Hegedűs Réka: „Azt is fenn kell tartani, ami a látványos rész mögött van”
Beszélgetés Martinkovics Katalinnal, a MASZK Egyesület alelnökével
Színházcsinálás. Nem szép szó, mégis kifejezi azt, ahonnan a MASZK Egyesület elindult. Ám ha bepillantunk a kulisszák mögé, „a látványos rész mögé”, hamar rájöhetünk, hogy mennyivel többet jelent az a munka, amelyet Martinkovics Katalin és csapata végez immár három évtizede, puszta „színházcsinálásnál”. Közösséget teremtenek, hagyományokat ápolnak, élményeket adnak, megmutatkozási lehetőségeket biztosítanak. Tegnap. Ma. Holnap. A Szegedért Alapítvány 2021-es Debreczeni Pál-díjasával, Martinkovics Katalinnal beszélgettem.
– Mesélne kicsit a szüleiről, a gyermekkoráról?
– Minden értelemben messziről jövök, a Mátraalján, falu szélén nőttem föl, első 14 évemet ott töltöttem. Most, hogy egyre intenzívebben foglalkozom családfakutatással érdekes ráeszmélni, hogy hogyan keveredtek éppen itt egymás mellé a családtagjaim. Édesanyám édesapja erdélyi gyökerekkel rendelkezett, gazdasági akadémiát végzett Debrecenben, az anyai nagymamám telefonos kisasszony volt. Apai nagyapám volt az első öt évem meghatározó alakja, három fia és fiúunokái lévén születésemtől a kedvence voltam. Vincellér volt, a felmenői Szlavóniából származtak. Falun élő, többgenerációs család voltunk, nagy kertünk, sok állatunk volt, mindenkinek ki kellett vennie a részét a munkából. Ugyanakkor apámnak négy szakmája volt, bányamentőként is dolgozott, édesanyám pedig könyvelő volt, szeretett olvasni és mi, gyerekek is gyakran kaptunk könyvet ajándékba, a tévémentes hétfőkön együtt kártyáztunk. Mindketten szem előtt tartották, hogy jobb életet biztosítsanak a gyerekeiknek, ehhez pedig a legfontosabb eszköznek a tanulást vélték. Nagy elvárásaik voltak felénk, de nem esett nehezemre teljesíteni ezeket, hiszen szerettem és ma is szeretek olvasni, tanulni. Egészen kamaszkoromig mintatanuló, minta úttörő voltam, így abba a szerencsés helyzetbe kerültem, hogy volt választásom. Az általános iskola elvégzése után négy gimnáziumba jelentkeztem, s mind a négybe felvételt nyertem. Édesapám, nagy meglepetésemre és örömömre, rám bízta a döntést, választhattam. Szentes mellett döntöttem, ami a legmesszebb volt, de sok szempontból a legvonzóbb is.
– A szentesi Horváth Mihály Gimnáziumot, az ottani drámatagozatot már-már jelenségként, fogalomként is emlegethetjük. Legalábbis így tekintenek rá azok, akik ott töltötték középiskolai éveiket. Nemcsak a színház világához, hanem magához az élethez is adott fontos fogódzkodókat ez az intézmény?
– Mindenképpen. Számomra is meghatározó négy év volt. Az ott töltött időszak nemcsak abban erősített meg, hogy a tanulás, az ismeretszerzés, a világra való nyitottság elengedhetetlen része egy jó életnek, hanem abban is, hogy mennyire fontos, hogy minél korábban találj vagy alakíts ki magad számára egy közösséget, amiben jól érzed magad. Szentes a második családom. Az ország minden tájáról érkeztünk ebbe a kisvárosba, csodálatos osztályközösségünk volt, a legkedvesebb barátságaim is a szentesi években köttettek, s máig kitartanak. Valóban létezik ez a jelenség: „szentesiség”. Volt rá példa, hogy ismeretlennek hittem valakit, majd hamar kiderült, hogy valamilyen formában ő is kapcsolódik Szenteshez, és tudtuk: egy nyelvet beszélünk. Szentesi drámaisként játszottam először Szegeden, és a MASZK Egyesület első éveit is nagyban meghatározták az ottani ismeretségek, ezekhez tudtam visszanyúlni a kezdet kezdetén.
