Bene Zoltán: „A nálunk szerzett diplomának komoly értéke van a munkaerőpiacon”

Beszélgetés Döbör Andrással, az SZTE JGYPK dékánjával

Klebelsberg Kuno kultuszminiszternek köszönhetően 1928-ban került városunkba a polgári iskolai tanárképzés. Az esemény szervesen illeszkedett a miniszter nagyszabású kultúrpolitikai koncepciójába, amelynek köszönhetően az 1920-as években Szeged diákvárossá és a régió szellemi központjává vált. – A 90 éves évforduló apropóján Dr. Döbör András sajtótörténésszel, főiskolai docenssel a Szegedi Tudományegyetem Juhász Gyula Pedagógusképző Karának dékánjával beszélgettünk.

− Egész felnőtt életed a főiskolához kötődik: itt tanultál, itt kezdtél dolgozni, s akkor lettél dékán, amikor az intézmény egy ilyen impozáns évfordulót ünnepelhet: 90 esztendeje él együtt a várossal….

− 2017 nyarán neveztek ki a JGYPK dékánjává, de már a pályázati programomban is szerepelt az, hogy 2018-ban karunk a jogelőd Szegedre helyezésének 90 éves évfordulóját ünnepli, egyébként pedig az alapításának a 145. évfordulója van, hiszen 1873-ban alapították jogelőd intézményeit, vagyis akkor, amikor maga a polgári iskolai tanító, később tanárképzés elindult Magyarországon. A korabeli források, dokumentumok tükrében egyértelmű, hogy az intézmény Szegedre helyezésének célja a szegedi felsőoktatás megerősítése volt, hiszen karunk jogelődje, az Állami Polgári Iskolai Tanárképző Főiskola kizárólagosan, egyedüli intézményként, országos beiskolázási hatáskörrel képezte a tanárokat a polgári iskolákba, a korszakra jellemző iskolatípusba. Úgy vélem, és ezt a pályázatomban is leírtam, hogy a JGYPK-t mindmáig meghatározza ez a kezdeti időszak, amikor egyedüli intézményként, országos beiskolázású hatáskörben, magas színvonalú elméleti képzést nyújtva képezte a tanárokat, s ami igen fontos momentum: már akkor is – Klebelsberg Kuno szándékának megfelelően – az egyetemmel kooperálva. Ezt támasztja alá az is, hogy a hallgatók számára kötelezővé tették az áthallgatást. Emellett egy erőteljes gyakorlati képzés zajlott: szintén most ünnepli 90 éves jubileumát a gyakorlat megszerzésének biztosítására életre hívott Juhász Gyula Gyakorló Általános Iskola. Ott is magas színvonalú munka folyt mindig is. Kezdetektől fogva hangsúlyt fektetett az elméleti alapokra, amire jó példa a Cselekvés iskolája című folyóirat, amely a gyakorlati képzés szolgálatába állt a tanárképzés vonatkozásában. Mindezek alapján én azt gondolom, hogy egy nagyon komoly pedagógiai érték, értékrend és hagyomány jött létre ebben az intézményben, amely a későbbiek során, 1945 után, ahogy a polgári iskolák megszűntek, pedagógiai főiskolává, majd tanárképző főiskolává alakult, 1973-ban pedig felvette Juhász Gyula nevét. Az intézmény nagyon sok átalakuláson ment keresztül, ám a kezdeti, klebelsbergi értékeket mindig vitte tovább. Ha szlogenszerűen kellene megfogalmaznom, azt mondanám, hogy mindig hallgató- és gyakorlatközpontú tanárképzés folyt ezek között a falak között, magas szintű tudományos eredmények alkalmazásával. Ezért volt jó már a kezdeti időszakban az egyetemmel való kooperáció.

