Kiss Norbert: Az alsóvárosi Bálint Sándor
Isten szolgája, a „leszögedibb szögedi” – Bálint Sándor lelkiségét, gondolkodásmódját, világnézetét alapvetően határozta meg családja, szülőhazája, Szeged, ezen belül is Alsóváros, annak gazdag hagyományvilágával, népi-, és vallásos értékével egyetemben, valamint Alsóváros ferences szerzeteseinek lelkülete. Bálint Sándorra emlékezve a teljesség igénye nélkül igyekszünk összegyűjteni azt a meghatározó szellemi, kulturális, lelkiségi örökséget, melyben Bálint Sándor felnőtt, élt, dolgozott.
A családi, az otthoni háttér
1977-ben, egy portréfilm keretében Trogmayer Ottó régész, muzeológus, egyetemi tanár a Móra Ferenc Múzeum igazgatójaként beszélgetett Bálint Sándorral. A beszélgetésben a néprajztudós meghatározta és jellemezte azokat az értékeket, melyekre élete során mindvégig igyekezett fundamentumként tekinteni.
„Iparkodtam mindig önmagamhoz hű lenni és azokat az értékeket, azokat az intelmeket megvalósítani, amiket akár a szülői házban, akár ebben a szegedi atmoszférában magamévá tettem. Ezt nehéz szavakba mondani. Egy tiszta, elfogulatlan humanitás mindennel szemben, különösen azokkal szemben, akik valamiképpen rászorulnak, hogy szeressük őket.”[1]
Bálint Sándor 1904. augusztus 1-én alsóvárosi földműves család gyermekeként látta meg a napvilágot. Nevelésében özvegyen maradt édesanyja szerzett elvitathatatlan érdemeket. Gyermekként, saját szavaival élve, „szinte teljességében élte(m) át a szegedi népéletet, amit Tömörkény, Kálmány Lajos, mások örökítettek meg”[2]. Édesanyja révén sok időt töltött idősebb asszonyok körében, akiknek nem csupán munkáját tanulta el, hanem részese volt énekeiknek, beszélgetéseiknek, imáiknak és fohászaiknak.[3]
A családi környezet, ahogyan Trogmayer Ottó kérdésére választ ad, az alsóvárosi környezet volt paprikás múltjával, napsugaras oromzatú házaival, ö-ző szögedi tájszólásával.
A „paprikás” Alsóváros
Alsóváros Szeged középkori három központjának egyikeként, Alszeged néven önálló részként csatlakozik az évszázadok során Szegedhez. A későbbi városrész népi elnevezésében hűen tükrözi az itt élők életformáját, hitét, ragaszkodását, ahogyan Bálint Sándornál is olvashatjuk:
Bizonyára még a török hódoltság egymásrautaltságának, összeforrottságának hatása, hogy Alsóváros népe hagyományaihoz, őstermelő életmódjához, vallásos hitéhez leginkább ragaszkodik. Innen a jámbor város tréfálkozó és a félnépi Tahónia csúfolódó neve… Alsóváros egyúttal a főfészke Szeged világhírű paprikakultúrájának is, ezért meg a paprikaváros név ragadt reá.[4]
Az ősi Alsóváros Szeged történetében tehát különösen fontos helyet foglal el, melyet többek között itt álló ferences kolostora révén érdemelt ki. A török hódoltság idején ugyanis a város megmarad magyar lakossága itt talál menedéket. A hódoltság alatt is működő ferences kolostor és szerzetesei nem csupán a szegediek helyben maradását segítették szolgálatukkal, hanem a keresztény hit és magyarságtudat megőrzésében is fontos szerepet vállaltak. Az alsóvárosi nép megélhetése főként földművelésre, dohánytermesztésre, valamint a paprikára, annak termesztésére, feldolgozására, kereskedelmére épült.[5] A kertkultúra hagyománya szintén szoros kapcsolatot ápolt a kolostori kultúrával. Alsóváros kolostora Binder János 1760-as metszete szerint egykor mintegy hat holdas, fűszer- és gyógynövényes kerttel rendelkezett. A kolostori orvoslás, a gyógynövények meghonosítása, ismerete, használata, a szerzetesek kapcsolata a városiakkal, a ferences rend életformája, mely apostoli rendként szoros kapcsolatot ápolt a környezetével, erős alapot jelentett többek között az alsóvárosi kertkultúra létrejöttében, az egyes gyógy-, és haszonnövények megismerésében, elterjedésében. Így többek között a híressé vált szegedi paprika elterjesztésében is szerepük lehetett a ferences testvéreknek, ugyanis azt eleinte orvosságként az elmocsarasodott területek betegségének, a morbus Hungaricusnak gyógyítására hasznosították. A paprika ma is ismert fűszer formájában való termesztéséhez, feldolgozásához Bálint Sándor édesanyja révén került közel, aki mind a termelés, mind a feldolgozás minden egyes állomását élete folyamán végigdolgozta.[6]
A paprikáról, valamint Alsóvárosról, az alsóvárosi társadalomról szóló írásaiban úgy gondolom joggal szól arról az alapról, mely meghatározó, mely érték, melyhez ragaszkodni nemes dolog.
