Kocsi Lajos: „Áhítattal állni az Élet nagyszerűsége és csodái előtt”

Interjú a nyolcvanöt éves Simai Mihállyal

Simai Mihály József Attila-díjas költő nyolcvanöt esztendős. Legutóbbi kötete kapcsán írta Diószegi Szabó Pál éppen folyóiratunk hasábjain, hogy „kötetének nemes küldetése (..,), hogy felébreszti az olvasóban a vágyat – a metafizikus léthez emelt – versszépség és szóharmónia iránt.  Mi pedig, olvasók, a költő tanácsát követve, »fogjunk kezet ezzel a verssel«, hogy minél tovább éljen ez a magányos tornyú versnyelv a hazai és szegedi poétikai palettán.” Ezen gondolatok jegyében is kérdeztük a költőt születésnapja alkalmából.

– 1935. augusztus 14-én születtél, és ha jól számolom, idestova hatvan éve Szegeden élsz!

− Egészen pontosan hatvankettő, ha a főiskolás éveimet is hozzászámítjuk. Ennyi talán elég is ahhoz, hogy „gyüttmönt lantverőből” az ember ízig vérig szegedi költő legyen. Már majdnem tősgyökeres szegedinek érzem magam, persze ebben a szegediségben ugyanúgy benne van bölcsőhelyem, Medgyesegyháza, meg Gyula is (ahol a negyvenes években laktunk), ahogy a Tisza áradó vizében is ott hullámzik a Fehér- és Fekete-körös vize. Hogy ezt mennyire így érzem, a Címerpajzs versem tanúsítja: „A Tisza, a Körös és a Léthe / három határfolyóm között / szerettem bele az emberlétbe.” Medgyes meg Gyula, első tizennyolc évem színterei, éppúgy fontos részei az életemnek, mint Szeged, a maga nagyvárosként is emberbarát méreteivel, ebből adódó otthonosságával.

– Mindig otthon érezted magad Szegeden?

− Már 1953 őszétől, a kollégiumba való beköltözéstől kezdve. De meg kell jegyeznem, ahhoz, hogy otthon legyek a világban, nagyon sokat adott nekem Medgyesegyháza. Nagy család voltunk, édesanyámnak hét, apámnak nyolc testvére volt, minden második utcában laktak rokonok, nagy volt az összetartás. Én ebben a háború előtti, alatti, utáni zavaros világban is a szeretet élményében nőttem fel, s valahogy abban a jó érzésben is, hogy majdnem mindenki rokon. Ekkor alapozódott meg bennem az emberszeretet, valamiféle ősbizalom a kölcsönös jóakaratban, na és persze a természetszeretet, hisz Medgyesen is, Gyulán is kertes házban éltünk, volt, hogy félnapig is elvoltam a cseresznyefán.

– Akkoriban már írtál is?

− Nyolc évesen írtam meg első versemet, aztán tizennégy éves koromban az egyik meg is jelent a Rádió gyermekújságban, még honoráriumot is küldtek, tizennégy forintot, el is fagylaltoztuk mindjárt. A gyermekkori strófáim legtöbbje köszöntő vers volt nagynénik, nagybácsik, unokatestvérek névnapjára, születésnapjára. S ha belegondolok, mind áldással végződött, áldáskérő versekkel indult el a költői pályám, s mintha már ekkor hittem volna a szómágiában. Ma is a legszebb magyar köszöntésnek tartom ez a két szót: „Isten áldjon!” Később a gimnáziumban is költőként tartottak számon, megírhattam versben is a házi feladatot. Persze igazán irodalom-közelbe csak itt Szegeden kerültem.

– Ha jól tudom, magyar szakos voltál a főiskolán.

