Apró Ferenc: Baktervilág a régi Szegeden

A német die Wacht magyarul őrséget, vártát, míg a der Wächter őrt jelent. Az utóbbi átvételéből alakult ki a bakter szavunk. Értjük rajta a toronyban őrködőket (tűzbakter), sötétedés után a falu (város) utcáit róvó őröket (éjszakai bakter), és a vasúti őrházban szolgálatot teljesítő pályaőröket (vasúti bakter) is. Jelen írásunkban az előbbi kettővel foglalkozunk.

A tűzbakter

Két városi széképületünkön (1800, 1883) körjárós torony épült, így itteni toronyőrségünk egy időben alakult meg 222 évvel ezelőtt elkészült városházunkkal. (Egész pontosan: 1800. november 30-án avatták föl, de a munkák 1805 májusában fejeződtek be.) A körüljáró erkélyről 24 órás szolgálatban figyelték a tűzesetet, a Tisza áradását. Az őrök a Város alkalmazottai voltak, a hatóság szervezeti leírása szerint 1873-ban „a széképületi, valamint a fölső- és alsóvárosi tornyokban alkalmazott két, így összesen hat toronyőr a rendőrkapitány rendelkezése alá helyezvék, s annak meghagyásait legpontosabban teljesíteni tartoznak.” Javadalmazásuk 1884-ben évi 200 forint volt, ehhez jött még egy pár csizma és 400 kéve rőzse. A széképületi toronyból nézte Haynau a szőregi csatát (1849). Három évtizeddel később (1878) a tűzbakter megmutatta Márki Sándor későbbi egyetemi tanárnak a fal megrongált részét: az egyik golyó a gyűlölt osztrák feje fölött egy arasszal csapódott a falba.…[1]

A toronyőrök fő kötelességeit a tűzrendészeti szabályok már kétszáz évvel ezelőtt leírták: „Nappal a zászlót, éjjel pedig a Lámpást mindgyárt ki kell tenni a harangozóknak a toronybúl azon az ablakon, amelly a tűz felé szolgál.”[2]

Kellett is a szabályzat, mert a nádtetős házak, a nyitott kürtő alatti szabadtűzhely, az udvaron tárolt tüzelő (szalma, nád, venyige, rőzse) mind gyulladás- és tűzveszélyes volt. Megesett, hogy egyazon évben (1836) Alsóvároson száz ház vált a tűz martalékává, Fölsővároson pedig kilencven.[3]

A tűzbakterok nem csak zászlóval és lámpással jelezték az oltásban résztvevőknek, hogy merre igyekezzenek: a harangot is félreverték. (Nyelvét sokszor és gyorsan az egyik oldalához ütötték). Az alsóvárosi istenháznak és a fölsővárosi Szent György templomnak (mert arról van szó!) nem volt körfolyosója, az őrök a négy ablak valamelyikéből integettek ki. (Az önkéntes tűzoltó egyesület megalakulása [1870] előtt a céhtagok kötelességből, míg a segítőkész polgárok [passzionátusok] énjük parancsára küzdöttek meg a gyakori tűzzel.)

Ordinánsz Konstantin (1768–1838), a ferencesek alsóvárosi házfőnöke könyvet írt a Havi Boldogasszony oltalma alá helyezett templomukról. Összegyűjtötte az akkor még meglevő iratokban följegyzett „különös isteni jótéteményeket”. (A csoda szót kerülte.) Liptai Máté „tornyos őrálló” kétéves „onokátskája”, Lengyel Éva Franciska kerek kétszáz esztendeje, 1822. Szent Iván hava (július) 26. napján kizuhant a toronyból, de a Szűzanya kötőjibe esött, sértetlen maradt. Minket most Liptai érdekel: a maga „szoros rende szerént” adja a toronyban a tűzőrséget, kellő időkben harangoz. Vele van a subája, hűvös hajnalokon elállja a melegét, ha megfárad, ülő- vagy fekvőhelyül használja.[4]

