Miklós Péter: „Az ünnepi kalendárium rendkívül ihlető olvasmányom”

Bálint Sándor és Szentkuthy Miklós

Sajátos alakja huszadik századi magyar irodalmunknak Szentkuthy Miklós (1908–1988). Életműve (nagyszámú és csaknem könyvtárnyi terjedelmű publikált írása, valamint jórészt még kéziratban lévő naplófolyama) nehéz olvasmány, s emiatt talán napjainkban nem tartozhat a nagyközönség által kedvelt szerzők közé, hiszen a fölgyorsult és az állandó online jelenlétet szinte követelő világunkban a lassú és – hogy Roland Barthes francia tudós irodalomelméleti fogalmát használjam – „élvező olvasás” sem divatos. Ennek ellenére – vagy éppen pont emiatt – az irodalomtörténetírás és a nemzetközi irodalmi élet a megbecsült alkotók között tartja számon.

 

Már első, 1934-ben megjelent Prae című regényével szinte megújította – vagy legalábbis korábban talán soha nem látott mértékben gazdagította – a magyar regénynyelvezetet. Megjelent benne, mint valamennyi későbbi művében, a teljességre való törekvés, az univerzalitás és a totalitás igénye. Szövegvilága, amellett, hogy igencsak szubjektív, az emberi műveltség és tudás számos rétegét villantja föl. Ebben a szellemben készült például a Szent Orpheus breviáriuma című sorozata, illetve az akár (persze folyamatosan változó és állandóan formálódó) ars poeticákként is olvasható művészéletrajzai: például a Goethéről írt Arc és álarc, a Mozart életét földolgozó Divertimento, a Dürer világát bemutató Szaturnusz fia, vagy a Doktor Haydn.

A hagyományos regényformákkal, s azok évszázadok alatt kialakult világirodalmi és hazai hagyományaival látszólag szakított, ugyanakkor azokat be is integrálta saját szövegvilágába. Már pályakezdésekor szélsőségesen reagált rá az irodalmi közélet, hiszen első regényét értetlenkedve fogadta a kritika, nem is tartalmát, inkább formáját, illetve „túlzottan” intellektuális alapállását fölhánytorgatva. Szerb Antal írta róla: „Soha nem éreztem annyira, mint a Prae olvasása közben, hogy a művészi forma elsősorban nem esztétikai, hanem szociális tényező. A forma társadalmi megegyezés abból a célból, hogy a művész közölhesse magát a közönséggel. Az író, aki a konvencionális formát ilyen mértékben elveti, eo ipso elveti az olvasót is, legalábbis az olvasók akkora többségét, hogy a maradékot aligha lehet már közönségnek nevezni.”[1]

Szerb Antal helyes és pontos megállapítása ellenére Szentkuthy regényei, főleg a hetvenes–nyolcvanas években kultuszművekké váltak értelmiségi körökben, s nemcsak az irodalmi elismerések érkeztek meg (1977-ben József Attila-díjat, 1988-ban Kossuth-díjat kapott), de az irodalomtudomány és a közérdeklődés is a szerző felé fordult. Monumentális életinterjú készült vele, amely a Frivolitások és hitvallások című könyvben került kiadásra, halála után pedig – igaz, keskenyebb kötetben – megjelent Réz Pállal folytatott videóbeszélgetése Harmonikus tépett lélek címmel.[2]

Szentkuthy munkáinak talán legjellemzőbb vonása az – olykor szertelennek ható – asszociativitás és a filmszerűség. Hiszen ne felejtsük el: kulturális szocializációjában a könyv, az olvasmányok, s a képzőművészet és színház mellett – saját bevallása szerint – meghatározó volt számára a mozi és a filmélmény. Alkotói módszeréről így vallott: „Például ha egy verset olvasok, akkor minden szót rögtön látok, és amint mondtam, rögtön egy halom asszociációt is fölkelt bennem. Ezt a hiperszuper mozaikot nagyon nehéz mégis egységes szép kompozícióba foglalni.”[3]

Túlzás nélkül állítható: igenis sikerült Szentkuthynak a „szép kompozíció” megteremtése. Világa olyannyira magával ragadó, hogy aki csak beleolvas egy művébe, nem nagyon tud tőle szabadulni, s már néhány oldal elolvasása után az ember könnyen Szentkuthy-rajongóvá válhat. Még akkor is, ha szövegeinek jelentését, üzenetét, végső értelmét rekonstruálni (akár az irodalomtudomány felől, akár „átlagolvasóként” közelítve) talán lehetetlen.