− Igen, 1953 őszétől. Eredetileg Pestre jelentkeztem, de hál’istennek oda nem vettek fül, akkor volt még egy körzeti rendszer, és Gyulát Szeged vonzáskörzetébe sorolták. Így áttették a jelentkezési lapomat a szegedi főiskolára. Nekünk akkor a Bajnok Zoli barátommal együtt csak az volt a fontos, hogy mielőbb kereső állásunk legyen; s a főiskola akkor még két éves volt… Az a két év a legszebb éveim közé tartozik, részint, mert vidám diákéletünk volt, részint, mert olyan mérceemberek voltak a professzoraink, mint Vajtai István és a tanszékvezető Vajda László. Mi néhányan, írogató diákok, bejártunk az Írószövetség rendezvényeire, verseink is megjelentek itt-ott. Ezek az ötvenes évek persze sok sötét dologról is emlékezetesek. Az irodalomban dúlt a sematizmus, a mi szeretett Vajtai Pista bácsink megsokallta, írt ellene egy esszét, A költészet varázsa címmel, neki is esett a pártlap, még jó, hogy nem vesztette el az állását. Szinte elröppent a két év, nehéz szívvel vettünk búcsút a barátoktól, de egy kis csapatunk azután is összejárt. Ki-ki ment a kijelölt állomáshelyére – én a Mezőhegyes 57-es majorban töltöttem a gyakorlóévet, persze előbb lehúztam három hónapot a katonaságnál.

– Ez volt az 1955–56-os tanév.

− Azért csak nem nekem való volt a tanyavilág, bár nagyszerű kollégáim és tanítványaim voltak, van, akivel máig élő a kapcsolatunk. Például Bajusz Pistával. Látod ezt a szárnyas lovacskát? Ezt a Pegazust Bajusz Pista készítette nekem, ott egy lant is a szárnyára akasztva.

– A fölirat: Szögedi Pegazus, Simai Mihály tanárunknak. A dátum 1956–2005.

− Igen, Pista 2005-ben szervezett egy találkozót a régi mezőhegyesi tanítványaimmal. Szeretnivaló gyerekek voltak, de én csak elpályáztam onnan Békéscsabára. Épp jókor ahhoz, hogy magával ragadjon 1956 októberében a forradalmi vihar. Az 1956. november 3-án megjelent versem később bekerült az úgynevezett Békés megyei Fehér könyvbe. Máig isteni csodának tartom, hogy megúsztam börtön nélkül. Mindenesetre „bélyeges” lettem Csabán, s igyekeztem mielőbb eljönni, vissza Szegedre. Csak 1960 őszén sikerült állást kapnom Újszegeden, kollégiumi nevelőként. Újra itt voltam, a „szerette városban”, és itt is maradtam. Előbb tanárként, aztán újságíróként, aztán a Kincskereső főszerkesztő-helyetteseként, majd főszerkesztőként dolgoztam nyugdíjazásomig. De a csabai múlt kísértett még. Mikor a Délmagyarnál dolgoztam, egy ottani „jóakaróm” képes volt ideutazni, hogy figyelmeztesse a szerkesztőséget: Simainak ’56-os múltja van. Jó, hogy ezzel akkor már itt nem törődtek.

– A Kincskereső szerkesztése hosszú és meghatározó korszak volt az életedben. Hogyan látod ma ezt az időszakot? Úgy vélem, a gyermekség mint idea visszatérő és jelentős inspirációs forrás számodra, s ez nem kizárólag műveidben, hanem – ha szabad megjegyeznem – lényedben is megnyilvánul.

− A napi újságírói munka után a Kincskereső szerkesztése mennyei manna volt nekem. Szerettem a gyerekeket és az irodalmat, játszva szerkesztettem gyermekirodalmi lapot. Felnőttként is megőriztem a világra csodálkozó, vidám gyermeki énemet. Akkortájt cseperedtek a fiaim is, születtek a gyermekversek, mesék, majd ifjúsági regények. A Kincskereső táborokban is ott voltunk Baka Pistával, szinte fiatalító kúra volt az a tíz nap. Komolyan gondolom, hogy a gyerekekkel töltött idő később levonható a biológiai életkorból. Még most, nyugdíjasként is kitart mellettem a gyermeki énem, segít, hogy tudjak nevetni olyasmin is, ami bosszantó vagy elkeserítő.

 

– Visszatekintve milyen jelentős sorsfordulókat tudnál még kiemelni, amelyek meghatározták költői pályádat, alkotótevékenységedet? És itt nem csak a személyes sors állomásaira gondolok, hanem szellemi élményekre is, amelyek az élet folyását megváltoztató felismerésekhez vezettek.

