Lengyel András: Az egyetemtörténet-írás néhány kérdése

Följegyzés M. L. számára

A szegedi egyetem történetének földolgozása aktuális fázisába érkezett; a hírek szerint megkezdődött a munka érdemi előkészítése, szervezése. Ez, vélnénk, magától értetődő lépés, egy ilyen munkát valóban elő kell készíteni. Ám ha tudjuk, hogy a kolozsvári egyetem 1919 előtti története mint a szegedi egyetem történetének második (!) kötete jelent meg a közelmúltban (2022), akkor nyilvánvaló: itt valami zavar van. Az egyetem történetének földolgozása fikción alapul.

1.

A szegedi egyetem de facto 1921-től létezik, különböző neveken és, szervezeti alakzatokban. Ám, mivel puszta léte is a politikai/ideológiai harcok és fantazmák függvénye volt (ami önmagában is szimptomatikus, s arra utal, hogy az egyetemet nem a kultúra önfejlődése hozta létre), az új universitas körül pillanatok alatt mentális káosz képződött. E káoszteremtés logikája retrospektíve persze viszonylag könnyen átlátható. Kolozsvár az Osztrák–Magyar Monarchia fölbomlását/széttörését követően román impérium alá került, az ottani magyar egyetem ellehetetlenült – a román állam nem kívánt fönntartani magyar egyetemet. Ezt lehetett s lehet nehezményezni, de a lényeg a lényeg: a korábbi státuszt immár nem lehetett fönntartani. Az egyetemi lét tárgyi föltételei (épület, infrastruktúra), így egyebek közt a könyvtár is (!) a román állam kezébe kerültek, az egyetem neve (Ferenc József Tudományegyetem) és tanári kara viszont megmaradt magyarnak. És ez utóbbi momentum adta a kontinuitás fikciójának eszmei és szociológiai alapját. Amikor az immár önállóvá váló, területében és népességszámában azonban megkisebbedett magyar állam (ez volt a király nélküli királyság, amely monarchikus és republikánus elvek keverékeként alapozta meg magát, s léte legitimációját egy középkori mítoszba, a „szent korona tanba” sűrítette) meghozta a döntést, hogy a kolozsvári helyett szüksége van egy magyarországi egyetemre, a kontinuitást kívánta hangsúlyozni. Így a Szegeden megszervezett új egyetem átvette a volt kolozsvári nevét és tanári karának nagyobbik részét, és – nota bene – kolozsvárinak (!) nyilvánította magát. (A nyilvánvaló ellentmondást azzal hidalták át, hogy ennek a kolozsvári egyetemnek az „ideiglenes” működési helyeként Szegedet nevezték meg.) Az új egyetem működésének föltételeit (épületeket, infrastruktúrát, de még az oly elemi fontosságú könyvtárat is) Szeged és az új magyar állam újonnan teremtette meg, illetve biztosította. A hallgatók egy részét pár évig még az erdélyiek szállították, ez a rekrutáció azonban gyorsan fönntarthatatlanná vált. A szegedi papírt Romániában nem ismerték el. A fikciót a valóságos élet szükségletei általában fölülírják.

Ez a fikciót és realitásokat keverő helyzet hozzávetőlegesen két évtizedig tartott ki. Észak-Erdély Magyarországhoz való (ideiglenes) visszacsatolásakor (1941) a fikció újabb (fél)fordulatot vett. A Ferenc József Tudományegyetem (mármint a név és a tanári kar egy része) „visszament” a magyar impérium alá került Kolozsvárra, a szegedi egyetem pedig, kiegészülve néhány korábbi pécsi professzorral, nevet váltott. A hivatalban lévő kormányzó, Horthy Miklós nevét vette föl – s immár hivatalosan is szegedi lett az egyetem. Azaz de facto 1921-től, de ure 1941-től létezik szegedi universitas.

A Báthory Istvánig, vagy akárcsak 1872-ig „visszavezetett” szegedi egyetem léte közönséges történeti mítosz. Ideje lenne végre papírkosárba dobni. És arra koncentrálni az erőket, ami reáltörténetként, a mai egyetemi (tágabban: kulturális) önismeretet szolgálná.

2.

Az egyetem történetét megírni önmagában is nehéz, felelősségteljes munka. Sokféle kompetencia összehangolását, együttes működtetését igényli.

Az első kérdés, amely élesen fölvetődik, talán meglepi a nem szakembereket, de megkerülhetetlen, s már előzetesen tisztázandó: minek a történetét írja meg az, aki egyetemtörténetet ír? A tanárokét? A hallgatókét? Az oktatott anyagét? Vagy az intézmény szervezettörténetét? Esetleg az oktatás infrastruktúrájának történetét? (Aki az utóbbit bagatelizálni akarja, gondoljon bele, milyen komplex ismereteket és képességeket kíván csak az egyetem különböző könyvtárainak fölmérése és bemutatása, vagy mondjuk, a különböző laboratóriumok szervezet- és technikatörténete. Vagy éppen a klinikák bemutatása. A felsorolás még e kereten belül is hosszan folytatható lenne.)

Ha egy mondatban akarunk válaszolni a kérdésre, akkor – összefoglaló igénnyel – azt kell mondanunk, a cél az egyetem komplex szerepének bemutatása, de nem általánosságban, elvont formákba foglalva, hanem a maga tárgyi sokrétűségében és konkrétságában. Mert szép dolog listába foglalni a hajdani rektorok, a nevesebb professzorok, vagy éppen a jó hírű, szép emlékezetű egykori hallgatók nevét – ez csupán idegenvezetők vagy kvízműsorok összeállítói számára érdekes és hálás anyag, ám ez, fájdalom, még nem tudomány. Ez, jó esetben, „érdekesség”, kuriózum. (Amikor a klinikákon – folyosón, irodákban – kiteszik a régi professzorok fényképeit, akkurátusan aláírva azok nevét, születési és halálozási évszámát, a döntnökök azt hiszik, ezzel a maguk halhatatlanságát is előkészítik, hisz majd nekik is jár egy fotó a folyosón, ám ez a gesztus csak az üres hierarchiatudatot örökíti tovább.) Ez nem egyetem történet, nem hagyományápolás, és értelme és haszna is csekély.