Életművének egyik jeles kutatója – akiknek sorába kéziratos szövegeinek sajtó alá rendezője, egykori munkatársa, Tompa Mária, mellett például Hegyi Katalin, Rugási Gyula, Molnár Márton, Bálint Péter tartozik[4] –, a vajdasági Fekete J. József fogalmazta meg a következőket róla. „Az univerzalitásra törekvés tölti ki az író ars poeticáját, egy homogén tudást céloz, amelyben az ismeretek nem állnak hierarchikus rendben, de mégis ábrázolni tudják a totalitást, hiszen minden dolog jelen van, és egyik dolog elvezet a másikhoz. A mű formája a legtöbb esetben »naplóanarchia«, a módszere pedig »irracionalista asszociáció-tenyészet«.”[5]

Szentkuthy Miklós 1985. március 7-én a Magyar Irodalomtörténeti Társaság szervezésében előadást tartott Budapesten, az Eötvös Loránd Tudományegyetem bölcsészkarának – az egykori (és mostani) pesti piarista gimnázium – épületében Legenda, monda, mítosz címmel, amelyben Bálint Sándor munkásságának fényében vizsgálta a címben jelölt témát: vagyis saját érdeklődési körének és alkotói univerzumának legfontosabb fogalmait, műfajait és forrásait.

Elsősorban Bálint két jelentős műve: a háromkötetes A szögedi nemzet és a kétkötetes Ünnepi kalendárium alapján[6], valamint a Bálint Sándorral készült a Bibliai elemek a magyar néphagyományban címmel megjelent beszélgetés[7] apropóján fogalmazta meg véleményét ezen életműről, de még inkább: közölt reflexiókat és indított – széleskörű műveltségről, s remek előadói stílusról és sodró lendületű asszociációs technikáról árulkodó – gondolatfolyamo(ka)t. Ennek jegyében beszélt összefoglalóan – számos konkrét, és nem csak Bálint Sándortól vett, példát említve – a keresztény vallási hagyományoknak, kultuszmomentumoknak és hiedelemvilágnak a mindennapokba beszivárgó rétegeiről, azok teológiai és vallástudományi tartalmairól, s a keresztény ünnepekhez kötődő szent és profán hagyományokról.

Az előadásról hangfelvétel készült. A budapesti Petőfi Irodalmi Múzeumban őrzött hanganyag az 1980-as évek második felében legépelésre került.[8] A kézirat, amelynek eredeti példánya jelenleg is a Petőfi Irodalmi Múzeumban van, a Szentkuthy Miklós: Bálint Sándorról címet viseli. A tizenhét oldal terjedelmű gépirat kézzel történt javításokat, beleírásokat is tartalmaz. A végül soha sajtó alá nem rendezett és be sem fejezett szöveg a redaktori szándékok szerint a szegedi Tiszatáj című folyóiratban jelent volna meg. A lap egyik akkori szerkesztője, Zsoldos Sándor irodalomtörténész kezdeményezte a kiadást, az írás azonban sem a Tiszatáj Szentkuthy Miklós nyolcvanadik születésnapja alkalmából kiadott tematikus egységében, sem később, másutt nem jelent meg.[9] A végső javításokat a szerző, időközben bekövetkezett halála miatt, már nem valósíthatta meg.[10]

Az előadás kéziratos szövegváltozata – amely nem tekinthető lezártnak és véglegesnek (pontosabban: kiadásra szántnak / alkalmasnak), hiszen számos elgépelést, „félreütést”, helytelenül írt nevet stb. tartalmaz – nagyon sok szövegsorrend- és szórendbéli változtatásokra, illetve pontosításokra utaló, Zsoldos Sándortól származó kéziratos bejegyzést tartalmaz. Így inkább „szóbeli esszéként” olvasható és értelmezhető, mint tudományos előadásként vagy értekező prózaként. Ugyanakkor jól jellemzi Szentkuthy tartalmilag és formailag egyaránt színes és szabad prózanyelvét, valamint szórakoztató és lebilincselően lendületes előadói stílusát, amelyet talán leginkább a Kabdebó Lórántnak, illetve Réz Pálnak adott, föntebb már említett és képekben is rögzített interjúi bizonyítanak.