– Kisiskolás koromban szerettem énekelni, verset mondani, tagja voltam a színjátszó csoportnak. Szerettem táncolni, felvételiztem a Balettintézetbe is. Színész sosem akartam lenni, tv-bemondónő annál inkább, de ezt hamar felváltotta az a vágy, hogy tanár legyek – és esténként esetleg rockénekes… Szentest sem a színházi képzés, hanem a magasabb óraszámú irodalomtanítás tette vonzóvá számomra, hiszen magyar-történelem szakra készültem. Boldog vagyok, hogy rám talált ez a lehetőség abban a mátrai kis faluban: az egész életemet meghatározta, hogy felvételt nyertem az irodalmi-drámai tagozatra. Nagyszerű tanáraink voltak, igazi példaképek. Magas volt a követelmény, de mindannyian afelé terelgettek, hogy ismerjük meg önmagunkat és találjuk meg a helyünket a világban, s ha ez sikerült, teljesedjünk ki benne. Olyan erős iránymutatás volt ez, hogy a mai napig igyekszem követni.
– Szentesről Szegedre vezetett az útja. A városban a kőszínház mellett nagy hagyományai voltak az egyetemi és amatőr színjátszásnak is. Hogyan tapasztalta meg ezt a pezsgő kulturális életet?
– Mivel az első felvételim az egyetemre nem sikerült, s másodjára is csak a főiskolára vettek föl, így amikor végül Szegedre kerültem, belevetettem magam a tanulásba. Titkolt szándékom volt átjelentkezni az egyetemi képzésre, hiszen mindenképpen középiskolai tanár szeretem volna lenni, ehhez azonban szorgalom kellett. Aztán amikor a következő tanévben végre elértem a célomat, kicsit fellélegezhettem, hamar megéreztem, hogy a tanulás mellett hiányzik valami. A színházi lét volt az. Egy volt szentesi iskolatársam hívott a 8.15-ös csoportba, színházi alkotóközösségbe. Miután a 8.15-ös felbomlott, megalapítottuk az Anselmus Repülőszínházat, ami közvetlen elődje volt a MASZK Egyesületnek.
– Előadástervezés, témaválasztás, felkészülés szempontjából hogyan kell elképzelni a független alkotócsoportok munkáját abban az időszakban? Miben más a struktúra ma ebben a szférában?
– Több öntevékeny színházi csoport is működött a kilencvenes évek elején a József Attila Tudományegyetemen. Ismertük egymást, volt is átjárás a csoportok között. Az AudMax és a JATE Klub volt a fontos terepe volt ezeknek a próbáknak, előadásoknak. Nagyon sokféle dolgot csináltunk akkoriban: volt sanzon estünk, gyerekelőadásunk, nyúltunk klasszikus művekhez, de alkottunk meg saját darabokat is. A Metanoia Színház létrejötte is erre az időszakra esett, így velük is volt szerencsém együtt dolgozni a 90-es évek elején. Nem volt olyan szintű bemutatókényszer, mint ami most jellemzi a független színházakat. Volt, hogy egy éven át próbáltunk egy előadást. Mindenki a saját tempójában, a saját maga által kifejlesztett tréningmetódusok nyomán építette föl a produkcióit, és kortársaink, az egyetemista, főiskolás fiatalok voltak a törzsközönségünk. Klasszikus próbafolyamatban is dolgoztunk, de olyanban is, ahol sokat tréningeztünk, improvizáltunk. Nagyon intenzív, pezsgő időszak volt! Az egyetem utolsó évében aztán megszületett a fiam, ami csodálatos és radikális állapotváltozás volt, mindent felülíró prioritás az életemben, így ezután már csak néhány alkalommal léptem színpadra. Nagyon örülök, hogy ez a hagyomány fennáll a mai napig is, mert teljesen egyedülálló Magyarországon – vidéken mindenképp – hogy ennyire erős múltja és jelene van az egyetemi, alternatív és független színjátszásnak, mint ami Szeged esetében elmondható. S ami még fontos, hogy békésen egymás mellet tudott élni a kőszínházzal és a Szabadtéri Játékokkal. Már a két világháború között is volt együttműködés a szegedi színház és az egyetemi színjátszás között, ez a mi munkánkra is jellemző, sikerült megőriznünk ezt a hagyományt.
– Milyen igények hívták életre a MASZK Egyesületet? Mi volt a kezdeti célkitűzésük?