Az egyetemtörténet, ha fölépítésére, szerkezetére figyelünk, különböző jellegű stúdiumok összehangolása, egyetlen nagy cél megvalósítása alá rendelése. Az egyetem valóságos szerepe a nagyon különböző megközelítésű részfejezetek összességéből bontakozik ki.

Mindebből következik, az egyetemtörténetet különböző alkatú és speciális kompetenciájú kutatók írják, egy, a dolgokat egybe látó integratív szerkesztő kormányzása alatt. (A szerkesztő, aki ha egyetlen részletet sem ír egy ilyen munkában, akkor is úgynevezett „alkotó szerkesztő”, mert ő az, aki előzetesen elkészíti a projekt „térképvázlatát”, körül határolja a megírandó részterületeket, meghatározza a megírás módját, és megkeresi és megválasztja a munkatársakat is a megoldandó feladathoz, utólag pedig az elkészült részleteket ellenőrzi/ellenőrizteti, összerakja, s ha szükséges elvégzi/elvégezteti az összecsiszolás munkáját. Ő az „agytröszt”, aki mozgatja a csapatot, és azzal a strukturális átlátással is bír, amely a mégoly jól megírt részletek szerzőinek nincs meg.)

3.

Ha egy egyetemtörténeti könyv felépítését, absztrakt szerkezetét röviden akarjuk megadni, jól áttekinthető (és tartalommal megtölthető) sémához jutunk. De ez persze így még csak szerkezeti váz.

(Történeti kontextus.) Egy egyetem megalapítása, „áthelyezése”, s nem utolsósorban fönntartása olyan állami kötelezettségvállalást föltételez, amely a döntés szintjét is magasra helyezi. A 20. századi Magyarországon „igazi” egyetemet enélkül nem lehetett csinálni, így a döntés tárgyi-anyagi föltételeit állami („nemzeti”/közösségi) igazolhatóságát is meg kellett teremteni. A világháború utáni Magyarországon maga a döntés magától értetődő volt – a „csonka” országnak át kellett vennie azokat a funkciókat, amelyeket addig a „nagy” ország egésze látott el, és reagálnia kellett arra az oktatási kihívásra is, amelyet az előző fél évszázad a kultúra terén is kiváltott: a szociokulturális fejlődésre, átrendeződésre, a történelmi kataklizma mentális következményeire (például a mozgásba jött társadalom forradalmi reakcióira, sérelmeire, emancipációs igényeire). Radikálisan új viszonyokat teremtett a nemzetiségi övezetek (Felvidék, Erdély) elvesztése, a „csonka” országban betöltött területi egyenlőtlenségek megszüntetésének szükségessége, és mindezek járulékaként, bizonyos addigi asszimilációs kérdések jelentkezése, „faji” problémává válása, átpolitizálása. Azaz, miközben a közoktatás színvonalának javítása egyetemalapításokat igényelt, ennek az igénynek kielégítését a gazdasági erőforrások megcsappanása és a társadalomfejlődés gyarapodó zavarai és feszültségei jelentősen komplikálták.

Mindez, talán mondani sem kell külön, alaposan behatárolta a megsemmisült kolozsvári magyar egyetem Szegedre való „áthelyezését”, de facto újraalapítását. A szegedi egyetem így kényszermegoldások és jobbhíján való kompromisszumok konglomerátumaként jött létre.

Itt érdemes szólni arról, hogy az egyetem elhelyezése, kényszerhelyzet lévén, speciális feladatok elé állította a várost és a kulturális politikát. Mivel akkor (1921) nem egy hosszabb, szisztematikus munka előzte meg a szegedi elhelyezést, alkalmi, ideiglenes megoldásokra volt szükség. Egyetemépület nem is létezett Szegeden, más rendeltetésű, más célra készített épületeket kellett annektálni, úgyahogy átalakítva az új igények szerint. A központi épület például a Dugonics téri nagy palota lett, itt kapott helyet a rektori hivatal, a GH, a könyvtár (amely egy ideig csak névlegesen létezett), a bölcsészkari oktatás, stb. Utóbb, bizonyos karok, például a bölcsészkar is, a Szukováthy téri vasúti leszámítoló hivatal épületébe kerültek – „ideiglenesen” (immár kb. száz éve!). És ami talán az épületeknél is nagyobb gondot okozott, egy ideig az infrastruktúra, például a könyvtár is hiányzott. Utóbbit a városi könyvtár, a „Somogyi” („elegyetemesítésével”) próbálták megoldani, de ez a helyi ellenálláson meghiúsult. Egy ideig némely professzor, például Dézsi, Márki magánkönyvtára szolgáltatta a szükséges irodalmat, majd, több lépcsőben megkezdődött az állomány „összetarhálása”; a megoldást végül az ügyészségi kötelespéldányok megszerzése jelentette. Méreteiben kicsi és rosszul fölszerelt egyetem kezdte meg működését Szegeden.

Ez, tetszik vagy sem, nem áttelepítés volt, hanem – előkészítetlen – alapítás. De Szeged vágya az egyetemre erős és régi vágy volt, mindent megtettek tehát a megvalósításért. Olyan módon, s olyan eszközökkel, amilyenek akkor adódtak.

