Mód László: Érdekességek a szegedi szőlő- és bortermelés múltjából 15.

Állami borpince építése Szegeden

Az 1930-as évek második felében széleskörű akció keretei között Magyarországon borközraktárak vagy állami borpincék sora létesült, amelyek napjainkra szervesen hozzátartoznak egy-egy borvidék, egy-egy szőlő- és bortermelő település épített örökségéhez. Ezek az építmények hatalmas befogadóképességük, illetve tárolókapacitásuk miatt a szőlőfeldolgozás és a bortárolás központjaiként funkcionáltak, amelyek közül több – mint például a csongrádi napjainkban is működik, igaz megváltozott keretek között. Írásunk a szegedi állami borpince létrehozásának körülményeit próbálja rekonstruálni mindamellett, hogy a létesítménynek a szocialista szőlő- és borgazdálkodás rendszerében betöltött szerepét is igyekszik feltárni.

Magyarországon a borközraktárak létesítésének terve már az 1910-es évek elején felmerült. A témával foglalkozó írások kiemelték azt, hogy a borpincék több szempontból is hasznos szerepet tölthetnek be. Egyfelől a kisbirtokosok számára hordó, valamint pince hiányában tárolási lehetőséget biztosíthatnak, másfelől a borkereskedőket megkímélhetik a megfelelő minőségű tételek felkutatásával együtt járó időveszteségtől, illetve a megvásárolt tételeket egyenesen a vevőknek szállíthatják. [1] 1912. december 13-án a Délmagyarország arról számolt be, hogy az országban hét borközraktárat adtak át. 1914-ben az illetékes hatóságok kidolgozták az állami közpincék működésének hivatalos szabályzatát is.

Az első világháború után a hazai szőlő- és bortermelés válságos helyzetbe került, mivel a fogyasztóközönség jelentős része az elcsatolt területeken maradt, az utódállamok pedig más országokból igyekeztek kielégíteni szükségleteiket. A Szegedi Napló az 1936-os bőséges termésről és a fellépő tárolási problémákról ekképpen tudósított: „Óriási a hordóhiány és már 6 fillért is adnának literenkint a kölcsönhordóért, csak lenne. Ennek a soha nem tapasztalt hordóhiánynak azután az az egyik következménye, hogy a mustárak katasztrofálisan zuhantak. A szerdai napon 0.6 fillér volt a must ára cukorfokonként, ami azt jelenti, hogy például egy 20 fokos mustért (ez már jó minőség) mindössze 12 Fillért kap a termelő. Természetesen ilyen árak mellett a bortermelők alig találják meg a számításaikat, mégis kénytelenek potom pénzért elvesztegetni szőlőjüket, mert nincs edényük, amibe elszűrhetnék.”[2] A Borászati Lapok hasábjain a „MASZOBSZ” (Magyar Szőlősgazdák Országos Borértékesítő Szövetkezete) rendszert taglaló írás az 1930-as évek jellemzése kapcsán azt tartotta fontosnak kiemelni, hogy 1937-ben az előző évi bő termést követően ismét kedvező kilátások mutatkoztak, emiatt óriási borkészletek felhalmozódásától lehetett tartani: „…nyilvánvalóvá vált az, hogy Magyarországon az árlenyomás és áresésnek egyik legjobb okozója az, hogy a gazdáknak megközelí­tőleg sincs elég pincéjük ahhoz, hogy a normális termésüket is be tudják pincézni, még kevésbé azonban egy termési évben és főleg akkor, ha előző évről is nagyobb készleteket fog szüretkor áthozni, így már szüretkor feltétlenül egy nagyobb mennyiségű must kerül a piacra, ha van vevő, ha nincsen.”[3] Tulajdonképpen ez a krízishelyzet sarkallta a kormányzatot arra, hogy borközraktárak létesítésével próbálja meg orvosolni a problémákat, enyhíteni a borkereskedelmet sújtó válságot.