– Egyetemi színházi csoportként egy ponton úgy éreztük, hogy jót tenne nekünk, a lehetőségeinket tovább bővítené, ha létrehoznánk egy egyesületet – erre a rendszerváltás után már lehetőség volt –, ami a hátteret, az infrastruktúráját biztosítaná annak, amivel foglalkozni szeretnénk, az egyetemen kívül is. Ez kezdetben elsősorban arról szólt, hogy önmagunkat képezzük, a kreatív energiáinkat fektessük be ebbe a munkába, tréningvezetőket, vendégelőadásokat tudjunk meghívni. Majd elég hamar afelé kezdett kinyílni, hogy megkeressük a kapcsolódási pontokat az elődeinkhez, a szegedi egyetemi színjátszáshoz, amelynek megkerülhetetlen a szerepe a szegedi kultúrtörténetben. De természetesen a jelenünk is fontos volt: rövid és hosszabb távú célokat határoztunk meg, igyekeztük bekapcsolni magunkat a hazai és nemzetközi színházi vérkeringésbe, vendégelőadásokat hívtunk meg itthonról és külföldről, színházi könyveket cd-t és újságot jelentettünk meg. Nagyon hamar eljutottunk oda, hogy már nem magunknak, hanem másoknak szerveztünk tréningeket, és kezdettől azt tapasztaltuk, hogy nem csak az egyetemisták érdeklődnek a nem kőszínházi előadások iránt.
– A THEALTER fesztivál közvetlen elődjeként a Balog József által, 1991-ben megálmodott Szabad Színházak Nemzetközi Találkozója elnevezésű programsorozatot szokták emlegetni. Már ennek a találkozónak is részt vett a szervezésében?
– Nikolényi István, a Szegedi Szabadtéri Játékok akkori igazgatója fordult azzal a kéréssel Balog József felé – aki színészként, valamint a Szegedi Színházi Páholy tagjaként már akkoriban is fontos szerepet töltött be a város színházi életében –, hogy szervezzen egy olyan fesztivált, ami kiegészíti a Szabadtéri Játékokat, ami helyet ad olyan stúdiószínházi produkcióknak is, amelyek egy 4000-es nézőtéren nem érvényesülnének, de bemutatásra abszolút érdemesek lennének. A találkozó központi helyszíne a JATE Klub volt, ami a szegedi színházi csoportoknak is a fő bázisa volt. Egyetemistákként Molnár Katával együtt vezettük ekkor a klubot, így 1991-ben még csak a lebonyolításban segítettünk, helyszínt biztosítottunk. Egy évre rá pedig már egyesítettük az erőinket, s az épp megalakuló MASZK Egyesülettel beszálltunk magába a fesztiválszervezésbe, a kapcsolatépítésbe is. A fesztivál 1994-re erősödött meg, és ekkortól használjuk a THEALTER nevet is.
– A THEALTER Fesztivál a mai napig is működik, Szeged kulturális életének állandó és megkerülhetetlen pontja. Voltak-e az induláskor olyan célkitűzéseik, alapelveik, amelyeket a mai napig követni tudnak?
– Induló szervezetként definiálni kellett önmagunkat. Akkor még nem tudtunk a hátunk mögé mutogatni, hogy mi mindent valósítottunk már meg. Mégis úgy emlékszem, hogy nem volt egy vezérlő csillag a fejünk felett, amit követtünk. Sokkal inkább azt az elvet vallottuk, hogy nyitottan szemlélődünk: felfedezzük és megragadjuk a lehetőségeinket az együttműködésre, akár helyi szinten, országosan, vagy határon túl. A vasfüggöny leomlása utáni években külföldről is nagy volt az érdeklődés egy magyarországi fesztivál, egy itteni megmutatkozási és tapasztalatszerzési lehetőség iránt. Teljesen egyenrangú félként tekintett ránk még egy olyan világhírű csapat is, mint például az Odin Színház, akik megfizethető árat szabtak, hogy eljöhessenek Szegedre és bemutatkozhassanak a közönségnek. Szabadtéri programjaik voltak, utcai felvonulás, tréningek. Ez a lendület és kíváncsiság, érdeklődés végigkísérte az első tíz évünket, s minden kapcsolat, koprodukció egy újabbat hozott magával. Akik itt felléptek, jó élményekről, nyitott és érdeklődő közönségről számoltak be, szerették a tereket, ahol ezek a produkciók megvalósulhattak, így például a Régi Zsinagógát vagy a Régi Hungáriát. Jó visszajelzéseket adtak rólunk a világban. Még nem létezetek azok a platformok, amelyek ma már rendelkezésre állnak – Youtube, közösségi média –, mégis megteremtettük a kapcsolatot. VHS-kazettákon kaptunk anyagokat, volt választási lehetőségünk a programtervezéskor. Az első THEALTER-eken túlsúlyban is voltak a külföldi produkciók. De mindig arra törekedtünk, hogy széles kínálatot biztosítsunk, hogy többféle színházi csoportosulást, alkotóhelyet tudjunk bemutatni. Ez a fajta kreativitás és törekvés mindig is jellemzője volt a fesztiválnak.
