Zalán Tibor: Egy lehetségesen analitikus festőről

Bobó unokám erősen érdeklődik a szemem működése iránt, így időről-időre megpróbálja azt kiszerelni az arcomból. Nem érti az ellenállásomat, megszokta, hogy papapa vagy odaad neki mindent, vagy a miértnemeket beszéli meg vele. Így aztán csalódottan bár, de a megszerzés kísérleteit nem adva fel, továbbra is arcomba kapkod a kísértő szemekért.

Miért mondom el most ezt? Mert úgy gondolom, valamennyi művész gyermek (volt, van, lesz, tehát maradt és marad), abból a szempontból mindenképpen annak kell lennie, hogy kifogyhatatlan a kíváncsisága, és a megismerésben nem fogadja el sem a látható igenjét, sem a nem látható, de létező, nemet mondását, így nem ismeri a lehetetlent sem, a látható világba (jelek) és a látható mögötti világba (jelentések) való behatolás állandó készenlétre, kísérletezésre, próbálkozásra, veszélyek vállalására készteti. Ez alól Olasz Attila sem kivétel. Valamiképp Baudelaire és társai szimbolista megismerési kísérletei elevenednek meg tudatomban a falon lévő képek világába merüléskor, miszerint „jelképek erdején át visz az ember útja, s a vendéget szemük barátként figyeli”. Annak ellenére érzem ezt, hogy nem tartom szimbolista festőnek Olasz Attilát, és pontosan meg sem tudnám mondani, hová fiókoznám be ezt a rokonszenves fiatal festőt, ha nagyon muszáj lenne ezt tennem, de mert nem muszáj, így inkább legyintek rá, fiókozni minek is, és talán valami igazam lehet ebben. Ahogy abban sem vagyok bizonyos, hogy a „jelképek” szeme barátként figyeli a világukban vendégeskedő művészt, hiszen hegyes és fenyegető tárgy(szerűségek) meredeznek a képeken az egymásba folyó, összeolvadó, és egymástól ugyane gesztussal szétválni is tudó vagy kényszerülő, anyagszerűséggé föltoluló színek fölött, néha beléjük hatolva, néha kivonva magukat azokból.

A művész bizonyos értelemben gyermek, mondtam. Ez alól Olasz Attila sem kivétel, tettem hozzá. Kutakodik, odakap, szétszerelni akar – kint és bent egyszerre. Beszédes – egyben értelmező – képcímei is erről az állandó kutatásról árulkodnak. A kiismerhetetlenség dinamikája. A kutatás anatómiája. A láthatón túl. Felhőszakadék. Koponya kettős. Sarjadás. Szembesítés. Rés. Ötvözet. Levélmetszet. Kőbe zárva. Tűzhegy. Költészetben használt címek és szókapcsolatok ezek, jól kiérezhető, így most inkább épp a szürrealizmus felé tájékozódom, mind jobban beleforogva ebbe a szuggesztív képi világba.

A keresés, ami egyben a terek és formák és színek elrendeződési lehetőségeit is jelenti, már-már filozófiai felismerésekig ragadtatják a művészt. A kiismerhetetlenséget nem tudja megragadni, de a lényegét, annak a dinamikáját –anyag és formák örökösnek tűnő küzdelmével – igen. A kutatás anatómiája nyilván azt a művészi programot hivatott megtestesíteni képi formában, amely magát a megfigyelés és értelmezés státusát helyezi előtérbe a szétbontás-felbontás során, a megfeleltetés bonyolult fokozatain keresztül. És az a törekvés is feltétlenül tiszteletre – és művészi programhoz – méltó, hogy az alkotó a láthatón túli tartalmakat, érzeteket vagy megérzéseket próbálja meg láthatóvá tenni. A nem láthatót a láthatón keresztül megjeleníteni – a legnagyobb művészi probléma, dilemma, feladat, és nem minden veszélytől mentes próbálkozás.

Egy régebbi, általam a budapesti Újlipótvárosi Galériában megnyitott kiállításának képeiről – emlékezetem szerint – még hiányzott az ember, mint lényegiség. Organikus formák, egymásba vágó felületek, erős, szinte harsány színek és szétszabdalt képterek, illetve azok kialakítási lehetőségei izgatták. Ahogy látom, művészi érdeklődése azóta sem vett háromszázhatvan fokos fordulatot, a formák és színek és felületek, illetve kép-tér-formálások érdeklik ma is leginkább és legláthatóbban, de az ettől elmozdulás is érezhető már, megfigyelési centrumábasejthetően valami emberhez közelibb emberi került. Sokféle alakzatban megjelenő fejek, avagy, fejszerű alakzatok olvashatóak le (vagy ki) a meglehetősen elvont formákból. A festő számára nem is annyira a szem, mint inkább a szemüreg vizsgálata, fürkészése a fontos. A hely, ahol, és a hely, ahonnan… A festőt idézem: „A koponya-alakzatokban különböző formájú nyílásokat is kipróbáltam. Van, amikor nincs, van, amikor zöldesen csillog, máskor megnyúlik, kihegyesedik. A testrészekre utalások is jellemzőek. A Kőbe zárva képnél egy gyökérzetté alakuló kar is látható bal oldalon. A testek egymáshoz való viszonya is nagyon izgat.”

