Petró János: Az emberi lét természetes mélysége

TISACRA Összművészeti Minifesztivál Szegeden

„Szögedön két abszolút van: az alsóvárosi templom és a Tisza”

(Bálint Sándor)

Bálint Sándor szavait zászlajára tűzve első alkalommal szervezte meg az Areión Kulturális Egyesület a TISACRA fesztivált Szegeden, amely új tematikával, új alkotói és befogadói regiszterrel: a szakralitással kívánt hiánypótló szerepet betölteni a nyári fesztiválok sorában. Szeged bővelkedik a szakrális terekben, azonban eddig szinte egyetlen rendezvény sem igyekezett többet látni és láttatni belőlük néma történelmi díszletnél. A Tisacra Fesztivál már helyszínében is törekedett ennek az ősi, mély minőségnek a megragadására, ezért Szeged legrégibb szakrális terét, s egyben abszolútumát, az alsóvárosi Havas Boldogasszony templomot és a vele egyet jelentő ferences rendházat választotta otthonául, jelesül a kolostorudvart, azaz a quadrumot. A rendezvényen négy művészeti ág, az irodalom, a színház, a képző- és iparművészet, valamint a zene képviseltette magát. A három este alatt több, részint zenés irodalmi rendezvényt és színházi előadást láthatott a közönség. A fesztivál napjai egy-egy tematika szerint épültek föl, így az első a nap a költészeté, azaz a szent őrületé, a második nap a nosztalgiáé, vagyis a közösségi és az egyéni mitológiáé, míg a harmadik napon a zenéé, azaz a rítusé volt a főszerep. E sorok szerzője mégis más felosztásban próbálja rögzíteni az események láncolatát.

Színház

A fesztivált – a három napot átívelő színházi jelenlétet is jelképezve – a kétszeres Jászai Mari-díjas színházi rendező, érdemes művész, színháztörténeti szakíró, egyetemi oktató, Sándor János nyitotta meg és közvetlen ezután moderált, de kötetlen beszélgetésen vett részt Bodolay Géza rendezővel. A téma természetesen a színház, a hagyományok és a szakralitás volt. Sándor János megnyitójából idézve: „Ma, amikor útjára indul egy új, összművészeti minifesztivál, megálmodói Szeged legrégibb szakrális terét, az alsóvárosi templomteret, a Havas Boldogasszony templomot és a vele egyet jelentő ferences rendház kolostorudvarát, azaz quadrumát választották otthonául. Nem ezért, mert csupán ez a lehetőség maradt számukra, hanem mert felismerték és megérezték, hogy minden helynek van egy sajátságos, uralkodó, kisugárzó ihlete, amit a rómaiak genius loci-nak, a hely szellemének neveztek.  A művész, bármilyen művészetet képvisel is, mindig az emberi lelket fürkészi, hisz alkotásainak tárgya és alanya is maga az ember. De egy művészeti fesztivál egyúttal mindig az alkotó önvizsgálata is. A háromnapos eseménysorozat a szent őrület, a költészet; a közösségi és egyéni mitológia, valamint a zene, azaz a rítus köré csoportosul, tehát a művészet szinte minden ágát magába foglalja. A művész, bármilyen művészetet képvisel is, mindig az emberi lelket fürkészi, hisz alkotásainak tárgya és alanya is maga az ember. De egy művészeti fesztivál egyúttal mindig az alkotó önvizsgálata is.”

