Fábián Attila: Megőrizve megújítás

Diószegi Szabó Pál: Mintha az Idő is tükörbe nézne. Budapest, Hungarovox, 2017

Diószegi Szabó Pál immár negyedik verseskötetével jelentkezett az idei, 88. Ünnepi Könyvhétre. A Mintha az Idő is tükörbe nézne című kötetben az alcím szerint 100, a valóságban 105 verset szerkesztett egybe a szerző, valamennyi 2014 és 2017 között keletkezett. A versek hat ciklusba rendeződnek, a ciklusok hangulatát Pusztai Virág egy-egy sajátos formanyelvű grafikája előlegezi meg, ezen kívül a borító- és a belső címoldali grafikát is a grafikusművész jegyzi. A grafikáknak és a könyv tervezésének, kivitelezésének köszönhetően kifejezetten szép kiállítású kötetet vehetnek kezükbe a Diószegi-versek olvasói.

Diószegi Szabó Pál költészetét nagyon erősen határozza meg a klasszikus formák szeretete, a kötött struktúra melletti elkötelezettség – nincs ez másképpen most sem. „Kötött formák, lüktető metrumok, mai fülnek szokatlan vers-zene − írja a fülszövegben Simai Mihály. – Mintha a reneszánsz levegője áramlana ezekből a versekből.” És a József Attila-díjas költő nagyon is a lényegre tapint ezzel az utóbbi mondattal! Hiszen a Trubadúrvarázs című ciklus darabjai egytől egyig Gáspár Ferenc két idősíkban játszódó, Janus Pannoniusról és egy fiktív magyar trubadúrról szóló történelmi regényéhez írt versbetétek. Ám amikor a versek zenéjét említi Simai, ugyancsak jellegzetes Diószegi-tulajdonságot emel ki.

A struktúra és a zeneiség kettősségét a szerelem egészíti ki hármassággá a Diószegi-univerzumban. Diószegi Szabó Pál ugyanis szinte kizárólag szerelmes verseket ír. A Mintha az Idő is tükörbe nézne ilyen értelemben szerves folytatása a költő előző kötetének, a Pár-atlan Én-ek címűnek, más vonatkozásban azonban számos eltérést tapasztalhatunk. A legfontosabb, legmeghatározóbb és leginkább a jövőbe mutató differencia az, hogy Diószegi ebben az új kötetében próbálja legerősebben, legmarkánsabban, legelszántabban megújítani a klasszikus formákat, feltöltve azokat mai tartalmakkal, próbálva idomulni és idomítani a mai nyelvezethez, a modern életérzéshez, ezzel is bizonyítva, hogy a klasszikus formák nem halott alakzatok, nem kiszáradt, élettelen tetemek, hanem nagyon is élő organizmusok, amelyek változtathatók, fejleszthetők. A kötet egyik legnagyobb erénye pedig pontosan ez a kísérlet, a klasszikus forma megújításának szándéka, a hídverés a klasszicizmus és a modernitás között, a megőrizve megújítás programja. Diószegi „úgy szól – írja Simai Mihály a fülszövegben −, mint akinek a klasszikus forma az anyanyelve,” márpedig ehhez az említett megújításhoz ez elengedhetetlen alapfeltétel. Diószegi Szabó Pál jó úton jár − kíváncsian figyeljük útjának újabb állomásait!

Megjelent a folyóirat 2017. júliusi számában