− Ez a kooperáció idővel egészen a fúzióig vezetett…

− Igen, az egy külön történet, hogy ez a folyamat miként vezetett oda, hogy ma a Szegedi Tudományegyetem egyik kara vagyunk. Ám ettől függetlenül gyakorlatilag mindegyik történelmi korban volt valamilyen együttműködés, valamiféle kapcsolat az egyetemmel, hol szorosabb, hol lazább. Kezdetben például kifejezetten szoros. Tudjuk a forrásokból, hogy Klebelsberg nem titkolt szándéka volt a Kolozsvárról Szegedre telepített egyetem megerősítése a főiskola idehelyezésével. Az egyetemnek abban az időszakban nagyon kevés hallgatója volt, így az, hogy a Tanárképző Főiskola megjelent a maga hallgatóival, akik áthallgatókká váltak, ez az egyetemi órákra járó diákok létszámának a felduzzasztását eredményezte. Elmondható tehát, hogy a karunk jogelődjének Szegedre helyezésével Klebelsberg hozzájárult ahhoz, hogy Szeged egyetemi várossá épüljön. E történet máig ható üzenete pedig − véleményem szerint − az, hogy a kezdetben kialakult értékek, mint példának okáért a hallgató- és gyakorlatközpontú pedagógusképzés, a mai napig meghatározó alapját jelentik a képzéseinknek. Dékáni programomban is kifejeztem azt a szándékot, hogy ez továbbra is döntő fontossággal bírjon. Természetesen haladni kell a korral, alkalmazni kell az újabb és újabb pedagógiai eredményeket, amilyen, teszem azt, a digitális alkalmazások használata, az IT-technológiák oktatásban történő alkalmazása, követni kell az aktuális neveléstudományi irányzatokat, az új kutatásokat be kell csatornázni a képzésbe, de mindezen túl a mi képzéseinknek mindig jellemzője kell, hogy maradjon az említett gyakorlatorientáltság, amely a kar pedagógiai hagyományaiból eredeztethető.

− Mindabból, amit elmondtál, kiviláglik, hogy a főiskola és az egyetem kezdettől fogva, koncepciózusan erősítették és azóta is erősítik egymást, az együttműködés lényeges és hasznos mind a két fél számára. De mi a helyzet a várossal? Hogyan fogadta Szeged a főiskolát?