− Legnagyobb sorsfordító élményem kétségtelenül ’56 volt, annak a nemzeti egységnek a megélése. Akkor lett erkölcsi példaképem Fekete Pál, a Békés Megyei Forradalmi Bizottság elnöke. A rendszerváltáskor is lelkesedtem, aztán a vadkapitalizmus, a konzumvilág lehűtötte a lelkesedésemet. Szellemi horizontomat könyvtárak és magyar tanárok segítették tágítani; ma is hálás vagyok Banner József tanár úrnak és Vajtai István professzorunknak, de a keleti filozófiák, Jung és Hamvas művei is nagy hatással voltak rám. A költők közül sokan, de egy „szentháromságot” kiemelnék: Ady Endre, Juhász Gyula, József Attila – nekik versekben is emléket állítottam.

– A humort és az áttetsző derűt költészeted érdekes és figyelemre méltó elemeinek tartom. Hamvas Béla írta: „Az ember igazságelviselő képessége a humornál kezdődik. Hiú nők, rossz politikusok, elbizakodott művészek reszketnek attól, hogy őket kinevetik. Nincs reménytelenebb, mint akinek senkije sincs, akivel igazságviszonyban áll.” Számodra mit jelent a humor és a derű?

− A humor – életelixír. Humor nélkül a világ olyan lenne, mint az erdő madárdal nélkül. A gyermek naponta legalább százszor nevet. A felnőtt jó, ha egyszer-kétszer. Egy francia aforizma szerint életünk napjai közül az a leghiábavalóbb, amelyiken nem nevettünk. Humorpárti vagyok, nekem segít derűs szívvel megöregedni.  A négyszer 21 év balladája című versem épp ilyen vigalmas pillanatokban született.

– Sok versedből sugárzik a maradandó, az örök keresése, a spiritualitás, az istenhit.

− Jókai Anna ezt írta a Végtelen vonzásban című, korábbi kötetem borítójára: „A megszentségtelenített világ újraszentelése – ez a költészet mai feladata, és Simai Mihály erre vállalkozik.” Tény, hogy az utóbbi huszonöt-harminc év verstermésének jó része erről szól; ahogyan Olasz Sanyi elemezte a verseimet: „Simai az utóbbi években jelentős ontológiai, metafizikai, transzcendens lírát művel” (A létezés túloldala. Tiszatáj [2009]). Tréfásan ezt úgy fogalmaztam meg: „ahogyan a fizikumom gyengült, úgy erősödött a metafizikumom”, – ezzel őriztem meg az egyensúlyomat, egy belső harmóniát. Ezt az elmélyülést abszolút természetesnek érzem, Isten nélkül épeszű világmagyarázat nem létezik. Az Egyszerű igékben próbálkoztam ezt megvilágítani: „Semmilyen hitre nem térítelek, / csak szólok: az Isten realitás! / Közelíthetsz hozzá ezernyi úton, / távolodhatsz tőle ezerféleképp, / mindegyik ösvény végén ott találod / vagy Őt vagy felmérhetetlen hiányát!” Meggyőződésem, hogy a teremtés „Isten üzenetrögzítője”. Én mérhetetlen természetszeretetet hoztam otthonról, a kertek világából, – és a természetet is így csodálom, az üzeneteket keresve benne. Ha mindenképp be akarnám sorolni ezeket az Isten-tudatos verseimet, talán Jókai Anna spirituális realizmusa áll hozzájuk legközelebb. Elfogadom Hamvas tételeit (Metapoiészisz), hogy a költészet feladata nem annak megalkotása, ami az ember, hanem ami az ember fölött van; nem annak megalkotása, ami az élet, hanem ami az életnél magasabb; és nem annak megalkotása, ami a természet, hanem ami a természetnél több. Az igazi művészet, amiben „léttöbblet” nyilatkozik meg. Bízom abban, hogy a jó vers élni segít. Ha pedig léttöbblet van benne, hatványozottabban segít abban, hogy – a hamvasi értelemben – tanúsítsa az ember istenhasonlóságát. Többen kerestek már kulcsszavakat a költészetemhez. Biztos, hogy egyik a szeretet – az életszeretettől kezdve a szerelmen, az emberszereteten, a gyermekszereteten át a természet, a haza szeretetéig. Mindegyik egy-egy sugara annak az isteni szeretetnek, ami működésben tartja a mi univerzumunkat.

