Tóth Marcell: Tarján tanúi – a külvárosi paradicsomtól a panelmennyországig

Hat tanú. Hat ember, aki elmesélte az ő nézőpontjából, a kisiskolás gyermek, a tinédzser, a felnőtt szemszögéből, milyen volt, milyen ma Tarján. Hárman maradtak, hárman elköltöztek. A régi családi ház helyén évtizedek óta tízemeletes tömb áll, a játszótéri pajtások felnőttek, a szomszédok kicserélődtek. Az emlékek azonban kitörölhetetlenek.

(A megszólalások egyes szám első személyben íródtak, azonban csak részben szöveghűek. Az eredetileg interjú formájában felvett beszélgetések az újságírói szerkesztés, rövidítés, sorrendváltoztatás, egységesítés nyomait magukon viselik.)

Pataki Ferenc (A régi Tarján, Zöldfa utca)

„Nagyon szép emlékeim vannak a régi Tarjánról. A Zöldfa utca 10. szám alatt vettek édesanyámék egy félházat 1956 nyarán, ott laktak 1969 novemberéig. Ismertem Tarjánt előtte is, télen a töltésoldalba jártunk ki szánkózni, nyáron pedig a gyümölcsösekben voltunk. Szép, gondozott kiskertjeik voltak a felsővárosi, belvárosi embereknek, köztük édesanyáméknak is. Emlékszem a virágzó cseresznyéinkre. Összejártunk a környékbeli gyerekekkel, krumpliszedés után együtt sütögettünk. Paradicsomi állapotok uralkodtak ott.

A Zöldfa utcába költözés után egy évvel Budapesten kezdtem el tanulni, de nyaranta hazajártam. Később két kisgyermekemmel és feleségemmel együtt visszatértünk, fél évet ott éltünk, amíg fel nem épült a művészház.

1969 telén már átköltöztették a régi lakókat az új lakótelepre, de a házak még megvoltak. Egy festőbarátommal felmentünk a töltésoldalba és lefotóztuk a régi házakat, az egykori házunkat. A felépült lakótelepet is szerettük, sokszor meglátogattuk édesanyámékat az Olajos utcában. Az öregek, a régi tarjániak éveken át még kiültek padra, és ott beszélgettek. Vitték tovább a magánházakból hozott szokásaikat. Egyetlen diófa még ma is áll a Víztorony tér melletti boltnál, azt meghagyták a kertekből. Fájó és furcsa, hogy az a világ megszűnt.”

Pataki Ferenc visszament a már kiürített régi tarjáni utcákba, lefotózta a környéket 1969 telén.  (Fotók: Pataki Ferenc)

Tolnay József (A Tarján lakótelepbe olvasztott régi Felsőváros Retek utcája; Tarján I. ütem, Olajos utca)

„1957-től kezdve tizenegy éven keresztül a Retek utcán éltünk egy nagy, négyszobás polgári házban. A legjobb épületek közé tartozott. A szomszédban mesteremberek, a kaput sem kellett soha zárni, összetartott az egész utca. Hatalmas dolognak számított, amikor a többi gyerekkel kiengedtek minket a Csillag térre játszani. Fantasztikus környék volt. Azonban mikor Tarján lakótelep bővítése céljából Felsővárosnak ezt a részét is szanálni kezdték, akkor a mi házunkat is kisajátították. Nevetséges árat fizettek érte. Más rosszabbul járt, mert a frissen felépített ingatlanját vették el.

Ekkor, 1968 decemberében kerültünk a mai Olajos utcába, a T109-es épületbe. Egész hónapban költözködtünk, a karácsonyi gyertyagyújtás azonban már az új helyen volt. Úgy tudom, mi voltunk a legelső lakók. Helyesebben a házmester, Király Vilmos költözött be a 110-es házba, és utána jöttünk mi. Ez a két ház készült el legelőször.

