Sándor János: Hiányzó kőtáblák
A címben szereplő kőtáblák története 1879. március 12-én kezdődött, amikor a haragos Tisza elöntötte Szegedet és „az ember alatta maradt az elemek erejének. A további győzködésnek ésszerű módja, oka nem maradt. Csak a menekülés. Minden szegedi harang […] a szél zúgása között a riasztó vészt kongatta. A városháza nagyharangja a temetők csendítő hangján hirdette, hogy a régi Szegednek sorsa beteljesült.”[1]
A parttalanná vált folyó hajnalra a Palánkot is elérte. „A Kárász utca felől patakzott az ár. A megvadult Tisza könyörtelenül sodorta a deszkákat, hordókat, bútorokat s mindent, ami útjába került. Egy jó fél óra múlva már megjelentek mindenfelé a csónakok, ladikok, sajkák, s idegtépően ismétlődtek a segélykiáltások, a fuldoklók rémült s egyre rekedtebb üvöltései.”[2]
A Könyök utcánál, a Nőegylet telkén felépített s a vízözönben talpon maradt Bódészínház, – a szegediek csak így emlegették −, a Víz után már nem a vidámság múzsatemploma. „A faalkotmány, a szegedi színház, ahol annyi jókedvű mosoly ragyogott, ahol annyi kacaj csengett, szomorú menedékhely. A páholyok menekülő családokkal teltek meg. Olyan most a színház, mint egy özönvízi bárka, meg van benne az a garancia, hogy össze nem dőlhet” − írta 1879. november 30-án a Szegedi Napló.
A katasztrófa okozta sokkból Szeged hamarosan magához tért. Az 1879. évi XX. törvény alapján kiküldött királyi bizottság szeptemberre elkészíttette a város újjáépítésének terveit és ebben már szerepelt egy állandó színház felépítése is. Két esztendővel később, 1881 augusztusában a törvényhatósági bizottság kimondta: „a szegedi ideiglenes színház már nem felel meg az itteni igényeknek és a közbiztonság követelményeinek sem.” Ezért „a szegedi igényeknek megfelelő” színház építésére 200 000 forintot szavazott meg és a teátrum helyéül a Stefánia sétány, a Vörösmarty, Deák Ferenc és Wesselényi utcák által határolt 600 négyszögölet jelölte ki.[3] Nem sokkal később Tisza Lajos (1832-1898), a törvényhatósági bizottság felhatalmazásának birtokában megbízta Fellner és Helmer bécsi építészeket, hogy készítsék el a leendő színház terveit, s erre tízhetes határidőt adott. Az építészekkel a szerződést – a királyi biztos jóváhagyása után – Pálfy Ferenc (1824-1907) polgármester kötötte meg.[4] Miután már semmi sem állt a színház építésének útjába, az épület falai boszorkányos gyorsasággal növekedni kezdtek, s Thália új, pompás temploma 1883. október 14-én, a megnyitás napján, – a később odakerült Erkel Ferenc és Katona József szobroktól eltekintve, – a ma is jól ismert homlokzatával nézett a Stefánia sétányra.
Azaz nem egészen, mert ma már a teátrum oromfaláról hiányoznak a címben felemlített kőtáblák. Egész pontosan kettő. Hiányukra dr. Firbás Oszkár egy 1931-ben született írása döbbentett rá.
Mikor Firbás Oszkár (1894-1958), Szeged városképi jelentőségű polgára cikkét papírra vetette, már egy éve – a napjainkban „Vedres”-nek ismert − Baross Gábor gyakorló gimnázium igazgatója volt. A pedagógus családba született fiatalember – édesapja biológus és középiskolai tanár – egyetemi tanulmányai és frontszolgálata után 1919-ben, a főreáliskolában kezdte meg tanári pályafutását. Ott, ahol 1906 és 1908 között Babits Mihály (1883-1941) is tanított. (A költő tanítványai között volt a későbbi diktátor, Rákosi Mátyás (1892-1971) is, akiről tanári noteszében ezt jegyezte fel: „jófejű, de stréber.”[5]) 1930-ban az iskola felvette a „vasminiszter,” Baross Gábor (1848-1892) nevét[6] és gyakorló gimnázium lett, igazgatója pedig, Firbás. „A tanári testület a legteljesebb bizalommal és örömmel fogadja a felettes hatóság ezen intézkedését. A testület vágya teljesült ezzel, mert a munkakedvet és baráti harmóniát az ő személyében látjuk biztosítva” − írták a kinevezést követő, 1930. augusztus 29-i tanári értekezlet jegyzőkönyvébe.[7] Firbás 1948-ig állt az intézmény élén. Igazgatóságának ideje a nagynevű gimnázium fénykora volt, országos hírű tanári karral. Pedagógusi tevékenysége mellett aktívan részt vett a város társadalmi életében is. 1940-től 1944-ig a Dugonics Társaság főtitkári tisztét viselte, miközben írásaival, tetteivel egész életében Szegedet szolgálta.
