Mód László: Érdekességek a szegedi szőlő- és bortermelés múltjából 2.
Filoxéra a Feketéken. A szőlőgyökértetű pusztítása a szegedi szőlőkben
Az Észak-Amerikából származó, az európai szőlőültetvényekben óriási pusztítást okozó filoxéra nevű kártevő magyarországi felbukkanását (Pancsova, 1875) követően alig telt el néhány esztendő, amikor a hazai szakemberek számára is nyilvánvalóvá vált a homoktalajok döntő többségének immunitása, azaz ellenállóképessége. Ennek köszönhetően a Szeged határában található, korábban hasznavehetetlennek tartott területek szinte egyik napról a másikra felértékelődtek, s ezeken az 1890-es évek elejétől nagyarányú telepítési akció bontakozott ki. Ezzel szemben a várost övező feketeföldeken a filoxéra nagy veszélyt jelentett a szőlőültetvényekre, hiszen itt az adottságok, azaz a kötött talajok nem nyújtottak védelmet a kártevővel szemben. A szőlőbirtokosoknak tehát valamilyen védekezési eljárást kellett alkalmazniuk annak érdekében, hogy biztosítsák szőlőültetvényeik fennmaradását. Ha ezt nem tették meg, akkor a kártevő könyörtelenül elpusztította a szőlőtőkéket.
A város közvetlen közelségében már a 18. század elején szőlők virultak, amelyek keleti irányból szinte övezetszerűen vették körbe a belterületet. A 19. század végére ezek a térségek (Tarján, Makkosháza, Ballagi-tó stb.) még mindig jelentős kiterjedéssel rendelkeztek, de erre az időszakra a homoki ültetvények nagysága már jóval meghaladta a feketeföldi szőlőkét. Utóbbiak egy része még a 18. század derekán pusztulásnak indult, ezért 1749. október 24-én a tanács birtokuk elvesztésével fenyegette meg azokat, akik szőlőföldjüket parlagon hagyták. Csupán annyi engedményt tett, hogy a tulajdonosok a tőkék helyére kukoricát is vethettek. A feketeföldi szőlők területének csökkenéséhez hozzájárult a város terjeszkedése is, hiszen 1793 és 1828 között 1010 kapást, azaz 168,5 holdat (1200 négyszögölt) fordítottak házi fundusok alá.
Ameddig be nem bizonyosodott a szegedi határ homoktalajainak az immunitása, addig a város elöljárósága igyekezett végrehajtani a filoxéra elleni védekezéssel kapcsolatosan megalkotott országos rendeleteket. Feltehetőleg ezek folyományaként 1882-ben hat kerületre (1. kerület: Újszeged, Tisza jobb partján húzódó belterületi kertek, feketeföldi szőlők – Szillér, Tarján, Makkosház stb.; 2. kerület: felsőtanyai szőlők az államvasút keleti oldalán; 3. kerület: felsőtanyai szőlők az államvasút nyugati oldalán; 4. kerület alsótanyai szőlők – Pálfy, Doma, Nagyszéksós, Kancsalszél kapitányságok; 5. kerület: Zákány, Móra és Lengyel kapitányságok; 6. kerület: Csorva, Ásotthalom, Bokor-sivány, Madarásztó és átokházi szőlők) osztották a szőlőterületeket, amelyeknek az élére biztosokat (Fialla Antal – erdész, Firtinger Jakab, Baligó János, Stanczel Károly, Tóth Antal, Bertalan Alajos – piarista tanárok) neveztek ki, akiknek a feladata a kártevő beazonosítására irányult. Tevékenységükért meghatározott bérezésben részesültek, munkájuk elvégzéséhez pedig a város előfogatot biztosított, illetve segítséget nyújtott a szőlőtőkék kiásásához, valamint más teendők ellátásához. A filoxéra-biztosok élvezték a rendőrség támogatását is. A tervek szerint a filoxérabiztosok május 25-étől kezdték volna működésüket, akiknek a munkájához szükséges készülékeket és nyomtatványokat a városi tanács a minisztériumtól kívánta beszerezni. Az illetékes hatóságok felhívták a kapitányi tisztség figyelmét arra derítsék fel, és tartsák nyilván azokat a szőlőbirtokosokat, akik gyanús eredetű szőlővesszőket rendeltek.[1]
1891. április 5-én a Szegedi Híradó még arról számolt be, hogy Heinrich József szőlészeti-borászati vándortanár a földművelésügyi minisztérium megbízásából Szendrey Pál jegyző és Molnár János rendőrbiztos kíséretében befejezte a szegedi szőlők talajvizsgálatát, melynek során a filoxéra nyomaival nem találkoztak.[2] A Szegedi Napló szeptember közepén azonban már arról tudósított, hogy a kártevő megjelent a várost övező szőlőültetvényekben, ahol Vellay Imrének sikerült beazonosítania a szilléri Fráter-féle birtokon. Miután a szőlőterület tulajdonosa felhívta a „híres bogarász” figyelmét a pusztuló tőkékre, a szakember a helyszínen vizsgálta meg a növényeket. A felfedezését nyomban jelentette az országos rovartani állomásnak, ahova egy kártevő által ellepett tőkedarabot is felküldött azért, hogy az intézmény munkatársai is megvizsgálhassák azt. Ezt követően Horváth Géza, az állomás vezetője hivatalosan is értesítette Vellay Imrét arról, hogy a filoxéra támadta meg a szőlőtőkéket, az esetről pedig jelentést tett a földművelésügyi miniszternek is. Az egykorú sajtótudósítás szerint a kártevő pusztításának jelei már a tarjáni szőlőkben is jelentkeztek.[3] Gyanús jelek nemcsak a két ér között fekvő Felmayer-féle birtokon, hanem Bieber Miklósnál a Téglagyár utcai kertben, valamint az újszegedi bérföldeken, Szögi Józsefnél is mutatkoztak.