− A Tanárképző Főiskola mindig is meghatározó tényezője volt a szegedi felsőoktatásnak, illetve országos szinten is megkerülhetetlennek számított és számít. Akármelyik korszakot nézzük, akár a kezdeti időket, amelyben egyedülálló intézmény volt, akár egy későbbi korszakot, amikor a szocialista rendszerben négy tanárképző működött az országban, regionális szinten akkor is nagy horderejű intézmény volt. De természetesen nem csak ez a szakmai szempont a lényeg. Utóvégre Klebelsberg a már említett intézkedésével Szegedet kinyitotta az ország felé, hiszen nagyon sok fiatalt hozott a városba. Az egyetem Szegedre kerülésekor Kolozsvárról jöttek át hallgatók és oktatók, akik hozták magukkal a saját hagyományaikat. Én úgy látom, amennyire az egyetem történetét ismerem, noha abban kevésbé vagyok jártas, mint a kar történetében, Erdélyből egy református tradíció érkezett. És ez a Horthy-korszakban még meghatározó volt. Tehát reformátusok jöttek át egy katolikus városba, s a kezdeti időszakban ebből voltak is problémák. Az, hogy az egyetem kezdetben nehezen tudott beilleszkedni a város életébe, abban szerepe lehetett a vallási különbségekből fakadó szemléleti eltéréseknek is. Emiatt történt az, hogy − mint tudjuk − a bölcsészkaron a ’30-as években párhuzamos tanszékeket hoztak létre: például a pedagógia és a pszichológia területén egy református és egy katolikus beállítottságú tanszék működött egymás mellett, a megfelelő vallású professzorokkal. A szemléletmódok különbözősége ugyanakkor az egyetem és a mi intézményünk viszonya szempontjából is érdekes helyzetet teremtett, ugyanis Klebelsberg 1928-tól a budapesti Angolkisasszonyok intézetének kivételével megszüntette a katolikus polgári iskolai tanárképzést, így nagy számú apáca, és szerzetesek is jártak a tanárképzőbe. A magam részéről úgy vélem, Klebelsberg részben ezért is támogatta, hogy az áthallgatás megvalósuljon, illetve ezek a párhuzamos tanszékek létrejöjjenek. Ezekről is lehet érdekes tanulmányokat olvasni… Tehát úgy gondolom, a vallási kérdéseknek is szerepe lehetett abban, hogy az egyetem egy ideig némiképp idegen testként volt jelen a városban. A másik ok pedig az volt, hogy a Kolozsvárról érkezettek kezdetben ideiglenesnek érezhették a helyzetüket, annak ellenére, hogy nagyon komoly fejlesztések indultak el Szegeden Klebelsbergnek köszönhetően. Mint tudjuk, 1940 után részben vissza is helyezték az egyetemet Kolozsvárra, jóllehet azért maradt belőle Szegeden is. A II. világháború végén aztán, amikor Erdélyt újra elcsatolták, megint itt rendezkedett be. Ezzel szemben a főiskola könnyebben beilleszkedett a helyi viszonyokba. A vallási kérdések például, ahogyan már utaltam rá, a főiskola esetében nem játszottak különösebb szerepet. Noha az Állami Polgári Iskolai Tanárképző Főiskola Szegedre kerülését komoly viták előzték meg, miután azonban idekerült, gyorsan világossá vált, hogy ezentúl itt fogják képezni az ország számára a tanárokat. Ez biztosan gyorsította az integrációt, Szeged gyorsan befogadta ezt a bizonyos értelemben kuriózumnak számító intézményt. A későbbi korokban aztán az egyetemmel párhuzamosan minden komolyabb társadalmi eseménynél megjelentek a főiskolások is, gondoljunk csak az ’56-os forradalomban és a MEFESZ-ben való szerepvállalásukra. Az egyetemisták mellett mindig ott voltak a főiskolások. Úgy gondolom, a főiskola szerves részévé vált Szeged társadalmi életének.

− Mindenütt ott voltak a főiskolások, ahogy említetted. Közel két évtizeddel ezelőtt pedig elérkezett az az idő is, amikor − legalábbis szervezeti szempontból – megszűntek a különbségek, s a főiskola immár egyetemi karként, nem kívülről támogatja, de belülről erősíti az egyetemet…