(Szervezettörténeti kérdések.) Az egyetem, mint olyan bonyolult, komplex társadalmi funkciókat egyesít. Több oldalról, több szempontból vehető vizsgálat alá. Az egyik alapszempont, amelyből vizsgálni lehet, sőt kell az egyetemet, a szervezetszociológia szempontja, amelyet persze már az első vizsgálati fázisban sem lehet élesen elkülöníteni a tudásszociológia kérdésfeltevéseitől. Az utóbbiak teszik értelmezhetővé az előbbi speciális kérdésfeltevéseit és megoldásait is.

(Az egyetem kari – tudásterületi – szerkezete.) Az egyetem, mint másik megnevezése, az universitas is érzékelteti, a tudás egyetemének egyetlen intézménybe való integrálása. Tagolt, de egy intézmény, sajátosságait nem pusztán magas színvonala adja, de az is, hogy a kor tudásszínvonalát teljes körűen fedezi le a már adott, s a még csak alakulóban lévő tudományterületeken. A tudás teljessége, mint eszmény, tagolódásának módja, diszciplínákba szerveződése persze koronként és kultúránként más és más. A középkori kis egyetemek például mindkét vonatkozásban különböztek a 20. századi „modern” nyugati universitasoktól, az új világ mai, erőforrásait is, lehetőségeit tekintve is minden korábbit meghaladó elit egyetemei pedig össze sem hasonlíthatók a 19/20. század fordulójának reprezentatív tudáscentrumaival. Mindezen változások mögött két dolgot szükséges észrevennünk: (1) az egyetemek által egybefoglalt tudás, bármennyire a teljességet képviselte a maga korában, más tartalmú, összetételű és leírhatóságú tudás volt, mint egy másik kor tudása; (2) ennek a tudásnak a részterületekre bontása, tematizációja, diszciplínákra tagolása koronként és kultúránként más és más. Ez természetesen hosszabb távon a diszciplínák megnevezésében is megmutatkozik, de ennél fontosabb, hogy ez a nyelvészeti/onomasztikai különbség egyben szemléleti kérdés is. A megnevezéseket, más szemlélet termékei lévén, sem azonosítani, sem „lefordítani” maradéktalanul nem lehetséges. A másféle elnevezés másféle tudást fed. A fogalmak nemcsak differenciálódnak, de át is rendeződnek vagy akár le is váltódnak.

Az egyetem intézményi alapszerkezete így a tudomány éppen aktuális definiálásától messzemenően függ. Van bizonyos szerepe a hagyománynak is, a megszilárduló szokásszerűségnek, de a szokásszerűség előbb-utóbb átadja a helyét az „egyetemes tudásfejlődés” szempontjainak.

Első lépésként föl kell tehát mérni az egyetemirányítás szerveit és szereplőit (rektor, rektori hivatal, quaestura, GH, egyetemi tanács), a központi, az egész egyetemet ellátó intézményeket (központi könyvtár, kollégium, menza stb.), az infrastrukturális ellátottságot (épületek, elhelyezési föltételek). Föl kell mérni az alapszerkezetet: hány és milyen nevű/jellegű kar alkotja az egyetemet, ezeket hány és milyen nevű/jellegű tanszék teszi egyetemmé. Mindennek leírása nem túl bonyolult, s a leírás elefántiázisát célszerű kerülni. A túlbeszélés itt kontraproduktív. Itt a döntő a konkrétumok megnevezése.

Némileg komplikáltabb (és szélesebb körű tájékozottságot igényel) az adott egyetem összevetése a nemzetközi gyakorlattal. Az analógiát első szinten a legjelentősebb magyar universitas, a budapesti képezi, de ez nem elég. Be kell vonni az összevetésbe a reprezentatív osztrák egyetemet (hisz a megelőző fél évszázad közös államisága az osztrák gyakorlatot már-már a „mienkké” is teszi!), egy-két neves német egyetemet (Magyarország a német kultúra vonzásában fejlődött), egy franciát (például a Sorbonne-t) és természetesen az emblematikus angol egyetemeket (Cambridge, Oxford). Az ezekkel való összevetés árazza be a mi egyetemünk képviselte tudásszerkezetet. Az összevetés célja nem valami rangsorkészítés, hanem annak a viszonyrendszernek a fölállítása, amely érzékelhetővé teszi az általunk képviselt tudásfelfogás sajátosságait. A tudás, amelyet a kor produkál, mindig viszonylagos, a helyi szociokulturális adottságok függvénye, de a viszonylagos tudásszerkezetek együtt kirajzolják az akkor lehetséges tudás körvonalait, automatikusan kijelölve benne a mi helyünket, sajátosságainkat.

Ez az elsődleges fölmérés, értelemszerűen, csak egy erősen hozzávetőleges, magasról fényképezett fölmérés. Csak az elhelyezkedés nagyoló mérése, a koordinátákon belüli viszonylagos helyzet mutatta. Ennek valódi tartalmát csak egy közelebbi szemügyre vétel adhatja meg.

(A kari szerkezet.) Az egyetemtörténet csak karonkénti bontásban írható meg. Itt már nagyon komoly tudománytörténeti és tudásszociológiai problémákba ütközünk. A tudományok fejlődése ugyanis a 20. századra már olyan differenciálódást ért el, amelyet egészében átlátni egyetlen ember nemigen képes. Az 1900-as évekre már rég múlt időbe kerültek azok a viszonyok, amelyeknek kifejezői még egy személyben voltak természettudósok, matematikusok és bölcsészek, s egy regényíró „kir. oktató” (bizonyos Dugonics András) még, mintegy mellékesen, a magyar matematikai nyelvet is kialakította, sőt még folklorista is volt stb.

4.

