Miklós Péter: „A szén, az az angyali, égeti ajkát”

Beavatási motívumok József Attila és Radnóti Miklós világában

„Benned zenélnek minden csillagok,

Szemedben Isten visszfénye ragyog.

 

Magány, szegénység szőrköntöse fed,

De hordozod az örök életet.”

Juhász Gyula: A költőnek (1932)

Petőfi szerint a költészet templom, „ahová belépni / Bocskorban sőt mezítláb is szabad” (A költészet, 1847 augusztus). Az azonban, hogy hogyan válik valaki költővé – noha tudósok és alkotók évezredek óta keresik rá a választ –, a költészet (egyik) nagy titka. Az alábbiakban a költői szerep beavatottság jellegének József Attila és Radnóti Miklós világában megfigyelhető motívumai kapcsán igyekszem a nyomába eredni a költői léthez vezető beavatási folyamatoknak: vezessenek azok akár a pokolba, akár a mennybe. „Aki dudás akar lenni, / pokolra kell annak menni, / ott kell annak megtanulni, / hogyan kell a dudát fújni.” Ezt a varázslatos népi szöveget választotta Medvetánc (1934) című, válogatott verseit tartalmazó kötete mottójául József Attila.

Nem sokkal a költő halála után Fejtő Ferenc a Szép Szó hasábjain a következőket írta e kapcsán. „»Aki dudás akar lenni« – recitálta egyszer elrévedezve, mikor megírtam róla, hogy »jobb mottót, igazabbat s jellemzőbbet nem választhatott volna« – »pokolra kell annak menni«… Félrehajtotta fejét, s jobb keze mutatóujját az ajkára tette: »Mintha én írtam volna; de mit is jelent tulajdonképpen?« Tűnődtünk a zuglói estében; mit jelent e »pokol«, miféle sorsot, ígéretet, balvégzetet, hiányt; a proletáréletet-e, s az éhséget, az elnyomatást-e, a szegénységet, a külvárosi éjszakák nehéz és tömör ürességét, miféle tömény tüzet, a léleknek mely járatlan tájait és sivár világát?”

Később – József Attila verseinek német nyelvű kiadása elé írt esszéjében (amely a Holmi 2009. áprilisi számában jelent meg) – Fejtő a betegség és a mentális összeomlás poklával azonosította a költő pokoljárását. „Attila megjárta a skizofrénia, az akkor menthetetlen betegség poklát, mégpedig tudatosan járta meg, és mondhatnám, élete utolsó pillanatáig költészetet formált gyötrelmeiből” – fogalmazott Fejtő Ferenc.

A pokoljárás motívumának és az azt átélő dudás metaforájának József Attila világában a költőszereppel van kapcsolata. Az alvilágba való alámerülés orfikus mozzanata a költészet hatalmát reprezentálja, amelynek révén az alkotó új és egyedi világot teremthet. A világalkotás igénye és az egyedi univerzum alkotásának vágya – mutat rá Valachi Anna[1] már gyermekkorában magával ragadta József Attilát, aki előbb testvéreivel saját egyéni nyelvet alkotott, vajákos szövegeket mondogatott, majd amikor megtanult írni, a teremtés aktusa a szöveg leírásának gyakorlatával vált azonossá.

Érdemes megjegyezni, hogy a pokoljárás, mint folyamat fölbukkan Weöres Sándor költői világában is. Az ókori keleti mitológiai hagyományt megidéző Istar pokoljárása (1939) című versében az egyik momentum a világ – az élet és halál – rendjének egyensúlyával kapcsolatos, amellyel szemben az alvilágot megjáró akkád mítosz istennője is tehetetlen. A többféle – ókori közel-keleti, keresztény és buddhista – tradíciót ötvöző Weöres-szöveget összehasonlító vallás- és eszmetörténeti módszerekkel Újvári Edit[2] elemezte kiválóan.