– Említette a tereket. Milyen egyedi helyszíneken valósultak meg színházi produkciók?
– Több olyan helyszínt használtunk, amelyek akkor nem működtek, azóta felújították őket, új funkciókat kaptak. Ilyen volt például a már emlegetett Régi Hungária, vagy a Zsótér-Ház (ma Korzó Zeneház). A szegedi egyetemi színjátszás szempontjából emblematikus helyszíneken is megjelentünk, mint a JATE Klub, az Auditorium Maximum. Szerveztünk helyspecifikus előadást az Úszóházba, bérházakba, elhagyatott helyszíneken, a Dugonics téri szökőkútban, a Mars téri piacon… Úgy szoktuk ezt megfogalmazni: „Színház az egész Szeged”. Együtt élünk, együtt lélegzünk a várossal.
– A vendégelőadások alkotói, színészei számára milyen élmény ezeken az egyedi helyszíneken dolgozni? Milyen visszajelzéseket kaptak?
– Sokszor együtt választjuk ki a helyszínt az adott csapattal. Előfordult, hogy helyspecifikus pályázatot írtunk ki, a csapatok a produkcióikat annak a konkrét helyszínnek az adottságai alapján álmodták meg. A vendégjáték alapvetően alkalmazkodóképességet kíván a művészektől, hiszen hozzá kell igazítani az előadást az adott viszonyokhoz és lehetőségekhez. De sosem kaptunk negatív visszajelzést, mindig gördülékenyen működött ez az alkalmazkodás.
– A sok egyedi tér mellett – bár hosszú utat jártak be –, de végül a Régi Zsinagóga lett az állandó játszóhelyük. Mesélne kicsit erről a hosszú útról?
– Egy konkrét előadás kapcsán találtunk rá a Régi Zsinagógára 1992-ben. Amikor először beléptünk, szörnyű állapotok uralkodtak, raktárként funkcionált ugyanis, tele volt elhasznált iskolapadokkal, megunt bútorokkal. Ennek ellenére, magának a térnek olyan atmoszférája volt – még ilyen állapotában is –, hogy első pillanatban beleszerettünk. Volt egyfajta törekvés a különböző művészeti csoportok részéről, hogy létrejöjjön egy bázis, egy alkotóház, ahol helyet kaphatnak, és volt erre nyitottság a város részéről is. A különböző törekvések végül összeadódtak, sikerült elérni, hogy a következő évben is visszamehessünk. Akkor már színpadot is építettünk, technikát használtunk, apránként belaktuk, élővé tettük ezt a teret. Minden évben engedélyt kértünk a várostól, hogy használhassuk, először csak a fesztivál idején, majd tavasztól őszig. Nem emlékszem olyanra, hogy lett volna bárki, aki ne imádta volna az első pillanattól kezdve ezt a helyszínt, amikor belépett. Függetlenül attól, hogy honnan érkezett, Izraelből, Szabadkáról, Magyarországról… Az volna a legnagyobb álmunk, hogy egy egész évben működő, fűtéssel, kiszolgáló helyiséggel, mosdóval ellátott, de a mostanihoz hasonlóan mobil térben működhessünk, hogy javuljanak a munkafeltételek, a tervezhetőség. 30 év hosszú idő, már mondhatjuk, hogy színháztörténetet írtunk Szegeden, a csapatokkal, alkotókkal, stábtagokkal együtt, akik részt vettek ebben a kalandban velünk. Így a vendégelőadásokon túl is lenne mit bemutatni, lehetne egy állandó kiállítást rendelni mellé a plakátjainkból, a relikviáinkból, kutathatóvá és bemutathatóvá tehetnénk a Magyarországon egyedülálló, szegedi független színházi múltat. Szeretnénk még élőbbé tenni ezt a teret, közkinccsé tenni a mögöttünk lévő 30 évet. Abban bízunk, hogy ez a törekvésünk egyszer megvalósulhat.