A „napsugaras” Alsóváros
Alsóváros másik jellegzetességéről, a napsugaras oromzatokról szintén szól Bálint Sándor. 1977-ben, mikor Trogmayer Ottóval készült beszélgetése lejegyzésre került, saját leírása szerint az egykor jellemző és híres Alsóváros napsugaras oromzatai már sajnálatos módon eltűnőben voltak. Pedig egykori használatuk nem csupán építészeti, művészeti értékeikben rejlett, hanem talán mondhatjuk, hogy lelkiségi tartalmukban.
„Valami szimbolikus jelentése is volt ennek a napsugárnak, de mégis úgy sajnálom, hogy valamilyen formában, változtatva, nem került át a napsugár a szegedi családi házaknak a dekorálásába. Nem találtam egyetlen egy modern épületet… ahol ezt a napsugaras motívumot valamiképpen mint városjellemzőt alkalmazták volna.”[7]
Az a szimbolikus jelentés, melyre Bálint Sándor is utalhat a napsugaras oromzatok eredetére vezethető vissza. Az oromzatok mintája szintén Alsóváros ősi ferences templomához kötődik. Az 1713-ban elkészült háromszintes barokk főoltár legfelső szintjét díszítő háromszögben található az úgynevezett „Istenszöm” ábrázolás. A keresztény ikonográfiában a háromszög ábrázolása mindig a Szentháromságra utal. A háromszög központi részében ábrázolt szem a gondviselő, teremtő Atyára való utalásként jelenik meg. A barokk kor teológiai gondolata alapján – „Deus videt et providet, azaz Isten mindeneket lát és mindenkinek gondját viseli”[8]. A gótikus templom barokk kori oltárának dísze, teológiai gondolatával jelenik meg Alsóváros házainak homlokzatán
Bálint Sándor számára az a hit és vallásosság, valamint az a kétkezi munka, melynek szeretetét és szépségét gyermekkorában édesanyjától eltanulta, megtapasztalta, egyben jelentette azt a gyökeret, mely Alsóvárost számára a szeretett szülőfölddé tette, és egyben jelentette azt az alapot melyhez ragaszkodnia kell.
Az „ö-ző” Alsóváros
Harmadik meghatározó pontként a szegedi, alsóvárosi gyökereknél mindenképpen ki kell emelnünk Bálint Sándor ragaszkodását anyanyelvéhez. Trogmayer Ottóval való beszélgetésében az alsóvárosiak gondolkodásának megváltozásakor szól arról az értékről, mely már korában is a „családi körök” sajátosságaként fedezhető csak fel, azonban melyhez, mint a magyar nyelv értékéhez, ő hűen ragaszkodott.
