önmagában a létét ennek a csoportnak. A váltás pedig úgy történt, hogy beadtam egy önéletrajzot a színházhoz, megcsináltam a sokáig húzott-halasztott diplomát, majd a Pinceszínházban kezdtem dolgozni, Kancsárék hívására. Ott töltöttem másfél évadot, ezután megint jött egy kis szünet; a Szabadtérin közben folyamatosan dolgoztam asszisztensként. 2014 nyarán a már bent lévő önéletrajzom alapján jelezte Gyüdi Sándor, a Szegedi Nemzeti Színház főigazgatója, hogy van üresedés a színházban, és ha még fönntartom a jelentkezésemet, akkor szeretettel várnak. 2014 őszétől dolgozom a színházban, mint rendezőasszisztens.

− Mennyire volt zökkenőmentes beilleszkedni ebbe a „nagyüzembe”?

− Nagyon érdekes volt, mert a gyermekszínészi koromból sok művészt ismertem személyesen, nagyon jó munkakapcsolatban voltunk. És ami még fontos: a szegedi színház a SZESZ nagyon sok produkcióját támogatta − nem anyagi értelemben, hanem eszközökkel, tehát jelmezekkel, kellékekkel − és ilyen szempontból én heti-havi rendszerességgel kapcsolatban voltam a mostani kollégáimmal. Úgy vettem észre, hogy nagy örömmel fogadtak engem, noha az alternatív világból érkeztem. De én a hivatásos és az alternatív színház között nem látok éles különbséget. Hogy miként születik meg egy előadás: teljesen mindegy, hogy amatőr, alternatív, vagy professzionális produkcióról van szó adott esetben, valahogyan mindig kialakul egy műhelymunka, és ez a lényeg.

− Melyek voltak itt az első feladataid?

− A mélyvízbe Pál Tamás karnagy úr dobott be, én voltam Galgóczy Judit asszisztense Verdi: Macbeth című operájában, nagyszabású vállalkozás volt, az eredeti verziót mutatta be a színház 2014-ben. Nagyon nagy félsz volt bennem, megpróbáltam megugrani a lécet, amit jó magasra tettek. Ami nagyon fontos, hogy ebben a színházban mindenféle műfajban kipróbálhatja magát az ember a nagyoperától, az operetten, a gyerekdarabon keresztül a stúdióelőadásig, a prózáig, a zenés vígjátékig. Mindenféle műfaji korlát nélkül kalandozhatok gyakorlatilag a teljes színházi irodalomban, s ez nagyon jó érzés.

− Végül is rendezőasszisztens vagy elsősorban, de szerepeket is játszol.

− Az első szerepem a Szegedi Nemzeti Színházban Bodolay Géza „lelkén szárad”, mert a második évadban kért föl, hogy eljátszanám-e a Liliomfiban – noha asszisztensként vagyok rá beosztva – ifjú Schwarz szerepét. Boldogan mondtam igent, mivel nagyon pici szerep, nagyon kevés mondatot kellett megtanulni. A hosszabb szöveg a mai napig félelmem: ezért mondtam az elején, hogy hálát adok a Jó Istennek, hogy nem lettem színész. Valahogyan a Jó Isten úgy terelgetett, hogy boldog háttérmunkás lehetek és nem okoz bennem állandó lelki nehézséget az, hogy ott kell állni és koncentrálni kell szövegre, alakításra, mindenre… Épp ezért nagyon élveztem tavaly a Mesél a bécsi erdő című előadásban a pincért. Eredetileg egy mondata volt, de Keszég László főrendező direkt nekem írt egy másikat is, így szólt: „Köszönöm szépen!”.

− A mostani János vitézben Petőfi Sándort alakítod: ebben a produkcióban gyakorlatilag majdnem a teljes költemény elhangzik.

− Ezt Toronykőy Attila, rendező felkérésére vállaltam, no meg azért is, mert ahogy mondtam, Petőfi végig „elkísért”. Meg azért is, mert Király Leventétől azt tanultam, hogy szerepet nem adunk vissza, bármi történjék. Nagyon kemény feladat volt, egész nyáron ezt tanultam. Ez egy nagyon kötött forma: népdalforma, nagyon egyszerű, tizenkét szótagos, páros rímes, ha más szót mond az ember, rögtön megbicsaklik a fülem, rögtön meghallom, hogy nem jön ki a szótagszám, a rím. A színház vezetése nagyon nagy bizalommal van az irányomban, látszik ez abban is, hogy nemcsak asszisztensi feladatokat bíznak rám, hanem „játszóiakat” is, − nem színészi, mert én nem vagyok színész, de játszani szeretek…

− Milyen életpálya modellt látsz magad előtt?

− Lassan közeledve a negyvenhez, azt hiszem, elmondhatom magamról azt, amit talán nagyon kevés ember mondhat el az életben: hogy azt csinálja, abból él, azzal keresi a mindennapiját, amit szeret. Én azt hiszem, hogy ezzel nagyon elégedett lehetek: a megfelelő helyre kerültem, úgy veszem észre, hogy a kollégák is szeretnek, én is szeretek a színházban dolgozni. Nem mondom, hogy nincs a fiókomban 4-5 olyan darab, amit szívesen megrendeznék hosszabb távon, vagy középtávon, de nem hiányzik annyira, mint ahogy 15 évvel ezelőtt, a SZESZ idején bennem volt például az Elektra. Most nincs olyan színdarab, ami annyira bökné a csőrömet, hogy ezt mindenképpen kimondjam, vannak terveim, de egyelőre az asztalfiókban. Ha a későbbiekben kapok lehetőséget, annak nagyon fogok örülni. S elsősorban a stúdiótér, ami engem izgat, ami engem érdekel. Az elmúlt időszakban kaptam néhány megkeresést kollégáktól, a színházon belül, egy-egy önálló megnyilvánulásukban segédkeztem, s ez nagyon jólesett, hogy rám gondoltak. Nagyon furcsa, talán szerencse, hogy asszisztensként is megtaláltak azok a feladatok, azok a darabok, melyekben én is megtaláltam egyrészt a kihívást, másrészt a szépséget. Például ilyen volt A nép ellensége című. Ibsen-dráma, amiről csak legekben tudok beszélni − ez a tavalyi évadban szerintem a legjobb prózai előadás volt.

