Lengyel András: „A szél hordja el a haját”

Egy eufemizáló átokformuláról

A retorikai és a kognitív struktúra egy mondaton belül is szétválhat és szétválásuk és egymással való szembekerülésük olyan szemantikai formát eredményezhet, amely erejét és összetettségét éppen az így megképződő diszkrepancia révén kapja meg. (Vö. Esterházy Péter: „Dicsérjen meg téged az E. Fehér a Népszabadságban!”) A jókívánságba belefoglalt két kritika a dicsérés gesztusát rejtett átokformulává alakítja. Úgy kíván valakinek rosszat, hogy jókívánság formájába öltözteti. Ennek a formulának a működéséhez persze szükséges a megnyilatkozó és a befogadó (olvasó) közötti közös tudás/vélekedés megléte. A megnyilatkozót és a befogadót ugyanannak a közös vélekedésnek kell uralnia, hogy az üzenet célba érjen. Ez tehát egyféle kognitív összekacsintás. De amíg ez megvan, a „jókívánság” is él, s az átok hat.

Ez a formula régi. Mögötte ott van és működik a magyar nyelven beszélők látens kognitív tapasztalata, amely – egyebek közt – a magyar parasztság sémává kikristályosodó, társalgást könnyítő frazémáiban is tetten érhető.

Jól belelátni enged ebbe a folyamatba Tömörkény István prózája, amely a paraszti észjárás és az (igazi) polgár diszkrepanciaérzése között közvetítő stilémákban is igen gazdag. Tömörkény, alias Steingassner István nyelvi szituáltsága igen figyelemre méltó. Mint „germán származású adóalap” a magyar nyelvet nemcsak, mint mindenki más, átvette környezetéből, de tudatosan tanulta is, mondhatnánk: megkonstruálta. Nyelvének két fő forrása, mint tőle magától is tudható, a bibliafordító Károli magyar nyelve és a szegedi nagytáj parasztságának magyar nyelve, az úgynevezett helyi népnyelv. Egy archaikus és egy rétegnyelv, miközben a tudat, amely e két komponensből kikeveri a saját idiómáját, a német eredetű polgárság hagyományaiban gyökerezik. A háttérben ott van a polgár kalkulatív racionalitása, „pragmatizmusa”, s a mindezt egybetartó és igazoló, magas rendű erkölcsi rend. Valami életszabályozó teológiai világlátás, amely nem süllyed bigottságba, de normaképző ereje eleven. Maga Tömörkény a „nadrágos emberek” közé tartozott, egy polgári hagyományaira büszke város polgára, de alapélménye egy speciális határhelyzet, a lentiekkel, a „kint valókkal” való öntudatos szolidaritás tapasztalata. Ezért – ezért is – figyel rájuk, rögzíti életviláguk képét, viszonylatait, és bölcsességüket is igyekszik átmenteni a közbeszéd keretei közé. Nála a társadalmi konvenció szerinti „egzotikum” és az erkölcsi normalitás, hallgatólagosan, azonosítódik s számára ezzel az inverzióval képződik meg a morális értelembe vett viszonyítási alap, amely pragmatikus mérceként is segíti eligazodását. Tömörkény „jó ember”, de nem „együgyű”, nem naiv. Csak azt teszi, amit tehet: közvetít. S ezzel láthatóvá tesz egy életvilágot. Kontrasztot teremt, s létrehozza a modern élet értelmezésének egy változatlanul releváns aspektusát, amely azonban sokak számára már nem érzékelhető.

*

Tömörkény képzeletéről, észjárásáról külön tanulmányt lehetne s kellene írni (nota bene: erre Kosztolányi már több mint száz éve fölfigyelt!), de most erre itt nincs lehetőség. Egyik, ismétlődően, már-már proverbium szerűen használt átokformuláját azonban érdemes kicsit közelebbről szemügyre vennünk.