„Nagyon érdekes, hogy a gondolkozásban is történtek változások. Elsősorban talán azt mondanám (én ragaszkodom a szögedi tájszólásomhoz, szépnek találom, a hangzása úgy érzem, külön értéke a magyar nyelvnek), hogy a szögedi beszéd jóformán visszaszorult a családi körbe. Ma is, a legfiatalabbak is kifogástalanul beszélik a szögedi tájszólást, de… kettősség fejlődött ki a nyelvhasználatukban. Én hiszök abban, ez azért nem fog kikopni, valamiképpen megmarad.”[9]
Rónai Béla az ö-ző nyelvjárásról, valamint Bálint Sándornak a nyelvjárásról való gondolatairól is megemlékezik a néprajzkutatóra való visszaemlékezésében. Egy, a magyar tájakat, embereket, nyelvjárásokat bemutató oktatófilmsorozat készítésekor kérték fel Rónai Bélát az ö-ző nyelvjárásról szóló „forgatókönyv” megírására. Ezt a feladatot Bálint Sándor támogatásával vállalta el, aki hangsúlyozta, hogy nyelvjárása, mely megjelenik jeles költőink, íróink munkáiban, úgy, mint például Tömörkény Istvánnál, megérdemelné, hogy nemzeti értékké váljon, hogy ismerője, használója büszke legyen anyanyelvére.
„Az a művelt ember, akinek a tájszólása az anyanyelve, azt használja, és ezzel a nyelvünket gazdagítsa, színesítse, és ne mondja annak a gyeröknek, hogy csúnyán beszélsz, fiam.”[10]
A szegedi nép című munkájában a szegedi nyelvjárást az egyik „legkiműveltebb, leggazdagabb, legzeneibb hangzású tájszólásnak”[11] nevezi. Az ö-ző nyelvjárás talán legősibb feljegyzését őrizte az alsóvárosi kolostor egykori középkori könyvtára. A könyvtár orvosi és gyógynövényes könyvei közül a két legtöbbet használt és legértékesebb példány Fuchsius Leonhardus Commentarius de stripium historia, valamint Bartholomeus Anglicus De proprietatibus rerum kezdetű munkája volt. Az enciklopédikus munkák gyógynövényes és orvoslási feljegyzéseket tartalmazó lapszéli jegyzetei őrzik szegedi nyelvjárásunk írásos bizonyítékait. A két ősnyomtatvány kézírásos lapszéli bejegyzéseit Iványi Béla Régi magyar növénynevek, valamint Bálint Sándor Alsóvárosi Glosszák című munkái közlik. Az Alsóvárosi Glosszákban Bálint Sándor a legelső kézírásos bejegyzést a XVI. század elejére datálja, melyet még három korszak bejegyzése követ a XVI.-XVII. századokból.[12]
Mindaz, amit Bálint Sándor családi, és otthoni háttérként megfogalmaz, meghatározta őt. Hű szeretett volna lenni ehhez az örökséghez. Nem csupán életvitelében, gondolkodásmódjában, szokásaiban, mindennapjaiban fedezhető fel ez a hűség, hanem tudományos munkásságának is alapot szolgáltatott, melyről így vall:
Ha megnézzük, hogy mit dolgoztam, körülbelül két témakörhöz lehet kapcsolni a munkásságomat. Egyik: Szeged. Talán úgy lehetne mondani: Szeged általában, különös tekintettel a szegedi népéletre… A másik pedig: a vallási hagyomány.[13]
A vallási hagyomány
A vallási neveltetéssel édesanyja révén, már gyermekkorában találkozik: „az édesanyám templomos asszony volt, sokat elmentem vele misére, vecsernyére”[14]
A négy elemi elvégzését követően 1918-tól tanulmányait a szegedi piarista gimnáziumban folytatta, ahol 1922-ben érettségi vizsgát tett. Önéletrajzában így ír erről: „Igen hálás vagyok nekik. Hol pap, hol meg építész akartam lenni, végül is tanár lettem.”[15]
A kegyesrendi atyák hatása mellett alsóváros ferences szerzetesei is minden bizonnyal hatással voltak rá. A diákéveit töltő Bálint Sándor, mint ahogy láthattuk visszaemlékezésében, édesanyjával rendszeresen részt vett a szentmiséken, vecsernyéken, a szerzetesi zsolozsmákon. Így már gyermekként megismerkedhetett az épp akkor megvalósuló ferences rendi „reformált életformával”. A szerzetesi, rendi életforma jozefinizmus utáni helyreállítása, a ferences identitás megerősítése, a rendi képzés újraszervezése XIII. Leó pápa, Felicitate quadam kezdetű bullája szerint a 20. század első éveiben indult el. A reformok megvalósítása a szegedi kolostorban 1914-ben kezdődött el az új házfőnök, P. Zadravecz István Szegedre történő kinevezésével. Ekkor Bálint Sándor polgári iskolai tanulmányait kezdte. Az elkövetkezendő évtizedekben a kibontakozó reform szellemében a plébániai élet, az alsóvárosi közösségek újjászervezése számos új távlatot nyitott meg Alsóváros hitéletében.[16] Új közösségek szerveződtek, a templomi liturgia, a prédikációk, az ünnepélyes szentmisék középpontba kerültek. A ferences plébánia Szegedi Havi Boldogasszony címen hivatalos plébániai lapot indított. Megépült a plébániai közösségek számára az Alsóvárosi Kultúrház, felújításra került a ferences rend szegedi temploma, megújultak barokk kori oltárai, ősi sekrestyéje. A templom a kor kiemelkedő festőjének, a római iskola képviselőjének, Kontuly Bélának freskóival gazdagodott. Alsóváros kolostora a búcsújárás alföldi központjaként működött.