(Bölcsészkar.) Magam, kompetenciám korlátait ismerve, csak a bölcsészkar fölmérésére teszek most javaslatot. A többi, például a természettudományi vagy az orvosi kar története részben analóg a bölcsészkariéval, részben viszont olyan speciális kompetenciákat is igényel, amelyekhez speciális előképzettség szükséges. Mindegyikhez kell viszont széleskörű, átfogó történeti tájékozottság is, elméleti (tudásszociológiai) képzettség. Innen adódik, hogy egy jó matematikus, fizikus vagy orvosprofesszor, ha „csak” szakember, nem tud jó egyetem történetet írni. Jóllehet kitűnő intellektus és nagy tudós.

A bölcsészkar fölmérésének centrumában a tanszékek számbavétele áll. E tanszékek diszciplínákra tagolják a tudásterületet, és ilyenként tematizálják azt. A tanszék nemcsak szervezeti egység (az is, természetesen), nem csak meghatározott számú és szerepkörű oktató munkaterülete, de részben oktatott tananyagra fordítja le a tudásterület anyagát, részben kutatási témákká alakítja át. Így a tanszék s a tanszéki profil voltaképpen a kor adott szintjén létező tudás (szelektív és sűrített) tovább származtatásának, internalizálásának elsődleges intézménye. A tanszéken oktatott hallgatókból lesznek a következő periódus tanárai és kutatói, ők – pro és kontra – azt viszik tovább s azt hasznosítják, használják föl, amit itt, oktatóiktól tanultak (vagy, rosszabbik esetben, azt igyekeznek megtagadni, pótlólagosan szerzett tudásuk szerint átalakítva). A tanszék hatástörténete kettős szerkezetben írható le; hat azzal, amit oktat, s hat azzal, amit nem oktat. Fogékonnyá tesz összefüggésekre és más összefüggések irányába érzéketlenséget ébreszt.

Amikor tehát első lépésben számba vesszük a tanszékek betöltőit, a nevekből egy sor összefüggés kirajzolódik. Archeológia, klasszika-filológia, történettudomány, magyar nyelv, magyar irodalom, német, francia nyelv, néprajz, filozófia, pedagógia, stb. Ezzel az áttekintéssel mindjárt a problémák közepébe ugrottunk.

A tanszékeket illetően a merítési bázis erősen be volt szűkítve – konzervatív nézőpontból. Ennek érzékeltetésére elegendő három eklatáns példa.

Szeged személyi adottságaiban adva volt egy világszínvonalú keleti nyelvek és kultúrák tanszék lehetősége. A szegedi főrabbi, Löw Immánuel ezt a feladatot tökéletesen el tudta volna látni. De ez a zsidó tudós nem csak nem kapott tanszéket a szegedi egyetemen, de 1920/21-ben – ismeretes – még vizsgálati fogságba is került „hazaárulás” vádjával. Később ugyan mentesítették a vádak alól, sőt főrendiházi tag is lett, de a kurzus vele példát statuált egy zsidóellenes, diszkriminatív politikához. Hasonló karakterű anomália, hogy a szegedi bölcsészkaron nem rendszeresítettek szociológiai tanszéket sem. A „kurzus” szótárában a „szociológia” és a „szociológus” szitokszó volt, s a Társadalomtudományi Társaság és a Jászi Oszkárék elleni politikai averzió kizárta, hogy – a nyugat-európai gyakorlattal összhangban – itt is szociológiai tanszék (és kutatás) folyjék. Ami tarthatatlan dolog volt, hisz – mint egy jobboldali író és újságíró, Oláh György megfogalmazta (és senki sem tudta megcáfolni állítását) – Magyarország a „hárommillió koldus országa” lett. És ez messzemenően alföldi probléma is volt. Az e kérdéssel szembenéző munka a harmincas években nem szociológiai monográfia, hanem irodalmias és újságírós színezetű szociográfia, a Viharsarok (1937) lett. És ez a konzervatív, provinciális beszűkülés érhető tetten a filozófia kari megjelenésén is. Bartók György, majd Halasy-Nagy József tisztes katedrafilozófusok voltak, és nem kreatív gondolkodók. Az ő működésük eleve kiszűrt (vagy ami ugyanaz: nem engedett be) egy sor olyan filozófiai eszmét, problémát, fölvetést, amely nyugaton egyre inkább meghatározta a filozófiai gondolkodást. Amíg Németországban, mondjuk, Jaspers, sőt Heidegger volt a filozófus (vö. Sein und Zeit, 1927), máshol volt egy Wittgenstein, vagy létezett a „nyugati marxizmus” (lásd Adornóék frankfurti működését), addig nálunk még Heidegger mestere, a fenomenológus Husserl életműve sem kapta meg azt a helyet az egyetemi oktatás anyagában, amelyet nemcsak megérdemelt volna, de a kor elméleti tematizációja meg is követelt volna. És roppant jellemző, hogy olyan, Németországban dolgozó magyar filozófus, aki ezeket legalább jó színvonalon közvetíteni tudta volna, Szilasi Vilmos neve föl sem merült az esetleg hazacsábíthatók között. (Szent-Györgyit Klebelsberg „hazahozta”, de hát ő természettudós volt, és nem „világnézeti” orientációt képviselő tudós, és nem is számított „zsidónak”!) Ugyanakkor tudjuk, hogy a zsidó származás még a matematikában is sokszor kirekesztő elemként hatott. Neumann János Szegedre kerülése például fölmerült, de ő hiába lett világnagyság, az itteni egyetemre nem fért be.

