Bene Zoltán: A legnagyobb palóc, aki szögedi is

175 éve, 1847. január 16-án született Mikszáth Kálmán. A magyar nyelvű elbeszélő próza egyik legnagyobb alakja 1878 és 1881 között Szegeden dolgozott újságíróként, s ez a három itt töltött év úgy a szakmai, mint a magánéletében meghatározó jelentőségűnek bizonyult.

„Azzal a szöglettel átellenben, melyet a Marosnak a Tiszába szakadása alkot, épült az Alföld egyik első városa, Szeged. Nagyobb, népesebb Debrecennél, s ha azt kedélyesen »kálvinista Rómá«-nak nevezgetjük, ezt viszont bátran mondhatnók »katolikus Debrecen«-nek.”[1] – írja Mikszáth Kálmán 1891-ben, tíz évvel azt követően, hogy három esztendőnyi szegedi újságíróskodás után visszatért Budapestre. Mikszáth, akinek első kötete 1874-ben jelent meg, ám különösebb figyelmet nem keltett, 1878-ban érkezett Szegedre, a Szegedi Naplóhoz. Különös időszaka ez az életének, hiszen ekkor válik el feleségétől, Mauks Ilonától, ám nem azért, amiért az emberek általában válni szoktak, hanem mert írói sikertelensége és ebből fakadó gyönge anyagi helyzete miatt úgy véli, nem méltó az asszonyhoz. A valódi ok helyett ugyan azt állítja, mást szeret, a válás tényén azonban ez mit sem változtat.

A fiatal Mikszáth Kálmán portréja a Vasárnapi Újságban

Amikor elfoglalja helyét a Szegedi Napló szerkesztőségében, még nem gondolhatja, milyen sorsfordító döntést hozott, amikor a Tisza partjára jött. „A mikszáthi ábrázolóművészet (…) Szegeden és éppen Szeged társadalmának, életének hatására jelentős fordulathoz érkezik” – írja Nacsády József.[2] „Az a termékenyebbé válás, amely Mikszáthot Szegeden jellemzi, oda vezet, hogy mintegy összegyűjti eddigi munkái népi ötleteinek, megfigyeléseinek javát, az alkotókedv tüzében újraformázza, szétválasztja, újrarendezi őket. Az szegedi vonatkozású anyaggyűjtés tehát általános anyaggyűjtéssé és rendszerezéssé szélesül, hogy még a 80-as, 90-es évek regényeiben is felhasználhassa ezt az anyagot. (Pl.: Az Igazi humoristákból való a falusi plébánosnak oly jellemző figurája − Főtisztelendő Kubcsik plébános úr −, amelyikkel a Szent Péter esernyőjében találkozunk.)”[3]

Az igazi humoristák című, Cikkek a magyar nép humoráról alcímet viselő kötet 1879-ben jelenik meg Szegeden, Endrényi Lajos és társa kiadásában. A szerző a kötetet az ő szelíd, csendes falujának ajánlja − Szklabonyának tehát; a Tisza mellől haza, a Palócföldre üzenve. Az Előszóban aztán magyarázatot is fűz az ajánláshoz:

Nem azért ajánlom pedig könyvemet az én csendes szülőfalumnak, hogy ott valaki megvegye s még tetejébe el is olvassa. Ha a nótárius úr sorba venné ujjain azokat, akik a betűhöz értenek, bízvást zsebre tehetné az egyik kezét.
Nem vesznek ott meg egyéb könyvet, csak kalendáriumot, azt is százesztendőst, mely azon fölül, hogy az unokák unokáinak is mutatni fogja az időjárást, egyszersmind összeköttetésben tartsa őket az égi hatalmasságokkal is, mivel a százéves naptárnak imádságoskönyv az egyik fele.
Hanem azért ajánlom nekik ezt a könyvet, mert tőlük tanultam, ami benne van.
Ha van benne valami érdemes, az az övék.[4]

Ezek a szavak első olvasatra mintha ellent mondanának Nacsády József föntebb idézett megállapításának, miszerint Mikszáth ábrázolóművészete Szeged hatására vesz fordulatot. Ez azonban csak látszólagos ellentmondás. Valószínűleg sokkal inkább arról lehet szó, hogy az író (a legnagyobb palóc, ahogyan később nevezték) a szegedi viszonyok tanulmányozása és megismerése közben döbben rá, micsoda különleges érték az, amit magában hord: a palóc ész- és nyelvjárás, a palóc kultúra, Görbeország[5] világa. Miközben elmélyed egy másik, szintúgy egyedinek érzékelt helyi kultúrában, fölismeri a gyökerei fontosságát. Erre utal az is, hogy a három évvel később, 1882-ben napvilágot látó A jó palócok egyes darabjait Szegeden írja[6].