– Milyen nemzetközi együttműködéseket, koprodukciókat köszönhetnek a fesztiválnak?
– Szinte a kezdet kezdetétől készültek előadások alkalmilag a fesztiválokra. Ez is annak az organikus fejlődésnek a része lett, ami az egyesület működését mindvégig jellemezte: egyre tudatosabban próbáltunk nyitottak lenni az alkalmi és hosszabb távú együttműködésekre, s ehhez megteremteni a financiális hátteret is. Nehéz lenne a teljesség igényével felsorolni minden partnerünket, így csak párat említek. Egy időben indultunk és ma is segítjük egymás munkáját a szegedi Metanoia Színházzal, és manapság is igyekszünk a fesztiválokon a szegedi alkotócsoportokat is megmutatni. A kezdetektől jó kapcsolataink voltak a vajdasági művészekkel, 2003-tól működünk szorosabban együtt Urbán Andrással és az általa vezetett Kosztolányi Dezső Színházzal, koprodukcióink számos fesztivált megjártak Európában, de eljutottak Brazíliába, Indiába is. Az Aradi Kamaraszínházzal 2008 és 2018 között 6 előadást készítettünk, a szentesi Horváth Mihály Gimnázium diákjai és pedagógusai közel 15 évig készítettek emlékezetes utcaszínházi produkciókat a fesztiválra. S nem maradhat ki a felsorolásból legutóbbi nemzetközi koprodukciónk, a Kokan Mladenović rendezésében készült a Jami körzet 2017-ből, ami a pandémiáig 25 fesztiválon összesen 31 díjat nyert el.
– Pandémia, újratervezés… Bár a 2020-as év a járványhelyzet miatt az élet számos területén, úgy a kulturális életben is nyomott hagyott, THEALTER Fesztiválban azonban még ebben a nehéz évben sem volt hiány. Milyen tapasztalatokat hozott a pandémiás időszak? Milyen élmény volt több hónapos színházmentes hónap után végre újra találkozni a közönséggel a tavalyi fesztiválon, amely ráadásul jubilált, ugyanis harmincadik életévébe lépett?
– Valóban mi is – ahogy oly sokan mások – folyamatos újratervezésben voltunk. Igyekeztünk megküzdeni azokkal a nehézségekkel és feladatokkal, amelyet a 2020-as év hozott számunkra mind munkaszervezés szempontjából, mind mentálisan. Ugyan látszólag úgy tűnt, hogy szünetelünk, belülről mi mégis úgy éreztük, hogy sokkal többet kell dolgoznunk. Szembe kellett néznünk a pénzügyi nehézségekkel, hogy megőrizzük a munkahelyeket, és közben azon is dolgoztunk, hogy egyenként és együtt is előnyünkre fordítsuk a kényszerű bezárás időszakát. Szakmai képzéseken vettünk részt, továbbépítettük a szakmai és civil kapcsolati hálónkat, pályázatokat írtunk, archiváltuk a régi felvételeinket. Igyekeztünk szolidárisak lenni a szakmabeliekkel: adakoztunk a FESZ Segélyalapnak, amely a színházi háttérdolgozókat segítette ebben a mindenki számára váratlan és megterhelő időszakban, és amelynek létrehozásában és működtetésében kurátorként vettem rész. A THEALTER fesztivált tavaly többször is újraterveztük a járványhelyzet és az ehhez igazodó, változó szabályok miatt, végül augusztusban sikerült is megvalósítanunk. Rövid idő alatt kellett egyenesbe hozni a fesztivált, minden kollégánk teljes erőbedobással dolgozott a megvalósításon. A jubileumi évfordulóra sok tervünk volt, ezek egy része, például a minikonferencia, idén fog megvalósulni. De a nyárra készülve közösségi oldalainkon visszatekintettünk az elmúlt 30 évre, internetes kiadvánnyal, fotóválogatással készültünk, egykori és mai önkénteseinket, fellépőinket és stábtagokat kértük, hogy osszák meg a fesztiválhoz fűződő élményeiket. Az augusztus eleje pedig igazi eufóriában telt: nemcsak számunkra, hanem a nézők, a fellépők számára is, hiszen itt találkozhatott hosszú idő után először az alkotó és a közönség.
