Bátyi Zoltán: Szegedi bűnhistória – Richter Richárd „Csillagos” gyilkosságai

Richter Richárd, a Szegedi Fegyház és Börtönben őrzött, emberölés kísérletéért 7 évre elítélt rab 1984. október 19-én három művezetőt gyilkolt meg a Csillag néven ismert fegyintézet bútorgyárában. A néhány perc alatt lezajlott ámokfutás híre még a világsajtót is bejárta, a szegediek ezt a szörnyű bűncselekményt még a mai napig sem felejtették el. Richtert kivégezték, áldozatainak emléktáblájánál minden évben megemlékezik a börtön hősi halottairól.   

Amikor elérkezett az a hajnali óra, amikor a bitó alá kísérték Richtert, nem ellenkezett. Felszólítás nélkül nyújtotta előre a kezét a kéz-láb bilincs felerősítésére. Látszólag nyugodtnak tűnt, de látszott rajta a rendkívüli feszültség. Erőltetett egykedvűséggel lépkedett az őrök között, de a szeme vadul járt körbe, fejét jobbra-balra forgatta, meglát-e valakit az ismerősei közül akárhol, egy zárkaablakban. De nem látott senkit. Az udvaron szokás szerint felsorakoztak az intézet teherautói, a rabomobilok, a busz, az anyagbeszerző ZSUK. Bennük sofőrjeik ültek csendben, várva, ha jeleznek, azonnal beindítják, felbőgetik a járművek motorját, ha netán Richter kiabálni kezdene, hogy ne hallatsszon fel a Csillag zárkáiba.
Az ítélet-végrehajtás az előírás szerint zajlott. Az akasztóudvarban felsorakozott a biztonsági őrszemélyzet, a parancsnoki-vezetői kar, a bíró, az ügyész, az orvosok. A kis térség falán alul pince-raktár szellőzőablakok voltak, melyek üvege mögött szolgálatban lévő, vagy szabadnapjukról bejövő őrök figyelték némán a hírhedt gyilkos, társaik lemészárolójának utolsó szereplését. Ez nem volt engedélyezett, de a börtön vezetői hallgatólagosan beleegyeztek abba, hogy a személyi állomány legalább oly módon érezhessen némi elégtételt barátai, kollégái elveszítése fölötti fájdalmán, hogy végignézi a gyilkos kivégzését. De akár csak megmukkanniuk sem volt szabad.
A kivégzőudvar kicsi, a bitófától az asztal – amely mögött a bíró állt, aki ismételten felolvasta az ítéletet és közölte az Elnöki Tanács elnökének kegyelmi kérvényt elutasító határozatát – pár méterre esett a halálraítélttől. A végrehajtók soha nem hagytak időt az elítéltnek, hogy bármi módon reagálhasson a felolvasott szövegre, vagy ellenálljon az intézkedésnek. Richtert is megragadták, és pillanatok alatt ráemelték a kis lépcső felső fokára, mielőtt mozdulhatott, szólhatott volna. A bitóhoz háttal állították, lábát két mozdulattal az oszlophoz rögzítették, bokáit és csuklóit lánc kötötte össze olyan feszesen, hogy előre lógatott karját ne tudja megemelni. A bitó mögött álló ítéletvégrehajtó a kötelet a nyakába hurkolta és parancsra várt. A bíró pedig kiadta az utasítást: az ítéletet hajtsák végre!
Richter utolsó elhatározása látható volt: nyálát összegyűjtötte és a parancs elhangzásakor le akarta köpni a bírót, ám abban a pillanatban hirtelen egy szorítás ezt megakadályozta.

Egy olyan bévés tiszt osztotta meg velem emlékeit Richter Richárd felakasztásról, aki nemcsak szemtanúja volt a kivégzésnek, hanem aktív részese volt a többszörös gyilkos őrzésének is. Sokan talán elszörnyedve olvasták az akasztásról leírt sorokat, de akkor, 26 évvel ezelőtt Szegeden – a halálbüntetést már akkor is ellenzőkön kívül – mindenki jogosnak ítélte a legkegyetlenebb megtorlást, a bűnös életének kioltását.