A Medvetánc mottójában szereplő dudás (aki ebben a szövegösszefüggésben a költő metaforája) a dudafújás (ami a szövegalkotás analógiája) művészetét a pokoljárás révén sajátítja el. Vagyis – akárcsak a mitikus Orpheusnak, s később követőinek – beavatáson és az azt megtapasztalhatóvá tevő beavatási rítuson kell átesnie, amelynek hatására beavatottá – s ezzel valamilyen korábban nem ismert tudás birtokosává – válik. A költői szerep tehát beavatás eredménye, s az csak a beavatottak számára érhető el.

„Beavatás alatt általában rítusok és szóbeli tanítások olyan együttesét értjük, melynek célja a beavatandó alany vallási és társadalmi státusának gyökeres megváltoztatása. Filozófiai nyelven szólva: a bevatatás a létezés mikéntjének ontológiai megváltoztatásával egyenértékű” – határozta meg a beavatás fogalmát Mircea Eliade.[3] Esetünkben a poklot megjárt dudás a beavatási folyamat után új létmódban: beavatott költőként bukkan föl újra. A költői szerepbe való beavatás azonban nem csak a pokol megtapasztalásával lehetséges. Radnóti Miklós szövegeiből kiindulva egészen más módon került elhívásra és beavatásra a költő – aki a hagyományos költői szerepe mellé prófétai maszkot is öltött.

Az embertelenséget és a reményvesztettséget megfogalmazó, s a prófétai és költői átokra megérett világot anaforikus ismétlésekkel és kvázi monotóniával föltáró Töredék (1944. május 19.) – amelynek elemzését és értelmezését szintetizáló igénnyel Ferencz Győző[4] tette meg – záróstrófája Ésaiás próféta alakját idézi meg. „Oly korban éltem én e földön, / mikor a költő is csak hallgatott, / és várta, hogy talán megszólal ujra, / mert méltó átkot is úgysem mondhatna más, / a rettentő szavak tudósa, Ésaiás.”

Ésaiás elhívásának történetét a következőképpen örökítette meg a Biblia (Károli Gáspár fordításában). „Látám az Urat ülni magas és felemeltetett székben, és palástja betölté a templomot; Szeráfok állanak vala felette: mindeniknek hat-hat szárnya vala: kettővel orczáját fedé be, kettővel lábait fedé be, és kettővel lebegett; És kiált vala egy a másiknak, és mondá: Szent, szent, szent a seregeknek Ura, teljes mind a széles föld az ő dicsőségével! És megrendülének az ajtó küszöbei a kiáltónak szavától, és a ház betelt füsttel. Akkor mondék: Jaj nékem, elvesztem, mivel tisztátalan ajkú vagyok és tisztátalan ajkú nép közt lakom: hisz a királyt, a seregeknek Urát láták szemeim! És hozzám repült egy a szeráfok közül, és kezében eleven szén vala, a melyet fogóval vett volt az oltárról; És illeté számat azzal, és mondá: Ímé ez illeté ajkaidat, és hamisságod eltávozott, és bűnöd elfedeztetett. És hallám az Úrnak szavát, a ki ezt mondja vala: Kit küldjek el és ki megyen el nékünk? Én pedig mondék: Ímhol vagyok én, küldj el engemet! És monda: Menj, és mondd ezt e népnek: Hallván halljatok és ne értsetek, s látván lássatok és ne ismerjetek; Kövérítsd meg e nép szívét, és füleit dugd be, és szemeit kend be: ne lásson szemeivel, ne halljon füleivel, ne értsen szívével, hogy meg ne térjen, és meg ne gyógyuljon. És én mondék: Meddig lészen ez Uram?! És monda: Míg a városok pusztán állanak lakos nélkül, és a házak emberek nélkül, s a föld is puszta lészen; És az Úr az embert messze elveti, s nagy pusztaság lészen a földön.” (Ésa 6, 2–12.)

A Töredék szövege szerint tehát a költő és a költészet az ember dehumanizálódása miatt elveszítette küldetését, s ebben a helyzetben csak az ószövetségi – átkot mondó és pusztulást jövendölő – próféta juthat szóhoz. Ésaiás azért tud szólni – a prófétálni szó eredeti jelentése ’valakinek a nevében beszélni’ –, mert találkozott az Úrral, amelynek során az egyik szeráf az Isten oltáráról fogóval elvett széndarabbal megérintette (megégette, megtisztította) az ajkát – olvasható a bibliai szövegben.