Maga a formula, amely az alábbiakban bemutatásra kerül, roppant egyszerű: „A szél hordja el a haját!” De kérdés, mit jelent ez a formula? S miért átokformula ez? Tömörkény több lapban, jó néhányszor leírta ezt a formulát, az idevonatkozó hevenyészett gyűjtés szerint először Farsangon című tárcájában. Írása Mikszáth Kálmán lapjának, az Országos Hírlapnak 1899. január 22-i számában jelent meg. Itt – in nuce – mindjárt a magyarázat is adva van: „a szél hordja el a haját a bolondjának, ami nagy kívánság, mivel az akasztófa alá kötött ember haját szokta volt régebben, ama régi jó világban elhordani a szellő.” A régi jó világ, amelyben ez a formula így megképződhetett, alighanem az 1848 utáni betyárvilág volt, amelyet csak nehezen, kíméletlen brutalitással lehetett felszámolni. Az akasztott – kivégzett – ember, elrettentésül, hosszabb ideig lógva maradt, kitéve az időjárás szeszélyeinek, szélnek, esőnek és napsütésnek. S a széltől is szárított holttest száradása során a testről, elsősorban a fejről, először a fejbőr, rajta a hajjal, vált el, ezt „hordta el a szél”. Maga a nyelvi formula elhallgatásos, az előzményekről, az akasztásról nem is szól, de maga a kép magába foglalja ezt az elhallgatott előzményt, amely lehetővé teszi a szél, látványként is megjelenő munkáját. Az aktus nem, csak eredménye, a szimbólum artikulálódik, válik nyelvivé. A szelíd, csupán frizuraigazító kívánság így, áttételesen, kemény realitás helyettesítője és kifejezője. A formula erejét ez a kettőség az explicit és implicit tartalom természetes feszültsége adja.

A formula 1899-ben persze már inkább csak tréfás szólás volt, s nem „éles”, gyakorlati javaslat. De asszociatíve ezt az éles tartalmat is fölidézte.

Hogy e szólást Tömörkény egyszerűen „csak” átvette parasztjaitól vagy ő maga sűrítette képpé a paraszti világ idevágó tapasztalatát, nem tudjuk. („A szögedi nemzet [1977] tudós szerzője, az etnográfus Bálint Sándor, kimondatlanul is az átvételt vélelmezte, hiszen ezt a nyelvi alakzatot is a hajjal kapcsolatos sztereotípiák közt említi [III. 299.].) A „csavaros” logika, a beléje rejtett kétértelműség, a szemantikai feszültség ilyen megteremtése viszont bizonyosan tetszett az írónak, mert – tudjuk– utóbb is, sokszor emlegette.

*

Néhány példa a formula használatára. Tömörkénynek az Asszonyok… című rajza Vidám napok főcím alatt a Pesti Hírlap 1899. július 15-i számában jelent meg. (Szépprózájának első közlései ekkor már a pesti lapokban történt, a szegedieknek első közlésre már csak a publicisztikája jutott.) Ebben a rajzban bor mellett folyik a társalgás, a szó így forog: „Az öreg haragosan ül le. János borral kínálja. A bor jó, nem lehet tagadni. / – De várjék kend csak – bíztatja János – majd összevágom egy kis szoldával./ Szódával még különb. Nagyon jó vágása van neki. Hejnye, hejnye, no. Csakugyan. A szél hordja el a haját. Miféle dolgok történnek. / – Hát – kezd a beszédbe az öreg.” Stb. Itt a fordulat a kvaterkázás része csak utal valami haragot kiváltó esetre, szerepe hangulati.

Ugyanez az írás 1899. augusztus 17-én a Hód-Mező-Vásárhelyben is megjelent. Változatlan formában, de merőben más olvasóközönségnek szánva. A formula később is újra felbukkant; a Pesti Hírlap 1901. július 2-i számában, Tömörkénynek A lóhalál s egy más ló megvételének körülményei című tárcájában. A kontextus megint konvencionális, elmélkedésre alkalmat adó. „Az idő halad, s Jánosnak a neve napja közeledett. A kalendáriumban sok János van, a megkövezésre jutatott Szent Jánostól egészen az olajban főzött Szent Jánosig nagy a határ. Sütő János is ezek közé tartozik valamelyikbe, a szél hordja el a haját – de ő mindenre mit sem gondolt, hanem inkább a kezét fájlalta, mert a kis szekercével ráütött”, stb. Itt a formula szinte csak beszédkitöltő elem, de hangulatilag illeszkedik a szöveghez. A megkövezés, az olajban főzés, vagy akárcsak a kéz balesete összhangban van a szelíd átokformulával, a stilisztikai tónus egyezik. A formula sztereotipizáltsága megkönnyíti az e szövegben való használatát. Ugyanakkor, s ez is a szerep része, e formula mégsem üres, nem halandzsa. Illik a megkövezett, az olajban főzött Jánosok emlegetése teremtette asszociatív atmoszférába.

Egészen más szerepben jelenik meg a formula az Elintézett ügy című elbeszélésben, amely először az Új Idők 1901. szeptember 22-i számában jelent meg. Ebben a történetben a kisgyermekével az apjához hazamenekülő fiatalasszony kérdésére – „Haragszik kend, apám, hogy előgyüttem?” – az apa ezzel reagál lánya félelmére: „Ez a bürge is mind a tied. Az a tanya is mind a tied. Aztán még tetülled sajnálta [tudniillik a férj] a könyeret. A szél hordja el a haját neki! Éntőlem akár ítéletnapig se lásd. Maradj csak itthon. Majd gyün az még érted észnélkül.” Itt a lánya mellé álló apa indulata valódi, kívánsága érthető, jogos. Ma azt mondanánk rá, egy abúzust reagált le. A kívánság persze már itt is csak szimbolikus. A sztereotipizáltság élét veti az indulatnak, csak a hangulat közvetítődik általa.