Az első nap zárása az esztergomi Babits Kamaratársulat színdarabja volt, Jónás könyve, Török Sophie előadásában címmel. A műsornak mintegy részeként a színészek, immár Babits házaspárként és a nézők fáklyás felvonuláson vettek részt a Vitéz utcai Babits-lakástól az alsóvárosi Havas Boldogasszony-templomig. Kaj Ádám rendezésében Babits legismertebb műve a vers puszta kereteiből kilépve térben és időben áthelyeződik, magának a versnek az előadása mintegy színház a színházban történik meg. Esztergomban vagyunk 1938-ban, a költő súlyos beteg, a világ éppen vesztébe rohan. Kérdések és kétségek, melynek megfogalmazására talán éppen a Jónás könyve a legmegfelelőbb. Babits megkéri feleségét, olvassa fel neki az elkészült költeményt. A felolvasás szép lassan játékká válik, a szerző lesz maga Jónás, a felolvasó néha az úr, néha csak narrátor. Csakhogy ebben az aspektusban a vers maga csak felolvasás, a versben rejlő kérdések és vádak a beteg költő személyes szférájába kerülnek.  És mindaz, ami számomra a Jónás könyve olvasásakor lejátszódó történet, a szélfútta lepedő árnyékába húzódik. Jónásnak szó szerint elege van a prófétaságból, húzná az időt, tőle akár felborulhat a világ rendje. Az Úr nem perel, ráér. Jónás, persze, ha már muszáj, kimondaná a próféciát, de csak akkor, ha azt az Úr nyomban beteljesítené. Az Úr történelemi léptékben gondolkozik. Ninive királya és népe pedig nem tér meg akkor sem és Babits versében sem. Marad a ma is érvényes kinyilatkoztatás: az igazság maga nem egyenlő annak megvalósulásával. Ez ma legalább annyira nyilvánvaló, mint nyolcvan esztendővel ezelőtt. Kaj Ádám mindezt a költő és feleségének személyes viszonyában élte meg, ami persze nem baj, mert mindenképpen hozzátesz valami pluszt és magát a verset sem olvashatjuk egyformán. Ettől szép a költészet és a színház, különösképpen pedig a kettő egymásra találása. Ne feledkezzünk meg a két színészről sem, akik a darab lelki mélysége mellett hősiesen küzdöttek meg a Szeged felett átvonuló hidegfront előszelével és a nyári zápor fenyegető, kövér cseppjeivel. Kéner Gabriella és Báhner Péter erőfeszítéseit látva az égiek is megkegyelmeztek egészen az utolsó pillanatig. A tapsrend már az eső elől menekülő nézők és a technikusok lázas pakolásának kíséretében zajlott. Hál’ Istennek, emeltük fejünket a cseppek alá tartva, miközben sietősen elhagytuk a quadrumot.

Költészet

A három nap során könyvbemutatók és felolvasások színesítették az eseményt. Pénteken Diószegi Szabó Pál rövid énekmondása, a gitárral és bongóval elénekelt, énekmondott versei érdekes, de elég rövid utazás volt zene és költemény határán. Erre az utazásra Diószegi Szabó művei tökéletesen alkalmasak. Még az első nap Maronka Csilla színésznő és Keresztes Nagy Árpád kobzos tárta elénk főképpen Arany János világát, de az éneklés során moldvai népdalok és egyéb balladák, versek is elhangzottak.

Szombaton sem maradtunk irodalom nélkül, a közelmúltban megjelent Üzenet a másvilágra című Tömörkény-antológia és az idei könyvhétre megjelent Szegedi Horizont című antológia első kötete mutatkozott be. A szerkesztők, Bene Zoltán és Diószegi Szabó Pál, valamint a szerzők néhány képviselője beszélgetett a kötetekről, Tömörkényről, valamint felolvasásokkal nyújtottak egy szűkebb keresztmetszetet a leendő olvasóknak.

A zárónapon Vörös István költő Csavard fel a szöveget címmel tartott felolvasást Lackfi Jánossal közösen írt verses kötetéből, melyben régi és kevésbé régi slágerek szövegét dolgozták át a költészet eszközeivel. Csak néhány példa: Gedeon bácsi, Most múlik pontosan, Ringasd el magad, Tölcsért csinálok a kezemből. Hogy még nagyobb csavar legyen, a dalokat a Huckleberry Guys tolmácsolta úgy, hogy esetenként a zenén is gyúrtak egy keveset. A végeredmény egy élvezhető és szórakoztató házibuli lett.

Mitológia és rítus

A szombati és a vasárnapi program is a Liget Társulat misztériumjátékával zárult. Sajnos, vasárnapra az előző esti fagyosan hideg időjárás miatt be kellett költözni az Alsóvárosi Kultúrház védett termeibe, holott éppen a Godspell lett volna az az előadás, amely a quadrum szakrális környezetében teljes fényében tárulhatott volna az utolsó estére számában jelentősen felduzzadt nézősereg elé.

