Mód László: Érdekességek a szegedi szőlő- és bortermelés múltjából 5.

Magyarkák, kadarkák, kövidinkák − szőlőfajták Szeged környékén

Az 1880-as évektől rendelkezésünkre álló források Szeged környékén két szőlőfajta széleskörű elterjedéséről tudósítanak, amelyek közül az egyik a kadarka, míg a másik a magyarka volt. Mindkettő sikere feltehetőleg abban rejlett, hogy jól alkalmazkodtak a helyi adottságokhoz, gondozásuk viszonylag kevés szakértelmet kívánt, és bőséges termést hoztak. Az egykorú híradásokban azonban az előzőekben felvázoltnál sokkal színesebb fajtaválaszték bontakozik ki előttünk, amely számos, feltehetőleg középkori eredetű szőlőfélét is magában foglalhatott.

A Borászati Lapok 1887. augusztus 27-ei száma a kék kadarka és a szlankamenka mellett megemlíti a bálintot, a piros és bogdányi dinkát, a csemegeszőlők közül pedig a fehér, a piros és a kék kecskecsecst, valamint a saszlát és néhány muskotály fajtát.[1] Bitó Pál alsótanyai tanító a Szegedi Híradó hasábjain közzétett írásában a gyalogszőlők között a nagyszemű kék kadarkát, a kisszemű kadarkát vagy purcsinit, a magyarkát (szlonka-menka) a veres, a fehér és a zöld dinkát valamint a bajort tartotta számon, ezzel szemben a lugas szőlőkhöz (csemegeszőlők) a kecskecsecst, a rózsa szagost, a fehér és a fekete hamuszínű szagos bajort sorolta.[2] Égető Melinda az alföldi paraszti szőlő- és bortermelést feldolgozó monográfiájában az alábbi fajták kapcsán tett említést szegedi előfordulásukról: fejér és fekete bajor, fosóka, mézes fehér, mirkovácsa, cigányszőlő, csókaszőlő, veres dinka, fehér kecskecsecsű, fekete tökszőlő, bánáti rizling.[3]

A 19. század utolsó évtizedeiben már sorra fogalmazódtak meg elképzelések a homoktalajokon sikerrel termeszthető szőlőfajták meghonosítására vonatkozóan. 1884-ben Pluhár Pál, borászati vándortanító szakmai előadásain az olaszrizlinget, az oportót és a burgundit javasolta, a magyarkát ezzel szemben azért nem tartotta megfelelőnek, mivel kevés cukormennyiséget produkált, a kadarka pedig nem rendelkezett elegendő színanyaggal.[4] Az 1880-as évek elején Varga Imre a ménesi vincellériskola igazgatója Szegeden tartott szakelőadásaiban az oportóra és a burgundira hívta fel a szőlőbirtokosok figyelmét, akik közül többen az említett szőlőfajtákból szaporítóanyagot is rendeltek.[5]

Több szempontból is mérföldkő lehetett a fajtaismeret vonatkozásában a Szegedi Gazdasági Egyesület által szervezett szakmai kirándulás, amely 1890. szeptember 17-én mintegy 20 szőlőbirtokos részvételével Miklóstelep felkeresésére irányult. A Kecskeméten szerzett tapasztalatokról a Szegedi Napló hasábjain a Közgazdaság című rovatban Fráter Alajos számolt be, aki az egyes szőlőfajták több szempont szerinti értékelését is elvégezte. Azoknak, akik új szőlőültetvényt kívántak létesíteni, és nem voltak megelégedve a régiekkel, az elegyengetett homokos térségekre az olaszrizlinget és a nagyburgundit javasolta. A felsoroltakon kívül Fráter Alajos telepítésre ajánlotta még a piros veltelinit illetve a traminit, a kék fajták közül pedig a cabernet, amelyet az oportóval lehetett házasítani azért, hogy a bor édesebbé válhasson. Előbbi ugyan kevesebbet termett, a megfelelő érlelést követően azonban a legkitűnőbb vörösbort szolgáltatta. 