A történeti paradoxont világítja meg egy másik oldalról, hogy a jogi karon volt egy professzor, Horváth Barna, aki inspiratív szerepet játszott a szociológiai gondolkodás terén is. Ő, a jogbölcsész azonban, értelemszerűen, csak a jog felől közelített a szociológiához és a politológiához, és ez is egyféle szemléleti szűkítést jelentett. De Horváthnak azért így is olyan tanítványai lettek, mint Bibó István és Erdei Ferenc, vagy a kevésbé ismert, de kitűnő szociológus Reitzer Béla. És ez mindenképpen érdem.

A legegyszerűbb (bár igen sokrétű következménnyel járó) kérdés az: egy-egy tanszék hány és milyen beosztású oktatót foglalkoztatott? A 20-as, 30-as években „a” tanszék általában egy professzort, egy tanársegédet és/vagy egy (díjtalan) gyakornokot, szerencsés esetben még egy adjunktust jelentett. Az oktatási profilt jelentős mértékben szélesítették (és erősítették) viszont az úgynevezett egyetemi magántanárok (ritkábban használt nevükön: privatdozentek), akik közül egy-egy professzor mellett olykor két-három is oktathatott. Mind a professzori, mind a magántanári besoroláshoz kívánkozik megjegyzésként: az előbbi lehetett egyetemi nyilvános rendes tanár (ő volt a teljes jogú professzor), ő töltötte be a „rendes” tanár szerepét. Hermann Antal, a ciganológus, aki magyar egyetemen elsőként tanított néprajzot, csak r. k. tanár volt – különböző okok miatt. A szegedi egyetemen hosszabb ideig regnáló néprajzprofesszor, Solymosy Sándor viszont már rendes tanári címmel bírt. (Nota bene: a rendes tanárnak a „méltóságos úr” cím is dukált, beosztottjainak azonban nem.) Az „egyetemi magántanár” nem az egyetem alkalmazottja volt, státusza valahol máshol, például valamelyik középiskolában volt, neki „csak” venia legendi-je, azaz előadási joga volt. Előadásaiért tiszteletdíjat kapott. A magántanárok közé tartozott például az egyik legnevesebb magyar irodalomtörténet megalkotója, Szerb Antal, a kitűnő szegedi néprajzos, Bálint Sándor, a sokrétű Ortutay Gyula vagy az ugyancsak sokoldalú régész, Banner János. Nélkülük (és társaik nélkül) az oktatás színvonala szignifikánsan gyöngébb lett volna. A magántanári képesítés, a habilitáció a professzor kezdeményezéseként, aktív támogatásával történt meg, de a kari tanács döntött (általában belső kompromisszumokkal), s a miniszter jóváhagyása szükségeltetett hozzá. A habilitáció olykor, a professzori álláshoz vezető lépcsőfokot jelentette, olykor, s elég sokszor azonban megmaradt tudományos dekorumnak.

A tanszékeknek ez a személyi fölépítése maximális fontossággal ruházta föl a professzort. Lényegében ő volt „a” tanszék, nemcsak „vezette” azt, de ő maga testesítette is meg. Erényei és hiányosságai döntően meghatározták az oktatást. Már csak ezért is nagy előnyt jelentett, ha egy-egy tudásterület két, párhuzamos tanszék (s professzor) közt oszlott meg. A magyar irodalomtörténet professzora például egy ideig Dézsi Lajos volt. Ő azonban a „református” tradíciót hozta magával Szeged pedig „katolikus” város volt, és ez lappangó felekezeti feszültséget okozott egyetemi körökben. A miniszter, Klebelsberg Kunó úgy oldotta föl e feszültséget, hogy szervezett egy párhuzamos magyar irodalomtörténeti tanszéket is, és ezt már katolikus professzorral, Sík Sándorral töltötte be. Ez szerencsés problémamegoldásnak bizonyult. Dézsi ugyanis nagyon jó és eredményes „régi magyaros” volt, viszont mint Kisfaludy vagy Jókai életművének értelmezője felejthetőt produkált. (Olyan tanítványai, mint például Radnóti Miklós kifejezetten unták is az ő újabb irodalomról tartott előadásait.) Sík viszont esztétikailag jól képzett, kimondottan versérzékeny, a „modern” irodalomra is ráhangolt irodalmár volt, kitűnő pedagógiai érzékkel. Lényeges pontokon jól kiegészítette Dézsi profilját és kompetenciáit, és ezzel a kettősséggel az oktatás sokat nyert. És ez a helyzet nem valami egyéni anomáliából, illetve annak kezeléséből állt elő. Ez a szakma differenciálódásából, fejlődéséből adódott. (Bizonyos párhuzamosságra még a szegedinél jobb lehetőségű dudapesti egyetemen is szükség mutatkozott, pedig ott a „régi” és az „újabb” iránt egyaránt fogékony Horváth János is előadott. Ott persze más problémákat kellett az ilyesféle párhuzamossággal áthidalniuk.)

A szegedi kar sebezhetőségről árulkodik, hogy olykor egy-egy posztot csak ideiglenesen, pótmegoldással töltöttek be. Az 1924/1925-ben Szegeden tanuló József Attila franciatanára például egy jóképességű középiskolai tanár, Tóth Béla volt. A francia tanszék élére Zolnai Béla csak később került. Ő a maga nemében kitűnően képzett, jó szakembernek számított, ám az ő személye egy másféle aktuális problémára hívja föl a figyelmet. Ő ugyanis elsősorban nyelvész volt, a nyelvi-stilisztikai kérdések kreatív szakembere, és nem professzionális francia irodalmár. Ez megint csak nem az ő személyes hibája, hiánya, ez az egyetem strukturális, inherens, feszültségeire utal. (Erre jóval később, már 1945 után a germanista professzor, Halász Előd is kénytelen volt hivatkozni. Ő persze irodalmárként jeleskedett, de nyelvészként is helyt kellett állnia. Az ilyesmi nyilvánvalóan messze áll az optimálistól.) Azok a szakterületek, ahol párhuzamos tanszékek is léteztek, érezhető előnnyel végezhették munkájukat.