De nem csak a fölismerés és a megismerés városa Mikszáth számára Szeged, hanem az áttörésé is. A jókor, jó helyen közhelye érvényes a sikerére, hiszen országos hírnévre a Szeged pusztulása című kötettel tesz szert, amelyben leírja az 1879-es nagyárvíz pusztítását, s amelyet Kákay Aranyos Nr. 3 néven publikál[7]. A sikeres árvízi tudósítás után megnyílik előtte az út vissza, a fővárosba, a visszatérés évében megjelenő Tót atyafiak és a rá következő esztendőben kiadott A jó palócok pedig nem csak sikert, de biztos írói egzisztenciát teremtenek. És ez a magánéletében is komoly változást eredményez. 1882. február 16-án levelet ír (mellesleg a Pesti Hírlap fejléces papírján) egykori feleségének:

Kedves Ilonka!
Mikor ezelőtt sok évvel elváltunk, egyrészt az is rugó indok volt, hogy anyagilag ziláltan állottam, s nem tudtam, hol fog kellenem megállani a süllyedés lejtőjén. Jól esett (habár szerettem is), ha sorsa elszakad az enyémtől.
De föltettem magamban már akkor, hogy ha valaha vinni tudom valamire, s ha lehetséges lesz még, hibámat jóvá fogom tenni.
Az isten meghagyta érni, hogy egykori fényes álmaimat megvalósítva lássam:
Bent ülök 34 évvel az akadémiában, kiköszörültem minden csorbát, nevemet magasztalólag említi az ország és a külföld, szeretet vesz körül, ahova lépek, s jövedelmem hatszor akkora, mint amennyiről valamikor ábrándozhattam.
Valószínű, hogy már elkéstem önnel szemben, a sors sokáig halogatta (egész e hó 8-ikáig), míg ön elé léphetek soraimmal − ha jól hallottam, maga már férjhez ment, vagy férjhez készül menni…
De mert bizonyosat nem tudok, tartozom önnek azzal a regarddal, hogyha még nem ment férjhez, én most mégegyszer elveszem magát. (…)
Ön megosztotta rossz sorsomat, a legrosszabbját magam szenvedtem át, a jobb sorsomat szívesen megosztom ismét…
Nem tudom, szeretem-e még, de azt ígérem, hogy meg fogom mindig becsülni.
Ha pedig már elkéstem volna, ha ön már férjhezment, örülök rajta, ha boldog, vagy ha bármely okból nem teszi le többé sorsát annak a kezébe, aki már egyszer olyan rosszul bánt azzal, önhibája nélkül, én ez ellen nem zúgolódom.
Azért hát arra kérem, Ilonka, ne határozzon ebben a dologban könnyelműen, maga nem olvas újságokat, sem nem ösmeri a viszonyokat, szerezzen hát magának előbb alapos tudomást azon fényes és előkelő helyről, mely magára vár a magyar társadalomban. Nem akarom ezzel rábeszélni, mert hisz magának volt bátorsága hozzámenni a »semmihez« is, s bizonyára kell, hogy bátorsága legyen visszautasítani engem, még ha miniszter volnék is. Hanem a szívét és hajlamát kérdezze meg, s akként határozzon, s ha igenlő a válasza, írja meg nekem lehetőleg egy hónap leforgása alatt.
Egyebekben maradtam minden körülmények között tisztelője
Mikszáth Kálmán[8]

A levélre február 24-i keltezéssel, a Nógrád megyei Mohoráról válaszol Mauks Ilona:

Kedves Kálmán!
Hálás szívvel köszönöm hozzám intézett levelét, mely szívemet régen nem érzett örömmel és békével töltötte el. A múltakért már régen megbocsátottam, most pedig már boldog vagyok abban a tudatban, hogy egy nemesszívű embert szerettem, és azért a forró, lángoló szeretetért, amivel egykor maga iránt viseltettem, immár nem kell szégyenkeznem. Maga is nyugodt lehet, mert oly elégtétellel szolgált nekem, amelyért minden igazán érző ember elösmerését kiérdemelte. Ha kis fiúnk élne, elfogadnám a felém nyújtott kezét, de így most már ennek semmi célja nincsen. Mire lenne ez jó? Maga a sors kerekén felül került (hála Istennek), valószínű belekerült az élet forgatagába, mindig is szerette a társaságot. Én alája kerültem. Micsoda szomorú figura lennék elmaradott vidéki asszony létemre, maga mellett. Én hét évig olyan küzdelmes életet éltem, amely duplán számít, és ez nagy idő egy nő életében!
Hanem az az egy mégis fáj, hogy maga oly rosszul ismer engem. Hogy tehette azt fel rólam, hogy én valakihez férjhez mentem vagy megyek? Hiszen én magához esküdtem az oltár előtt. Felmenthetett-e az alól engem a törvény? Nem adok én arra semmit, nagyobb úr az én lelkiismeretem, az pedig nem ismeri a visszaesküvést.
Most már megvallhatom, hogy szeretném még egyszer látni magát. Mindig is vágytam erre. Kérni azonban most sem fogom. Ki tudja, micsoda rossz érzéseket váltana ki mindkettőnknél a viszontlátás? Jobb lesz, ha csak így távolból gondolunk vissza a múltakra, mint egy szép, de elmúlt tavaszi álomra.
Őszinte barátsággal maradtam
Mauks Ilona[9]

Mikszáth Kálmánné Mauks Ilona (Mayler Ede fotográfiája)

Az elvált házasok nemsokára találkoztak, s ha nem is egykettőre, de újra egymásra találtak, 1883. január utolsó napján ismét frigyre is léptek. Vagyis Szeged nem csak az áhított írói elismeréshez segítette hozzá Mikszáthot, de ezáltal az elveszett magánéleti boldogságot is újra megtalálhatta.