A prófétai beavatás ebben a kontextusban tehát az új – embertelen – környezetben való új beszédmód megjelenésének a szükségességével állítható párhuzamba. A Töredék szerzője szerint ugyanis a költői szerep a prófétai szereppel kell, hogy fölcserélődjön: egyrészt a megváltozott körülmények, a kvázi apokaliptikus idők, másrészt a beavatottság fokának és mélységének átalakulása miatt. Ebben a helyzetben a költőnek hallgatnia kell, a prófétának viszont – derül ki a föntebb idézett szentírási szöveghelyből is – meg kell szólalnia.

A Nyolcadik ecloga (1944. augusztus 23.) prófétája az ószövetségi Náhum, aki a versben maga is hivatkozik prófétai szerepének kiválasztott és beavatott jellegére, s Ésaiás történetére is. „Hajdan az én torz számat is érintette, akárcsak / bölcs Izaiásét, szénnel az Úr, lebegő parazsával / úgy vallatta a szívem; a szén izzó, eleven volt, /angyal fogta fogóval s: »nézd, imhol vagyok én, hívj / engem is el hirdetni igédet«, – szóltam utána. / És akit egyszer az Úr elküldött, nincs kora annak, / s nincs nyugodalma, a szén, az az angyali, égeti ajkát.” Majd a szöveg utolsó egységében hozzáteszi a Próféta: „Ismerem újabb verseid. Éltet a méreg. / Próféták s költők dühe oly rokon, étek a népnek, / s innivaló!”

Ezzel – mutatott rá Ferencz Győző[5] – „visszaadja a felhatalmazást a költőnek, s ebben az értelemben Radnóti utolsó üt verse, az Erőltetett menet és a négy Razglednica ezt az emberfeletti, prófétai feladatot teljesíti: mint tanú szól arról, amiről nem lehet beszélni – a megélt halálról, tehát meghalásról, a gyilkosság elszenvedéséről –, mert a sötét tapasztalatoknak abba a tartományába emberi nyelv még nem hatolt be”.

A föntiekben röviden bemutatott motívumok alapján, úgy vélem, kijelenthető, hogy mind József Attila, mind Radnóti Miklós esetében egyfajta tudatosan megélt – és szövegeikben is reflektált módon megjelenő – beavatási folyamat során alakult a költői szerepük.

József Attila – aki a költészetének számvetését adó kötete mottójában a mestersége és művészete elsajátítására a poklot megjáró dudás alakját idézte meg – számára a pokol (legyen az mentális megbetegedés, vagy éppen kilátástalan szociális nyomor) megélése volt a beavatás. Radnóti Miklósnak a második világháború és a zsidóüldözés kora – amikor aztán a Soá áldozatául esett – volt az az infernális tapasztalat, amelynek hatására úgy érezte, hogy a költőnek el kell hallgatnia, s – egy beavatást megélve – más – prófétai – módon kell megszólalni. Ehhez azonban a végzetes 1944-es esztendő földi poklából egészen az Úr trónusáig kellett emelkedni, mint ahogy megtette ezt „a rettentő szavak tudósa, Ésaiás” is…

Megjelent a folyóirat 2017. decemberi számában

JEGYZETEK

[1] Valachi Anna: „Irgalom, édesanyám…” A lélekelemző József Attila. Bp., Háttér, 2005. 13–21. o.

[2] Újvári Edit: „A mindenség hullámzó nászruhád” Istennői motívumok Weöres Sándor költészetében. Szeged, Juhász Gyula Felsőoktatási Kiadó, 2004. 104–117. o.

[3] Eliade, Mircea: Misztikus születések. Ford. Saly Noémi. Bp., Európa, 1999. 8. o.

[4] Ferenc Győző: Radnóti Miklós élete és költészete. Kritikai életrajz. Bp., Osiris, 2005. 651-659. o.

[5] Ferenc Győző i. m. 658-659. o.