Terendi Viktória: A képimádók kora − társadalomkép a jelenben

Pusztai Virág könyvéről

A drámai hatású borító mögül az olvasó elé táruló könyvben, a média, a vizualitás, a kommunikáció és a kultúra összefüggéseit kutató szerző annak, a mindannyiunk által érzékelt problémának a részleteit tárja fel, amelyet a vizuális kultúra térnyerésének következtében a képek megállíthatatlan áradata jelent korunkban. A paradoxonokat, visszahatásokat és komplikált jelenségeket magába foglaló témát a szerző gördülékeny stílusa, következetessége és szisztematikus összefüggés-kereső attitűdje teszi könnyen befogadhatóvá.

Tézise szerint, amint az a kötet 10. oldalán olvasható: „az emberi életút vizuális portfólióként való leképeződésének vizsgálata jó lehetőséget biztosít arra, hogy a posztfotografikus éra szülöttjének létmódja megragadhatóvá váljék.” Kérdésfeltevéséivel a privát életre fókuszáló (gyakran kényszeressé váló) dokumentációs aktusra, a magán és a közösségi szféra összemosódására, a képek mediatiázciós folyamatára, a vizuális inflációra, a manipulációra, valamint a vizuális tartalmak új funkcióira irányítja az olvasó figyelmét.

Alaptétele kibontását az olyan kulcsfogalmakat tisztázásával kezdi, mint a posztfotografikus kor, a portfólió, az újmédia, a mesterséges emlékezet, a virtuális valóság, vagy a képi fordulat. Majd vázolja azokat, az utóbbi 50 év legjelesebb filozófusai, kultúrakutatói (mint például Flusser, Baudrillard, Eco, Mitchell, Sontag, Barthes és mások) által megalkotott elméleti kereteket, melyek a jelenségek interpretálását lehetővé teszik. Ezek alapján egy olyan multidiszciplináris megközelítést alakít ki, amely a filozófia, a kommunikációelmélet, a képelmélet, a művelődéstörténet és a szociálpszichológia tudományterületeinek alkalmazható eredményeit szintetizálja.

Az egyéni, illetve a társadalmi élet legapróbb mozzanatait megörökítő (vagy azokat megjelenítő) képek vizsgálatát távolabbról, a látás társadalmi és kulturális meghatározottságának Gombrich és Goodman által megalkotott elméletétől indítja, majd a kép strukturális és funkcionális jellemzőit mutatja be. Így jut el saját képfogalma definiálásához, miszerint a KÉP látványként érzékelhető, de nem minden esetben materializálódó információhalmaz, amely ismereteket, tapasztalatokat hordoz; vágyakat, igényeket jelenít meg és kommunikál. Vizsgálata tárgyaként a technikai képeket választja, azaz azokra a vizuális tartalmakra „szűkíti” a kört, amelyek létrehozásához technikai eszköz (fényképezőgép, filmfelvevő, számítógép stb.) szükséges.

Tovább haladva, az ember és a képek viszonyának vizsgálata kapcsán művelődéstörténeti keretbe ágyazott okfejtésében Pusztai arra a megállapításra jut, miszerint a 20. század végén a szemlélő pozícióból kimozdultunk, s a digitális technikának köszönhetően megkezdődött a mennyiségi képtermelés. Az élmény megtapasztalásának helyét átvette a pillanat megörökítésének és azonnali virtuális közzétételének (mediatizáció) felfokozott szükséglete, így a képkészítés az emberi cselekvések közt előtérbe került. Ennek ellenére a kép csak látszólagosan tölt be központi szerepet, hiszen a készítő szempontjából a visszajelzések identitáserősítő funkciója jelenti a fő motivációt. A befogadó azonban gyakran tapasztalja a vizuális infláció jelenségét. Mivel folyamatosan képek veszik körül, a vizuális tartalmak egyre többet vesztenek értékükből – s így a rájuk szánt idő, és gondolatok száma is csökken. A képek többsége e jelenség értelmezése alapján a jelen számára készül. Ha azonban semmilyen elektronikus vagy egyéb hiba nem lép közbe, akkor e jelen idejű képek (információk) fennmaradnak, s végig követve az egyéni életutakat, létrehozzák a vizuális portfóliókat. E portfóliók dinamikáját, szerkezetét elemzi a szerző, majd megállapítja, hogy a portfóliók bővülésének folyamata minden korábbi tendenciát felülmúl, azáltal, hogy a lehető legtöbb részletet rögzítik, s eközben nemcsak elaprózzák a vizuális élettörténetet, de feltörik a korábbi idők vizuális tabuit is.