Hogy miért volt ilyen nagy a bosszúvágy a Tisza-partján élőkben? Erre talán választ adhatok azzal, ha leírom a Csillagban néhány hónappal korábban történteket.

A Szegedi Fegyház és Börtönben emberölés kísérlete miatt 7 évi szabadságvesztés büntetését töltő Richter Richárd 28 éves budapesti lakos e hónapban, október 19-én, munkahelyén, az Alföldi Bútorgyár szerelőüzemében megsértette művezetőjét. Amikor ezért felelősségre akarták vonni, kést vett magához. Előbb elfutott, majd a vele szemben fellépő polgári alkalmazott művezetők közül hatot megsebesített. A sérülések következtében Frank Tibor a cselekmény elkövetése után rövid idővel, míg Nagy Ferenc október 23-án kórházi kezelés közben meghalt. A rendőrség az ügyben szakértők bevonásával folytatja a vizsgálatot.

Ez a rövid közlemény látott napvilágot 1984. október 27-én, a Szegeden megjelenő Délmagyarország című napilapban. Ezzel egy időben, netán néhány nap késéssel, az ország többi újságja is tudósított a Csillag börtönben történt megdöbbentő bűncselekményről.

Mivel a nyilvánosságnak szánt legelső hírt csak október 27-én nyomtatták ki a 19-én lezajlott ámokfutásról, Szegeden akkorra már a legvadabb híresztelések keltek szárnyra a Csillagban történt eseményekről. Ugyanis a Csillagban történtek szinte egy percig sem maradhattak titokban, mert bár Szeged nagy árvíz utáni újjáépítése során a város szélére építették ezt a híres börtönt, időközben, Szeged terjeszkedésével nagyon is központi helyre került. Hatalmas tömbjének parancsnoki épülete a város piacterére, a Mars térre (vagy, ahogy Richter Richárd ámokfutása idején nevezték: Marx térre) néz. Tulajdonképpen a bástyafalakkal ölelt börtönnek csak felsőbb szintjeit láthatják az utcán elsétálók, ám a börtönhöz érkező autók, amik azon az október 19-én szirénázó mentők és rendőrségi kocsik voltak százak és százak szeme láttára vágtattak a börtönhöz.

– De hát mi is történt? – fogalmazódott meg a kérdés, amire az akkori, pártirányítás alatt álló sajtó nem kínált választ, a hírzárlatot a pártbizottságon rendelték el.

Így aztán szóltak a pletykák börtönlázadásról, rabok kitörési kísérletéről. Sőt olyan hír is elterjedt, miszerint néhány elítéltnek sikerült megszöknie, a rendőrség, a hadsereg és a munkásőrség már nagy erőkkel építi ki a határzárat, nehogy a rabok átléphessenek Jugoszláviába. Mindebből természetesen semmi nem volt igaz.

Bármennyit is késett a sajtó híradása, teljesen pontos képet nem tudott adni az áldozatokról, ugyanis a közlemény megjelenése után Tóth András is elhunyt, így végül három művezető meggyilkolása, valamint három másik börtönalkalmazott ellen elkövetett emberölési kísérlet miatt vonták felelősségre Richter Richárdot.

Mielőtt felidéznénk a tragikus eseménysort, ismerjük meg a dráma okozóját, Richter Richárdot. Már gyerekkorában sejthető volt, nem hétköznapi élet vár a kis Ricsire. Kilenc éves korában állami gondozásba került, ahonnan gyakran megszökött, testvérei rejtegették. Szülei halála után az egyik nővére fogadta be, de a rendkívül szilaj természetű gyereket ő sem tudta kordában tartani. A legtöbb idejét utcán töltő Ricsi számtalan balhé részese lett, jogtalan behatolás, bűnszövetkezetben elkövetett lopás, betörés is szerepelt többek között a bűnlajstromán. Egy, a tárgyalás során is felolvasott, a 11 éves gyereket jellemző tanári minősítés szerint „Richter Richárd sokat csavarog, az osztályban nagyon nyugtalan, fegyelmezetlen, kötekedő, állandóan késsel a zsebében jár, ha teheti lop, a kisebbeket veréssel fenyegeti.”