− Az egész 90 éves folyamat, amelyet négy nagy korszakra bonthatunk: 1928-tól a kommunista hatalomátvételig tartóra, onnan a rendszerváltozásig terjedőre, az 1990-től a bolognai átalakításig tartóra és az azóta eltelt időszakra, szóval az egész 90 éves folyamat arról szól, hogy a polgári iskolai tanárképzés, majd az úgynevezett általános iskolai tanárképzés idején − ami a föntebb említett második korszakot jelenti −, mindig volt valamilyen arányú együttműködés a főiskola és az egyetem között. Az integrációt, ami 1999/2000-ben történt, és amelynek során főiskolai karként az egyetem részévé váltunk, felfoghatjuk úgy is, mint egy folyamat végét. Bár akkor nagyon sok vita folyt az önálló intézményiség feladása kapcsán, azért az egyesülésből nagyon sokat profitált is a kar, hiszen egy nagy egyetem részeként jobban tudott fejlődni és élni tudott és tud azokkal az előnyökkel, amelyekkel ez a pozíció járt és jár. Én úgy vélem, az integráció, az egyesülés nem volt probléma, sokkal inkább az azt követő 2006-os bolognai folyamat. Hiszen a főiskolai kar az egyesülés utáni években, ugyan az SZTE részeként, de ugyanúgy folytathatta az általános iskolai tanárképzést, mint tette addig is. Úgy zajlott minden, ahogyan a korábbi évtizedekben: a Bölcsészettudományi és a Természettudományi Kar, ahogyan jogelődjeik is, képezték a középiskolai tanárokat, a Juhász Gyuláról pedig kikerültek az általános iskolai tanárok. Ezt a rendszert a bolognai folyamat bolygatta meg. A veszteségeink ezen a ponton jelentkeztek: a kétszintű tanárképzés megszűnt, helyette elindult a BA és MA szintű képzési rendszer, amely nem képzett külön általános-, illetve középiskolai tanárokat. Itt ütött vissza az, hogy immár az SZTE kara voltunk, és az egyetem – nagyon komoly belső viták mentén, de – úgy döntött, hogy a tanárképzést megosztja a három érintett és az imént említett kar között. A képzés pedagógiai részét pedig egy egységes program, illetve modul mentén kellett megvalósítani, a bolognai folyamat kívánalmainak megfelelően. A kar ezzel komoly veszteségeket szenvedett, hiszen párhuzamosságok léptek fel, főleg a bölcsész és a természettudományos szakok vonatkozásában. Az egyetem vezetői úgy döntöttek, hogy ha például magyar tanszék van a BTK-n, akkor nem kell, hogy a Tanárképző Főiskolai Karon is legyen… Több olyan tanszék megszűnt, amely évtizedeken át az általános iskolai tanárok képzésére állt rá. Ez roppantotta meg a Kar hagyományos szerkezetét. A bölcsész- és természettudományi tanárszakok képzése elkerült a Juhász Gyuláról, de ezt nem követték olyan intézkedések, amelyek az oktatók, illetve a tanszékek integrációját is megvalósították volna. Annyi történt, hogy a karunkról néhány oktató átment a BTK-ra és a TTK-ra, de a többség maradt, és más képzésekben kellett megpróbálniuk a tudásukat hasznosítani. Ez nagy törés volt, és szerintem a tanárképzés mai válsága is visszavezethető a bolognai folyamatot követő átalakításokra. Naponta olvashatunk cikkeket a sajtóban a rendszerből hiányzó, több ezer tanárról. Ez is mutatja, hogy nem volt bölcs ez az átalakítás.

− Ezért is próbálkoztak azóta többször is a bolognai folyamat korrekciójával. Ezek a kísérletek miként hatottak, miként hatnak a Karra?

− 2012/13-ban, amikor legutóbb hozzányúltak, akkor a bolognai rendszert a tanárképzés területén visszabontották. Most az osztatlan tanárképzésnek nevezett formában folyik a képzés, vagyis a számunkra leginkább lényegi részt nem módosították. Az első három évben jelenleg is gyakorlatilag egy közös képzés zajlik, és a harmadik év után nyilatkozik a hallgató arról, hogy ő általános vagy középiskolai tanár szeretne lenni, majd ennek függvényében még egy vagy két évet tanul, plusz letölti a gyakorlati évet. Vagyis nem a kezdetektől folyik elkülönülten a tanárképzés. Az eredmények arról árulkodnak, hogy ez még mindig nem működik tökéletesen. A Szegedi Tudományegyetem nagy hallgatói létszámvesztésében is nagyon komolyan benne van a tanárképzés válsága. A 2018-as felvételi eljárásban összesen 300 hallgatót vett fel az SZTE három kara különböző tanárszakokra, míg a Juhász Gyulának 2000-3000 fős tanár-hallgatói létszáma volt még 10 évvel ezelőtt is! Elmondhatjuk, hogy töredékére esett vissza a tanárképzésben résztvevő hallgatók száma Szegeden, és ez mindenképpen azt mutatja, hogy az a kísérletezés, ami az elmúlt időszakban zajlott a tanárképzés területén, az rendkívül és veszélyesen visszavetette a képzést. És természetes, hogy elvezetett ahhoz a tanárhiányhoz, amely tapasztalható már a mi régiónkban is.

