Mód László: Érdekességek a szegedi szőlő- és bortermelés múltjából 13.

Szeged város szőlőhegyi szabályrendelete

Az alföldi szőlők igazgatásának kérdése az elmúlt évekig elkerülte a kutatás figyelmét, ami összefügghet azzal, hogy a nagytáj szőlő- és borkultúráját késeinek, illetve bizonyos időszakokban jelentéktelennek ítélték. A szőlőbirtokosok Szeged környékén is, mint más szőlő- és bortermelő térségeken bizonyos termelési célok érdekében társulásokat hoztak létre. Tevékenységük egységesítését szolgálta az 1880-as évek közepén kidolgozott helyi szabályrendelet, melynek elemzésére tesz kísérletet sorozatunk ezen száma.

Az alföldi szőlők igazgatásának kérdése az elmúlt évekig elkerülte a kutatás figyelmét, ami összefügghet azzal, hogy a térség szőlő- és borkultúráját késeinek, illetve bizonyos időszakokban jelentéktelennek ítélték. A 18. század végéig nincs tudomásunk a dunántúli hegyközségekhez hasonló autonóm szervezetek létezéséről, valamint földesúri rendtartásokról sem. Égető Melinda szerint ez nem tekinthető meglepőnek, mivel az Alföld nagy része a hódoltsághoz tartozott, éppen ezért nehézségekbe ütközött volna a szőlőültetvények vonatkozásában a rendtartások kibocsájtása. A szőlőkkel összefüggő mindenfajta jogi ügylet kizárólag a főbíró elnökletével ülésező mezővárosi tanács elé tartozott, amely nyilvántartotta a birtokok öröklés, adásvétel vagy zálogosítás útján történő átruházását. A magisztrátusok a jogszolgáltatással szorosan összefonódva tartották fenn maguknak az igazgatási funkciókat is. A szőlőhegyek felügyeletét egy vagy több személy látta el, akiket a források hegybírónak vagy szőlőbírónak neveztek. Ők ellenőrizték azt, hogy a gazdák tiszteletben tartják-e a szabályokat, amelyeknek a megerősítésére vagy módosítására időnként javaslatot tettek. Nemcsak az árkok, a kapuk és az utak állapotára ügyeltek, hanem figyelemmel kísérték a termés érettségi állapotát is. Az Alföldön a szőlősgazdák sokáig nem alkottak semmiféle szervezetet vagy testületet. A szőlőhegyek rendjét a 18. század végéig nem foglalták önálló, írott szabályzatokba, hanem azok szerves részét képezték a mezővárosok életét szabályozó statútumok összességének.[1] Az 1840. évi mezőrendőrségi törvény hatályba lépése után helyenként (pl: Nagykőrös, Kecskemét) nekiláttak külön hegyrendőri szabályzat megfogalmazásának. Kivételesnek tűnik Kiskunhalas esete, ahol a tanács már 1803 tavaszán elhatározta azt, hogy a szőlők „jobb securitásba hozása” érdekében „regulációt” fognak készíteni.[2]

Szegeden a 18. század második felétől adatolható a szőlőbirtokosokat tömörítő gazdasági társulások működése, amelyeket tagjaik bizonyos termelési célok érdekében hoztak létre és működtettek. A birtokos közösségek elsősorban a termés védelmét igyekeztek megszervezni, azaz szőlőcsőszt alkalmaztak, akinek a bérét és lakhelyét biztosították. A gazdaságok mindezt a szőlőbirtokosokra, az általuk művelt terület nagysága szerint kivetett pénzösszegből próbálták fedezni.[3]