Az elvénhedt fölsővárosi Szent György templomból 1859-ben alakították ki a tornyos iskolát. Beck Pista (1860–1912) beszéli, hogy a toronyban korábban két idős bakter lakott. Szorgosan húzták a kötelet, mikor mire szükségeltetett a Szent Flórián harang csengő szava: hol szentmisére hívta az élőket, másszor elsiratta a holtakat, viharban pedig megtörte a villámokat. (Vivo vocos…) A torony szomszédságában lakott Kaszab kovácsmester, aki arról híresült el, hogy ha tűzet jelzett a félrevert harang, elsőként ő rohant oltani – hat legényfia társaságában. A fiaknak ló sem kellett, magukat fogták be a vízipuska elé, míg a lajtoskocsit a városi előfogatos húzta a tetthelyre. (A vízipuska olyan tűzoltó szerkezet, mely a tartályában levő vizet dugattyúnyomással lövelli ki a fecskendőn, míg kihalt előfogat szavunk két egymás után befogott lovat jelentett.) A tűznél mindig Kaszab mester uram volt a csővezető, a mentést is ő dirigálta a vízipuska tetejéről.[5]

Tömörkény írta az egyik – meg nem nevezett – délebbre fekvő, már „kevert beszédű” községről: „A falu közepén pedig állt a templom. A templom fölött a torony. A toronyban a harangozó, egyúttal tűzbakter, meg eleven óra, aki a marhaszarvon keresztül széttülköli a falu házainak alacsony tetői fölött a torony sétálójáról a fertályórákat.”[6]

A Kossuth sugárúti tűzoltólaktanya fölépülte (1898) után több változás történt: a városháza toronyőrségét a tűzoltók adták, a parancsnoksággal telefon-összeköttetésük volt. A tűzfigyelést végző őrködők fontosságát bizonyítja, hogy az 1928. évi statisztika szerint a 127 helyi tűzesetből 25-öt ők észleltek a – ma is meglevő – kőkorlátos erkélyről. (Ez évben a városban még nem volt nyilvános tűzjelzés.)

Az éjszakai bakter

A sötétedés után a várost járó bakterok 50–70 év körüli megállapodott emberek, esetenként kiszolgált katonák, korosult csőszök, munkából kinehezedett kétkéziek voltak, akiknek a szeme nem állta az éjjeli alvást. Alkalmazásuk föltétele volt becsületes hírnevük, emellett előnyt jelentett, ha némi furfangért nem kellett a szomszédba menniük… Hivataluk jelvénye a jobbjukban hordozott dárda (lándzsa, alabárd, fokos, bunkósbot) volt, baljukban vitték a lámpást, melyben mécs vagy gyertya pislákolt. A közhiedelemmel szemben a lámpást csak koromsötétben használták, mert átlagos időben a szemük elé tartott (kis) fény zavarta volna a látásukat. (Viszont a közvilágítás elterjedéséig a sötétedés után közlekedőknek lámpást kellett vinniük, – jószándékukat bizonyítandó.)

Szomjas-Schiffert György (1910–2004), a magyar baktervilág legalaposabb kutatója és legjobb ismerője szegedi adatot nem közölt. Ami érdekelhet bennünket: Csongrád vármegye 1807. évi – 1808-ben módosított – statutuma szerint minden helységet 50-50 házból álló kerületre kell osztani. A kerület fölvigyázója a gazda, ő rendeli ki az őrállókat. Minden öt gazda fölvigyázója a kapitány. A helységekben annyi állandó baktert kell alkalmazni, amennyi kapitányság (= 250 ház) van.[7]

Az 1850-es és 60-as években az éjszakai bakterok eleje az ismeretlen keresztnevű „sánta Bata” volt. Nem lehet kétséges, hogy ragasztéknevét a testi hibájáról kapta. A városnak az a – jól jövedelmező – része tartozott az impériuma alá, melyet a Kálvária, a Fekete Sas, a Mérey és a Kocsonyás (ma: Jósika) utca fogott közre. Őrködése este kilenc órától hajnali háromig húzódott. Sánta Bata nem csak a hivatalból kötelező rigmusokat kántálta, voltak saját, másfajta csinálmányai is! Olyan tehetséggel áldotta meg a Sors, hogy szerkesztett verseket, és azokat citerára tudta fogni. Gyakran hívták zenét csinálni legénybúcsúba, disznóvágásra, csökre (= keresztelő lakomára), berukkolásra, farsangi mulatságokra és hasonló zenebonás alkalmakra. Ha a toros ház ablaka alatt fokozta a hangulatot, jó szívvel nyújtották ki neki a naturáliát, – zsírtól fénylő kolbász, foszlós bélű selyemcipó és karcossal teli kancsó képében. Ismerte az izraelita vallás dallamait is, mivel hogy a kerületébe tartozott a zsidó negyed, a Hajnóczy és a Margit (ma: Gutenberg) utca. Sánta Bata erre felé sem panaszolhatta föl, hogy csukott marékkal lettek volna hozzá….