– Ilyen kulcsszó szerintem a fény is – ebben a legutóbbi köteted szerkesztése óta biztos vagyok.

− Az átkosban volt olyan kritikusom, aki sokallta a fényt a verseimben. Neki bántotta a szemét. Valóban, volt „A fények függőkertje” ciklusom, volt a Fényörvények-kötet, volt Az eltévedt világítótorony – és legutóbb a Visszhangzik a fény címet adtam a könyvemnek, jeléül, hogy most is a fény bűvöletében élek-alkotok. Persze nem holmi „parasztvakító” hamis ragyogásról van itt szó, hanem az örök fényről, az isteni igazság fényéről, aminek egy szikrája, parázsdarabkája, lángocskája mindenkiben ott van – és néha sugárzik is. Nincs szebb emberi-költői program, mint ez: fénnyé válni, világítani, reményt adni, a Lét fénybeemelésén dolgozni.

– Mi a szerepe a csodának az életedben?

Az életet kétféleképp lehet élni: vagy úgy, hogy minden csoda, vagy úgy, hogy semmi sem az – mondta Einstein. Én a csodákra szavazok, és erre megerősítést is kaptam. Egy reggel, álmomból fölébredve, ez a mondat muzsikált a fejemben: nincs más hátra, mint áhítattal állni az Élet nagyszerűsége és csodái előtt. Az is csoda volt egyszer, mikor Beslin Anita a Somogyi-könyvtárban szavalta a Széljegyzet a húrelmélethez című versemet, és ezeknél a soroknál: „állok a csillagok alatt / beleszürkülve az estbe / fölém Hangvilla-Tornyokat / álmodok / s várom egyre várom / hogy a teremtő megzengesse” – amikor a „megzengesse” szó elhangzott, abban a pillanatban megszólaltak a Dóm harangjai. Katartikus élmény volt. Nélküle nem születtek volna meg a Ballada a költészetről című fontos sorai: „az én tudatom a te tudatod minden / Tudatalatti és a Kollektív Tudat / lehetetlent-nem-ismerő nagy közös / HARANGJÁTÉKA – ez a költészet”.

– Az ember anyanyelve egész létértelmezésére, minden átélésére hatással van. Születésünkkor anyanyelvünkkel nemcsak „kommunikációs eszközt”, hanem egy kimeríthetetlen, életteli univerzumot kapunk. Mit jelent számodra magyarnak lenni?

− Legnagyobb szerelmem az anyanyelvem, ahogy azt a Ballada a költő utolsó szerelméről című versemben, meg az „és a lángnyelvek…” címűben, és még számtalanban megvallottam. Legmélyebben talán a Találkozásokban és a Himnusz-töredékben sikerült kifejezni, mit jelent számomra magyarnak lenni. (A Himnusz-töredék annakidején elhangzott a Ceausescu-féle falurombolás elleni szegedi tüntetésen is.) De mondhatnám a Palackposta a Káprázat-szigetekre című opuszt is, ami a szégyenletes népszavazás után született: „most hallva hallanátok, mint zokog / a mélységben az Elszakított Egység, / a Haza, amit kitagadtatok.” Ahogy Tüskés Tibor írja a Kenyérszegő című kötetemről: „Egy népben-nemzetben gondolkodó, a közösségért felelősséget érző, az anyanyelv röptető szárnyait és fogva tartó bilincseit egyaránt vállaló költő áll előttünk. Az országot megszólító szavai a Boldogasszony anyánk pátoszát és József Attila Hazámjának racionalizmusát visszhangozzák.” Szerintem a magyarságunknak az a minimuma, hogy egy csonkítva is egységes nemzettestet és tizenöt millió testvért látunk a határoktól függetlenül magunk körül. Dühítő mostanában, mikor az anyaországi magyar románnak mondja az erdélyit, vagy szerbnek a délvidéki, szlováknak a felvidéki magyarokat. Ezt bizony kitagadásnak, sőt testvérárulásnak érzem.

– Megtudhatjuk-e, min dolgozol jelenleg?