− A tanárképzés reformjai miatt a főiskolai karnak, ha életben akart maradni, új képzési portfóliót kellett kialakítania…

− Igen, ez így igaz. A JGYPK-nak 2006-ban, amikor az imént kielemzett bolognai döntés életbe lépett, új irányokat kellett keresnie, hiszen a korábbi tanárképzési kapacitásának döntő részét elveszítette. Megmaradtak az úgynevezett készségtárgyakhoz kapcsolódó képzések: zene-, rajz-művészettörténet tanári, nemzetiségi nyelvtanári, valamint a testnevelés, technika, természetismeret területekhez kapcsolódó tanári képzések. A kar vezetése ekkor új irányokba indult. Az akkorra már meghonosított tanítóképzés mellett megkezdtük az óvodapedagógus és a gyógypedagógus-képzést. A Kar Tanárképző Főiskola Karról Pedagógusképző Karra való átnevezése is ebben az időszakban történt, hiszen az akkori dékán, Galambos Gábor meglátta, hogy új, a pedagógusképzés különböző területeire kiterjedő képzési portfóliót kell kidolgozni ahhoz, hogy fenn tudjunk maradni. Itt, a régióban korábban nem Szeged volt a központja a tanító- vagy az óvóképzésnek, viszont nagyon jó ötlet volt, hogy ha az SZTE ezeken a területeken képzéseket indít, akkor azok népszerűekké fognak válni, s ha jól csináljuk, sikerrel kecsegtethet. Így történt. És az említettek mellett mostanra jól felfutott a gyógypedagógus és a szociálpedagógia képzés is.

− Vannak-e fölméréseitek, visszajelzéseitek arról, hogy sikeres volt-e az új irányvonal? Magyarán: mit érnek a JGYPK-n megszerzett diplomák?

− A tavalyi statisztikák alapján a JGYPK hallgatói létszámából, amely körülbelül 2500 fő, mintegy 1000 fő tanító, óvodapedagógus, gyógypedagógus vagy szociálpedagógus hallgató. Ezen szakok népszerűségéhez hozzájárul, hogy a munkaerőpiaci igényük meglehetősen megalapozott, tanítókból és óvodapedagógusokból pedig kifejezetten hiány van. A diplomás hallgatók helyzetét a végzésük után három évvel vizsgáló, úgynevezett DPR-kutatások azt mutatják, hogy az ezen a négy szakon diplomát szerző hallgatók jellemzően két-három hónap alatt el tudnak helyezkedni, 88%-ban a végzettségükhöz kapcsolódó munkakörökben. A kutatás figyeli a jövedelmi viszonyokat is: mivel közalkalmazotti bértábla szerint fizetett munkákról van szó, az annak megfelelő fizetést kapják. Ezeknek a képzéseknek tehát biztató a jövője, a munkaerőpiaci beágyazottság is megvan. Nem véletlen, hogy többszörös a túljelentkezés, sokszor az első helyes jelentkezőket sem tudjuk mind felvenni, így azon vagyunk, hogy bővítsük a kapacitást. Ráadásul tanulmányok jelzik, hogy a következő években nyugdíjazási hullám várható, így sok pedagógus álláshelyet kell majd betölteni. Úgy gondolom tehát, hogy komoly növekedési lehetőségeink vannak a jövőben. A dékáni pályázatomban is leírtam, hogy ezeket a kapacitásokat ki kell használni. A bolognai döntés okozta sokkból föl kell épülni, és a Kar szervezeti struktúráját és humán erőforrásait a lehetőségek irányába kell fordítani. A tanárképzés területén megmaradt szakjaink, a testnevelő-, természetismeret-, technika-, ének-zene, rajz-vizuális kultúra tanári szakok egyébként ugyancsak népszerűek, ám a jövőben nem ezek jelentik majd a magas hallgatói létszámokat, hanem a pedagógusképzési portfóliónk.

− És mi a helyzet az úgynevezett felsőoktatási szakképzéssel, amely a bolognai folyamat eredményeképpen jelent meg a magyar felsőoktatásban?