Két szobát kaptunk, nem járt több. Még a bútoraink sem fértek be az ajtón, a foteleket kötéllel húztuk fel az erkélyre. Járda nem volt, csak hatalmas sár. Rengeteget kellett javítani a házakat, kész katasztrófa volt. A normális világból kimentünk az ún. »modernbe«.”

Buzár Jánosné Katalin (Tarján I. ütem, Olajos utca)

„Beidéztek minket a lakáshivatalba, és ott mondták, hogy melyik lakások közül lehet az egyik a miénk. Három és fél évet vártunk erre a pillanatra. A III. és a IV. emelet közül választhattunk, de csak a zárószinten volt erkély, így azt fogadtuk el. Pont 1969. május 1-jén költöztünk.

Ekkor még csak betonút és járda volt, hiányzott a füves rész, a kert. A játszótér is a következő évre készült el, de így is élhető volt Tarján. Nagyon jó lakóközösség alakult ki, a felnőttek és a gyerekek is hasonló korosztályból kerültek ki. Megünnepeltük a lépcsőházban a születésnapokat, a férfiak fociztak a gyerekekkel hétvégente. Együtt szépítettük a környezetünket, fákat ültettünk, virágoskertet hoztunk létre – ez utóbbit most is gondozzuk, úgy tűnik, hogy ez a mindenkori nyugdíjasok feladata.

A szomszédos ház azonos lépcsőházában még mindig az eredetileg beköltözők élnek nyolc-kilenc lakásban, ott ez az erős kapocs megmaradt. Nálunk viszont sajnos már nincs olyan közösség a lépcsőházban, mint egykor, az emberek jönnek-mennek. Igaz, a régiek közül hárman maradtunk: egy hölgy a szomszédban, a férjem és én. A világ változik…”

Varga Margit (Tarján III. ütem, Piroska tér)

„1970 októberében költöztünk be a téglablokkos lakásunkba. A Csomitervnél dolgoztam, KISZ-tag voltam. Egy fél évvel korábban szóltak, hogy lehet lakást igényelni. Faluról felkerült lányként nem tudtam, hogy milyenekből választhatunk, ezért elmagyarázták, hogy a tanácsi lakásokat a rászorulók kapják, és van a szövetkezeti, meg az OTP-társasház. Mondták azt is, hogy a szövetkezetibe többet kell befizetni, de könnyebben kapok olyat, mint OTP-set. Nyár végén behívtak minket a KISZ-esek egy megbeszélésre a Dózsa György utcába, ahol kiderült, hogy kik költözhetnek új helyre. A családosokat előre értesítették, hogy megkapták a lakásukat, de én egyedülálló voltam, nem is számoltam ilyesmivel. A többiek mégis mondták, hogy jöjjek. Elmentem, és nagyon meglepődtem, mert azt olvastam a kiíráson: »Varga Margit lakást kapott, OTP társasház«.

Választhattunk lépcsőházat, emeletet, lakást. Én az ár miatt – az volt a legolcsóbb – a IV. emeletet választottam, azon belül pedig egy erkélyes, 55 négyzetméteres, kétszobás, nem szélső lakást. Letéptem a cetlit, és mondtam: »ezt kérem!«

64 ezer forint volt a beugró, nekem akkor azonban kezdő műszaki rajzolóként csak 4 ezer forint spórolt pénzem volt, így segítséget kértem a szüleimtől.  A többire – talán 560 ezer forintra – kétféle kamatozású hitelt vettünk fel.

A ’70-es években közel volt a barakk ABC, később mindent – a fodrásztól a húsboltig – elértünk a Csongor téren, a Víztorony térről pedig busszal bárhova eljutottam. Nagyon szeretem a városrészt most is, kizöldült a környék. Azóta is itt élek. Nem cserélném el.”

Bullás Mária (Tarján V. ütem, Budapesti körút)

„Nagyon nehéz körülmények között éltünk egy udvari lakásban, így beadtuk a lakáskérelmünket.