A szegedi bölcsészkari professzorokat szemlézve utólag is jól érzékelhető, hogy a tanári kar rekrutációja szignifikánsan, konzervativizmusról árulkodik. Ez a konzervativizmus részben politikai jellegű, részben s főleg habituális természetű volt. A közvetlenül politikai vonatkozások (például Schmitt Henrik vagy Horger Antal esetében) másodlagos jelentőségűek, hiszen az egyetem nem politikai szervezet, a habitusban érvényesülő konzervativizmus viszont közvetlenül kondícionáló meghatározottság, és ez nem a tudomány szubverzív, valóságfeltáró funkcióját erősítette. Ellenkezőleg. Legitimációs szerepét töltötte be. Jellemző, hogy a numerus clausus például nem csak a hallgatók összetételét alakította, de figyelemre méltó módon – explicit jogszabályok nélkül is – még a bölcsészkar oktatói gárdáját is. A rendszerkritikus oktatók, „problémás” felekezetűek (értsd: zsidók) sem voltak. Olyan professzorok, mint a régész Buday Árpád vagy az irodalomtörténész Sík Sándor már bordeline személyiségnek számítottak. Buday felesége ugyanis zsidó származású volt (igaz, régi konvertita), s „erdélyisége” Budayt egyféle társadalmi bónusszal jutalmazta. Sík Sándor pedig, bár zsidónak született, nem csak katolizált de katolikus pap is lett. Szakrális szerepe a harmincas évek végéig mentesítette a diszkrimináló előítéletek alól, sőt ez a húszas évek végén még professzori állásra is följogosította. Ám ez, ha nem pap, hanem csak szimpla konvertita lett volna, alighanem már akkor sem történhetett volna meg. Hogy ez nem üres föltételezés, jelzi Szerb Antal magántanári habilitációjának kálváriája, elhúzódása. Szerb, hiába büszkélkedhetett volt Prohászka Ottokár püspök keresztfia, hiába támogatták jeles professzorok, konvertitának számított. És később, már a Horthy Miklós nevét fölvevő egyetemen már képesítése megerősítésére sem kerülhetett sor. A kognitív folyamatok azonban nem szűkíthetők le a szimpla észműködésre, az intellektust az érzület és a morális dimenzió is alakítja és befolyásolja.

(A bölcsészkar mint egy speciális tudáspotenciál fölhalmozója és mozgósítója.) A kar oktatói, elsősorban persze a tanszékeket betöltő professzorok két, összetartozó, egymást át-meg átjáró, mégis viszonylag jól szétválasztható tevékenységi formában nyilvánultak meg. Mint oktatók egy átfogó oktatási anyagot adtak elő szabad előadásban, jegyzetekből beszélve vagy előre leírt előadásszöveget olvasva fel. Ezek az előadások külön műfajt képeztek. Elsősorban összefoglaló áttekintések voltak ezek, akár saját eredményeket közvetítettek, akár a „szakma” eredményeit. Az anyag szükségképpen, kisebb vagy nagyobb mértékben szakmai közvagyon, azaz nemcsak az előadó professzor, de mások eredményei is benne vannak, az összegzés szempontja és módja viszont a professzor gondolkodásának jegyeit viseli magán. A szelekció, az összerakás és az előadásmód, akár akarja valaki, akár nem, őt magát jellemzi. Ideális esetben azonban a professzor originális munkát ad elő. Úgy, mintha egy nyomtatásban megjelenő monográfiát írna. Két megszorítással. Az előadás nem követ bizonyos formai és technikai szempontokat, hiszen az előadást nem olvassák, hanem hallgatják. (Ez még akkor is így van, ha az előadást valaki gyorsírással leírja, és utóbb, átnézés után, sokszorosítva kiadják.) És az előadást az idő is behatárolja; egy-egy résznek illik kerek egésznek lennie, így a résztéma terjedelmét az óra időtartama meghatározza. Ezt a korlátot olykor, át lehet lépni, de magára adó előadó az óráját igyekszik zárt értelmi egységként prezentálni. Az előadások címét és tárgyát általában rögzítették a tanrendek, így azok utólag is számba vehetők. Némely professzorok hagyatékában (például a Dézsi Lajoséban) megvannak az előre leírt előadásszövegek is, mások, például Sík Sándor esetében pedig megvannak a hallgatók körében forgalmazott sokszorosított lejegyzések. Olyasmire is van adat, hogy bizonyos előadások egy-egy hallgató órajegyzeteiben maradtak fönn.

Az oktatási anyagról a hallgatóknak kiadott irodalomjegyzékek, sőt olykor szemináriumi témajegyzékek is árulkodnak. Tudható például, hogy Dézsi a Pannóniai éneket adta József Attilának szemináriumi dolgozati témául.

Ami bizonyos: az oktatási anyagot több-kevesebb pontossággal számba lehet és számba is kell venni. A tanítást, a hallgatók szakmai kondicionálását egy egyetemtörténetnek rekonstruálnia kell. E nélkül az egész monográfiakészítés nem sokat ér, vagy – ami ugyanazt jelenti – mellékes dolgok körül forog.

Az egyetem azonban nem csak tudásközvetítő, de – egyáltalán nem mellékesen – tudástermelő intézmény is. Túl azon, hogy e funkcióját, legalább részben, már az előadások is ellátják (és minél jelentősebb az adott professzor, annál inkább), az egyetem oktatói gárdája közvetlenül is műveli a tudományt. Könyveket, tanulmányokat írnak és publikálnak. Egy egyetemtörténetnek ezeket az írásokat bibliográfiai szinten számba kell vennie, és el kell végeznie ennek az anyagnak a tudománytörténeti elemzését is. Legalább nagyvonalakban.