A Bálint Sándor munkásságáról és annak egyéni-személyes alkotói recepciójáról elhangzott előadáshoz kapcsolódóan egy írógéppel készített dokumentum maradt még fönn a Petőfi Irodalmi Múzeumban, amelynek két oldalán van fölsorolva az a tizenöt szakirodalmi tétel, amelyeket Szentkuthy Miklós – és munkatársa, Tompa Mária – fölhasznált előadásának megtartásához. Ezek közül Bálint Sándorhoz három kötődik. Az első, amely a Beszélgetések a Bibliáról című könyv és a második, amely az Ünnepi kalendárium első kötete (amelyből külön ki van emelve a 11–27. és a 169. oldal: Szent Eligius, Xavéri Szent Ferenc, Szent Borbála, Szent Vince ünnepe és az, hogy a „Szent Szűz kézfogójának ünnepén a madarak házasodnak”), valamint tizedik tétel: az Élet és Irodalom 1982. április 23-i számában Péter László tollából megjelent Bálint Sándor posztumusz könyve (ismertetés az A szögedi nemzet című széria harmadik kötetéről) című recenzió.

Péter László – irodalomtörténész, nyelvész, textológus, folklorista, Móra Ferenc, Juhász Gyula, József Attila életművének tudós kutatója, Szeged művelődéstörténetének egyik legjobb ismerője, az Új magyar irodalmi lexikon főszerkesztője, a szegedi egyetem professzora – ebben, a Szentkuthy által is fölhasznált könyvismertetésében a következőket fogalmazta meg.

„Mit foglal magában a zárókötet? Fölsorolni is csak a főbb fejezeteket lehet. A család szokásvilágából indul ki, az emberi élet három nagy fordulójához, a születéshez, házassághoz és halálhoz fűződő hagyományokkal folytatja, de közben bő teret szentel a gyermek nevelődésének, játékainak, a katonáskodásnak, s természetesen a lakodalomnak, az elmúlást megelőző betegségeknek és a népi gyógymódoknak, a temetés és az utána való teendők szokásainak, hiedelmeinek is.

Ünnepi kalendáriumából ide is átemeli, de egészen új földolgozásban, a jeles napokhoz, az esztendő néprajzához tartozó tudnivalókat adventtól András-napig. Külön tárgyalja a hét egy-egy napjához fűződő hiedelmeket. Hosszú fejezet szól a szakrális néprajzról, a hitélet néphagyományairól, köztük a búcsújárásról.

Az ö-zés a szögedi nemzet beszédének legjellemzőbb tulajdonsága. Ebből indul ki Bálint Sándor a nyelv, majd a népköltészet tárgyalásában. Az egyszerű formáktól (szólások, közmondások) a meséken, mondákon, történeti énekeken, prózai és verses históriákon át eljut a balladákig. Mindenütt, de kivált itt nagyban támaszkodik az érdemes elődökre, különösképpen a hazai népköltési gyűjtés klasszikusának, Kálmány Lajosnak úttörő munkásságára, a maga korában példátlan gazdaságú gyűjtésére.”[11]

Szentkuthy Miklós tehát komoly filológiai anyaggyűjtés és fölkészülés, s a Bálint Sándor munkásságában – mind kutatói módszertanában, mind emberi karakterében – való elmélyülés után tartotta meg előadását, amelyet az alábbi gondolatokkal kezdett.

„Bálint Sándor etnográfus volt. 1904-ben született, 80-ban ütötte el egy autó.

A fő művei, amelyek engem ihlettek: A szögedi nemzet, népmese, anekdota, legenda, monda, népszokások, találós kérdések, versek gyűjteménye. Az ünnepi kalendárium rendkívül ihlető olvasmányom. Napról-napra megy, sorra veszi az egyház szentjeit és a velük kapcsolatos népi szokásokat, legendákat, színjátékokat fűz egy-egy szentnek az életéhez. Talán egész életművét nagyszerűen összegezi egy interjú, a rádióban Rapcsányi László kérdezte meg őt a Bibliával kapcsolatban. A Biblia és a magyar népi szokások, játékok, mesék összefüggéséről. Ha ezt elolvassuk, a Beszélgetések a Bibliáról, külön kötetben.