− Nagyon rokonszenves a szerénységed, de sok-sok ember van ott a „színes pokolban”, akik ezzel előszeretettel szeretnek visszaélni. Nem tartasz-e attól, egyszer elérkezik az a pillanat, hogy mint rendezőasszisztens kapsz egy olyan rendezőt, aki − finoman szólva − nincs a helyzet magaslatán és mégis szolgálnod kell?

− Igen, sokak azt gondolják, hogy ez álszerénység. Előfordulhat, hogy találkozom felkészületlen rendezővel. De az is biztos, hogy egy jó asszisztens is gondol valamit az adott előadásról. Nekem eddig szerencsém volt a rendezőkkel. Nem zárom ki, hogy lesz olyan, akivel nem találom meg a közös hangot. De eddig valahogyan elfogadták a rendezők, hogy az ember több mint asszisztens. Hozzászólhat a darab kivitelezéséhez, egy bizonyos határig persze, de ezt a határt nekem kell megéreznem. Azért mégis csak a rendező koncepcióját kell képviselnem, de ha egy jó olvasópróbán meggyőznek, ez nem nehéz. A jó asszisztens nem társalkodó, de vitapartnerévé tud válni a rendezőnek, előrevinni őt az alkotásban, az anyagról való gondolkodásban, a dramaturg mellett. Volt szerencsém a „nagy öregek” közül együtt dolgozni Sándor Jánossal a Luxemburg grófjában; életem egyik legjobb színházi próbaidőszaka volt, mert ő megmutatta azt, hogy kell, vagy hogy kellett ezt csinálni akkor. Tőlem ez nem áll messze: nem feltétlenül kell nyelvben újat hozni, a modernitás nem feltétlenül formai fogalom, lélekben is lehet az ember fiatal, energikus és modern.

 − Kérlek, mondj a magánéletedről néhány szót!

− Erről nem szívesen beszélek. Nagyon sokan elmondják, talán már közhely, hogy a színházi világ sokszor a magánélet rovására megy. Annyi energiámba kerül, hogy az alkotófolyamatban részt vegyek, hogy gyakorlatilag másra semmi időm, erőm sincs.

− Szívből kívánom azért, hogy legyen családod előbb-utóbb. Most pedig vissza a jelenbe: a rövidtávú perspektívákkal zárnánk – bár a „nagy emberek” már alighanem tervezik a jövő évadot − az évad hátralévő részében mik várnak még rád?

− Sokat kivett belőlem ez a Kacsóh Pongrác – Petőfi – Bakonyi – Heltai: János vitéz, de ez januárban kifutott. Február elején-közepén kezdek próbálni új produkciót: ez pedig a Tarelkin halála című tragikomédia lesz, amit azért várok nagyon, mert egy külföldi rendező, a szerb Rale Milenković rendezi, aki a déli régióban egy nagyon neves színházi ember. Ennek a darabnak a bemutatója április 6-án lesz, ekkor visszatér a próza a Nagyszínházba. Emellett részt vettem még szegedi összekötőként egy nagyon érdekes vállalkozásban, melyhez hasonlóak létrehozása nagyon fontos lenne a vidéki operajátszás szempontjából: A sevillai borbély című vígoperát mutattuk be novemberben, ez egy több székhelyű koprodukció volt, ennek voltam én a szegedi asszisztense.

− Köszönöm neked a beszélgetést, és további sok sikert kívánok, színészi és rendezői pályádon egyaránt!

Megjelent a folyóirat 2018. májusi számában

Jegyzetek

[1] Galkó Bence (1952-2017) színművész, 1982-88 között és 1992-től haláláig a Szegedi Nemzeti Színház művésze

[2] Tegzes Miklós (1923-2011) előadóművész, kántor, közgazdász, író, 1987-2010 között a Bálint Sándor Művelődési Ház irodalmi műsorainak állandó főszereplője.

[3] Baka István (1948-1995) József Attila-díjas költő 2018-ben töltötte volna be életének 70. évét.

[4] Varga Norbert színész, a Szegedi Egyetemi Színház vezetője 2010 óta.

[5] Bárdi Sándor (1943-2009) énekművész, főiskolai docens, rendező, 1988-1999 között a Juhász Gyula Tanárképző Főiskola Ének–zene Tanszékének vezetője, a Szegedi Kisopera egykori alapítója és vezetője

[6] A Régi idők focija 1973-ban készült magyar filmszatíra, amely Mándy Iván: A pálya szélén című műve nyomán készült. A film szállóigévé vált mondata: Kell egy csapat! Rendező: Sándor Pál.

[7] Pintér Béla: A démon gyermekei. A Szegedi Egyetemi Színház előadása a Szegedi Pinceszínházban. Rendezte: Varga Norbert.