Részben azért, mert a tudományok művelése az egyetemnek eminens feladata – enélkül nem egyetem az egyetem. (A huszadik század első felében még valamire való középiskola sem lehetett meg anélkül, hogy legalább néhány tanára ne „tudóskodott” volna: írtak és publikáltak is.) Részben azért, mert ezt a produkciót legalább a jobb hallgatók figyelemmel is kísérték, olvasták. Azaz a tanárok publikációi hallgatóik kiképzésének is részét képezték.

A tanári publikációk hatástörténete természetesen nem egyenletes. Van, akinek az írásai széles körben és mélyebben hatottak, s van, akinek hatása szűkebb körű és felszínesebb. De így vagy úgy, általában hatottak. És nem csak azok, akik kötelező olvasmányok is lettek. Ez Márki Sándortól Sík Sándorig mindenkiről elmondható, horribile dictu: még Horger Antal „száraz” nyelvtörténeti munkáiról vagy éppen „olvasmányos” folklórgyűjtéséről is.

A tudománytermelés és -közvetítés már messze túllép az intézmény szervezeti keretein, de nem független azoktól. Az intézmény műhelye és inspirálója ennek a munkának, az eredmények egy része e műhely nélkül valószínűleg nem is születhetett volna meg.

(A hallgatók – a tudásátvevők – szociológiája.) Az egyetem egyik alapfeladata a tudás célirányos és szisztematikus továbbadása, közvetítése. Vagyis nem vaktában, nem véletlenszerűen. A közvetítés első lépése a célközönség, a hallgatók megválasztása. Ez a szelekció lehet spontán, meritokratikus, a társadalmi folyamatok inherens következménye, és lehet szándékolt, a kirekesztésről és a befogadásról is előzetesen döntő aktus. Az előbbi csupán „szociológiai” előföltételezettségű, az utóbbi viszont már jogi, sőt politikai opciók függvénye. A hallgatói státusz nem teljesen független a „tehetségtől”, de nem annak szimpla folyománya. A rekrutációról az eddigi történelem során mindig „mellékes” dolgok döntöttek: társadalmi állás, pénz, lokalitási adottságok, felekezeti elhelyezkedések, s így tovább, általában: eszmék és viszonyok. Mindez egyes rétegeknek kedvezett, egyeseknek nem, és nem egyéni opció kérdése, hogy ki hová születik. Az egyéni erőfeszítés ezek között a hátrányok és lehetőségek között próbál utat törni magának, s vagy sikerrel jár, vagy nem.

A hallgatók rekrutációjának szociológiája kihagyhatatlan része az egyetemtörténetnek. A szociológiai elemzés és leírás szempontjairól és módszereiről Karády Viktor és munkatársai révén jó példák állnak rendelkezésünkre. Ezek követésével a szegedi esetben is jó áttekintés írható. És akkor kiderül, a szegedi egyetem mely táj, mely társadalmi, felekezeti és kulturális csoportjait preferálta, emelte be az aktuális tudás univerzumába. Ez az elemzés önmagában is legitim, de haszna az egyetemtörténet kontextusában válik teljessé. Mert akkor nem csak az derül ki, hogy kik részesülhettek a tudásból, de az is, hogy ez hogyan történt meg, s a preferáltak pontosan milyen tudásnak a birtokába jutottak.

5.

Célszerű fölmérni az egyetem égisze alatt működő szerveződéseket is. Mik tartoznak ide? Az egyetemi kiadványok, a tanrendektől és a beszámolóktól az úgynevezett tudományos kiadványokig. A professzorok kiadásában és szerkesztésében megjelenő folyóiratokat (például Széphalom, Délvidéki Szemle). Az egyetem működésével összefüggő egyesületeket (például: EBE, azaz Egyetembarátok Egyesülete), a diákegyesületeket (Emericana, SZEFHE, Bethlen Gábor Kör), az ezektől nagyon különböző és más színezetű csoportosulásokat (például az Agrársettlement, majd a Művészeti Kollégium) is stb. Ezek nagyon különböző lehetőségek hordozói voltak, és amíg a „csuklóforgató” diákegyesületek a konzervatív, sőt reakciós habitus erősítését és térnyerését végezték („keresztények”, „nemzetiek” és „antiszemiták” voltak), más szerveződések kulturális alternatívát képeztek a „korszellemhez”. Az ellentmondásos szellemiségű irodalom megképződése is tetten érhető egyik-másik itteni kezdeményben. Az ellentétes pólusok jelenlétét e szerveződésekben nem elmaszatolnia kell a kutatásnak, ellenkezőleg, élesen exponálni kell őket.

6.

Nagyon fontos kérdés, hogy az egyetem neveltjeiből kik és mik lettek? Az egyetem középiskolai tanári okleveleket és doktori címeket adott. Tanítványai ilyen módon a magyar kultúra általános állapotát messzemenően meghatározták. Ez azonban így még túlzottan általános megfogalmazás. Konkrét tanítványi karrierek is felmérendők.

Az első kérdés, amely e téren választ vár, ezek a tanítványok, „igazolt tudásuk” birtokában, ténylegesen, milyen munkaköröket töltöttek be? Mennyien lettek középiskolai tanárok, tudósok, kulturális területen dolgozó szakemberek vagy éppen írók és művészek, esetleg politikusok? És a polarizált közéletben melyik oldalon helyezkedtek el?

Az egyetem teljesítményének igazi mutatói ezek a szociológiai adatok. A sok jó középiskolai tanár például nagyobb súllyal esik a latba, mint egy-egy híres/hírhedt közéleti szereplő. Hacsak egyetlen kar, például a bölcsészkar tanítványait mérjük föl, voltaképpen a magyar társadalom egészéről kapunk releváns adatokat.