E kitérő után térjünk most vissza Firbás korábban említett írására, ami Szeged emléktáblái címmel jelent meg. A szerző 12 emléktáblát sorol fel benne, melyeket különböző épületeken helyeztek el tetteikre büszke szegediek vagy hálás utódaik. Köztük a kilencedik helyen a mára már eltűnt kőtáblák szerepelnek. Így írt róluk Firbás Oszkár:
Szép színházunk, mely a budapesti nép-
színháznak kisebb mása,[8] homlokzatán
kétoldalt e sorokat őrzi: I. Ferenc József
apostoli király újrateremtő szózata ál-
tal lelkesített Szeged szab. kir. város kö-
zönsége emelte oltárul a magyar szín-
művészetnek. A másik oldalon lévő táb-
la felirata: A város ujjáalkotását intéző
borosjenői Tisza Lajos királyi biztos tá-
mogatásával Pálfy Ferenc polgármester-
sége idejében Fellner és Helmer tervei
szerint épült 1882-83 évben.[9]
Az első kőtábla helyett ma vakablak mered a színházba igyekvő közönségre. A második helyén a színház építésénél hat évtizeddel későbbi eseménynek állítottak emléket. Ennek azonban minden bizonnyal máshol is méltó helye lehetne az épületen. Így az oromzat két üresen maradt felületére, – hisz erre voltak kialakítva, – visszakerülhetnének az eredetileg ott lévő emléktáblák. Ezzel végre visszakapná korabeli homlokzatát a szegedi színház.
Talán valahol − a Móra Ferenc Múzeum raktárában? – megőrizték az eltávolított kőtáblákat. Ha pedig nem, rekonstruálni lehet őket. Mintának rendelkezésre állnak a volt Juhász Gyula és Bartók Béla művelődési házakban régi helyükre visszakerült emléktáblák. Jövőre lesz a színház felépítéséről szóló határozat megszületésének 140-dik évfordulója. Méltó alkalom lenne újraavatásukra. A késő unokák tartoznak ennyivel elődeiknek. Mert e két kőtábla és a rajta lévő sorok épp úgy hozzátartoznak Szeged múltjához és újjászületéséhez, mint a városban szerteágazó sugárutak, a romok helyébe épült palotasorok, vagy a megzabolázott Tisza.
Megjelent a folyóirat 2020. május-júniusi számában
Jegyzetek
[1] Lázár György (1851-1915), későbbi szegedi polgármester visszaemlékezését idézi: A szegedi nagyárvíz képeskönyve 65. o.
[2] Berczeli A. Károly: Hullámsír. Budapest, Szépirodalmi Könyvkiadó, 1974. 456. o.
[3] SzV.Th.B. kgy. jk. 211/1881
[4] SzVT ir. 6514/1881
[5] Babits Mihály Szegeden. In: Délmagyarország, 2008. november 14.
[6] A magyar vasútügy fejlesztése terén elért eredményei miatt nevezték „vasminiszter”-nek.
[7] Idézi Péter László: A szegedi főreáliskola elődei és utódai. Szeged, Móra Ferenc Múzeum, 1989. 40. o.
[8] Firbás ebben tévedett, a szegedi színház épülete nem volt mása a Blaha Lujza téren állt, 1965-ben felrobbantott, akkor már a Nemzeti Színháznak helyet adó Népszínháznak, csak tervezőik azonosak.
[9] Szeged emléktáblái. In: Szegedi Friss Újság, 1931. május 24.