A bakternóták (bakterversek, bakterkiáltások, éjjeliőr-énekek) általában hasonlók voltak az ország egész területén. Magas hangú, kiáltás jellegű recitacióval adták elő, a sorvégen a jellegzetes lehajló kvart-lépéssel. (A recitació énekbeszéd, átmenet az ének és a szavalás közt.) Dunántúlon volt olyan falu, amelyben az esti nyolc órát is kántálták, persze Szent Mihály névünnepe után:

Hallja mindön háznak ura,
Nyolcat ütött már az óra!
Fölült minden tik az ólra,
Mindön asszony ágyát veti,
Benne urát lëfekteti (…)

 A színes és szapora tollú Móricz Pálnak (1870–1936) sikerült megismernie sánta Bata versezeteit, persze könnyű annak, aki Beck Pistánál veszi ki a kvártélyt:

Hallja mindön háznak ura,
Kilencet ütött az óra!
Kocsis vigyázz a pipára,
Szolgáló mög a konyhára!

A mai Attila (az akkori Német) utca első házában volt a Zöld Koszorúhoz címezett vendéglő. Arról vert a hír, hogy főleg azok a párocskák nyitják be az ajtaját, akik csak a hajnal fölszőküléséig akarnak együtt lenni. T. Knotik Márta kutatásai ennél többet hoztak fölszínre: az 1854. évi városi összeírás szerint a Zöld Koszorút a háztulajdonostól Koralek Josep árendálta, aki „kéjhölgytartó” (is) volt. Sánta Bata valamiért megorrolhatott a vendéglősre, mert odaérve, az ablakok alatt ezt énekelte:

Kilencet ütött az óra,
Mindön embör nyugovóra,
De a szerelmesök mostan
Csókolódznak nagy titkosan…

Egyéb huncutságok is kiteltek Batától. Pollák Izsó (anyakönyvileg: Israel) polgártárs éjfél utáni kettőig szokta múlatni az időt az Oroszlánban, majd a bakter zsebébe süllyesztett 10–20 krajcárt, hogy kísérje őt haza. Az angáriában benne foglaltatott az ablak alatti kántálás is, de olyan hangi erővel, hogy Anna asszony álmában is meghallja:

Tizet ütött már az óra!
Segíts Isten minden jóra…

A fáma szerint tán egy évig is eltartott a csalafintaság, amikor beütött az ördög a határba. Pollákné elcsudálkozott, hogy még csak tíz az óra, pedig milyen jól kialudta magát. Gyertyát gyújtva látta, hogy az óra sétálója elhaladta a kettőt… Sánta Bata idejében meglépett, de férjemuram ugyan csak kapta a nyaka közé a nyújtófával, egy álló hétig hordta a kékjét…

Rövid részletek az éjfélig elkiáltott bakterversekből:

Tizenegyet üt az óra!
Nincs ki hallgat már a szómra…

Az óra tizenkettő már!
A sok bolygó lélök most jár
Sírnak-rínak, në féljetök,
Az Úr strázsál fölöttetök…

 Idézetek éjfél utánról is:

Éjfél után óra kettő,
Dicsértessék a Teremtő!

 Hármat ütött már az óra
Én is elmék nyugovóra…

Sánta Bata már kettőkor elkántálta a három órát, mert 50–60 perc kellett neki, hogy a kerületét bejárja. Kassai Vidor (1840–1928), a későbbi színész úgy emlékezett vissza az 1850-es évek Szegedére, hogy amikor a bakter a házuk előtt meg akarta kiáltani a tíz órát, elkérték tőle a lándzsáját, és ők zengték helyette:

Dicsértessék Jézus Krisztus,
Szűz Máriának szent neve!
Tízet ütött már az óra!
Dicsértessék Egek Ura!