Így nem csoda, hogy kamaszként is csak egyetlen befejezett általános iskolai osztállyal dicsekedhetett, és nagyon fiatalon megismerkedhetett a gyermekvédő intézet, és a fiatalkorúaknak fenntartott fogdák világával – 1973-ban, ‘74-ben, ‘75-ben és ’78-ban is elítélte a bíróság különböző vagyon elleni bűncselekmények miatt. 1978-ban, szabadulása után, rendőri felügyelet alá helyezték, de ez sem akadályozhatta meg abban, hogy ismét bűnt kövessen el, s bíróság elé állítsák, akkor már az említett emberölési kísérlet miatt. A Csillagba vezető út utolsó állomása egy kocsmai verekedés volt, amikor Richter egy szóváltással induló veszekedés végén szúrta hasba áldozatát.

Richter, már felnőttként végül is eljutott az általános iskola hetedik osztályának záróvizsgájáig, egyre több tudást gyűjtött össze magába, megszerette az olvasást is, de nem lett szelídebb a Csillagban sem. Rabtársai éppúgy tudták ezt, mint a börtön vezetői és az őrök, éppen ezért a legkeményebb, a „különösen nehezen kezelhető” fegyencek csoportjába sorolták. Soha egyetlen dicséretben, jutalomban nem részesült szegedi börtönévei alatt, míg rendbontó viselkedése miatt 31 alkalommal fenyítették meg alig négy év alatt. Cellatársai féltek tőle, mert a legkisebb ellenkezés feldühítette, nem csak valós, de vélt sérelmek miatt is ütésre lendült a keze. A fenyítési okok között azonban nem csupán verekedés szerepelt. Richtert büntették tiltott dolgok ajándékozásáért, gyújtogatással fenyegetőzésért, és azért is, mert fegyőreivel rendszeresen tiszteletlenül viselkedett. Ezek miatt büntették a személyes szükségletre fordítható összeg csökkentésével, fegyelmező részlegbe utalással, látogató fogadásától való eltiltással, magánzárkával. Ám egyik sem törte meg. Richter nem csak a szabad világban, hanem a rácsok mögött is nagy vagány volt, kifejezetten élvezte, hogy ezért felnéznek rá rabtársai.

A vizsgálat során kiderült: pontos börtönpszichológusi jellemzés készült Richterről, amiben a következőket írták. „Richter Richárd a feszültséget nem tudja sem elhárítani, sem feldolgozni, de érvényesíteni sem, ezért kivetíti környezetére, és úgy éli át, hogy mások ártani akarnak neki.”

A vizsgálat során az is kiderült, hogy Richtert, a kőkemény vagányt a Csillagban töltött évek alatt halálfélelem gyötörte, rettegett, hogy megmérgezik. Attól is tartott, hogy lehallgatják, emiatt gyakran keresett „poloskát” a zárkájában. Testvéreit arra kérte: ha netán meghalna a börtönben, mindenképp boncoltassák fel, hogy kiderüljön, hogyan végeztek vele.

Természetesen a megölésére szánt összeesküvés csupán lázálom volt, minden alapot nélkülöző feltételezés. Mint hogy akkoriban – már csak a technikai eszközök hiánya miatt is – azzal sem bajlódott senki, hogy lehallgatókat szereltessen egy túlzsúfolt, tizenhárom fős Csillag-zárkába. Hiszen a parancsnokság a sokkal ősibb módszerrel, a jól kiépített besúgó hálózattal egyébként is naprakész információkhoz jutott. De Richter félelmei mindenképpen jelezték: egy idegileg labilis emberről van szó, aki esetében ezerszer is meg kéne gondolni, milyen munkát bíznak rá, egyáltalán beengedhetik-e olyan munkaterületre, ahol másoknak árthat.