Mit jelent az, hogy etnográfus? Azt jelenti, hogy végigtanulmányozott régi magyar kódexeket, a régi magyar középkori legendákat. Azután a régi magyar nyelvnek volt nagy ismerője. Az etnográfia azáltal, hogy a szentek életével foglalkozott, kapcsolatos mindenféle teológiai és mitológiai kutatással. A képzőművészetet jól ismerte, mert hiszen foglalkozott egy szenttel kapcsolatban, hol, milyen oltárképen látható, milyen ikonográfiával készült, milyen szobra van, milyen korból. Foglalkozott a népzenével, a népdallal, úgyhogy képzőművészet, zene, dal, ének, népi játékok, betlehemes játékok, középkori misztériumjátékok. Ez mind hozzátartozik. A történelem ismerete nélkülözhetetlen számunkra és számára is. Mert egy-egy szenttel kapcsolatban elmondja, hogy milyen faluban, milyen népség, milyen korszakban, Bethlen Gábor idején, vagy a Habsburg-uralom alatt, születtek ott szokások, meg mondák, legendák. Úgyhogy az etnográfia itt a legtágabb értelemben dicsőséges stúdium. Ő maga ezeket a stúdiumokat elvégezte, én magam abban a szerencsében részesültem, hogy nagyon sok olyan könyvet, amelyekkel ő foglalkozott, olvashattam, sőt birtokomban vannak, és nagyon szeretném, ha ingerelhetném a hallgatóságot arra, hogy ezekből legalább egy párat megnézzenek, legyen az zenei, képzőművészeti, történelmi, földrajzi.”[12]

Szentkuthy referátuma elején hivatkozott a témához kapcsolódó olvasmányélményeire. Így többek között említette a Karig Sára (műfordító, szociáldemokrata politikus és gulágtúlélő) szerkesztette Népek meséi című sorozat darabjait, valamint – az összehasonlító népmesekutatás Ortutay Gyula (akadémikus, néprajzkutató, Radnóti Miklós egyik legjobb barátja) szervezésében létrejött „budapesti iskolájára” is nagy hatást gyakorló – a népmeséket tipizáló és katalogizáló, s az összehasonlító folklorisztika egyik alapművének tekintendő, Antti Aarne és Stith Thompson által alkotott The Types of the Folktale című könyvsorozatot. De megemlítette még az afrikai népi szövegeket publikáló Leo Frobenius gyűjtését, valamint James G. Frazer, Az aranyág című munkájában összegzett, hiedelem- és vallástörténeti jelenségeket kulturális antropológiai dimenzióból, komparatív módszertannal interpretáló tudományos munkásságát is.

A szentség és profanitás, a szakralitás és a blaszfémia, az angyali és az ördögi, illetve – Umberto Ecohoz hasonlóan – a szépség és a rútság dichotómiája mindig is központi motívuma volt Szentkuthy szövegeinek, így nem csoda, hogy megemlítette előadásában ezek keveredését az irodalomi hagyományban éppúgy, mint a népi hagyományvilágban. Külön kiemelve IV. Vencel cseh király német nyelvű képes bibliáját, s annak néhány, a könyv tartalmát tekintve különösnek és különlegesnek ható illusztrációját.

„A középkor tele van mindenféle templomokon groteszk vízköpők, mindenféle komikus röhögő pofák. Milyen érdekes – ezzel a Bálint Sándor-világgal rokon, hogy még a középkor végén, a 15. században, talán vannak, akik ismerik IV. Vencel cseh királynak van egy híres képes bibliája. Biblia, Szent Könyv. A margón kik láthatók? Nem vicc. A margón, hogy elegánsan fejezzem ki magamat »fürdős kurvák« vannak ábrázolva, átlátszó hálóingben hozzák vödörben a vizet, a virgácsot, söprűt, amivel különböző kellemetlenségeket okoznak a fürdő látogatóinak” – mondta Szentkuthy.[13]