Bálint Sándor szerint voltak olyan falusi bakterok, akiknek a mondókája Szentkarácsony estéjén az ünnep magasztosságához igazodott[8]:

Kelj föl embör ëggy-két szóra,
Tizenkettőt vert az óra.
Melyben hajdan Krisztus Urunk
Született mi Messiásunk…

Vagy:

Hallja mindön háznak ura,
Háromat ütött az óra!
Betlehembe siessetök,
 Az Úr Jézus ott születött…

Tömörkény szerint a csősz nem, de „a bakter belső ember, mert az a majorságot őrzi. A gépeket, a szekereket, az istállókat (…) Vigyáz tűzre, vízre (…) Ilyen bakter például a majorban az öreg Bélteki 

Mihály (…) Egyáltalán nem volt harminc év óta sehol sem. Aki bakter, az nem ér rá odacsatangolni. Mert nappal aludni kell, éjjel meg kire hagyná a hivatalt? Mert ügyelni kell szigorúan, lókötők gyakran járnak a tájon, s az éjszakai sötét szüli a rossz embereket.”[9]

Szabóné Mozgay Erzsébetnek (1859–1946) a Vízre (1879) visszaemlékező füzetében értékes adatmorzsák vannak: „A bakter személyében volt a teljes bizalom, a több utcára szóló éjjeli őrségben. Többnyire csakis szegedi ember kezébe lett ez a bizalmi állás adva, becsülettel meg is feleltek a beléjük helyezett bizalomnak. Különben is meglett korú emberek vállalkoztak erre az állásra, akikben a megbízhatóság már koruknál fogva is teljes lehetett. Éjjeli fegyverül nemigen használtak egyebet, mint egy bunkós botot (…) Meg egy kis éjjeli lámpa (…) no meg egy kis makra pipa is, ez elmaradhatatlan volt, amely az éjjeli álom elűzésében igen jó szolgálatot tett. Nyáron át könnyű köpeny, télen jó hosszú suba és meleg magyar sapka volt fölső öltözékük (…) ha üzletek előtt elhaladt (…) meg-megállt egy kicsit hallgatózni. Az üzletek ajtózárát megvizsgálta, hogy rendben van-e (…) ezért a gondos, éber figyelemért az üzlettulajdonosok nagyon hálásak voltak…”[10]

Az órakiáltásnak is megvolt a maga hátamöge. A rosszban sántikálók megtudták, merre jár a bakter, mikor végez a szolgálattal. A Szegedi Híradó 1864. július 9-i száma azt hírelte, hogy az egyik német hercegségben már betiltották a dikciózást… Végül is azt forogta ki a nyomtatott szó, hogy nálunk is le kéne tenni erről a régi szokásról, nem pedig önkéntelen segíteni az enyves kezűeket. Ha a bakter tüzet észlel, elég lenne, ha síppal adna jelt a társainak…

A dolog azért is volt fölöttébb fontos volt, mert Koncz Antal (1831–1914) főlevéltárosunk őrzött olyan sárgulmányokat, melyek néhány szégyenletes kázusról tudtak. Példának okáért a fölsővárosi részen akadt olyan bakter, aki az utolsót elkiabálva, maga csavarta ki egy–két jérce nyakát, vagy hajtott haza egy malackát, már hogy mikor mi adódott…

Tömörkény a Bácskában szolgáló bakterok visszaéléseiről tudott. Az 1870-es évek végéről, az 1880-as évek elejéről írta: „Ott vígan járta még a régi módi, a felelős községi bakterek bokros felügyelete alatt úgy loptak, raboltak, hogy csupa gyönyörűséggel nézhette ifjú kollégái működését a pokolból a boldogult Rózsa Sándor.”[11]

Szeged városa az 1872. december 15-i közgyűlésén eltörölte a bakterság intézményét. A tornyokban szolgálók hivatala megmaradt, mert a tűzvédelem fontos volt a nádtetős házak miatt. Az  éjszakai bakterok foglalkoztatása nem szűnt meg egyik napról a másikra. Nagyobb házak, értékes ingóságokat áruló üzletek, gyártelepek maguk fizettek egy-egy személynek az éjjeli őrködésért. A városi mázsaháznak is volt éjjeliőre, igaz, Tömörkény még 1915-ben is bakternak nevezte. (Öreg regruták. 1959. 214. o.) Továbbra is klasszikus írónk: patikusinasként hajnali 5-kor kelt, s indult a napi munkába: „A Gál-ház előtt az öreg éjjeliőrnek én voltam az órája. Ha látott reggel arra elmenni, fölvette a boltajtóból a subáját, és haza tipegett.”[12]