Ennek ellenére nemcsak munkába engedték egy veszélyesnek minősíthető üzembe, hanem ott lehetősége volt arra, hogy rendszeresen gyakorolja a késdobálást a testi erejére különleges figyelmet és rengeteg időt szentelő, állandóan tornázó elítélt.

Hogy egy kis betekintést kapjunk a depressziója elől is a testedzésbe menekülő Richter erejéről, idézzük fel rabtársainak visszaemlékezését. Ezekből kiderül: Richter minden nap százasával nyomta a fekvőtámaszokat, s különleges erőfejlesztő gyakorlatokat is kitalált. Így például seprűnyélre ültette cellatársát, akit akár negyvenszer-negyvenötször is ki tudott fekve nyomni, miközben testmagassága nem érte el még a 170 centit sem. Mindezt csupán azért részleteztem ilyen alaposan, hogy már most megválaszoljam azt a kérdést, ami a Richter Richárd ámokfutását elolvasva minden bizonnyal felmerül majd az olvasóban, vagyis – hogyan tudta ezt a vérengzést véghezvinni ott, ahol szinte minden sarokban egy-egy őr lesi a rabok mozdulatait.

De most már térjünk rá a magyar kriminalisztika egyik legmegrázóbb eseménysorára.

A több ember halálát okozó ámokfutás Richter szúrószerszámok iránti szenvedélyes vonzalmához köthető. 1984. október 18-án Richter egyik rabtársától, akivel leggyakrabban mérte össze késdobálói tudományát, művezetője, elvett egy kést. Richtert is meg akarták szabadítani a fegyverétől, de ő nevetve azt válaszolta:

– Ez kell nekem ahhoz, hogy megölhessem azt, aki megírja a fegyelmi lapomat.

Gondolhatnánk: ilyen szavak után azonnal rendkívüli intézkedéseket vezetnek be, vagy legalábbis bilincsbe verve őrzik egy ideig Richtert a zárkájában. De nem ez történt. A Csillagban ugyanis a fenyegetőzés, a hetvenkedés éppen úgy a mindennapok része volt akkoriban, mint mondjuk a reggeli vagy az ebéd. Viszont a kés már más: szúró-vágó eszköz nem lehet a fogvatartottnál, mondta ki nagyon keményen akkor is a börtönszabályzat.

Igen ám, de a Csillag bútorgyárában nagyon könnyen hozzá lehetett jutni olyan vaslemezhez, amit egy kis csiszolással, élesítéssel, majd markolat készítésével „késhez nagyon hasonlatos tárggyá” lehetett fejleszteni. És Richterék (ki tudja, hányan követték akkoriban a példáját?) ezt meg is tették. Ami tény: akkoriban a rabok, elbújva a gyárban felhalmozott faanyagok, bútorok mögé, rendszeresen rendeztek késdobáló versenyeket – a minden börtönben megszokott fekvőtámasz vetélkedések mellett – és a győztes kisebb jutalmat is kapott a többiektől, ami leginkább csokoládé volt.

Mindezek ellenére másnap újra munkára jelentkezett Richter, de ismét figyelmeztetni kellett. A délelőtti órákban művezetője arra szólította föl, hogy dolgozzon már végre rendesen, ne vonja ki magát a munka alól. Richter ekkor sértegetni kezdte a művezetőt, és megtagadta azt az utasítását, hogy a művezető irodájába menjen. Végül is a főművezető parancsára egy másik művezető kísérte Richtert az irodába. Ám amikor itt megjelent, meglátta, hogy a főművezető kezében egy összecsukható gumibot van. Elmondása szerint ezért nem lépett be az irodába, hanem inkább elfutott a szerelő üzemhez, ahol korábban elrejtett két kést. Ezeket ekkor magához vette, s mindkét kezében egy-egy késsel rohant át a szerelő üzemen.