− Igen, 2006-2007 környékén új irányként jelent meg a felsőfokú szakképzés, amit ma már felsőoktatási szakképzésnek nevezünk. A kezdeti időkben nagyon nagy felfutás jellemezte ezt a formát, és a 2006-os veszteségeket is itt igyekezett pótolni a Kar. Ahogyan a bolognai rendszer minden eleme, úgy ez is többször szorult reformra a bevezetése óta, s a terület újraszabályozásának és racionalizálásának köszönhetően most hat felsőoktatási szakképzésben elvégezhető szakunk van. Elsősorban asszisztenseket képezünk, például az informatika vagy a kommunikáció területén. Ezeken a szakokon is mintegy 300-400 hallgató van bent, akiknek szintén jók az elhelyezkedési esélyeik. Az informatikát nem kell magyaráznom, ott sokszor már a szakmai gyakorlat alatt felveszik őket a cégek, de a többi szakról kikerülők is – például a televíziós műsorkészítők – a terület mutatóinak megfelelően találnak munkát.

− Összességében akkor kijelenthetjük, hogy a JGYPK-n szerzett diploma értékes, jók az esélyek arra, hogy aki itt végzett, el tud helyezkedni?

− Ellentétben a ’90-es évekkel, amikor mindenki a pedagógusok túlképzéséről beszélt, és sokan nem a tanári pályán helyezkedtek el, mostanra ez a tendencia megfordulni látszik, és tényleg a munkaerőpiacra képezzük a hallgatókat. A diplomás-kutatások további érdekessége, hogy már kimutatható a külföldre távozó hallgatóink aránya is. A legfrissebb adatok szerint a végzettjeink 8-9%-a regisztráltan külföldi munkavállalóként dolgozik, és van egy újabb 7-8%, akikről nem tudható pontosan, hogy hol dolgoznak, de róluk is azt mondják, hogy egy részük külföldön van, csak nem bejelentett módon. Tehát azt lehet mondani, hogy a hallgatóink 10-12%-a külföldön helyezkedik el. Így gyakorlatilag azt lehet mondani, hogy minden hallgatónk vagy külföldön, vagy Magyarországon nagyon rövid időn belül el tud helyezkedni. Vagyis igen, azt gondolom, kimondhatjuk, hogy a nálunk szerzett diplomának komoly értéke van a munkaerőpiacon.

− Mindazok tükrében, amiket elmondtál, a Kar erőssége továbbra is a pedagógusképzés, és a jövőt is elsősorban ebben látod…

− Azért a pedagógusképzés kapacitásának fejlesztésén túl szeretnénk új szakokat is alapítani. A jelenlegi kari vezetésnek az a célja, hogy a meglévő humánerőforrást egyrészt ezekbe az új irányokba próbálja átfordítani, illetve olyan szakokat indítson, ahol ki tudjuk használni a kollégák szaktudását. Dolgozunk a csecsemő- és kisgyermekgondozó képzésen, és most indul először a közösségfejlesztő képzésünk, amely a régen művelődésszervezőnek, majd andragógiának keresztelt szak egy újabb evolúciós állomása. Ebbe integrálódtak be a kulturális közösségszervező és ifjúságsegítő szakterületek, hiszen a fiatalokkal iskolarendszeren kívül foglalkozó szakembereket is képzünk. Az egyik célkitűzésünk tehát az, hogy a csecsemőkortól a fiatal felnőttkorig valamennyi életszakaszhoz oda tudjuk állítani a megfelelő szakembereket. A másik pedig az, hogy mesterszakokat is tudjunk indítani, ami a tudományos portfóliónkat szélesíti. Most adtuk be akkreditációra a közép-európai tanulmányok szakot, de nagyon népszerű lett a kulturális mediáció mesterképzés is. Tehát mind horizontálisan, mind vertikálisan igyekszünk fejlődni.

− Biztos vagyok benne, hogy az igyekezetet siker koronázza majd! Köszönöm a beszélgetést!

Megjelent a folyóirat 2018. szeptemberi számában