A Szegedi Napló 1892-ben Szőlőtelepités homokon címmel cikksorozatot közölt, amely ismertette a homokos térségekre alkalmasnak ítélt fehér illetve vörösbort adó fajták állományát. Az írások szerzője a magyarkának két változatát, a zöldet és a sárgát különítette el egymástól, termesztését pedig a partosabb, magasabban fekvő térségekre ajánlotta, ahol jobb minőségű bort lehetett belőle készíteni. Ebben az időszakban az Alföldön a legkedveltebb szőlőfajták közé tartozott annak ellenére, hogy csak egy évszázaddal korábban honosodhatott meg. Alig akadt olyan paraszti szőlőbirtok, ahol ne fordult volna elő. A szakemberek a fajta őszi metszését ajánlották, mivel tavasszal a vesszőkből kifolyó nedv a szelek hatására a homokkal annyira összetapadt, hogy könnyedén elpusztíthatta a rügyeket. Mivel a magyarka a fagyokra érzékenynek bizonyult, ezért a téli hónapokra a szőlőtőkéket a szőlőbirtokosok betakarták. Virágzás idején jól termékenyült, tömött, zöld vagy sárgás fürtjei vállasok voltak, és valamennyi fajta közül a legnagyobb mérettel rendelkeztek. Vastag héja miatt jól bírta az esőzéseket és a szállítást. A bőtermő fajták közé sorolták, ám a belőle készített bor gyenge minőséggel rendelkezett. Támasz nélkül nem lehetett művelni, mivel venyigéi nem tudták megtartani a szőlőfürtöket. Az olasz rizling a térségben csak az 1880-as években tűnt fel, ennek ellenére azonban hamarosan nagy népszerűségre tett szert. Pozitív tulajdonságai közül kiváló termékenyülését, bőtermőségét, borának kitűnőségét emelték ki.  A rajnai rizlinget elsősorban azért tartották számon a telepítésre alkalmas fajták között, mivel a fagyokkal szemben kitűnő ellenállóképességgel rendelkezett. A kövidinka az 1860-as években Versec környékéről id. Felmayer János révén kerülhetett Szegedre, ahol hamarosan népszerűvé vált és széles körben elterjedt. A kortársak a következő jellemvonásait tartották számon: „A vessző fogamzási és a tőke életképessége kitűnő. Nem könnyen fagy, kendermagbogár sem igen bir vele, nem rug, rothadásra nem hajlandó, piros, tömött fürtjei nem kicsinyek, de nem is nagyok, csemege szőlőnek is jó, termése igen bő, bora pedig ha nem is kitűnő, de igen jó asztali. Rövid metszés mellett is jól terem, későn érik, karót nem igényel.” A felsoroltakon kívül a piros veltelini, a piros tramini illetve a zöld szilváni is szerepelt a listán, amelyek mindegyike a belőlük készített borok minőségével emelkedtek ki. A vörösbort adó fajták közül elterjedtségét tekintve egyértelműen a kadarka számított meghatározónak, habár tulajdonságai meglehetősen sok ellentmondást hordoztak magukban: „Nincs szőlőfaj a homokon, mely szélsőségeket, kitűnő és rossz tulajdonságokat ugy egyesitené magában, mint a kadarka és ezen szélsőség tulzásába épen e faj legkitünöbbje, a nemes kadarka esik, a legbővebb termő, a legnagyobb fürtü, töpödésre (aszu), de rothadásra is leginkább hajlandó: innen a sok ócsárlás és dicséret ezen szőlőfajra, az igazság középuton jár; asztali szőlőnek igen jó, de vékony héja miatt nem szállítható.”[6]  A jellemzői közül az előzőekben említetteken kívül az alábbiakat tartották még számon: „A vesszőfogamzási képessége jó, a tőke életereje jeles. A kendermagbogár tönkre silányitja, fagy iránt közepesen érzékeny, virágzáskor rug, rothadásra igen hajlandó, vékonyhéju sötét-kék bogyói tömötten állanak a vállas nagy fürtökön: a kék fajok közt a legbővebb termő, bora minőségére minden kigondolható fokozatot használhatunk, ha száraz és hosszu őszben bogyói megtöpödnek, bora kitűnő, ha ellenben nedves őszben lerohadnak, ami pedig nem igen ritkán esik meg − káposztaléhez hasonló, bicskanyitó. Középérő, rövid metszést igényel, karó nélkül is művelhető.” A kék fajták közül a szerző a nagyburgundit emelte ki, amit borának kitűnősége és étkezési szőlőként való hasznosíthatósága indokolt. Az oportó is jó minőséget produkált, édes fürtjei pedig kellendőek voltak. Alkalmasnak ítélte a Szent Lőrinczet és a carbenet, amelyek számos jó tulajdonsággal rendelkeztek. A csemegeszőlők közül a saszlát illette meg az első hely, mivel jól bírta a szállítást, bogyói pedig zamatosak voltak.[7]

A homoktalajokon sikerrel termeszthető csemegeszőlőkről az 1890-es évek elején Fráter Alajos szegedi szőlőbirtokos közölt terjedelmes írást a Szegedi Híradó hasábjain, amivel próbálta felhívni gazdatársai figyelmét az étkezési szőlők telepítésében rejlő lehetőségekre. A szegedi szőlőbirtokos meggyőződése az volt, hogy termesztésüket sikerrel űzhetik a kisebb parcellákon gazdálkodók is, akik így mentesülnek a pinceépítés költségeitől, illetve a borkezeléssel együttjáró problémáktól. A 19. század végén elsősorban a dinka-félék, a kadarka és a kecskecsecs fajták termését értékesítették étkezési szőlőként, ám érési idejük miatt nem igazán voltak alkalmasak erre a célra. Fráter Alajos írásában korai (Anzsevini Magdolna, Schasselas rouge), közép korai (Schasselas krokánt), közép (Madlén rojál, Schasselas eremitás, Passatutti, Muskát ottonel, Muskát primavis, Muskát Hamburg, Muskat qudrát, Muskát dr. Hock, Muskát genuai, Muskát trolingi, Muskát gránát, Muskát Napoleon) és későn érő (Semendriai fehér, Kék malaga, Damaskusi sárga, Smyrniai muskatály, Piros kecskecsecsü) fajtákat különítette el egymástól, amelyeknek a helyes termesztését illetően is számos tanácsot fogalmazott meg. Kihangsúlyozta azt, hogy szemben a hagyományos fajtákkal az új csemegeszőlők hosszúcsapos illetve szálvesszős metszésmódot igényelnek. Azt javasolta, hogy a piros színű szőlőket jobb, a fehéreket rosszabb minőségű talajokra érdemes telepíteni. Az intenzív trágyázás egyértelműen pozitív hatást gyakorolt a csemegeszőlők termesztésére, mivel a nagyobb termés mellett „szebb, duzzadt s leves fürtök” képződésével lehetett számolni. [8]