A minisztérium október közepén kibocsájtott leiratában a város összes szőlőterületét zár alá helyezte annak ellenére, hogy a kártevő csak a feketeföldi ültetvényekben ütötte fel a fejét. A szőlővesszők forgalmára nézve az 1890. június 3-án kelt 25.000 számú határozat számított irányadónak, azaz a fürtök kivételével a többi növényi rész, a szőlőkarók, illetve a szőlőlevélbe csomagolt tárgyak kivitelét szigorúan megtiltották. Az intézkedésekről a szomszéd településeket is értesíteni kellett, ugyanakkor a rendelet felhívta a szőlőbirtokosok figyelmét arra, hogy a zár alá helyezett községekből, városokból ne alkalmazzanak munkásokat, akik ruházatukon, munkaeszközeiken a kártevőt könnyedén az egészséges ültetvényekbe hurcolhatnák.[4] Időközben Fráter Lajos beadványban sürgette a városi tanácsot, hogy próbáljon védekezni a kártevővel szemben. A legalkalmasabb módszernek a szénkénegezést tartotta, ami megítélése szerint akár 10 évig is megakadályozhatja a filoxéra terjedését. Ez az eljárás a gyakorlatban nagyméretű fecskendőkkel folyékony szén-diszulfid talajba történő injektálást jelentette, amivel a szőlőgyökértetű állományát gyéríteni lehetett. Fráter felhívta ugyanakkor a figyelmet arra is, hogy a védekezés ezen módja nem járna nagy költségekkel, mivel a város szénkéneggel, Heinrich József, borászati vándortanár pedig szénkénegező készülékkel rendelkezett. Sürgette az eljárás mihamarabbi elvégzését, mivel a művelet jelentős mértékben veszíthet hatékonyságából, ha lehullik a szőlő levele, és beállnak az őszi esőzések.[5] László Gyula tanácsnok 1893-ban főként a kis- és nagy-tarjányi, nagy-szilléri illetve színlaposi ültetvények kiirtását és szénkéneggel történő fertőtlenítését javasolta, aki a kialakult helyzetről terjedelmes jelentésben számolt be. Ekkor már a kis-szilléri, a kényteleni és a francia-hegyi szőlőterületeken is mutatkoztak a kártevő pusztításának jelei, Molnár János rendőrbiztos pedig mintegy 40-50 holdra becsülte a fertőzött ültetvények nagyságát. Heinrich József borászati felügyelő a kötött talajra az amerikai szőlővesszők telepítését javasolta, László Gyula azonban amellett érvelt, hogy érdemesebb az immunis, homokkal borított térségeket előnyben részesíteni a sokkal alacsonyabb ültetési költségek miatt. A kártevő jelenlétének tudható be tehát az, hogy a szegedi határ filoxérazár alá került, ami hátrányosan érintette a szőlővesszőkkel folytatott kereskedelmet.[6] 1893-ban a földművelésügyi minisztérium Heinrich József borászati vándortanítót utasította arra, hogy a kártevő pusztításáról és a védekezési eljárásokról tartson népszerűsítő előadásokat. A közigazgatási bizottság június 29-ei átiratában hívta fel a tanács figyelmét arra, hogy lépjen érintkezésbe a szakemberrel, és kérje fel a feladat elvégzésére.[7] Heinrich József 1893. november 5-én hajtotta végre az első szénkénegezést a szilléri szőlőkben, ahol a vándortanító a megjelent szőlőbirtokosoknak, szőlőmunkásoknak és a felsővárosi Szentgyörgy iskola tanulóinak tájékoztatót is tartott a filoxéra kártételéről. Az egykorú sajtótudósítás szerint ezt követően felbontott egy szénkéneggel töltött tartályt, és bemutatta a fecskendő vagy adagológép használatát, amivel a vegyszert a talajba lehetett juttatni. A műveletet több napon keresztül megismételte, így újabb és újabb szőlőbirtokosoknak és szőlőmunkásoknak nyílt lehetősége arra, hogy megismerkedjenek az eljárással.[8] A szénkénegezés azonban nem vált széleskörben elterjedtté, mivel 1899-ben a felsővárosi feketeföldeken egyedül Felmayer Lajos 20 kat. holdas szőlőbirtokán alkalmazták a kártevő állományának gyérítése céljából. 1894-ben a kortársak mintegy 400 kat. holdra becsülték azoknak a szőlőültetvényeknek a nagyságát, amelyeket a filoxéra ellen védelmezni kellene.
