Bátyi Zoltán: A leghíresebb szögedi?
Rózsa Sándor – egy rablóvezér legendája
Örömmel írnám: ha arról faggatok egy városunktól távol élőt, Szegedre gondolva kinek a neve jut eszébe először, híres-neves tudóst, netán művészt említenek. Ám országjárásaim során Szegedhez legtöbben elsőként Rózsa Sándort, a XIX. század talán leghíresebb magyar betyárját kötötték. Ami még ennél is jobban meglepett: szinte már hősi magaslatokba emelkedett embert láttak Rózsában, magyaros virtusát, a szegényekért végzett áldozatos munkáját hozták fel érdemeként. A történelem iránt jobban érdeklődők még azt is elmondták, hogy az 1848/49-es szabadságharc idején Rózsa Sándor csapatával milyen vitézi tetteket hajtott végre a Habsburgok elleni harcban. Tudom, nehéz, pontosabban szinte lehetetlen egy legendával vitába szállni. Ezért ezzel nem is próbálkozom. Csupán igyekszem egy olyan képet felvázolni Rózsa Sándorról, ami közelebb visz a titokhoz: hogyan vált népi hőssé egy köztörvényes bűnöző?
Lótolvaj apa tehénrablásért lecsukott fia
Kezdjük talán azzal: Rózsa Sándor nem is szegedi. Röszkén született 1813. július 16-án. Földműves apját, Rózsa Andrást lólopásért akasztották fel, amikor Sándor 12 éves volt. Ezzel talán sorsa „megíratott”, már csak azért is, mert anyja sem őt, sem öt évvel fiatalabb öccsét, Andrást nem tudta taníttatni. Rózsa Sándor sem írni, sem olvasni nem tanult meg soha.
Az ifjú Sándor pásztorként igyekezett boldogulni az Alföld Tisza-szabályozás előtti, lápos, mocsaras, mezős pusztaságában. Ott, ahol a XIX. század első felében mindennaposnak számított a fosztogatás; ahol katonaszökevényekből, nyomorgókból, börtön elől menekülőkből, vagy éppenséggel onnan megszökött legényekből összeállt bandák sanyargatták a népet.
Rózsa Sándor is úgy gondolta, letérve az egyenes útról, talán könnyebben boldogulhat. A fellehető dokumentumok szerint egy 1836. február 9-i, Kiskunhalas környéki rablás miatt ítélték el először. Két tehén volt a zsákmány, s bár Rózsa végig ártatatlanságát bizonygatta, másfél évi börtönre ítélték, raboskodása idején negyedévenként még 25 botütéssel is büntették. Amikor 1837 júliusában közmunkára vezényelték, megszökött, s ezzel el is kezdődött az a hányatott sorsú élet, ami általában a törvény elől rejtőzködők sorsa.
Mint már említettem, akkoriban megszámolni sem lehetett a Rózsához hasonló pusztajárót, ám Rózsa hamar kitűnt az átlagból, a legrettegettebb betyárok soraiba verekedte fel magát.
A rendkívüli testi erővel megáldott fiatalembert, aki az ellene kiadott körözőlevél tanúsága szerint „vékony, tiszta ábrázatú, szőkés hajú, olyan szemöldökű, kék szemű, hosszas orrú, bajuszos” legény volt, számtalan bűnnel vádolták meg. De – mint később annyiszor – soha nem derült ki teljes bizonyossággal, tulajdonképpen melyiket is követte el. Mai szóhasználattal élve: minden kétséget kizáró bizonyítékokat Rózsa Sándor ellen a legtöbb esetben nem tudtak felmutatni, s ez is nagyban hozzájárult ahhoz, hogy mind színesebb legendákat szőhessenek alakja köré. Az üldözői szerint Rózsa azért volt különösen veszélyes, mert számos rablás mellett agyonlőtt két algyői pusztázót egy csárdában és végzett egy őt üldöző makói csendbiztossal.
Nem csoda hát, hogy az 1830-as évek végére már a legkeresettebb alföldi zsiványok közé sorolták, azonban elfogni nem tudták. Hogy üldöztetése közben hány marhát hajtott el a gulyákból és hányan szomorkodtak azért a szegedi tanyavilágban, mert Rózsa Sándor és bandája meglátogatta őket, képtelenség kideríteni.
Fosztogató betyársereg a szabadságharcban
Rózsa Sándor mindezzel még aligha emelte volna magát a népmesei hősök közé, ám 1844-ben egy meglepő kérelmével már elérte, hogy ott is beszéljenek róla, ahol korábban egyszer sem említették a nevét. Nem máshoz, mint egyenesen IV. Ferdinánd császárhoz fordult azzal, hogy bocsássák meg eddigi bűneit, mert szeretne jó útra térni. Hátralevő büntetésének elengedését kérte, valamint azt, kapjon védelmet maga és családja számára. Ám a kancellária elutasította a kérelmet, sőt a korábbinál is szorgosabban kutattak utána.