Nikosz Kazantzakisz − Keserű György SchP: Akinek meg kell halnia

A történet egy anatóliai görög faluban játszódik az 1920-as években. Húsvét táján összeülnek az elöljárók. Nagy gondban vannak: a következő évi passiójáték szereplőit kell kijelölniük. Sok vita után Krisztus szerepét Manolioszra, a fiatal pásztorra bízzák. Manoliosz és társai – az apostolok, akik között ott van a földesúr fia is – őszinte szívvel, nagy elmélyüléssel készülnek szerepükre. Ám Krisztus eme igazi követői akaratlanul is szembe kerülnek az emberi gonoszsággal. Fellépésük drámai eseményeket von maga után, melyek során mindenki megmutatja igazi arcát. A darab sok aktualitást tartalmaz: a drámai bonyodalmat egy menekültcsoport érkezése készíti elő. Ezek a menekültek azonban keresztény görögök, akiknek otthonát a török milíciák dúlták és égették fel. Jóllehet, a történet fikció, mégis kísértetiesen egybecseng a törökök által elkövetett örmény genocídium tragikus eseményeivel. Azonban még a történelmileg olyannyira terhelt XX. században is ott a megváltás, a feltámadásba vetett hit. Mert Krisztusnak meg kell halnia, hogy harmadnapon föltámadhasson.

John Michael Tebelak − Stephen Schwartz: Godspell

A Godspell egy igazi Broadway-klasszikus. Fiatalok istenkereső játéka. Irodalmi alapja Máté és Lukács evangéliuma, zenei ihletője pedig – ahogyan a cím is utal rá – az afroamerikai egyházi muzsika. A mű Jézus és Júdás konfliktusát állítja középpontba, az ő harcuk kényszeríti erkölcsi állásfoglalásra a tanítványokat.

Mindkét előadás a műfaj elemeit következetesen használva, teljes mértékben kielégítette a nézők igényeit. A Liget Társulat amatőr színészei maximális profizmussal oldották meg feladataikat, játékuk átélt, ihletett pillanatokkal ajándékozták meg őket is és a nézőket is. A hosszú vastaps mindkét este magáért beszélt.

Ébredés

Az előadások sorában volt egy, melynek hatására írásom címéhez kölcsönvettem Döbrentei Kornél költő szavait a szakralitásról. A szegedi születésű Tóth Károly 3 hónapos korában, egy lejárt szavatosságú vakcina miatt vált mozgássérültté. Az ELTE történelem alapszakja után elvégezte a Károli Gáspár Református Egyetem színháztudomány mesterszakát. Az ArtMan Egyesületben kezdett táncolni, azóta a tánc állandóan jelen van az életében. 2014 decemberében a Paraszupersztár második helyezését érte el és a La Femme magazin 50 legtehetségesebb magyar fiatal elnevezésű mentorprogramjának támogatásával megírta az életéről szóló Itt vagyok, vagy amit akartok című drámáját. A mimifesztiválra Ébredés című táncelőadásával érkezett. Az érdeklődésre jellemző, hogy a színpadra berendezett nézőtérre a jelenlévőknek csupán az egynegyede férhetett el, a többiek a táncot kísérő videóanimációból csak töredékeket láthattak. Pedig az egész úgy volt tökéletes, ahogyan a rendező megálmodta: zene, videó és tánc.

Az Ébredés alapkérdése, hogy Tóth Károly át tudja-e lépni a küszöböt? Szó szerint és áttételesen is. Ha egy mozgásában korlátozott táncost a színpadra emelnek, kerekesszékéből a földre fektetik, lehet e abból táncszínház, a szó legteljesebb értelmében? A válasz egyetlen szó: IGEN! Varga Krisztina koreográfiája és Szapu Dániel videoanimációja látszólag nagyon direkt és könnyen érthető asszociációkat sugallnak, ám ebben a helyzetben, ebben a csöppnyi térben minden nagyon rendben volt. Mert miért ne érinthetné meg egy sérült táncos ujjával a Teremtő ujját, miért ne engedhetné szabadon képzeletének szárnyaló madarait? Állapota fogság vagy szabadság? Természetesen mindkettő, rajta múlik, melyikkel él. És Tóth Károly fizikai fogságában az est legszabadabb embere volt, mindenki, aki ott volt, az ő képzeletében szabadon engedett madarak segítségével szárnyalt. A pillanatra besurranó, a táncost talpra állító, majd rögtön tovatűnő Down-szindrómás angyal is csak a megélt közös szabadságunk határait tágította. Nagyon sokan voltunk, többen csak erre az előadásra érkeztek, sérült és egészséges emberek, nézők. Mindnyájan megkaptuk, amire vágytunk. A hit és az akarat segítségével felülemelkedhettünk korlátok közé szorított mindennapjainkon. A Teremtő keze mindenki számára elérhető.

Megjelent a folyóirat 2017. júliusi számában

Fotók: Giricz Zsófia, Körmöczi László