Az Elintézett ügy egyébként még ugyan abban az évben megjelent a Vásárhely és a Vidékében is (1901. okt. 13.), változatlan formában. A szokásos másodlagos hasznosítás egyik esete ez a közlés is. S az is szimptomatikus, hogy kevéssel később (1902. január 1-jén) a másik vásárhelyi lap, a Hód-Mező-Vásárhely az Egy lóhalál és egy másik ló megvételének körülményei című Tömörkény tárcát közölte újra. A formula ismerete ezekkel az újraközlésekkel is csak terjedt.

*

Az eddigiektől eltérő kontextusban, s ráadásul, mint közvetlen szerzői álláspont jelenik meg formulánk az Oda alá című útirajzban. A Pesti Napló 1902. augusztus 27-i számában közreadott útibeszámoló Tömörkény saját hajóútjáról referál – s az író saját reakcióját rögzíti benne. A Monarchián belüli nyelvi elkülönülést nehezményezi, elgondolkodtató érveléssel: „Még az ebédnél egészen magyar a társaság. De délután már kezd keveredni. Egyre sűrűbben hangzik a német szó, s a mi sokat kárpált magyar sovinizmusunk annyira gyámoltalan, hogy a német szó hallatára azonnal németül kezd felelni, ahelyett, hogy megkövetelné, hogy beszéljen az a magyar földön élő német magyarul, a szél hordja el a haját. Egy szót sem szólnék, ha nem tudnám felőle, hogy tud magyarul. Tud, de nem beszél. Hasonlóképp van a rácz is. Ha már látja, hogy nem értik meg Obilics Milos nyelvén, akkor németre fordítja, de egy világáért sem szólna magyarul, pedig jobban tud magyarul, mint sok kevert nyelvű magyar ember”. A formula itt megint szimbolikus használatú, de az eufémizációra itt nagyon is szükség van. Az integráció erőtlenségének nyelvhasználati szokásokban való észlelése Tömörkénynek, láthatóan, érzékeny tapasztalata. (Nota bene: Tömörkény maga is német gyökerű „asszimiláns” volt. A maga magyar patriótává válása felöl ítélte meg e fejleményeket, s jó érzékkel veszélyt látott mások spontán elkülönülésében.)

A formula „komoly” használatának sűrűsödésére vall némely, már publikált írásának, így az Elintézett ügynek másodközlése is. Egy ilyenre 1904. április 19-én a Magyar Nemzetben került sor.

*

A Borsszem Jankó című élclap 1907. szeptember 8-i számában egy „krónikás adoma” jelent meg A kompon címmel. Ez a tárca névtelen, szerzői jelölés nélküli írás, de tárgya, fordulatai, nyelvi és történeti utalásai Tömörkény szerzősségére vallanak. (Csak egyetlen adalék az azonosításhoz; az egyik mondat ez: „Hejnye, a jó reggelét! Itt estig sem érünk át.” – a „jóreggelét”, tudjuk jellegzetes Tömörkény káromkodás volt; s mint ilyen azonosító jegy.)

A történet Pálfy Ferencnek, a későbbi szegedi polgármesternek és Kovách Aladárnak egyik 1860-as évekbeli utazását, kompon való átkelését beszéli el. Középpontjában Pálfy sikeres, mert átkelést eredményező, ám kockázatos svindlije áll. Az átkelés után, már megkönnyebbülten hangzik el a minket most érdeklő párbeszéd. „Amikor már jól elhaladtak [tudniillik a komptól], azt mondja a felső Magyarországról leszármazott Kovách: / – No, Fercsi, a szél hordja el a hajadat, már azt hittem, hogy végünk van. / Amire azt mondja a Fercsi úr a bakról évelődve: / – Mit tud a tót a magyar embörhöz?” (Borsszem Jankó, 1907. szept. 8. 9.) Itt jól látszik, a formula használata önmagában is egyedíti a jelentést, itt az átokformula a baráti évődés feszültség-levezető eszköze, s az eredeti jelentés csak asszociatíve utal az elmúlt veszélyre. Az átok csak fölidézője, jelzése a valódi veszélynek.