Az 1880-as évek közepén Szeged város elöljárósága kísérletet tett arra, hogy egységesen szabályozza a határában elterülő szőlővel beültetett térségek igazgatási rendjét. 1884 őszén Vass Károly a közigazgatási bizottság ülésén indítványt tett egy hegyrendőri szabályzat megalkotására, amelyet a jelenlévők elfogadtak, így az ügy november 1-jén a tanács elé kerülhetett.[4] Ezt követően a város hivatalos levélben szőlő- és bortermelő településeket keresett meg, de csak Aradról és Versecről érkezett visszajelzés. Az illetékesek azt a tájékoztatást adták, hogy egyik településen sincs ilyen jellegű szabályozás. Később Eger és Pécs is rendelkezésre bocsájtotta szabályrendeletét, ám ezek régiek voltak, illetve nem feleltek meg a szegedi viszonyoknak.[5] 1885. június 24-én egy háromtagú bizottság foglalkozott behatóan a témával, melynek tagjai megállapodtak abban, hogy a kidolgozandó szabályzat két pontra terjedjen ki.[6] Az egyik a szőlőhegyi gazdaságokba történő kötelező belépésre, a másik pedig a szüreti időpontok meghatározására vonatkozzon. A tervezetet végül Pataky János állította össze, aki a szervezetek hatáskörét feltehetőleg kibővítette.

A minden bizonnyal más települések példáját is alapul vevő szabályzat több szempontból is előrelépést jelentett, hiszen a korábban, az egész Alföldön széleskörben elterjedt út[7] területmértéket próbálta megfeleltetni a négyzetméternek, illetve a négyszögölnek. Kimondta azt, hogy 100 út kiterjedésű szőlő, amennyiben minden út 50 tőkét tartalmaz, 800 négyszögöllel vagy 2877 négyzetméterrel tekinthető egyenlőnek. Előírta továbbá a szőlőőrzés megszervezését illetve a hozzá kapcsolódó kiadások kivetését felvállaló társulások, ún. gazdaságok megalakítását, amelyekbe a szőlőültetvényekben épülettel nem rendelkező, szőlőkapást nem alkalmazó szőlőbirtokosoknak kellett belépniük. Az alkalmazottak (kapások, cselédek) cselédkönyvet voltak kötelesek váltani. Amennyiben megfeledkeztek erről, akkor a hatályos törvények értelmében büntetésben részesültek.

Fontos kérdésnek minősült a szüret kezdetének kijelölése, amelyet végérvényesen a gazdasági szakbizottság véleményének meghallgatását követően a városi tanács határozott meg, s hirdetett ki nyolc nappal a termés betakarítását megelőzően. Amennyiben a szőlő minősége romlásnak indult, akkor az időpontot módosítani lehetett. Ezt a város vezetősége a szedés megkezdését megelőzően három nappal hirdette ki. Aki a kijelöltnél hamarabb látott munkához, azt bírság fizetésére kötelezték. Amennyiben nem hagyott fel a szüreteléssel, akkor lehetőség nyílt a leszedett szőlő vagy a kipréselt must elkobzására. A társulásoknak közgyűléseik időpontjáról értesíteniük kellett a hatóságokat, amelyeknek jogukban állt képviseltetni magukat az összejöveteleken. A gazdaságok vezetőinek kötelességük volt az alkalmakról készített jegyzőkönyveket bemutatni a rendőrségen. A szőlőhegyi szabályzat részletesen foglalkozott a csőszök választásával[8] is, akiknek az 1840. évi 9. törvénycikkely értelmében esküt kellett tenniük. Csak és kizárólag megbízható és feddhetetlen személyek közül kerülhettek ki, akik ellen a rendőrhatóságok nem emeltek semmiféle kifogást. Indokolt esetben a rendőrség, illetve a városi tanács a határidő lejártát megelőzően elbocsájthatta őket az állásukból. A gazdaságokat a hatóságoknál az ún. öreggazda képviselte, akinek bizonyos növényvédelmi teendők (hernyók irtása) elvégzésében is fontos szerep jutott. A társulások ügyeiket önállóan intézhették, panasz esetén azonban a rendőrhatóságnak jogában állt ülést összehívni, ahol alkalom nyílt a felmerülő panaszok megvitatására. A szőlőhegyi szabályzat a fentiekben ismertetett kérdéseken kívül a parcellákat egymástól elválasztó mezsgyékre ültetendő fák jellegéről, helyéről, valamint a kerítésként használatos sövények karbantartásáról, kiterjedéséről is rendelkezett: „Nagyobb gyökerü vagy lombozatu fák a szőllő határszélére nem, hanem csak a mezsgyétől számított három öl távolságra ültethetők, a szomszéd beleegyezése nélkül; fölmerülő panasz esetében az illető megbüntetésén túl az eltávolítás is elrendelhető.” A szabályzat az élő sövények esetén egy méter 30 centiméteres magasságot határozott meg, amit a szőlőbirtokosoknak be kellett tartaniuk.[9]