A feketeföldi szőlők kapcsán a szénkénegezésen kívül egy másik módszer is felmerült, mégpedig az amerikai szőlővesszők alkalmazásának lehetősége, amire Felmayer Lajos próbálta a városi tanács figyelmét felhívni. A szőlőbirtokos felajánlotta gazdatársainak azt, hogy saját területén tanulmányozhassák az amerikai alanyok megfelelő kezelését.[9] Ennek a védekezési eljárásnak a népszerűsítését Heinrich József is igyekezett felkarolni, ám a felsőbb hatóságok László Gyula tanácsnok álláspontját elfogadva az amerikai szőlőtelep létesítésének tervét nem támogatták, mivel úgy gondolták, hogy a sokkal kevesebb költséggel járó homoki szőlőtelepítéseké a jövő.[10] Ennek ellenére 1899-ben mégis működött a felsővárosi feketeföldeken egy olyan államilag segélyezett, 20 kat. holdas telep, ahol nagy mennyiségben amerikai szőlővessző termelése folyt. Ennek kialakításában minden bizonnyal Heinrich József is komoly szerepet játszhatott, mivel a szőlőbirtokot az egykorú források Landesberg Mór és a borászati vándortanító közös vállalkozásaként tartották számon.[11] A sajtó hasábjain több írás is megjelent, amelyek az oltványtelep létesítése mellett próbáltak érveket felsorakoztatni. Egyesek úgy vélték, hogy a feketeföldi szőlők fenntartása szükséges, mivel a homoktalajokkal szemben rendkívül alkalmasak voltak a korai csemegeszőlők termesztésére. Kihangsúlyozták, hogy a városnak erkölcsi kötelessége egy ilyen telep felállítása, ahonnan a szőlőbirtokosok viszonylag olcsó áron juthatnak hozzá az oltványokhoz.[12]
A filoxéravész a város szőlő- és bortermelésére kettős hatást gyakorolt, hiszen a homok immunitása miatt a határ távolabbi pontjain jelentős telepítési akció bontakozott ki, a települést övező feketeföldeken azonban a kártevő megjelenése a szőlő további visszaszorulását eredményezte. A 19. század végén végérvényesen eldőlt, hogy az ágazat súlypontja a homokkal borított térségekre helyeződik át, ahol az ültetési költségek lényegesebben alacsonyabbnak bizonyultak, mint a kötött talajokon. 1914-re ez az arány 90-100%-ot jelentett az immunis talajú ültetvények javára, hiszen Újszegeden ekkor csak 137, a város körüli feketéken pedig 199 kataszteri hold szőlőterületet tartottak nyilván. A filoxéravész tulajdonképpen egy korábban elindult folyamatot teljesített be azáltal, hogy a szőlőt végérvényesen kiszorította ebből az övezetből, ahol a hangsúly más növénykultúrákra helyeződött át, mígnem ezeken a területeken a város terjeszkedése miatt az 1970-es évek elejétől a mezőgazdasági termelés szinte teljes mértékben fel nem számolódott. A régi szegedi feketeföldi szőlőhögyek utolsó két hírmondója a Nagy-Szillér-domb Petőfi-telepen, illetve Alsóváros közelében a Ballagi-tó, ahol a szőlőtermesztés ma már nem képvisel jelentős ágazatot.
Megjelent a folyóirat 2017. augusztusi számában
A sorozat első része a 2017. júliusi számban látott napvilágot, online itt olvasható.
JEGYZETEK
[1] Szegedi Híradó 1882. április 26. 3. o.
[2] Szegedi Híradó 1891. április 5. 3. o.
[3] Szegedi Napló 1891. szeptember 17. 4. o.
[4] Szegedi Híradó 1891. október 17. 3. o.
[5] Szegedi Napló 1891. október 1. 4. o.
[6] Szegedi Híradó 1893. október 5 3. o.
[7] Szegedi Napló 1893. június 29. 6. o.
[8] Szegedi Napló 1893. november 19. 8. o.
[9] Szegedi Napló 1893. május 24. 3. o.
[10] Szegedi Híradó 1894. augusztus 11. 3. o.
[11] Borászati Lapok 1899. szeptember 3. 650. o.
[12] Szegedi Napló 1893. november 22. 6. o.