– A napokban jelentették be, hogy 2021-ben is lesz THEALTER. El lehet valamit árulni arról, mivel készülnek idén a közönségnek?
– Több mint 30 előadással készülünk, lesznek premier darabok, idén is fogadunk határon túli előadásokat. Az elmúlt évekhez hasonlóan a jól ismert alkotók mellett a fiatalok, pályakezdők is bemutatkozhatnak, ezúttal is több helyszínen, sokféle műfajú és formájú előadás szerepel a programban. Azt remélem, hogy idén is markáns és színes válogatást tudunk felmutatni arról, hogy milyen most a független és alternatív színházi lét. Csodálatos plakátunk lesz, amelyet ezúttal is Baráth Ferenc készített el. Nagyon együttműködőek és támogatóak a partnerek és persze a közönség. Sok-sok visszajelzést kaptunk, amely megerősít minket abban a hitünkben, hogy a fesztivál nem csak nekünk, vagy Szegednek fontos, hanem szerves része a magyar színházi életnek, és minden nehézség ellenére ki kell tartanunk.
– A MASZK Egyesület kapcsán mindenképpen beszélnünk kell a Megálló Közösségi Házról, amely 2014 óta működik sikeresen Szeged tarjáni városrészén, és elmondhatjuk, hogy programjaival, atmoszférájával beépült az itt élő emberek életébe. Hogyan jött az ötlet egy közösségi ház létrehozására és miért pont Tarjánra esett a választásuk?
– A projekt pályázat útján valósult meg, amelynek kifejezetten feltétele volt, hogy lakótelepi környezetben kell kialakítani közösségi helyszínt. Sokat gondolkodtunk, hogy melyik városrész lenne a legmegfelelőbb, végül Tarjánban kaptunk segítséget Kenyeres Lajos önkormányzati képviselőtől. Több helyszínt is megnéztünk, és a korábban az Ágota Alapítvány használatában lévő barakk épületben találtuk meg azokat a lehetőségeket, amelyekkel tudtunk mit kezdeni. Itt alakítottuk ki Szeged első közösségi kertjét is, ami nagy álmunk volt. Amikor a pályázati háttér megszűnt, feltettük magunknak a kérdést, miért ne működhetne továbbra is a Megálló, hiszen a rendezvényeinket sokan látogatják, új lendületet hozó, fiatal kollégákat tudtunk bevonni a működésbe, mindez tehát az egyesületet is megújította. Szerencsére a városvezetés is így értékelte az itteni működést, és segítő kezet nyújtott. A Megállóban is közösséget építünk, kultúrát közvetítünk, akárcsak a többi, alapvetően a színházhoz kapcsolódó projektünkben. Ráadásul az elmúlt években kiszélesedett a helyi és az országos civil kapcsolati hálónk: nemcsak a művészeti szférában tudunk együttműködni, hanem több olyan területen, ami a tágan értelmezett kulturális tevékenységünkbe nagyon is illeszkedik: edukáció, környezetvédelem, nemzetközi projektek, fenntarthatóság, jogsegély… Mindez elősegíti, hogy továbbra is képviselhessük azokat az értékeket, amelyek eddig is jellemezték a munkánkat: a nyitottságot, a toleranciát, az együttműködés, az ismeretszerzés fontosságát. Ahogy a színházi munkánkra is igaz, úgy itt is elmondható, hogy lezajlott egy generációváltás. Az egyesületet is frissen tartja, hogy jelenleg olyan fiatalok a kollégáink, akik korábban önkéntesként vettek részt a munkánkban – szinte saját nevelésünkként tekinthetünk rájuk –, hiszen számos új szempontot, kapcsolati rendszert, más energiát, másféle tapasztalatokat hoznak a közös munkába.
– Kollégája Fábián Zsolt, aki szintén alapítótagja és első elnöke volt a MASZK Egyesületnek egy közös interjúban úgy fogalmazott: „Nem munkának tekintettük a színházszervezést, hanem napi életformának”. Ezzel Ön is egyetért? Lehet ezt szenvedély és elköteleződés nélkül minőségi módon végezni?