Bálint Sándor ebben a megerősödő szellemi, hitéleti, lelkiségi és kulturális közegben végezte gimnáziumi tanulmányait, majd folytatta munkásságát, élte mindennapjait. „Nemcsak tanulmányozta a népi jámborság megnyilvánulási formáit, hanem azokat élő hittel és mély meggyőződéssel gyakorolta is.”[17] Az alsóvárosi gyökerek, Alsóvárost meghatározó szerzetesi jelenlét mind-mind alakították, formálták, meghatározták őt.
Alsóváros középkori központját jelentő ferences templomot, amely a Bálint Sándor által is megírt alsóvárosi sajátosságok forrásaként is tekinthető, ő maga is Szeged egyik abszolútjának nevezi: „Szögedön két abszolút van: az alsóvárosi templom és a Tisza.”[18]
Bálint Sándor gondolkodásmódját, lelkiségét, világnézetét, értékrendjét alapjában határozta meg a jámbor város, a paprikás Alsóváros ö-ző nyelvjárásával, napsugaras oromzatú házaival, középkori templomával, ferences szerzeteseivel, mely értékrendhez élete végéig hű tudott maradni.
Megjelent a folyóirat 2021. decemberi számában
Jegyzetek
[1] Csapody Miklós: „Nehéz útra kelnem…” Beszélgetések Bálint Sándorral. Szeged, 2004. 104. o.
[2] uo. 95. o.
[3] Vö. Barna Gábor: Isten szolgája, Bálint Sándor, A szolgáló szeretet példaképe. Szeged, 2017. 14. o.
[4] Bálint Sándor: Alsóváros. In: A Móra Ferenc Múzeum Évkönyve, 1958-1959, Szeged, 1960. 124. o.
[5] Vö. Bálint Sándor: Alsóváros. In: A Móra Ferenc Múzeum Évkönyve, 1958-1959, Szeged, 1960. 124. o.
[6] Csapody Miklós: „Nehéz útra kelnem…” Beszélgetések Bálint Sándorral. Szeged, 2004. 95. o.
[7] uo. 95-96. o.
[8] Bálint Sándor: Szeged-Alsóváros. Templom és társadalom. Budapest, 1983. 85-86. o.
[9] Csapody Miklós: „Nehéz útra kelnem…” Beszélgetések Bálint Sándorral. Szeged, 2004. 96. o.
[10] Rónai Béla: Bálint Sándorra emlékezem. Pécs, 2001. 51. o.
[11] Bálint Sándor: A szegedi nép. (Második kiadás) Budapest, 1995. 124. o.
[12] Bálint Sándor: Alsóvárosi Glosszák Egy szegedi nyelvemlék. In: Magyar nyelv 1961/ 3. 356. o.
[13] Csapody Miklós: „Nehéz útra kelnem…” Beszélgetések Bálint Sándorral. Szeged, 2004. 57. o.
[14] uo. 47. o.
[15] Bálint Sándor: Magamról. In Csapody Miklós: „Nehéz útra kelnem…” Beszélgetések Bálint Sándorral. Szeged, 2004. 34. o.
[16] Vö. Bálint Sándor: Szeged-Alsóváros. Templom és társadalom. Budapest, 1983. 65. o.
[17] Rónai Béla: Bálint Sándorra emlékezem. Pécs, 2001. 19-20. o.
[18] Rónai Béla: Bálint Sándorra emlékezem. Pécs, 2001. 19. o.