Ezek után nem csoda, ha a legnagyobb palóc Szegedet fogadott szülőföldjének tartotta − voltaképpen tényleg újjászületett Szeged által. Szeged iránti gyengéd érzelmeiből soha nem is csinált titkot, amit mi sem bizonyít jobban, mint hogy amikor az Osztrák-Magyar Monarchia nagy, reprezentatív, sok kötetre rúgó ismertetése készült, a Szeged szócikk megírására őt kérték föl a szerkesztők. A huszonnégy oldalas[10] írásban Mikszáth a város történetét, a szegediek viseletét, szokásait, nyelvezetét, az épített és a természeti környezetet egyaránt számba vette, de a szegedi jellemet sem hagyta említetlenül: „A szegedi ember jelleme általában nemes: nem egészen nyílt, de egészen nagylelkű. Jószívű, igazságos. Szívós, de nem makacs. Erős, nyers, de nem durva. A magyar cívisek érdesebb vonásai itt csak bágyadtan szelídített alakban lépnek föl. Demokráciája őszinte, valódi magyarsága természetes, ment az affektált cafrangoktól s ezért hódítóbb. A város magyarságában és demokratikus levegőjében minden idegenszerű elem fölolvad. A bevándorló magyarrá válik; a címerére kevély nemes átidomul köztük polgári gondolkozásává. A negyvenes évekből több példát lehetne fölsorolni, hogy a beköltözött nemes családok néhány évi itt tartózkodás után a polgári kötelékbe vétették föl magokat.”[11] Azt sem hallgatta el, hogy Szeged milyen szerepet játszott a Dél-Alföld etnikai és kulturális viszonyainak alakításában: „[m]íg Szeged bent magyarosít, kifelé rajokat bocsát. Különösen Torontált magyarosítja. Évenként négy-ötszáz sváb tanuló jár Szeged iskoláiban többnyire cserébe, kik nemcsak a magyar nyelvet tanulják meg, hanem a nemzeties szellemet is beszívják.”[12] A szegedi kirajzás említésével mintegy a Bálint Sándor-i „szögedi nemzet” fogalmát előlegezte meg − azét a szögedi nemzetét, amelyhez kicsit magát is odasorolta, noha sosem szűnt meg a legnagyobb palócnak lenni. 

Mikszáth Kálmán autogramot ad. Szeged, 1900

Megjelent a folyóirat 2022. februári számában

Jegyzetek

[1] Mikszáth Kálmán: Szeged. In: Az Osztrák-Magyar Monarchia írásban és képben. VII. kötet. Magyarország II. A Nagy Magyar Alföld.  Budapest, 1891., 481. o.

[2] Nacsádi József: Mikszáth Kálmán Szegeden. In: Tiszatáj 1953. március, 170-185. o., 185. o.

[3] Uo.

[4] Mikszáth Kálmán: Az igazi humoristák. Cikkek a magyar nép humoráról. Szeged, 1879. Elektronikus változat: http://mek.oszk.hu/11500/11574/11574.htm

[5] Mikszáth gyakran így nevezte a palóc vidéket.

[6] Lásd: Nacsády József i.m., 185. o.

[7] Bővebben lásd a folyóirat hátsó belső borítóján!

[8] Mikszáth Kálmán összes műve. 24-26. kötet. Mikszáth Kálmán levelezése. Budapest, Akadémiai Kiadó, 1968. 94. MK – Mauks Ilonának

[9] Mikszáth Kálmán összes műve. 24-26. kötet. Mikszáth Kálmán levelezése. Budapest, Akadémiai Kiadó, 1968. 95. Mauks Ilona MK-nak

[10] Mikszáth Kálmán: Szeged. In: Az Osztrák-Magyar Monarchia írásban és képben. VII. kötet. Magyarország II. A Nagy Magyar Alföld.  Budapest, 1891., 481-504. o.

[11] Mikszáth Kálmán: Szeged. In: Az Osztrák-Magyar Monarchia írásban és képben. VII. kötet. Magyarország II. A Nagy Magyar Alföld.  Budapest, 1891., 494. o.

[12] Mikszáth Kálmán: Szeged. In: Az Osztrák-Magyar Monarchia írásban és képben. VII. kötet. Magyarország II. A Nagy Magyar Alföld.  Budapest, 1891., 494. o.