– Tény, hogy teljesen más helyzet egyetemistaként belevetni magadat egy dologba és létrehozni valamit első lendületből, mint hosszú évek múlva is szembesülni azzal, hogy folyamatosan újra kell definiálni a munkádat és azon belül valahol önmagadat is. Hogy egyre csak növekszik az adminisztráció, változnak a financiális lehetőségek. Ez mindenképpen döntés kérdése: vállalod a pozitívumok, a sikerek mellett ezeket a terheket és nehézségeket, vagy sem? S ha igen, képes vagy-e elköteleződni a terveid mellett, felvállalod-e, hogy ez megkövetel tőled egy bizonyos életformát, ahol kevés dolog állandó és magától értetődő. Mi magunk is szembenéztünk már sok kihívással egyesületi szinten, de eddig sikeresen vettük az akadályokat és még profitálni is tudtunk belőle. Azt is fenn kell tartani, ami a látványos rész mögött van: az infrastruktúrát, a személyi hátteret, az anyagi forrásokat, a programok lebonyolításának minden feladatát. Az elmúlt évtizedekben sikerült egy koherensen kiteljesedő dolgot létrehoznunk, amit a MASZK Egyesület jelent és amibe beletartozik a THEALTER fesztivál, a befogadó színházként működtetett Régi Zsinagóga, a Megálló Közösségi Ház, a közösségi kert, az ezekhez kapcsolódó állandó és alkalmi programok… Számít ránk a közönség, hogy ezeket az élményeket továbbra is biztosítjuk. Nem állítom, hogy nem esne jól, néha kicsit hátradőlni, ha kicsit könnyebb lenne új erőre kapni a folytatáshoz. De közben meg annyi minden van, ami büszkévé tesz. Pár éve például készült egy lista, amelyben Európa legkreatívabb városait gyűjtöttét össze, s Szeged is felkerült erre a listára, részben a THEALTER fesztivál miatt. Ha ezt külső szemlélők is fontosnak tartják, akkor azt hiszem, mi magunk is elhihetjük, hogy így van.
– 2021-ben Ön a Szegedért Alapítvány társadalmi-állampolgári kuratóriumának díjazottja. Ha valami, akkor ez megerősítette abban, hogy érdemes továbbra is gondozni „azt, ami a látványos rész mögött van”?
– Meglepetésként ért, nem számítottam rá, ahogyan tavaly a Kölcsey-éremre sem. Szokatlan, de kellemes érzés, hiszen legutóbb talán a kiváló úttörő munkáért kaptam kitüntetést. Komolyra fordítva a szót: nagy-nagy büszkeség számomra, hogy nőként, többnyire a háttérben dolgozva, ráadásul „gyüttmentként” – hiszen nem vagyok szegedi –, kiérdemelhettem ezt a díjat. Jó a magaménak, szakmai elismerésnek érezni, ugyanakkor pontosan tudom, hogy kellett hozzá mindazoknak a közreműködése, akik végigkísértek ezen az úton az elmúlt 30 évben, s nekik köszönhető, hogy ez nem csak a színházban, a vendégjátékokban, a fesztiválokban tudott megmutatkozni, holott nyilvánvalóan ezek a leglátványosabb részei a munkának. De nem csak szakmailag, személyesen is sokat ad ez a díj. Édesapámnak annak idején csalódást okozott, hogy nem mentem vissza diplomásként a falumba, és nehezebb is volt elmagyarázni, mivel foglalkozom tulajdonképpen, mintha annyit mondhattam volna: tanár vagyok. Sajnos, a szüleim már nem élnek, de remélem, büszkék lennének arra, amit az életem két legfontosabb alkotásának érzek és ami meghatározta a felnőttkoromat: a fiamra, aki színészként szerzett diplomát; és a MASZK Egyesületre. Visszakanyarodnék arra, amire a beszélgetés elején utaltam: a tanulás, a nyitottság fontosságára. Hogy ismereteket, benyomásokat kaptam, közösségi létet, be- és elfogadást, empátiát, együttműködésre való képességet, felelősségvállalást tapasztalhattam meg. Azt, hogy ezekkel az értékekkel tudok azonosulni – és hogy tovább is szeretném adni ezeket –, ugyan otthonról és Szentesről hoztam, de Szegeden teljesedett ki igazán, s örülök, hogy ez így történt.
– Szívből gratulálok és további sok sikert kívánok! Kívánom, hogy valósuljon meg mindaz, amit elterveztek!
Megjelent a folyóirat 2021. július-augusztusi számában