Szépirodalomban, filmen, népdalban

Természetesen klasszikus szépíróink műveiben is előfordul a bakter alakja. Kisfaludy Károly gúnnyal illette az értéktelen művet: „Szava csupa melodia, / Ittas bakter zengése.” (Náray és Himfy)

Petőfinek az Ambrus gazda című verséből:

Ambrus gazda hősleg iddogála,
Míg a bakter tízet nem kiálta…

A helység kalapácsa című, a hőseposzokat kigúnyoló poémájában (1844) így mutatta be szemérmetes Erzsókot:

Bájos vala ő!
Mint a pipacsból
Font koszorú
Vagy mint a bakter dárdájába ütődött
Éjjeli holdsugár.

Idézek a lábadozó Arany Jánosnak Madách Imréhez írott leveléből (Szliács, 1862. aug. 29.): „A szellemi nyugalom teljes (…) csak néz ki belőlem a lélek, mint toronyból a bakter.”

Tóth Edének A falu rossza című népszínművében (1875) Kassai Vidor adta Gonosz Pistát, a minden hájjal megkent, hazudó, bajkeverő baktert. Fönnmaradt a művész jelmezes fotója, az aljára ráírta a négysorost:

Éjfél után óra három,
Még én a falut bejárom
Ha elalszom az én károm
Éjfél után óra három!

Tömörkény tárcahőse, Mihály lemondólag sóhajtotta, hogy bajos dolog deresedő fejjel asszonyt vinni a házhoz. Mert írónk kedvesen találó humora szerint, „ha öregöt visz: doktor köll, ha fiatalt visz: bakter köll.”[13]

Egy mondat Juhász Gyula Orbán lelke című kisregényéből: „néma éjszaka, a tót bakter kiáltja csak az órákat egyhangú kiáltással.” E szakolcai kép és az „ószláv” dallamvezetés ihlette A bakter című versét:

Egykedvű lágyan végigzendül árván
Az álmos őr virrasztó éneke…

Két másik költeményében is szerepel a bakter: „A gót torony éjén holdkórosan / A kandi bakter kitekint a rétre” (Lady Godiva, 1910); és „Csak az örökmécses vörös fénye leng / S a bakter zeng százéves éneket” (Falusi éjszaka, 1913).

A Szegedi Napló vasárnapi élclapja volt a Hüvelyk Matyi, mely a 19. század végén és a 20. század elején fölmenőink kedvelt olvasmánya volt. Állandó rovatainak címei máig ismerősek: A Kecske szavall, János kiszólásai, Sótörő Gyömbér Kata szögedi kufaasszony, Böske szobalány, Lőrinc a város cselédje, Kőtsönös Rókus stb. „Ködmérő Miska városi tornyos őrálló” azokat a toronyaljas ügyeket pedzegette, amelyeket csak ő tehetett szóvá…

Gárdonyi egyik képe az írói énjében élő magyar faluról: „Aztán újra csönd és csönd. Most már a bakteré az egész falu. Az ő messze bőgő hangja figyelmeztet, hogy: tűzre és vízre vigyázzunk  (…) Voltaképpen nincs is más kötelessége, csak az, hogy az órákat megkiáltsa. Lopástól nem kell tartanunk. Egyetlenegy tolvaj volt csak a faluban: ő. Egy-két éven át becsukogatták, aztán megtették bakternek. A bakter mindenért felelős, ami éjjel elvész. Nem vész el semmi (…) Az óramutató vagy innen van a tízen, vagy túl vagyon rajta. Mindegy az Vida Imrének. Fölballag nyugalmasan a falu dombjára, és ott elbőgi szép értelmesen:

Tízet ütött mán az óra,
Elmégy az nyugodalomra.
Nincs fölírva homlokodra:
Mire vérradsz föl holnapra.