A háztartási és a jogügyi bizottságok által tárgyalt tervezetet a városi tanács beterjesztette a közgyűlés elé, ahol az 5. ponthoz a következő kiegészítés fogalmazódott meg: „Gazdasági ülésen a szőllő tulajdonosok birtokaik aránya szerint szavaznak; és pedig aként, hogy a 100 úttal vagy annál kevesebb szőllővel birók egy szavazattal birnak; száz úton felüli minden további 100 út egy szavazatra jogosit, úgy azonban, hogy senki 5 szavazatnál többet nem gyakorolhat.” A képviselők végül kisebb módosításokkal elfogadták a szabályzatot, Vass Pál főjegyző pedig helybenhagyás és megerősítés végett a belügyminisztériumba is felterjesztette azt.

Szeged város szőlőhegyi szabályrendeletének jelentősége elsősorban abban keresendő, hogy egységesen próbálta meghatározni a szőlővel betelepített határrészeken érvényben lévő igazgatási rendet. A korábbi kutatások számos gazdatársulás működését elemezték, ám ez a momentum új megvilágításba helyezi a kutatás által eddig feltárt eredményeket. 

Megjelent a folyóirat 2018. szeptemberi számában

Jegyzetek

[1] Kivételt képez ez alól Hódmezővásárhely, ahol a Károlyiak kibocsájtottak a helybeli szőlőhegyeket szabályozó rendeletet. Lásd: Mód László: A filoxéra elleni védekezés Hódmezővásárhelyen a 19–20. század fordulóján. In: A Hódmezővásárhelyi Szeremlei Társaság Évkönyve, Hódmezővásárhely,  2009. 45–51. o.

[2] Égető Melinda: Az alföldi paraszti szőlőművelés és borkészítés története a középkortól a múlt század közepéig. Akadémiai Kiadó, Budapest, 1993. 125–136. o.

[3] Lásd részletesen: Huszka Lajos: Szatymazi szőlőhegyek. Csongrád Megyei Könyvtári Füzetek 4. Somogyi-könyvtár, Szeged., 1975.; Mód László–Simon András: „A Becsűletes Gazdaság egybe gyűlt…” Adatok a Szeged–szatymazi szőlőhegyi gazdaközösségek működéséhez. SZTE Néprajzi és Kulturális Antropológiai Tanszék, Szeged, 2010.

[4] Szegedi Híradó 1884. november 1. 3. o.

[5] Szegedi Napló 1885. január 29. 2. o.

[6] Szegedi Napló 1885. június 25. 2. o.

[7] Az Alföld nagy részén a szőlőültetvény egy-egy sorának elnevezéseként terjedt el. Mivel különböző nagyságúak voltak, ezért a szőlők területét a 19. sz. elejéig a szőlőutak számával határozták meg. Égető Melinda: Szőlőföld mértékegységei. In: Ortutay Gyula (főszerk.): Magyar Néprajzi Lexikon 5. Akadémiai Kiadó, Budapest, 1982. 88–89. o.

[8] Szőlőpásztornak többnyire idősebb, vagyontalan, házatlan, földnélküli ember szegődött el. Az éves csőszbér és a szolgálat mellett vállalható egyéb mezőgazdasági munkákból adódó jövedelem elegendő lehetett a csősz és családja szerény megélhetésére, fedelet pedig a csőszházban való lakás biztosított számára.

[9] Szegedi Híradó 1886. június 13. 3. o.