Az 1880-as és az 1890-es évek fordulóján Szatymazon már voltak olyan szőlőbirtokok, ahol az alföldi homokon korábban nem ismert fajtákkal próbálkoztak. Az egyik ilyen mintatelep Zsótér Andor tulajdonát képezte, aki gamay noir, Szentlőrinc, oportó, cabernet franc, cabernet sauvignon, merlot, olaszrizling, sauvignon blanc, semillon, zöld szilváni és különböző csemegeszőlők termesztésével próbálkozott.[9] Barcsay Károly egyrészt a hagyományos fajtákra (kadarka, magyarka, mustos fehér, kövidinka) helyezte a hangsúlyt, másrészt kiemelkedett gazdatársai közül az étkezési szőlőkkel folytatott kísérletezés területén. 1894-ben szatymazi szőlőbirtokán egy külön mintatáblában 130 különböző fajtával próbálkozott.[10]

Az 1940-es évek második felében a város határában művelt szőlőültetvények fajtaszerkezetét Pesthy Pál, borászati felügyelő a következőképpen jellemezte, aki két fajta, a kadarka és a magyarka meghatározó szerepéről tudósított: „Régente a magyarka <szlankamenka> és kadarka voltak a legelterjedtebb szőlők, pár évtized óta mind nagyobb tért hódít a kövidinka szőlő, melynek nagy értéket ad jól eltarthatósága; husvétig is eltehető s ilyenkor nagy árával kisegíti a gazdát. Bora mérsékelt jóságú, azonban mint szőlőnek oly sok jó tulajdonsága van, hogy feltétlenül indokolt külterjes gazdálkodás mellett a felkarolása. – Kadarka szőlőt nagy területen az alsótanyai részeken termelnek, ahol különösen a királyhalmi és liliomhegyi kadarka borok válnak ki magas szesztartalmukkal és kiváló zamatjukkal. Ezek a kadarkák rendszerint a legerősebbek, 16-17 szeszfokos borok közé tartoznak, de még ennél is nagyobb értéket ad nekik az a csodálatos szegfűszegre emlékeztető íz és zamat, amely ilyen harmonikus finomsággal másvidéki kadarkáknál nem található.”[11]

Az 1960-as évek elejéig Szeged környékén a szőlőfajták közül a kadarka és a magyarka számított meghatározónak, amelyekhez nagyobb arányban az 1880-as évektől a kövidinka társult. A 20. század elején a szlanka szolgáltatta a fehér borok alapanyagát, a kadarkából viszont javarészt siller készült. A szőlőbirtokosok előbbiből étkezési céllal nagyobb mennyiséget elraktak, s ebből karácsonykor, sőt még húsvétkor is szállítottak a piacra. A felsorolt szőlőfajtákon kívül mások is jelen voltak a termesztésben, domináns, meghatározó szerepet azonban egyiknek sem sikerült betöltenie, hiába szolgáltak mintával a nagyobb úri birtokok vagy fennállása idején a városi szőlőtelep.[12] A paraszti szőlőkben továbbra is a vegyes ültetvények maradtak uralkodóak, ami mögött az a szemlélet húzódhatott meg, hogy a különböző szőlőkből szűrt bor jobb minőséggel rendelkezik, mint az egyetlen fajtából készített nedű.

Megjelent a folyóirat 2017. decemberi számában

JEGYZETEK

[1] Borászati Lapok 1887. augusztus 27. 218. o.

[2] Szegedi Híradó 1890. március 19. 3. o.

[3] Égető Melinda: Az alföldi paraszti szőlőművelés és borkészítés története a középkortól a múlt század közepéig. Budapest, Akadémia Kiadó, 1993. 252-257. o.

[4] Szegedi Híradó 1884. augusztus 28. 2-3. o.

[5] Szegedi Híradó 1883. április 7. 2. o.

[6] Szegedi Napló 1982. február 21. 4. o.

[7] Szegedi Napló 1892. február 20. 3. o.

[8] Szegedi Híradó 1891. július 12. 8-9. o.

[9] Borászati Lapok 1887. augusztus 27. 219. o.

[10] Borászati Lapok 1894. szeptember 9. 437. o.

[11] Pesthy Pál: Kétszáz éves a szegedi bortermelés. In: Szegedi Napló 1947. december 25. 4. o.

[12] Szűts Mihály: Szeged mezőgazdasága. Szeged, Traub és Tsa, 1914. 177. o.