Bene Zoltán: Hagyomány, modern látószögből

Miklós Péter esszékötetéről

Miklós Péter érdeklődési köre rendkívül sokoldalú, s mindehhez impozáns erudíció és remek lényeglátó-képesség társul. Ha nem volna oly erősen elcsépelve a kifejezés, akár reneszánsz embernek is nevezhetnénk, már csak azért is, mert amiképpen a reneszánszban a tradicionalitás és a modernitás különösen poétikus és fölöttébb gyümölcsöző módon kapcsolódott egybe, úgy Miklós Péter tudományos munkásságára is mindenekelőtt egy ehhez kísértetiesen hasonlító kettős érték-kötődés jellemző.

Úgy a történelem kutatója, mint a művelődés- és irodalomtörténész Miklós Péter egyfelől mélyen a hagyományokban gyökerezik, s azokból táplálkozik, másfelől ezeket a hagyományokat a modernitás adottságai és szemléleti keretei között dolgozza föl, mintegy átszűri a tradíciót a modernitás szűrőjén. Ezáltal sok esteben vélt, vagy valós ellentmondásokat old föl, illetve rejtőzködő összefüggéseket mutat meg. Éppen ezért, véleményem szerint, Miklós Péter alapvetően ahhoz a kevéssé méltányolt, ritkán megnevezett, ám kétségkívül rendkívül jelentős magyar eszmetörténeti és eszmetörténészi iskolához tartozik, amely Kölcsey Ferencet tekinti etalonnak. Azt a Kölcseyt, akinek kapcsán Kulin Ferenc használta először a kettős érték-kötődés kifejezést. „Ha van az egyénin túlmutató sajátosság a Kölcsey-alkat természetében – írja Kulin −, akkor az éppen ez a kettős érték-kötődés, ez az egyensúlyozási kényszer és készség, ez a nyitottság a végletesen ellentétes sorslehetőségekre, ez az erkölcsi normává emelkedett ambivalencia.”[i] Ez többek között azt is jelenti, hogy Kölcsey gondolkodásában nincs föloldhatatlan ellentmondás a szabadelvű és a konzervatív, az internacionalista és a patrióta nézőpont között. Kölcsey az emberiség egészére érvényes eszméktől indíttatva cselekszik a saját közösségének érdekében, az általános felől közelíti az egyedit és az egyediben találja meg az általánost. Kölcsey saját közössége érdekében véghezvitt cselekvése egyúttal az emberiség javára végzett munka, alapja pedig egyfajta nagyon erős, morális kötöttségű kötelességeszmény, amelynek vállalása a szabad akarat által lehetséges. Amennyiben végig tekintünk a magyar művelődéstörténeten, azt láthatjuk, hogy számos jelentős író, költő, gondolkodó és tudós ember kötődik ezer szállal ehhez a szellemi hagyományhoz – mások mellett Madách Imre, Asbóth János, Málnási Bartók György és Karácsony Sándor. Vagy éppen Miklós Péter.

Akinek Tükörterem című kötete, amelybe irodalom- és művelődéstörténeti esszéit, valamint irodalmi tárgyú recenzióit és kritikáit gyűjtötte egybe, ugyancsak arról árulkodik, hogy az írások szerzője Kölcsey Ferenc szellemiségének örököse. A négy ciklusba sorolt huszonhét szöveg Dugonics Andrástól Tömörkény Istvánon keresztül, József Attilán, Radnóti Miklóson és Bálint Sándoron át egészen a jelenkor alkotóiig reflektál irodalmi, művelődéstörténeti és helytörténeti kérdésekre, problémákra, kötetekre. Miklós Péter széles horizontja a nagy, klasszikus, a szegedi identitást meghatározó alakoktól a jelenkor − többnyire valamilyen formában szintén a városhoz kapcsoódó − szerzőiig terjed. Szinte alig akad olyan szöveg a kötetben, amelynek ne lenne szoros szegedi kötődése. Mindazonáltal amint az esszék, kritikák alapját képező irodalmi, művelődéstörténeti jelenségek vagy művek, úgy Miklós Péter írásai is a lehető legtávolabb állnak a provincializmustól. Miklós pontosan tudja azt, amit Latinovits Zoltán a következőképpen fogalmazott meg: „[m]inden irodalom, minden mű provinciális, ennél mi sem természetesebb: helyi jellegű, különben a levegőben marad, és lezuhan. Éppen ezáltal hat, hogy helyi jellegű, azáltal lesz minden népeknek tanítás, tanulság.”[ii] − És nem csak tudja, de (például) ezzel a kötettel be is bizonyítja Latinovits szavainak igazságát.

Nagy erénye továbbá a könyvben egyberostált írásoknak, hogy nem vesznek el a részletekben, nem marginális részproblémákra fókuszálnak, nem tévednek el az önismétlés labirintusában, nem süllyednek a közhelyek mocsarába, s mindemellett nem az izzadtságszagú tudományoskodás hangját ütik meg, hanem az esszé sokkal szebb (és, bizony, lényegesen nehezebben művelhető) nyelvén szólnak. Igaz ez még a nem esszének, hanem hivatalosan kritikának vagy recenziónak nevezett szövegekre is, amelyek egy pillanatig sem felejtik el, hogy a sorsuk (jó esetben) az olvasás, márpedig az olvasás (jó esetben) semmi esetre sem rabszolgamunka, sokkal inkább alkotó tevékenység, ám csak akkor válhat igazán és teljes egészében azzá, ha az olvasott szöveg nyelvhasználata, stílusa ezt megengedi. Mi több: megköveteli! Márpedig Miklós Péter nem csak megengedi, hogy írásait alkotó módon forgathassák az olvasók, de mindent meg is tesz azért, hogy ez valóban így történjen. 

A kötet utolsó írása, az Újragondolt tradíció című esszé, amely eredetileg a 65. Vásárhelyi Őszi Tárlat katalógusának előszavaként jelent meg, kiváló összefoglalása a könyv és Miklós Péter szellemiségének. „A tradíció fogalmának lényegi eleme az a dichotómia, hogy mindig jelen van, ugyanakkor állandó újragondolásra szorul.”[iii] Miklós Péter pedig folyamatosan, szinte programszerűen újragondolja a tradíciót. Többek között Tükörterem című könyvében is. És ezzel nem csak új perspektívába helyezi a hagyományt, nem csak nyomon követi a változásait, de életben is tartja, vagy olykor tetszhalott állapotából támasztja föl.

Miklós Péter: Tükörterem. Esszék, kritikák. Szeged, Bálint Sándor Szellemi Örökségéért Alapítvány, 2019.

Megjelent a folyóirat 2019. decemberi számában

[i] Kulin Ferenc: Kölcsey titka. In: Irodalmi Magazin 2015/3., 18. o.

[ii] Idézi: Ablonczy László: Világosan látott. Nyolcvan éve született Latinovits Zoltán. In: Hitel 2011. október, 77-91. o., 85. o.

[iii] Miklós Péter Újragondolt tradíció. In: Uő: Tükörterem. Esszék, kritikák. Szeged, Bálint Sándor Szellemi Örökségéért Alapítvány, 2019. 129-134. o., 129. o.