Azzal ő maga is hazabandukol lefeküdni (…) Aki alszik, úgyse hallja a kiáltást. Aki meg nem alszik, és kíváncsi, hogy hány is az óra, hát keljen föl és nézze meg.”[14]

Megtörtént, hogy Móra Ferenc – takarékosságból – a harmadikon utazott. Itt hallotta, miként élt a népi hagyományvilágban 1848 júniusa, amikor a szerbek ellenünk fordultak. „Magyar bakter mondta: gyünnek a rácok, megölnek benneteket, rác bakter mondta: gyinnek magyarok, megölnek benneteket. Addig beszélte magyar bakter, rác bakter, még a népek csakugyan megöldösték egymást.” Tárcáját tanulságos csattanóval fejezte be: „Az nem baj, hogy én harmadik osztályon szoktam utazni, mert abból nem lesz háború. Hanem az a nagy baj, hogy mindenféle népek különvonton járó nagy bakterai nem szoktak harmadik osztályon utazni.”[15]

Radnóti feledhetetlen versével örömest teszek kivételt (Nem tudhatom…), költőnk ugyanis a vasúti pályaőrről írt:

S mi föntről pusztitandó vasút, vagy gyárüzem,
Az bakterház s a bakter előtte áll s üzen…

Néhány jóérzékű filmrendező szívesen élt a bakter alakjával. Mikszáth Kálmán sikerkönyvéből, A beszélő köntösből Radványi Géza készített filmet (1941): kétszer is énekel benne az éjszakai bakter. 

Jókai A három királyok csillaga című kisregényét Rényi Tamás filmesítette meg (1971) A vasrács címmel. A bakter három sort kántál az órakiáltó versezetből. Gárdonyi Gézának A lámpás című regényét Hajdufy Miklós vitte filmre (1973), ebben is hallhatjuk a baktert. Mikszáth másik művéből, A fekete városból Zsurzs Éva rendezett tévésorozatot (1971): a második részben lép elénk a dikciózó éjszakai őr.

A tűzbakter alakja népdalban is fölvillan:

Bakter a toronyban
Annyit nem kiált,
Hányszor engem rózsám
Csókkal megkínált…

Megjelent a folyóirat 2022. októberi számában

[A nyitókép egy 1799-es rézmetszet, amelyen egy német Nachtwächter, azaz éjszakai városi őr (éjszakai balter) látható.]

Jegyzetek

[1] Márki Sándor: Szeged. In: Nagyvárad, 1878. 173–175. sz.

[2] Tűzi Rend szabások és annak oltását illető Tanítások, mellyek Nemes Szabad Királyi Szeged Városa Tanátsa által a Fölséges Magyar Királyi Helytartó Tanáts kegyes helybe hagyása szerént közre botsájtattak. Grünn Orbán, Szeged, 1819.

[3] Antalffy Gyula: Reformkori magyar városrajzok. Budapest, Panoráma, 1982. 302. o.

[4] A Libanus havasi alatt illatozó Titkos értelmű Rózsa… Grünn Orbán örökösei. Szeged, 1831. 59. o.

[5] Bek Pista: Szegedi emlékek. Szeged, 1985. 107–112. o. – minikönyv

[6] Tömörkény István: A kraszniki csata. Budapest, Szépirodalmi, 1960. 288. o.

[7] Szomjas-Schiffert György: Hajnal vagyon, szép piros… Énekes várvirrasztók és órakiáltók. Budapest, Magvető, 1972. 93–94. o.

[8] Bálint Sándor: Karácsony, Húsvét, Pünkösd. Budapest, Szent István Társulat, 1973. 91–92. o.

[9] Tömörkény István: Barlanglakók. Budapest, Szépirodalmi, 1959. 399. o.

[10] Szeged árvízkatasztrófája 1879. Szeged, 1929. 10–11. o.

[11] Tömörkény István: Betyárlegendák. Szeged, Engel Lajos kiadója, 1898. 70. o.

[12]  Tömörkény István: A tengeri város. Budapest, Szépirodalmi, 1956. 170. o.

[13] Tömörkény István: Barlanglakók. Budapest, Szépirodalmi, 1959. 259. o.

[14] Gárdonyi Géza: Az én falum. Budapest, Dante, 1942. 81–82. o. – Első kiadása: 1898, 1900.

[15] Móra Ferenc: Véreim − Parasztjaim. Budapest, Magvető, 1958. 43. o.