December 5-én, vagy 6-án volt a sorsolás a városházán. Csak annyit tudtunk, hogy mekkora lesz a lakás, de a konkrét ház és az emelet ott derült ki. A párommal megbeszéltük, hogy ő húz, és én kibírom szó nélkül, bármi is legyen az eredmény. Mégis, amikor minket szólítottak, én pattantam fel, és rohantam ki, majd megjegyeztem: jól kiválogatták. Három boríték volt, a második emeletet húztam, azt sem tudtam, hogy hova legyek az örömtől. Mások cserélgették a lakásokat utána – még nem volt meg a földhivatali bejegyzés –, de én tökéletesen elégedett voltam.

Karácsony előtt költöztünk be, sóval, kenyérrel és karácsonyfával. Csodálatos érzés volt a szinte üres nappaliban ülni a melegben: egyszerűen csak a boldogság töltött el minket. Akkoriban nem lehetett bútort kapni, így az összes bútorunkat egyetlen szobába tettük, ahogy sok más szomszédunk is. Azután a következő évben, hónapokban szépen lassan berendeztük a lakást.

Különböző közegből kerültek ki a beköltözők: a szegediek a város számtalan pontjáról érkeztek, valamint sok vidéki is ekkor jutott lakáshoz. Talán havi 480 forintot fizettünk törlesztőrészletként, de a rendszerváltás után lehetőséget kaptunk, hogy rendezzük a hiányzó összeget. Úgy voltunk vele, hogy még évtizedekig fizethetnénk, így inkább akkor kifizettük az ár maradék részét.”

Tóth-Szenesi Attila (Tarján VIII. ütem, Tarján széle)

„Tarján széle 1/A. Máig fájó emlék. Talán az első napon lehetett az iskolában. El kellett mondanunk a tanító néninek, hogy hol lakunk. »Tarján széle 1/A.« »Olyan nincs. Tarján széle utca!« Én kötöttem az ebet a karóhoz, nem utca, széle. A tanító néni azonban mégsem akarta ezt elhinni.

Előtte a Pulcz utca 7. szám alatt, nagyszüleimnél éltünk. Félszuterén udvari lakás, a folyosón közös WC, a ház pontosan olyan rossz állapotban volt akkor, mint most. Ötéves voltam, amikor szüleim lakást kaptak Tarjánban.

Tíz évig laktunk az új helyen. A tizenöt lakás felében értelmiségi családok éltek: hivatalnok, későbbi főorvos, és egy kutatóbiológus, aki háromévente cserélte az autóját, sárga Wartburgot sárga Wartburgra. Mi, lépcsőházi gyerekek összetartottunk, és nem szerettük azokat, akik a B-ben laktak. Öt-hatéves kortól le lehetett önállóan engedni a gyerekeket, nem ült ott a szülő a padon. Este fél nyolc-nyolc körül kiálltak az apukák az erkélyre: »Attila!«,  »Géza!« , »Jóska, gyere!«  Addig fociztunk, vagy a homokozóban az amerikai nagynénémtől 1978-ban kapott Matchboxokkal játszottunk. S voltak azok a dühöngők, ahol jó nagyokat lehetett esni. Valami furcsa anyaggal szórták fel. Egyszer felrúgott egy gyerek a „B” lépcsőházból, felszántottam a talajt az arcommal, rendkívül csúnyán nézett ki. Utána átment apám velem a szomszéd lépcsőházba, de a srác persze nem ismerte el a dolgot.

Néha még visszajárok Tarjánba, megmutatom a gyermekeimnek, hogy hol nőttem föl. A Tarján szélén sok a nyugdíjas, a Csillag tér mintha kicsit „szlömös” lenne. A játszótér sincs meg, a focipálya is átalakult. Ma zárják az ajtókat, kapucsengő van, a mi időnkben ilyesmi fel sem merült.”

(A kiemelt kép Tóth-Szenesi Attila felvétele.)

Megjelent a folyóirat 2018. októberi számában