Nem véletlenül Szembesítés a címe a kiállításnak, mely szinte értelemszerűen egy erős képének is a megjelölője. Ki, vagy mi szembesül itt kivel, vagy mivel? Azt hiszem, a művész azzal, amit látni nem, csak kifejezni lehet, tehát a kifejezés kényszerével; a kép nézője pedig azzal, amitkifejezés formájában (azaz, áttételek bonyolult sorával) láthatóvá tesz számára a művész a világ létező, ám megjelenő formában nem működő részéről, a néző tehát az ismeretlen megértésének kényszerével, avagy lehetőségével, szembesül.

Festőnk ugyanis nem csupán megcsodálni és megismerni akarja a tárgyát, ezzel világra reflektáltsága jelentősen különbözik egy mérhető általánostól, hanem az ismertet az ábrázolás (megragadás) ismeretlenségével korrelációba állítani, jelenséggé desztillálni, jelentéssé kombinálni a képfelület, kép-térfelület egyéb komponenseinek a bevonásával. Nem tárgya önműködésére kíváncsi tehát, hanem annak virtuális /enigmatikus térben elhelyezkedését, elhelyezhetőségét, ottani működésének természetét vizsgálja. S mint ilyen, állandóan az ismeretlennel kényszerül kokettálni, innen a felületek egymásba omlása, illetve egymásból kiömlése, s mint ilyen, állandó veszélynek teszi ki magát a másfajta meg- és felismerések tartományában, innen a szúró-vágó, hegyes, sokféle értelmű formák képbe kerülése. A 2004-es Test-tájak, alakzatok sorozat születésénél a testen belüli történésekre helyezte a hangsúlyt. Mostani kiállításának súlypontja talán e történések imaginárius térbe vetettségére helyeződik át.

A legrégebbi, jelen tárlaton kiállított műve 2010-re datálódik, vannak itt 2012-ből és 2013-ból is munkák, de a tárlat súlyponti részét a tavaly elkészült nagyméretű képek adják. Olasz Attila alkotói fejlődésének felmutatása kevésbé fontos tényezője a képek mostani összeállításának. Ami fontosabb, annak a felismerése és belátása, hogy a festő monomániás hűséggel és elszántsággal halad a világába befelé, mely egyre inkább elnyel minden esetlegességet, fölösleges dekorativitást, és mind erősebb vonalakkal rajzolja meg a keresésben rejlő erőt, mutatja fel a kifejezés/transzformálás pontosságát és mélységét. A festő kifelé néz, de befelé lát. Ami csöppet sem paradox. Analitikus festő leginkább Olasz, jelenthetjük ki a több bizonytalanság állítása után, némileg megkönnyebbülve önnön megvilágosodásunktól. Vizsgálódása, egyszerűbben megfogalmazva, érdeklődése nem időbeli elmozdulásokkal írható le, hanem abban a drámaiságban ragadható meg, amely a korban is mindinkább beérő alkotó természetes belső fejlődésének a következménye. Nem magyarázni, akár nem is értelmezni kell ezeket a képeket, hanem a rajtuk keresztül megnyíló világot kell szemügyre venni, lehetségesen elmerülni abban! Egyéb dolgunk sincs ezekkel a munkákkal, mint engedni a szelíd erőszaknak, melyekkel magukhoz rántanak bennünket. A többit bízzuk arra a dinamikus lenyomatra, amely az egyes képek szemlélésekor megképződik bennünk. Munka lesz ez talán mégis, de hát, mi egyéb dolgunk van egy képkiállításon, mint átlényegülve elszédelegni perceket, órákat abban a világban, amelyik nagyon is a miénk, csak ebben a megmutatkozásában még nem feltétlenül ismertünk rá eddig…

Elhangzott Olasz Attila szegedi festőművész Szembesítés című kiállításának megnyitásakor a békéscsabai Csabagyöngye Kulturális Központ Panoráma termében, 2017. május 13-án.