Hegedűs Réka: Szekéren döcög a színház

Sándor Pállal, a Vándorszínészek című film rendezőjével találkozhatott a közönség a Belvárosi Moziban.

Sándor Pál legújabb filmjét, a Vándorszínészeket mutatták be március 13-án a Belvárosi Moziban. A vetítés után a közönség a film rendezőjének is feltehette kérdéseit a humoros hangvételű alkotással kapcsolatban, Ibos Éva kritikus pedig filmkészítési kulisszatitkokról beszélgetett a film készítőjével, aki utoljára 2007-ben, Noé bárkája című alkotásával járt Szegeden, s akkor szintén a Belvárosi Mozi látta vendégül a Kossuth-, és Balázs Béla-díjas filmrendezőt, forgatókönyvírót és producert.

A Vándorszínészek egy amatőr színtársulat történetét meséli el, akik egy szekérrel járják a vidéket, s különleges – olykor polgárpukkasztó – színdarabjaikkal szórakoztatják a közönséget, hogy elérjék végső céljukat és szerződést kössenek egy pesti kőszínházzal. Útközben azonban belebotlanak egy katonába, akinek egy szerencsétlen véletlen miatt bujkálnia kell a hatóságok elől, így kénytelenek maguk közé fogadni őt. A vándorszínészek mindennapi élete, amely a poros vagy éppen havas országutakon egy rongyos szekéren döcög a vágyott cél felé talán nem a legkényelmesebb, de unalmasnak semmiképp sem nevezhető.

Sándor Pál utolsó munkáját, a Noé bárkáját több mint tíz évvel ezelőtt láthatta a filmvásznon a közönség és saját bevallása szerint ezúttal igazi örömfilmet készített. A rendező korábban egy interjúban elárulta, hogy színészei kiválasztásánál teljes mértékben az ösztöneire hallgatott: Rudolf Péteren kívül, aki a Szerencsés Dániel című, 1982-ben bemutatott filmjének főszerepével söpört be fergeteges sikereket fiatal színészként, a Vándorszínészek szereplőgárdájával eddig még nem volt alkalma együtt dolgozni. Színészeinek a munka megkezdése előtt azt tanácsolta, hogy nézzék meg Fellini Amarcord című művét, mert az olasz színészek nyitott játékából sokat profitálhatnak majd a forgatás alatt. „Azt szerettem volna, ha a karakterek napközben is ugyanolyan érdekes történeteket élnek meg, mint éjszaka, amikor előadják a nem mindennapi színdarabjaikat. A színpadon ne nevetségesek legyenek, hanem szórakoztatóak, nappal pedig épp a kellő mértékben teátrálisak” – mondta a rendező, aki még azelőtt összehozta a művészeit, hogy elkezdődött volna a tényleges munka. Mohai Tamás és társai ugyanis két héten keresztül minden egyes percet együtt töltöttek, így mire belevágtak a forgatásba már mindent tudtak egymásról. Ez egy olyan történet bemutatásánál különösen fontos, amelynek szereplői éjt nappallá téve egy szekéren összezárva utaznak, s minden örömüket és bánatukat kénytelenek megosztani egymással. A filmet három hónapon keresztül forgatták, összesen 47 forgatási napon, amelyből 22 éjszaka zajlott. A sztori a 19. századot idézi meg, de a készítők szerették volna, ha napjaink viszonyaira is következtetni lehetne belőle, s a néző a film nézése közben elfelejtené, hogy mely században járnak hőseink.

Sándor Pál felidézte egy kedves emlékét is, amikor ugyanis jó barátját és Régi idők focija című, 1973-as filmjének főszereplőjét, Garas Dezsőt meglátogatta, még az asztal körül játszott annak Dániel nevű fia, akinek jó pár évvel később már a Vándorszínészek operatőri munkáját köszönheti. A közel harminc helyszín, amelyet a forgatás során bejárt a stáb az ő képkockáin kelnek életre. Rajta kívül más, többgenerációs filmes családból származó tehetségekkel is együtt dolgozott a filmen, így például Gothár Márton vágóval, valamint Verebes Zoltánnal, aki a látványtervekért volt felelős.

„A filmben egyik karakter sem bűntelen, minden percüket együtt töltik, de semmit sem tudnak egymás múltjáról, egy jelentős pontján a történetnek pedig az is kiderül, hogy még egymás vezetéknevében sem biztosak. Azonban a megpróbáltatások ellenére is vágynak arra, hogy együtt maradhassanak. Hogy végül eljutnak-e Pestre a kőszínházba? Mit számít az ennek fényében?” – osztotta meg a film legfontosabb mondanivalóját a nézőkkel Sándor Pál.