A korábban említett irodalmi hagyománytartalmak mellett hangsúlyozta hallgatóságának az Akárki címmel kiadott gyűjteményben szereplő középkori misztériumjátékok és moralitások szerepét az európai kultúrtörténetben. De – a borkultúrát megteremtő, ugyanakkor a Teremtő előtt „igaz” Noé teológiatörténeti karakterét evokálva – hivatkozott a bor, mint szimbólum kettősségére. Hiszen egyrészt a szent áldozatra (Jézus Krisztus és Megváltás áldozati vérére, s az azt jelenvalóvá tévő szentmisére), másrészt a mámorra (és a durva részegségre) utal. A részegség és a mámor dionüszoszi kultusza olyannyira része az európai eszmetörténetnek, hogy érvényes és ünnepélyes megjelenése volt a klasszikus ókori drámairodalomban, amelynek tetralogikus fölépítésében a három tragédiát egy mindent föloldó és feledtető vidám szatírjáték követett.

Ugyanilyen kontraszt – mondta még előadásában Szentkuthy –, Bálint Sándornál olvasom, mikor Szűz Mária eljegyzését, amit sokan lefestettek, Sposalizio az olasz festőknél, Szűz Mária eljegyzése: tisztaság, szentség, szüzesség, párhuzamos azzal a szokással, hogy nem szabad ennek az ünnepnek a megelőző éjszakáján, a vigíliáján nem szokás az erdőbe, vagy a szőlőbe menni, mert akkor szeretkeznek a madarak és azt nem szabad megzavarni. A Szűz Mária szent szüzessége, eljegyzése napján vigyáznak arra, hogy a verebek jól kéjelegjelek. Ez a párhuzam nagyon érdekes és nagyon szép.[14]

Az eseményről az Élet és Irodalom című hetilap 1985.március 15-i számában közölt tudósítást D. Magyari Imre Egy könyv a magasban címmel, amelyben nemcsak a téma – Bálint Sándor munkásságának irodalmi és művelődéstörténeti kontextualizálása – újszerűségét és hiánypótló jellegét hangsúlyozta, de kiemelte Szentkuthy előadói karakterét és az írónak az irodalmi tradíciórétegekben való elmélyültségét, s az azok közötti könnyed átjárását is.

„Bálint Sándorról lett volna szó, ha nem Szentkuthy Miklós az előadó. »Legenda – monda – mítosz« – hirdette a Magyar Irodalomtörténeti Társaság március 7-re szóló meghívója, s ott állt rajta – igaz, zárójelben – a nagy szegedi tudós, a Népünk ünnepei, a Szeged városa, a Szeged népe, a Karácsony, húsvét, pünkösd szerzőjének a neve is. E cím alapján korrekt, kicsit unalmas pályaismertetést várnánk az 1904 és 1980 között élt etnográfusról, akinek egyik fő kutatási területe a katolikus vallási néphagyomány volt. De mert ott szerepelt az is, hogy Szentkuthy fog beszélni, tudhattuk, egészen másra számíthatunk. Ez a »más« vonzott a szokásosnál legalább négyszer-ötször több hallgatót az ELTE tanácstermébe.

A kép, amit Szentkuthy rögtön az előadása elején felvillantott Bálint Sándorról, a magyar kultúra e »fantasztikus jelenségéről«, az olvasó tudóst ábrázolta, aki a szegedi Alsóváros mellett levő franciskánus kolostor könyvtárának csendjében tanulmányozta a régi írásokat. Mi mindent kellett megismernie! A régi magyar kódexeket, a régi magyar nyelvet, a teológiát, a mitológiát, a képzőművészetet, a zenét, a történelmet! S volt egy másik kép, amelyik szintén egy olvasót idézett, magát Szentkuthyt. Kamaszként elszomorodott egy könyvesboltban, mert a harmincfilléresnek gondolt könyvecske ára felment, s nincs nála elég pénz. Még a tulajdonost is meghatotta, mert odaadta harminc fillérért. Az író gyerekes örömmel és büszkeséggel emelte magasba a kis kötetet: lám, ma is megvan, átvészelte az évtizedeket.