De Rózsa Sándort tíz évvel a szökése után sem tudták elfogni. Ez a páratlanul hosszú betyárpályafutás és persze levelezése a császárral (vajon ki írhatott az analfabéta betyár nevében?) a népi legendáriumban már a legnagyobbak közé emelte „a” Sándort.
Elérkezett az 1848-as esztendő, a forradalmak éve. Kossuth Lajos a nemzet élére állva, mint az első független magyar kormány pénzügyminisztere szeptember végén megkezdte híres toborzókörútját, hogy minél több embert szólítson fegyverbe. Rózsa Sándor sem tétlenkedett: egy közvetítő útján megüzente Kossuthnak: ha megbocsátást kap bűneire, 150 harcra kész pusztai legényből toboroz szabadcsapatot a hont védő háborúba.
Nehéz döntésre kényszerült Kossuth, ezért október elején, országjárása akkori állomásán, Hódmezővásárhelyen kért tanácsot a városba összegyűlt tehetős polgároktól, mitévő legyen. Ők Kossuthot az amnesztia megadására buzdították, amit meg is adott.
Kossuth ekkor mint az ország teljhatalmú népfelkelési biztosa, a Honvédelmi Bizottmány tagja állította ki az amnesztialevelet azzal a feltétellel, hogy Rózsa Sándor „a törvényhez és az erkölcsiséghez állhatatosan megtérjen, és fogadása szerint 150 lovassal magát a seregvezér rendelkezése alá adja.”
Rózsa Sándor a menlevél birtokában megszervezte szabadcsapatát, s hamarosan bekapcsolódott a Délvidékre támadó szerbek elleni harcokba. Az őrmesteri ranggal felruházott betyárt Damjanich János hadtestébe sorolták be, s novemberben már ki is tüntették magukat a temesőri (Lagersdorf, akkor németek lakta település melletti) csatában. Minden hadijelentés arról számol be, hogy a Rózsa vezette betyárcsapat lenyűgöző bátorsággal vetette magát a küzdelembe, nagy részük volt a győzelemben. Ám arról, hogy a betyárok a csatázás leple alatt gyújtogattak, fosztogattak is, akkoriban inkább csak a közvetlen környezetükben terjedtek a hírek. Mivel ezt bajtársaik sem nézték jó szemmel, Damjanich nem tehetett mást, mint más egységbe irányította Rózsa csapatát.
De ez sem segített. Rózsáék nem sokkal később bizonyos Ezeres nevű, románok lakta faluban kegyetlenkedtek, közel negyven embert lemészároltak, a rablás, fosztogatás itt sem maradt el, sőt a haditáborhoz vezető visszaúton Rózsa „harcosai” több falut is kifosztottak a Bánátban.
Bár hadbírósági eljárás nem indult a katonai körökben mindinkább megvetett betyársereg ellen, vezérüknek Pesten kellett számot adnia az elkövetett bűnökről. Rózsa Sándor arra hivatkozott: akármennyire igyekezett, csapatát nem bírta megfegyelmezni. Végül Kossuthnak jutott főszerep abban, hogy az ügyet december közepére elsimították, és Rózsát végleges amnesztiában részesítették.
Ám 1848 végére, újabb közfelháborodást okozó rablások, fosztogatások után, szétszéledt a Rózsa vezette „betyárdandár”. Vezérük, mit sem törődve a szabadságharc további kimenetelével, ménesmester lett egy Szegedhez közeli tanyán. 1849-ben összeköltözött (más források szerint összeházasodott) egy tápéi szolgálólánnyal, bizonyos Bodó Katalinnal, akitől akkorra már két gyereke is született. Egyiküket Györgynek, míg testvérét Sándornak keresztelték el.
Tízezer pengős vérdíj
A szabadcsapat „hősi” tetteit nem feledve a szabadságharc bukása után már ősszel megkezdték felkutatását, de Rózsa, családját hátrahagyva ismét eltűnt az alföldi pusztaságban, pedig tízezer pengős vérdíjat is kitűztek a mindinkább legendává növő betyár kézre kerítése érdekében.
Végül 1857 májusában fogták el a betyárvezért, bizonyos Katona Pál Szeged közeli tanyáján. Itt Rózsa, attól tartva, hogy korábbi bizalmas embere elárulta, házigazdájára támadt. Dulakodni kezdtek, lövés is dördült, majd a rettenthetetlen betyárt Katona felesége ütötte le egy fejszével. Nem sokkal később már a szegedi vár mélyén őrizték.
