Hajdu Árpád: Kedves pajtásom, Sándor!

Arany János és Petőfi Sándor barátságát dolgozza fel a Petőfi – Arany – egy barátság története című est Kaj Ádám rendezésében, amelyet a Kisszínházban láthatott a közönség.

Mindannyiunk számára ismerősen cseng Petőfi Sándor Arany Jánoshoz címzett episztolájának kezdősora: „TOLDI írójához elküldöm lelkemet Meleg kézfogásra, forró ölelésre!…”  A verset ezután egy 1847. február 4-i keltezésű levél követett, amely a magyar irodalomtörténet legismertebb barátságának a kezdetét is jelöli.  Az Arany és Petőfi közötti levelezés mintegy két és fél évet ölelt fel 1847 elejétől egészen 1849 júliusáig bezárólag, s a hol prózában, hol versben megfogalmazott írásokat alapul véve Kaj Ádám rendezésében, valamint Pataki Ferenc és Sorbán Csaba színművészek előadásában a Petőfi – Arany – egy barátság története című felolvasószínházi estet tekinthette meg a közönség a szegedi Kisszínházban.

Arany János és Petőfi Sándor a magyar irodalom két géniusza, munkásságukról rengeteget tanulunk az iskolapadban. Költői nagyságuk vitathatatlan, ahogy az is, hogy a természetüket és jellemüket tekintve két, egymástól nagyon eltérő személyiségről beszélünk. Mégis, a köztük lévő szellemi rokonság a Toldi megjelenésével egyidejűleg, s szinte azonnal ki tudott bontakozni. Levelezésükből, valamint az előadásból is kiderül, hogy barátként tekintettek egymásra, amely az idő előrehaladtával egyre fontosabb és meghittebb lett mindkettejük számára. E kapcsolat jelentőségét mi sem bizonyítja jobban, hogy Arany lett Petőfi fiúgyermekének, Zoltánnak a keresztapja, továbbá az 1848–49-es forradalom és szabadságharc eseményei közepette Petőfi Sándor a családját Aranyhoz, vagyis Nagyszalontára költöztette. A nem csekély irodalmi és történelmi adalékok mellett a produkcióból a humor sem maradt el, amelynek ékes példái Petőfi játékos megszólításai, így például a Szerelmetes fa-Jankóm vagy éppen az Aranyos szájú szent János barátom, illetve Arany szellemes jegyzetei az egyes levelekhez. Kettejük műveltségéről pedig nemcsak az intellektuális humorizálás, hanem az angolul folytatott levelezés is tanúbizonyságot tesz, amelyet az előadás is felhasznált.

A költők közötti személyiségbeli eltérést az est alkotói sem hagyták figyelmen kívül, így megcsodálhattuk a heves érzelmű, rebellis, tornacipőt hordó Petőfi Sándort Pataki Ferenc alakításában, míg a Sorbán Csaba által játszott Arany János maga a konzervativizmus mind megjelenésében, mind gesztusrendszerében. A karakterek ellentéte ezeknek köszönhetően szépen ki tudott rajzolódni, s a színpadkép nemcsak az öltözködésben használta fel a modern kor adta lehetőségeket. Példának okáért: miért ne használhatna egy költő orvosság gyanánt egy napjainkban népszerű gyomorkeserűt. Mindez természetesen nem jelenti azt, hogy a korhűséget száműzte volna a darab, ezért történhetett, hogy a tornacipő mellett egész jól mutat a szablya.

A fentieken túl külön öröm a laikus, illetve az irodalom iránt kevésbé érdeklődő közönség számára, hogy a darab e barátság humoros vonatkozásait sem mellőzte, a tanító szándék mellett megfelelő mennyiségben adagolt szórakoztatóbb betétek is helyet kaptak. Ezáltal pedig egy rendhagyó irodalomóraként is tekinthetünk az előadásra, amely az iskolai (s alkalomadtán száraznak tűnő) ismeretanyagot képes színesíteni, s ennek segítségével a pedagógusok tárháza is bővül abban a tekintetben, hogy Arany és Petőfi életművét közelebb tudják hozni diákjaik számára.