− Természetesen a következő kötetemen. Adja Isten, hogy az előző után ezt is együtt szerkesszük majd!

– Végezetül mondanál néhány szót a jelenlegi társadalmi helyzetről is? Hiszen nem mindennapi időszakon vagyunk túl.

− A járvány alatt felrémlett előttem Bene Zoli Áramszünet című könyvének félelmetes víziója. A pandémia megmutatta, hogy egy ilyen vagy hasonló antiutópia a mi civilizációnkban, sajnos, bekövetkezhet. Most az a nagy kérdés: tanult-e a mostani krízisből eleget az emberiség? Vagy megy tovább minden a régi módon…?

Sziget-világ

A sors-malom eszeveszetten őröl…
Ki hitte volna, hogy egyszer mi még
szigetre költözünk a szárazföldről…?!

…méghozzá – – – elszigeteltség-szigetre!?
Számkiűzzük magunkat önként,
s leszünk: egy Sziget-Én és egy Sziget-Te…?!

S lásd – – – most mégis itt vagyunk te meg én,
mintha a lét legszélső peremén,
/s egy kicsit mégis Isten tenyerén,/
egy dzsungelben, Capricció szigetén !

…és a Sziget-Te és a Sziget-Én
gyerekké válik és gyerekként játszik,
csupa mesésen irracionálist,
itt, az elszigeteltség szigetén.

Nem is akarunk semmi mást a mi
szigetünkön, csak játszani!

Csak játszani… csak játszani!
Szabad párducnak látszani.
Szabad mókusnak látszani…
Pálmának, liánnak látszani,
orchideának látszani,
mongúznak, medvének látszani…
Azt játszani, hogy nem szabad
a sűrűből kilátszani!
Hisz búvunk valami elől…
s az a valami abból él, hogy öl…
És ki akarjuk játszani…
és ki is fogjuk játszani
itt, a lét legszélső peremén,
Capriccio dzsungelszigetén 
mi ketten s két csodatévő barátunk,
a Képzelet és a Remény!!

Ők velünk jöttek játszani.
Nagy tétre, bátran játszani.
Játszani vidáman és sokat…!
Játszani, hogy csak egy nagy kaland
ez, ami minden képzeletet meghalad.
Túl hosszúra nyúlt kalandsorozat,
s benne most épp mi vagyunk a vadak…!
(De volt ez másképp, és lesz ez még másképp!!)
Addig – – – csak játszani! csak játszani!!
Játszani, hogy csak játék ez a játék,
játszani, hogy nem is megy vérre ez…
jutalom-út… kéjutazás… ajándék…
aminek egyszer, ez természetes:
majd vége lesz, végül jó vége lesz!
AKKOR pedig az lesz természetes,
hogy visszahoz egy valóság-hajó.
S a kikötőben ott ül, visszavár
minket kerekesszékében a jó
öreg, rokkant civilizáció.
Világunk, ami rossz álmok után még
újraálmodható…

Hálát harangoz majd a vén harangtorony.
Jönnek a barátok, jön a sok rokon,
s én újra meg újra elgitározom:

Halálfejes volt a kalózhad, bizony,
és tengernyi volt itt a kalóz-iszony,
és véres volt a tengervíz… bizony-bizony…
De Istennek hála, vége már…!

Mert mi ketten – – – meg Ők meg Ők meg Ők
Sziget-Világban bennszülötté lettünk,
kijátszottuk, s közös erővel együtt
a nekünk címzett koporsóba tettük,
és tengerbe vetettük a halált..!
S embervoltunkban is újjászülettünk,
talán-talán…

*

Hisz éppen azt tanultuk meg szigetként,
hogy mennyire csak látszat a sziget-lét…
Odalenn, a mélységes mélyben minden összeér,
összekapaszkodik és összefáj…

Egyetlenegy térkép se hiteles még!
Ha már a Földön embernek születtünk,
el kell indulnunk, és föl kell fedeznünk
ember-létünknek ős-őskontinensét,
aminek valaha, régestelen-rég
MI-Egy-Urunk azt a szent nevet adta: Egység!

Krónikás ének a karantén-korszakból, 2020. április 10–16.

Megjelent a folyóirat 2020. július-augusztusi számában