Richtert az egyik hivatásos állományú bv. főtörzsőrmester művezető könnygázspray-vel akarta megállítani. A rab ekkor szúrt először, ám a művezetőnek sikerült elugrania, így csak könnyebb sérülést szenvedett. Richter ezután továbbrohant a lakköntő üzembe, és itt, egy neki háttal álló művezető nyakát és mellkasát is megsebesítette. A szúrások következtében a megtámadott olyan súlyos, belső vérzéssel járó sérüléseket szenvedett, hogy néhány percen belül meghalt. Richter pedig folytatta ámokfutását, és egy másik művezetőt, aki szintén gázspray-vel próbálta feltartóztatni, támadott meg. Egyik kését a hasába dobta, majd kétszer is nagy erővel megszúrta. Ez a művezető lett második áldozata.

Richter rohant tovább, majd az udvaron összetalálkozott egy művezetővel, akit először a jobb kulcscsontja alatt, majd a jobb hónaljvonalban is megszúrt. A mellkasba hatoló kés életveszélyes sérülést okozott. Richter ezután befutott a gépterembe, és ott egy hivatásos állományú bv. főtörzsőrmester művezetőt szúrt kétszer hasba, újabb életveszélyes sérüléseket okozva. Ezt követően Richter ismét a gépházba futott, ott újfent egy neki háttal álló művezetőt támadott meg. Bal kézzel, hátulról átkarolta, majd nagy erővel nyakon, illetve mellkason szúrta. A sérülések ezúttal is életveszélyesek voltak.

A készáru raktár előtt pihent meg először az ámokfutó – vizet kért egy elítélt társától, akinek ennyit mondott: „Megöltem három smasszert, ezért felakasztanak!” Ekkor Richtert már több elítélt társa is üldözte, akiket megfenyegetett, hogy ne közelítsék meg, és futott tovább, a gépterembe, ahol egy művezetőt kétszer is hasba szúrt. Végül ő sem élte túl a támadást. Ekkor már látta Richter, hogy nem tud tovább menekülni, ezért kését a következő szavak kíséretében adta egy idősebb bévés zászlósnak.

– Maga volt az első művezetőm, mivel tiszteltem, magának megadom magam.

Richtert bilincsbe verve kísérték át a Csillagba, ahol annyira tartottak egy újabb rohamtól, hogy a gyilkos kezéről le sem vették a vasakat, ruháját az elkülönítőben ollóval vágták le róla.

Ennyi év távlatából már nehéz pontos magyarázatot találni az eseményekre, de mindenképpen elfogadhatónak tűnik az a megítélés, miszerint a gyilkosságsorozat alapvető oka a büntetés-végrehajtás akkori állapotaiban keresendő. A túlzsúfolt Csillagban, akárcsak a bútorgyárban, rengeteg rabot őriztek, a létszámhoz képest nagyon kevés bévés gondoskodott az őrzésről. Az őrzésvédelmi technikai eszközök fejlesztése is elmaradt a kívánatostól, miközben ekkor már nagyon sok, különösen kegyetlen bűnözőt gyűjtöttek be a Csillagba. Az is segítette Richtert ámokfutásában, hogy az események rendkívüli gyorsasággal történtek, az átjáró ajtók a gyilkosságok ideje alatt anyagvételezés miatt nyitva voltak, és az üzemben tapasztalható nagy zaj miatt sokan nem is tudták, mi történik. Richternek kedvezett az is, hogy a bútorgyáron belüli munkaterületen nem volt fegyveres őr, csak a munkacsarnokok tetején, és hiányzott a jelzőrendszer is.

A súlyos bűncselekmény hatására rendkívüli intézkedéseket vezettek be a Csillag börtönben. Több őrt állítottak szolgálatba, megkezdődött az őrzésbiztonsági technikai eszközök gyors fejlesztése, rendszerbe állították a személyi riasztórendszert, korszerűsítették az őrszemélyzet fegyverzetét, és több kényszerítő eszközt vezettek be. Ekkor vásároltak a Csillag börtön őrszemélyzete számára új gumibotokat, védőpajzsokat, könnygázgránátot is. Nőtt az ellenőrzések száma a rabok körleteiben éppen úgy, mint a munkahelyeken, gyakoribbá váltak a riadógyakorlatok, és előírták a harckészültség általános növelését.