Számomra ez a két kép fejezi ki a legjobban azt, amit Szentkuthy Miklóstól kaptunk. Ma, amikor a vállalkozó a kor hőse, a humán tudományok művelője, a literátus ember teljesen elbizonytalanodva él. Szentkuthyból elementáris erővel sugárzott a bizonyosság, s ez megerősítette ingadozó hitünket. Lenyűgöző volt az elegancia, amellyel a kultúrában közlekedett, Euripidész éppúgy személyes ismerőse, mint IV. Vencel cseh király. Ismét érezhettük, amit gyakran csak félve merünk gondolni: a világ emberivé alakításához nem elég a termelékenység és a gazdaságosság. Kell lennie egy könyvnek, amit néha büszkén a magasba emelhetünk.

Szentkuthy Miklós az előadásában is azt bizonyította, hogy az emberiesítés, az emberi lépték mennyire lényege a művészetnek. A népmesék, mondák, legendák legizgalmasabb vonásának mondta, hogy bennük az istenek, szentek emberi közelségbe jutnak, a fenséges mellett megjelenik a játékosság, bensőségesség, kedvesség. Még a misztériumjátékokban is voltak derűs elemek. Az ilyesfajta átalakítás a művészet lényegéhez tartozik. A költő, az író munkája úgy is meghatározható, mint kibővítés, humanizálás, azaz valami készen kapottnak az elmélyítése, továbbgondolása. Így formált át például Shakespeare egy Plutarkhosz-életrajzot, Thomas Mann egy-egy legendát. Ennek az átalakításnak a természetét kutatva izgatja Szentkuthy Miklóst az a kérdés, hogyan, miként keletkeztek a mítoszok, hogyan vezetett az út – amely éppoly titokzatos, mint a születés – a legelső gondolattól, mítoszmagtól a görög tragédiákig. Záró gondolatát pedig az emberi lépték jegyében fogalmazta meg: félelmetes, mondta, hogy e történetek sok szépsége nem igaz, fiktív alakok szerepelnek bennük – de ezeknek megvoltak a modelljeik a hétköznapokban, s ily módon minden legenda, példázat a valóságok valósága is” – olvashatjuk a cikkben.[15]

Az előadással kapcsolatban Tüskés Gábor irodalomtörténész és néprajzkutató professzor – akkor még mint a Magyar Tudományos Akadémia aspiránsa, aki a népi vallásosság iránti kutatói érdeklődéséhez sok ösztönzést kapott Bálint Sándortól – 1985. április 3-án írt levelet Szentkuthynak, amelyben érdeklődött a szöveg írásos változatáról, valamint közölte: „Magam is gyűjtöm az adatokat egy majdan elkészítendő Bálint Sándor-életrajz hiteles megírásához. Külön hálás lennék azért, ha további részleteket is megtudhatnék Professzor Úr és Bálint Sándor kapcsolatáról.”[16]

Szentkuthy Miklós 1985. május 20-án az alábbi levéllel válaszolt Tüskés Gábornak. Úgy vélem, ez a szöveg kellőképpen alátámasztja a föntebb általam megfogalmazottakat, s egyrészt összegzi az író előadásának esszenciáját, másrészt egyértelműsíti Bálint Sándor tudományos munkásságának hatásmechanizmusát Szentkuthy Miklós alkotói világának alakulására.

Kedves Barátom! Kitüntető és érdeklődő leveledre csak a legszerényebben tudok válaszolni, amennyiben Bálint Sándor-előadásom nem szigorúan, akadémiai értelemben vett beszéd volt, inkább szubjektív vallomás: mennyiben hatott Bálint Sándor Ünnepi kalendáriuma és Rapcsányi Lászlónak adott interjúja (Bibliai elemek a magyar néphagyományban) írói munkásságomra. Részletesen beszéltem Frazer és Frobenius hatalmas gyűjteményeiről (az Atlantis-sorozatot a 30-as években megvásároltam és faltam) és ezeknek rendkívüli hatásáról az angol és német irodalomra. Előadásomat a Petőfi Irodalmi Múzeum Hangtára magnóra felvette.[17]

Megjelent a folyóirat 2021. decemberi számában

Jegyzetek

[1] Szerb Antal: Szentkuthy Miklós: Prae. In: Erdélyi Helikon, 1934. 7. sz. 549. o.