A Délmagyarország 1937. június 8-ai száma arról tudósított, hogy Szegedre is megérkezett a miniszteri leirat, melyben az illetékeseket értesítették a borpincék felépítésének tervéről. A cél ezzel kettős volt: a mustárak letörésére irányuló spekulációk megakadályozása, illetve a hordóhiány megoldása. A város polgármestere erre a célra a kisvasút átrakóállomása melletti térséget jelölte ki, más segítséget azonban nem ajánlott fel, mivel a belterületi ingatlan jelentős értéket képviselt. A Szegedi Napló 1937. június 11-én arról számolt be, hogy Zombory Bertalan miniszteri osztálytanácsos megtekintette a nagyállomás mellett kijelölt térséget. A földművelésügyi minisztérium a várostól a telken kívül azt kérte, hogy 10 000 pengővel járuljon hozzá az építési költségekhez, valamint gondoskodjon a borpince villanyvilágításáról és vízellátásáról.[4] Az építmény befogadóképességét eredetileg 5000 hektóliterre tervezték, ami a térség évi átlagos bortermésének csupán 3 százalékát tudta volna átvenni. Éppen ezért a város elöljárói azt próbálták kiharcolni, hogy az illetékesek növeljék a létesítmény tárolókapacitását. Június 23-án Katona István tanácsnok, polgármester helyettes a minisztériumban folytatott tárgyalásokat, ahol az illetékesek azt közölték vele, hogy egyelőre nincs mód a növelésre, később azonban lehetőség adódhat a pince 20 000 hektóliteresre történő bővítésére.[5]  Vitéz Shvoy Kálmán országgyűlési képviselő azonban sikeresen interveniált az illetékes államtitkárnál, így a létesítmény nagyobb mennyiségű bor befogadására vált alkalmassá. Marschall Ferenc államtitkár arról tájékoztatta a város vezetőit, hogy a borközraktár méretét 10 000 hektoliteresre növelik.[6] A Szegedi Napló 1937. július 20-án arról tudósított, hogy két építési vállalkozó közül Müller Antal 110 000 pengős árajánlatát fogadták el, a munka pedig kezdetét vette.[7] A tárolási kapacitás növekedése miatt a költségek is megemelkedtek, ami 50 000 pengő többletkiadást jelentett.[8] A létesítmény jövőbeli tevékenységéről a korabeli híradás a következőképpen számolt be: „A borközpincében elhelyezendő bor és must mennyiségeket éppen ugy fogják kezelni, mint például a gabonaközraktárakban elhelyezett gabonanemüeket: értékesitési megbizást is vállal a pince vezetősége, kölcsönt folyosit, egységesiti a különböző borfajtákat s általában véve egész müködése arra fog irányulni, hogy megkönnyitse a bortermelő gazdák helyzetét.”[9]  1939. február elsején dr. Pálfy József polgármester dr. Csonka Miklós gazdasági tanácsnok kíséretében megtekintette a borpincét, ahol ekkor mintegy 8700 hektoliter bort tároltak, mely a szakértők vizsgálatai szerint kiemelkedett magas cukortartalmával.[10] A borközraktárak működése számára a hatóságok egységes szabályzatot alkottak, a létesítményeket pedig a tárolóedényeken kívül különböző eszközökkel (pl.: 2-3 lóerős szivattyúmo­torok, borszűrő gépek, fejtőcsapok ászok- illetve transzporthordók­hoz, rajnai borkupák, tötikék,[11] fejtőkádak, kármentők, töltögető kannák, bormérő sajtárok, mustmérők, kóstoló poharak, üveglopók stb.) szerelték fel.

A második világháború után a létesítmény betagolódott a szocialista szőlő- és borgazdálkodás szervezeti keretei közé, hiszen a Dél-alföldi Pincegazdaság, illetve jogelődjeinek az egyik egységeként üzemelt, melyet egyes vagy Szövetkezeti úti borpinceként neveztek.[12] Szőlőfelvásárlással nem foglalkozott, fő feladata a más telephelyekről, például Csongrádról, Kistelekről vagy Pusztamérgesről beszállított borok palackozás előtti kezelése, előkészítése volt. Ahogyan más állami közpincékben, úgy a szegediben is nagyméretű fahordók illetve cementtartályok szolgálták a borok befogadását. A tárolóedények tartalmát a pincemunkások táblákon tüntették fel, amelyeken a mennyiség, a fajta, az alkoholtartalom és az évjárat szerepelt. Az 1960-as években értékesítést is lebonyolított, mivel a vendéglők, italboltok, üzletek rendszeresen innen szerezték be árukészletüket. Borszállító vasúti kocsik ekkor még a kisvasúton, Ásotthalom és Pusztamérges felől is érkeztek a borpincéhez.

Sorsa a rendszerváltás idején pecsételődött meg, amikor a termelőszövetkezetek megszűnésével nem mutatkozott már szükség a szőlőtermés nagyarányú feldolgozására. Néhány éve az építmény még az eredeti funkciójának megfelelő állapotát őrizte, ám napjainkra az egykori állami közpincét szinte teljes mértékben átalakították.

Megjelent a folyóirat 2018. novemberi számában

Jegyzetek

[1] Délmagyarország 1911. december 12. 3-4. o.

[2] Szegedi Napló 1936. október 15. 5. o.

[3] Borászati Lapok 1943. szeptember 18. 1. o.

[4] Szegedi Napló 1937. június 11. 3. o.

[5] Szegedi Napló 1937. június 25. 3. o.

[6] Szegedi Napló 1937. július 8. 3. o.

[7] Szegedi Napló 1937. július 20. 3. o.

[8] A borközraktárak között az építési költségek vonatkozásában jelentős különb­ségek mutatkozhattak, amelyek szoros összefüggést mutattak az építmények méretével. Amíg a szabadszállási pince árajánlata 123 092, addig a kecelié 201 443 pen­gőt tartalmazott. In: Délmagyarország, 1937. július 20. 3. o.

[9] Szegedi Napló 1937. augusztus 14. 5. o.

[10] Szegedi Napló 1939. február 2. 4. o.

[11] A must vagy a bor hordóba történő betöltéséhez használatos dongás, abroncsos faedény, amelynek több formai változata alakult ki.

[12] A borpince tevékenységének rekonstruálásához Kerekes Ferenc, illetve Nagy László, a pincegazdaság volt kerületi igazgatója nyújtott segítséget.