Mivel az ellene indított vizsgálat során egyetlen vádat sem sikerült bizonyítani, a becses foglyot Budára vitették, s végül 1859 februárjában kezdődött meg Rózsa Sándor pere. A vádló azt a Rózsa Sándort, akiről olyan hírek jártak, hogy tucatjával követte el a szörnyű vad bűnöket, „csupán” ötrendbeli gyilkosság, két gyilkossági kísérlet, egy rablógyilkosság három rablás és hétrendbeli súlyos testi sértés miatt akarta halálra ítéltetni.
A bíróság nem is volt elnéző. Kötél általi halálra ítélték a betyárkirályt, s ezt a döntést a Legfelsőbb Bíróság is jóváhagyta. De nem úgy a császár, Ferenc József! Tanácsadói talán arra figyelmeztették, az akasztással mártírrá tennék a betyárt, vagyis sokkal jobb lesz „politikai szempontból”, ha élete végéig egy börtön mélyén vezekel bűneiért, ezért (vagy másért?) 1859 júniusában Ferenc József megkegyelmezett Rózsának.
A betyárvezér előbb Kufstein várába került, innen 1865-ben vitték át a csehországi Theresienstadt börtönébe. Itt Rózsa már szabadulásában is reménykedhetett, mivel időközben a császár 15 évi börtönre enyhítette az eredetileg halálig szánt raboskodást. A kiegyezés után megismerkedhetett Pétervárad börtönével, majd 1868 áprilisában a Mária Valéria hercegnő születésekor hirdetett amnesztia megnyitotta cellájának ajtaját.
Az alföldi betyárok még ekkor is félelemben tartották a puszták népét. De nemcsak a pandúrokkal hadakoztak, hanem azt is szerették volna bebizonyítani, hogy a modern kor vívmányai sincsenek tőlük biztonságban.
Ráday gróf tőrbe csalta?
Rózsa Sándor nevét legközelebb már egy vonatrabláskor említik. Ezt a ma már nem létező Puszta-Péteri vasútállomás közelében (ma: Petőfiszállás) vezényelte le egy bizonyos Csonka Ferenc, akiről az hír terjedt el, hogy Rózsánál sokkal kegyetlenebb martalócként fosztogatott a pusztában. Ám az ő személyét annyira beárnyékolta a Rózsa Sándort körbeölelő dicsfény, hogy sokan még ma is úgy tudják, ezt a vonatrablást Rózsa Sándor tervelte ki. 1868. december 8-án éjjel egy erdős rész fái között feszítették fel a talpfa szögeit és kiemelték az egyik sínszálat, majd elbújtak a fák mögött, és töltött fegyverekkel várták a Kiskunfélegyháza felől érkező vonatot.
A tíz óra körül ért oda a III. számú személyvonat mozdonya jobbra dőlt, három kocsit magával rántott, de nem borultak fel. A betyárok a postakocsit keresték, de hiába mert ilyen nem volt a szerelvényen. Viszont az utasok között ült egy katonatiszt és három felfegyverzett katona is, Erre persze nem számítottak a betyárok, akik gyorsan, zsákmány nélkül tűntek el az erdőben, és szekereken menekültek tovább.
Nem sokáig bujkálhattak, ugyanis a támadás után minden korábbinál nagyobb erővel és szigorral indult rohamra az államhatalom a betyárvilág felszámolására. Gróf Ráday Gedeont nevezték ki királyi biztosnak Szegedre, aki rövid idő alatt központi irányítású nyomozóhálózatot épített ki. Egy hónapon belül a szegedi vár börtönében ült az összes vonatrabló, kivéve a betyárkirályt.
De Rózsa Sándor is hamar Ráday kezére jutott, ugyanis a ravasz grófnak mégis sikerült tőrbe csalnia. Hogy miképpen, máig nem tisztázott. Ami viszont tény: Rózsa Sándor szabad akaratából lépett be a rettegett szegedi vár kapuján, ahol elfogták. Az újabb perre éveket kellett várni, közben Rózsa Sándor többször is sikertelenül próbált megszökni.
1872 végén ült össze a bíróság a szegedi várban, és végül 21 rendbeli rablás, 9 lopás és egy gyilkosság miatt 1873-ban halálra ítélték a betyárvezért, akit a szamosújvári börtönbe szállítottak.
Több mint egy éve raboskodott már a halál árnyékéban, amikor megérkezett Ferenc József újabb levele: a halálos ítéletet ismét életfogytig tartó börtönre változtatták. „Sándor bátyánk” jó magaviseletű rabként élte le hátralevő éveit, majd 1878. november 22-én, 65 éves korában gümőkór végzett a leghíresebb magyar betyárral, akinek a halhatatlanságot szép mesékből szőtt legendák biztosítják.
Megjelent a folyóirat 2017. júliusi számában