[2] Szentkuthy Miklós: Frivolitások és hitvallások. Budapest, 1988.; Harmonikus tépett lélek. Réz Pál videóbeszélgetése Szentkuthy Miklóssal. Budapest, 1994.

[3] Harmonikus tépett lélek. 50. o.

[4] Bálint Péter: Szentkuthy álruhában. Közelítések egy gigantikus napló írójához. Budapest, 2003.; Hegyi Katalin: Szentkuthy Miklós. Budapest, 2001.; Molnár Márton: Napló és regény Szentkuthy Miklós műveiben. Budapest, 2003.; Rugási Gyula: Szent Orpheusz arcképe. Budapest, 1992.

[5] Fekete J. József: Az intellektus kalandregényei. In: Híd, 1982. 6. sz. 812. o. Lásd még Fekete J. József önálló köteteit Szentkuthy Miklós világáról: Olvasat. Esszék Szentkuthyról. Újvidék, 1986.; Olvasat. II. Újabb esszék Szentkuthyról. Zombor–Bezdán, 1993.; Széljegyzetek Szentkuthyhoz. Körbejárt, egyre kitaposottabb utakon Szentkuthy Miklós regényeiben. Újvidék, 1998.; Post. Szentkuthy Miklós és művei. Újvidék, 2005.; Elmélet helyett: koreográfia. Újabb Szentkuthy-olvasatok. Budapest, 2010.

[6] Bálint Sándor: A szögedi nemzet. A szegedi nagytáj népélete. 1–3. köt. Szeged, 1976–1980.; Bálint Sándor: Ünnepi kalendárium. A Mária-ünnepek és jelesebb napok hazai és közép-európai hagyományvilágából. 1–2. köt. Budapest, 1977.

[7] Bálint Sándor: Bibliai elemek a magyar néphagyományban. In: Rapcsányi László (szerk.): Beszélgetések a Bibliáról. Budapest, 1984. 265–279. o.

[8] Szentkuthy Miklós előadása Bálint Sándor kapcsán a Legenda, monda, mítosz témakörről az Eötvös Loránd Tudományegyetemen. Petőfi Irodalmi Múzeum. Audiovizuális anyag. Raktári jelzet: OR1258/A/B. Leltári szám: 2013.2.146.

[9] A Tiszatáj 1988. évi hatodik száma első, Köszöntjük a 80 éves Szentkuthy Miklóst című egységében (3–37. o.) kaptak helyet a következő írások. Szentkuthy Miklós: Legendák paradicsomkertje (regényrészlet).; Bányai Gábor: Író és komédiás. (Beszélgetés Szentkuthy Miklóssal.); Dobos Marianne: Embereszményeim. (Beszélgetés Szentkuthy Miklóssal.); Fráter Zoltán Szentkuthy Miklós rajzai.; Zsoldos Sándor: Catalogus Szentkuthyi. Szentkuthy Miklós: Frivolitások és hitvallások (Kritika).

[10] Szentkuthy Miklós: Bálint Sándorról. Kézirat. [Kézzel írott szerkesztői, Zsoldos Sándortól származó, ceruzabejegyzéseket tartalmazó géppel írott dokumentum.] Őrzési helye: Petőfi Irodalmi Múzeum. 2014 szeptemberében tanulmányoztam, fénymásolata a birtokomban. A kézirat megismerésében Hegyi Katalin és Szilágyi Irma, a Petőfi Irodalmi Múzeum munkatársai voltak segítségemre, akiknek a fáradozását ezúton is köszönöm!

[11] Péter László: Bálint Sándor posztumusz könyve. In: Élet és Irodalom, 1982. április 23. 6. o.

[12] Szentkuthy Miklós: Bálint Sándorról. 1–2. o.

[13] Uo. 7. o.

[14] Uo. 12. o.

[15] D. Magyari Imre: Egy könyv a magasban. In: Élet és Irodalom, 1985. március 15. 6. o.

[16] Tompa Mária – Hernád Imre (szerk.): Szentkuthy Miklós válogatott levelezése. Budapest, 2008. 418. o.

[17] Uo.