A formula egy idő után szerzői önreflexióként, nyelvészkedő okfejtésben is föltűnik. A Pesti Napló 1914. április 30-i számában jelent meg Tömörkénynek a Jelszó című tárcája. Ennek egyik helye szempontunkból is tanulságos: „Vannak […] mondások, inkább tanítások, öregek szóhagyományai” – mondja Tömörkény, s egyik példája ez: „A pénz arra való, hogy megkeressük, nem arra, hogy elköltsük. Mert a szél hordja el a haját azoknak, akik csinálják, még így sem igen akar szaporodni.” Tömörkény itt a szóhagyományt idézi, és szimptomatikus hogy egyik idézetére egy másik ilyen szóhagyománnyal reagál. Itt már igen csak messze járunk az akasztott ember hajától, amelyet a szél „elhord”, de a formula jelentésrétegei között ez az elsődleges jelentés, illetve ennek emléke is jelt ad magáról – s ez az alapréteg is alakítja az aktuális jelentést.

Érdemes észrevennünk, ez a Jelszó című tárca hamarosan (1914. máj. 20.) az „amerikás magyarok” lapjában a New York, Cleveland és Chicago kiadói helyű Előrében is olvasható lett.

*

A jelek szerint „a szél hordja el a haját” formula fontos eleme maradt a Tömörkény-életműnek. A világháborús időkben is fölbukkant szövegeiben. A Magyarország 1915. április 25-i számában, a Tavaszodó napokban is ott van. Ennek egyik fejezete A háború valódi okáról szóló paraszti elmélkedéseket mutatja be. Az egyik beszélgető, egy bizonyos János úgy vélte, a háborút a „muszka császár csinálta”. Véleményét nem mindenki osztotta, más vélemények is elhangzottak. Az egyik reakció ez: „Mégis… a muszka császár. Nem jár az a bürgékkel [azaz nem fordul meg a juhászok között], a szél hordja el a haját!” A kívánság a cárra vonatkozik, de a beszélgetők valójában nem tudják, ki a „háború valódi oka”. A kívánság tehát itt igazában csak egy, többé-kevésbé üres vágylevezető formula. Nyelvi protézis. Egy másik háborús története, Heti dolgok címmel a Magyarország 1916. szeptember 10-i számában jelent meg. Ez merőben új oldalról mutatja be a háborús paraszti életet. A szituáció maga is új. A parasztgazdaságban most, az idők jeleként, ott dolgozik egy orosz hadifogoly is, egy bizonyos „Gyurka” a gazdát pedig a magyar katonai gépezet lovastól, kocsistól hadi szolgálatra rendeli. A gazda rosszkedvű, gazdasága is, felesége is magára marad – „a Gyurkával”. Felesége nyugtatgató szavára a gazda, Mihály így reagál: „Az ám […] aztán azt hiszed, hogy mind igaz, ami a katonai hirdetésben benne van. Majd akkor tovább visznek aztán Te mög itt maradsz evvel a Gyurkával, a szél hordja el a haját…” A kívánság oka nyilvánvaló. Mihály arra gondol, hogy az ő helyét a munkában is, a magára maradó asszonynál is a „muszka” fogoly, az otthon maradó fiatal férfiember veszi át. Az ilyen felismerések mögött szociológiai realitások húzódtak meg, Mihály tehát nem beteges gyanakvó, hanem csak realista. A szimbolikus formula itt alig veszi el az átok élét, akár direktben is érthetnénk.

*

Tömörkény nyelvi leleménye nem maradt hatás nélkül. Bár alighanem már a kortársak is azonosító jeleként olvasták ezt az átokformulát, közeli munkatársa, Móra Ferenc, mint oly sok más megoldását, ezt is idővel átvette, alkalmazta. (Vö. például Magyar Hírlap 1927. febr. 9., 1928. dec. 23.) Ez nem is meglepő, legfeljebb azon lehetne eltűnődni, hogy az azonos frazémának mennyire más stílusértéke van az egyik, illetve a másik írónál. A meglepetések közé inkább az tartozik, hogy a frazéma még olyan, merőben más írói világba is, mint a Pálfyné Gulácsy Irénében is felbukkan (vö. Ellenzék, 1925. jan. 2. Új Idők, 1925. júl. 26.)

Persze mondanunk sem kéne talán, az írónő nem értette a frazémát, csak mechanikusan másolni próbálta. Így a hajból nála por lett.

*

Ezt a formulát ma van, aki érti, s van, aki nem. Aki érti, azzal a tapasztalatok egy széles övezete köti össze, a szövegek s e tapasztalatok a formula révén automatikusan megelevenednek. Aki viszont nem érti, annak számára maguk a tapasztalatok is elvesznek.

Megjelent a folyóirat 2022. szeptemberi számában