Miközben a Csillagban még a felelősöket kutatták, Richter Richárdot bíróság elé állították. Ám úgy tűnt, hogy nem tudják elítélni. Ugyanis az eljárás ideje alatt Richter két szöggel megsebesítette magát. A Richter ügyet körbelengő számos legenda – többek között – azért izmosodhatott meg annyira, mert például erre az öngyilkossági akcióra sem találtak a kívülállók elfogadható magyarázatot. Pedig roppant egyszerű megoldást választott Richter, még ha a kivitelezés egy átlagember számára nem is megvalósítható.

Richter Richárdot fogva tartása során egy időre az elkülönítő zárkába, vagy ahogy a rabszleng nevezte, a gumiszobába zárták be. Ennek fala párnázottra épített, akárcsak az elmegyógyintézet „dühöngői”. A macskaügyességű Richter, bár ebben a szobában is bilincsbe verve várta sorsa alakulását, máig sem kiderített módon, a falra erősített kárpitból húzta ki a szögeket, amikkel önmagában kárt tehetett. A több sebből vérző Richterre végül időben rátaláltak, beszállították a szegedi klinikára.

Mivel Richter lelkivilág jól jellemzik a klinikán történtek, adjuk vissza a szót annak a bévés tisztnek, akitől idéztem már a kivégzés leírásakor.

Soha, semmilyen kapcsolatban nem álltam korábban Richterrel, amíg azt a rettenetes cselekményét el nem követte. Akkor is csak azt követően kapcsolódtam be az őrzésébe, miután a bútorgyárból bekísérték, magánzárkába helyezték és ott a „dühöngőzárka” párnázott falából kihúzott szögekkel követett el öngyilkossági kísérletet.
Nem volt bolond: gyorsan felmérte, milyen büntetést kap ezért a tettéért. Ekkor egy hosszú szöget lenyelt, másikat kívülről a hasfalába szúrta. A bél felszakadása miatt szepszist kapott, életveszélybe került. A törvény úgy szólt: meg kell menteni az életét, hogy tettéért bírói ítélet mondja ki a verdiktet. A klinikára vitték.
Nem volt tanácsos egyetlen kórteremben sem elhelyezni, el kellett szeparálni teljesen, hogy ne teremthessen kapcsolatot senkivel, és ne is tudja senki, hová helyezik. Sokáig töprengtek, hol lenne leginkább biztonságosan elzárva, végül az első emeleti lépcsőfeljáró alatti takarítói kamrát nézték ki a számára. Ahova egy kórházi vaságyat és három széket raktak, ami épp csak elfért benne. De nem is kellett annál több. A megműtött Richtert három őr felügyelte, miközben teljesen legyengülve a fertőzéstől és műtéttől látszólag magatehetetlenül feküdt az ágyon. Hasfalából tucatnyi dréncső vezette a váladékot az ágy alá tolt tartályba. Egy őr a feje mögött, egy a derekánál, egy a lábánál volt köteles elhelyezkedni, folyamatos készenlétben gumibottal, bilincsekkel és fegyverrel. Én a fejénél ültem, Próbált volna velünk beszélgetni, de egyikünk sem válaszolt neki, és rászóltunk, hogy maradjon csendben. Az ajtó belülről zárva volt, csak az egészségügyi személyzet és az orvos jöhetett be, rajtuk kívül senki más, ők is csak megbeszélt jelre. Teltek a napok és az orvos közölte velünk, nemsokára be lehet szállítani az intézetbe. Ezt jobb lett volna, ha nem a rab előtt mondja, mert Richter agyalni kezdett, hogy ez felgyorsítja az eseményeket vele szemben, miközben ő még húzta volna az időt a kórházban minden áron.
Nem voltunk felkészülve rá, mi fog történni, amikor közölte, inni kér és felült. Mi mondtuk, ezt az orvos megtiltotta, mindent megkap az infúzióban. Miközben ezt magyaráztuk, hirtelen felugrott az ágyon, marokra fogta és kitépte magából az összes, hasából kivezető dréncsövet, Azonnal talpra ugrottunk, én hátulról elkaptam a nyakát és teljes erővel visszarántottam az ágyra, hanyatt esett és csúnyán beverte a fejét az ágy vasába, ugyanekkor egyik társam teljes erővel a lábára csapott a gumibottal. A nagy kiáltásokra és a csörömpölésre kívülről verni kezdte az ajtót a nővér és kiabált befelé, hogy mi történt? Én a saját dréncsöveivel az ágyhoz szorítva tartottam, míg kollégám az egyik kezét kicsavarta és az ágyvashoz bilincselte a rabot. Kinyitottuk az ajtót és rákiabáltunk a nővérre, hozzon egy csomó kötszert azonnal és az orvost. Utána egy másik bilinccsel a másik kezét is az ágyhoz kötöttük kétfelé. A nővér ott volt a kötszerrel, azt hitte be kell kötözni, mert megsérült, de nem, hanem a gézzel a lábait kötöztük a vaságyhoz, mert a bilincs nem érte át a bokáját. Így már moccanni sem tudott, és a személyzet szépen, ott helyben visszapakolta bele a dréncsöveket. Ezt sztoikus nyugalommal, egy hang nélkül tűrte, pedig piszokul fájhatott neki, Ezzel lezárult a történet. Azután már csak pár napig volt Richter a klinikán, és beszállítottuk a Csillagba, ahol aztán rendkívül szigorú felügyelet alatt töltötte hátralévő rabságát