A fölmérés legkönnyebb oldalát a híres/hírhedt tanítványok számbavétele jelenti. Egy József Attila, egy Radnóti Miklós regisztrálása a tanítványok körében nem okoz komoly gondot. De ezeknek a karriereknek az egyetem kontextusában való értelmezése már nem is olyan egyszerű dolog, és az igazi eredmény nem egy-egy dicsőségtáblai név megtalálása.

Ha például József Attila sorsát és teljesítményét mint történeti esettanulmányt értelmezzük, sok fontos összefüggésre figyelhetünk föl. Mindenekelőtt, e viszony egyszerre tartalmaz inspirációkat és konfliktusokat. Inspiráló volt például Dézsi Lajos szerepe, Hermann Antal ciganalógiai kurzusa, Bartók György bizalma, stb., sőt még Horger Antal nyelvtörténeti kurzusa is. Súlyos konfliktust (törést és traumát) okozott viszont Horger illegitim morális és politikai föllépése, fenyegetődzése (a jogi karról pedig Kosutányi Ignácz professzor bornírt reakciója) – egy versről. Mindkettőjük esetében nyilvánvaló a szakmai kompetenciájukon való túllépés, a szociokulturális, sőt jogi megregulázási szándék, a társadalmi viszonyok hatalmi eszközökkel való bebetonozásának igénye – a hatalmi viszonyok reakciós védelme. Ezzel azonban József Attila életében egy sajátos váltóátállítás következett be. Az addig jórészt önmagát keresgélő fiatal költő az ellenkultúra vonzásába került. Ez egzisztenciális kényszerpályát jelentett számára, gondokat és bajokat, intellektuális vonatkozásban viszont orientációs előnyökkel járt. Valóságértelmezése esélyei növekedtek. És nem mellékesen olyanok elismerését is megkapta, akik orientációját sőt pályáját komolyan és hasznosan befolyásolták később (például Ignotus Hugo, Hatvany Lajos).

Hogy a szegedi egyetem negatív vagy pozitív szerepet játszott-e József Attila nagy költővé válásában, nem is könnyű megmondani. Ha pontosak akarunk lenni, azt kell mondanunk, ez a szerep ellentmondásos volt, következményei pedig hosszútávúak. (Ilyen szempontból szimptomatikus a Születésnapomra Horger-képe.) Ám ez a szerep, pro és kontra, lényeges volt, sok mindent meghatározott. Az egyetem jó és rossz arcát egyaránt feléje fordította, és ez a kettősség alakította intellektusát és habitusát is. A József Attila néven ismert nagy költő (és jelentős gondolkodó!) a szegedi egyetemtől nem függetlenül képződött ki.

A kultúra bonyolult, ellentmondásos képződmény, tovább származtatója, az egyetem sem lehet más szerepű. Szerepe lényege nem is lehet más, mint ezeknek a valamennyire korrigált közvetítése.

A tanárok egyedi megítélése szempontjából azonban nem közömbös, hogy a történetileg adott ellentmondásokat hogyan közvetítették és melyik pólust erősítették.

S ezzel függ össze, hogy az egyetemet jobban és mélyebben minősíti a közmentalitás alakulása, mint egy-egy nagy tanítványa teljesítménye. Utóbbiak ugyanis nem az egyetemi oktatás puszta derivátumai, hanem, az egyetemtől nyert ösztönzéseken túl, a saját tehetség és aktivitás származékai. A zseni több és más, mint intézményes edukációja. A közmentalitás viszont elég nagymértékben reprodukálja, tovább viszi az edukációt. Eszmékben is, habitusban is.

Az egyetemtörténet-írás egyik eminens feladata ennek a közmentalitásnak a genezisében való leírása.

7.

Érdekes, sőt hálás téma az „apostoli jogfolytonosság” fölismerése és leírása is. Annak a folyamatnak a regisztrálása, amikor egy nagy professzor nagy tanítványokat nevel föl. Ebben a folyamatban válik a legmagasabb szinten érzékelhetővé a kultúra igazi jogfolytonossága.

A szegedi egyetem bölcsészkara ilyet legföljebb második-harmadik vonalbeli tudósok esetében produkált (leginkább talán a néprajztudományban, esetleg – Sík és Radnóti összefüggésében – az irodalmi gondolkodásban). A matematikusoknál ez az „apostoli jogfolytonosság” nagyobb eséllyel mutatható ki érvényes összefüggésként. (A szegedi matematikai iskola és részben az itt dolgozó fizikusok is nemzetközi szinten komoly erőt képviseltek.)

De ennek jelenléte vagy hiánya maga is fontos mutatója az egyetem teljesítő képességének.

8.

Az egyetemtörténet, mint más történeti diszciplína is, voltaképpen lezárhatatlan. A tovább folyó élet időről időre új horizontot nyit, új kérdéseket vet föl, és ezek a már „megoldott” problémákat is kinyitják, újraértelmezésre késztetik a kutatást. Ez, egyebek között óvatosságra inti a mai értelmezőt, és ráébreszti arra, hogy munkája közben sok olyan adat, adatsor is fölmerül, amely egyáltalán nem érdektelen ám nem mindjárt nyeri el helyét egy értelmezésben. Ezeket az adatsorokat kár volna szemétre vetni – adatbázisba rendezve őket, alapjául, de legalábbis kiindulópontjául szolgálhatnak a lehetséges új értelmezéseknek is. Néhány ilyen adatsort, összerendezve, érdemes tehát az egyetemtörténet függelékében elhelyezni, átmenteni. (Névsorok, statisztikák, akárcsak adalékok jó szolgálatot tehetnek idővel.)

Megjelent a folyóirat 2023. szeptemberi számában