A képek újmédiába kerülése, azaz mediatizációja révén létrejön egy virtuális valóság, melyet, mint egy második valóságsíkot értelmez a szerző. E síknak azonban a hitelessége könnyen megkérdőjelezhető, mivel a manipuláció a jelenkor technikai lehetőségei között már a képek létrejöttének folyamatában is bekövetkezhet. Másrészt a média hagyományos szereplői (televízió, sajtó) az elmúlt évtizedek során olyan kliséket és ideálokat rögzítettek a jelenkori társadalom képviselőiben, amelyek rejtett módon befolyásolják a privát képek jellemzőit.

 Amint Pusztai egyre mélyebbre halad az összefüggésrendszer feltárásában, eljut ahhoz az alapvető funkcióhoz, amely a fényképezés feltalálása óta kiemelt szerepet kapott, ez pedig a dokumentálás igénye, a mesterséges memória létrehozásának motivációja. Az emlékek megőrzésének kiemelt kulturális szerepét az magyarázza, hogy ezen információk segítenek az egyéneknek és a közösségeknek megkonstruálni identitásukat, ezek alapozzák meg cselekvéseiket és reakcióikat. Az egyre fokozódó differenciáltság miatt azonban a társadalmaknak már hosszú ideje különféle segédeszközökre van szükségük az emlékek őrzéséhez. Ilyen a beszédtől, az íráson át, a könyvnyomtatáson keresztül, a fotográfiáig és a mozgóképig minden, ami képes az információt közvetíteni, tárolni és előhívni, így növelve az egyéni vagy közösségi emlékezet kapacitását, valamint kiküszöbölve annak korlátait és sérülékenységét. A jelenkorban a mesterséges emlékezet létrehozásában a vizuális tartalmak töltenek be jelentős szerepet. A szerző azonban szkeptikus azzal a meglátással kapcsolatban, miszerint az egyre bővülő egyéni képi emlékhalmazok összeadódnának egy olyan kiterjedt közösségi vizuális emlékezetté, amely átfogóan, minden korábbinál részletesebben és hitelesebben tárja fel az élet jellemzőit. Pusztai sokkal inkább atomizáltságot, töredezettséget lát a szelekciómentes képhalmozásban, mely okán elmarad a lényeg kiemelése, a tanulság levonása és az összegzés. Ezáltal az emlékek, tapasztalatok nem nyújthatnak támpontokat, nem jelölhetnek ki irányokat a jövő generációi számára, míg a jelenkornak általuk hordoznia kell a múlt terheit, nem valósulhat meg a továbblépés. Mindezen frusztrációt okozó folyamatok végső eredménye vagy egy újtípusú képrombolás vagy a moralitást átalakító általános közöny lehet, a szerző megállapítása szerint.

A kötet zárásaként a jelenség apró részletei után távlati nézőpontba helyezkedik Pusztai, s a folyamatok áttekintését, lehetséges kimenetelüket vázolja. Az ismertetett folyamatok pozitív oldalát tekintve elmondható, hogy a képi megjelenítés új perspektívákat nyit meg a kommunikációban, a társadalom széles rétegei számára teszi elérhetővé és befogadhatóvá a kulturális produktumokat, s ezért ez a folyamat egy olyan változásként értelmezhető, amely új (kép/média/kultúra)fogyasztót hoz létre globális szinten. A helyzet azonban az ellenkező oldalról is megközelíthető, amikor inkább egy kulturális és társadalmi válság egyik indikátoraként jelenik meg a képtermelési folyamat. Aminek a háttérben kulturális hanyatlás, személyes frusztráció, kommunikációs zavarok, valamint a lekövethetőség által okozott kitettség érzése húzódik meg. Mindezek eredményeképp a posztfotografikus korban minden relativizálódik, eltűnik a személyesség, a kapcsolatok elsekélyesednek, s szétválik a valóság és a virtuális tér. E jelenség paradoxona, hogy bár hatalmi pozícióba kerülnek a képek, mint információk rendkívül sérülékenyek maradnak, s akár nyomtalanul el is tűnhetnek, űrt hagyva maguk után. Végül a szerző megállapítja, hogy a két véglet között felismerhető egy harmadik eset is, mely a művelődéstörténeti tények alapján tételeződik, s ez nem más, mint a ciklikusság. Az a folyamatos, körkörös változás, amelyben a képek egyes korokban kiemelt szerephez jutnak a kultúrában, a kommunikációban, az önkifejezésben, s egy másik korban elenyésznek, vagy új funkciókat töltenek be. A kérdést, hogy vajon e lehetséges utak közül melyiken fog végig haladni a digitális társadalom, nyitva hagyja a szerző, hiszen a jelenkor szemszögéből egyelőre nem beláthatóak a következmények.       

Pusztai Virág: A képekből összerakott ember. Budapest, Gondolat Kiadó, 2019.

Megjelent a folyóirat 2020. május-júniusi számában