Richter tíz kilót veszített testsúlyából. Így a nem sokkal később induló bírósági eljárás során a korábban oly erős Richter rendkívül legyöngülve állt bírái elé, a fegyház orvosának a közelében biztosítottak helyet, ha netán hirtelen rosszul lenne. Ám a fizikai erejéből oly sokat veszített Richtert még így is rendkívül veszélyesnek ítélték őrzői, kezeit nem bilincs, hanem lakatokkal lezárt vaslánc szorította össze. Richter a tárgyalás során leginkább csak közömbösen bámult maga elé, csak akkor szólt, ha kifejezetten hozzá intézett valaki kérdést. Ez a közömbösség néha megtört: az ellene valló rabtársakat azzal vádolta meg, hogy különböző kedvezmények ellenében mondanak rosszakat róla.

A védő mi mást is tehetett a tények ismeretében, mint Richter kóros elmeállapotára alapozta védekezését. Ám ez a próbálkozás sem vezethetett semmilyen eredményre, a bírói tanács, mérlegelve az összes tényt, arra a megállapításra jutott, hogy Richter Richárd tettének végrehajtásakor pontosan fel tudta mérni annak következményeit, tehát büntetőjogilag felelősségre vonható. Ez meg is történt. Elsőfokon eljáró Csongrád Megyei Bíróság 1985. január 8-án Richtert halálra ítélte. Ezt a döntést a Magyar Népköztársaság Legfelsőbb Bírósága már február 7-én helybenhagyta, majd a kegyelmi kérvényét az Elnöki Tanács elutasította. Utóbbiról a kivégzés előtti napon értesítették Richter Richárdot, akit – mint már részletesen leírtam – a Szegedi Fegyház- és Börtön akasztóudvarában kísértek a bitófa alá.

A dátumra szinte minden egykori szegedi bévés emlékezik: 1985. február 26-án hajnalban fél 5-kor hurkolták Richter nyakára a kötelet. S bár sok helyen az olvasható, hogy ez volt az utolsó kivégzés a szegedi Csillagban, ezt meg kell cáfolnom. Ugyanis a bitófát még egyszer, 1987. szeptember 2-án felállították, és másnap Kókai Barnabás két ember megöléséért elítélt szentesi gyilkos nyakába tették akkor a kötelet…

Megjelent a folyóirat 2021. februári számában