Mód László: Érdekességek a szegedi szőlő- és bortermelés múltjából 6.

„A fene rossz pora, a penészharmat és más nyavalyák”

Szőlőbetegségek és kártevők a Szeged környéki szőlőkben

A 19. század végén a filoxéra mellett két veszedelmes gombabetegség, a peronoszpóra és a lisztharmat is fellépett, amelyek közül az alföldi homoktalajokon telepített szőlőkre elsősorban az előbbi jelentett igazán nagy veszélyt. A 19. század végétől és a 20. század elejétől a mindkettő elleni védekezés bekerült a szőlőtermesztés éves munkafolyamatai közzé, emiatt jelentős mértékben megdrágultak a művelési költségek. A szőlőbirtokosok eleinte nem igazán vették komolyan a szőlőbetegségeket, a termés elmaradása azonban hamar rádöbbentette őket arra, hogy alkalmazniuk szükséges a szakemberek által javasolt védekezési eljárásokat. A szőlősgazdák felvilágosításában nemcsak a Szegedi Gazdasági Egyesület vállalt meghatározó szerepet, hanem az akciókból a városi tanács is kivette a részét. 

A peronoszpóra a filoxérához hasonlóan Amerikából került Európába, ahol Franciaországban észlelték elsőként. Erdélyben 1880-ban, Magyarországon 1884-ben jelent meg, de eleinte nem okozott nagyobb károkat. 1890-re azonban szinte az egész Kárpát-medencében elterjedt, és a filoxérával együtt 1891–92-ben katasztrofális pusztítást okozott. A Szegedi Napló már 1890-ben beszámolt a kártételéről: „Alig mult el a sáska veszedelem, gazdaközönségünket már is uj, nem csekélyebb válság fenyegeti. A mint ugyan is jeleztük, a szőlőgomba (peronospora viticola) tömegesen pusztit szőleinkben, és veszélyeztetve van nemcsak ez évi szőlőtermésünk, hanem egy általában a szegedi szőlők fönállása is. Megbizható jelentések szerint az ujszegedi szőlőket teljesen ellepte a szőlőgomba és ott a levelek már hullani kezdenek, részben meg vannak továbbá támadva a szilléri szőlők, míg a szatymazi és homoki szőlőkben még csak szórványosan jelentkezik ugyan a veszélyes baj, ennek azonban valoszinüleg csak a hüvös esős időjárás az oka, mely a betegség fejlődését feltartja ugyan, de meg nem akadályozza. (…) Fölemlitjük különben, hogy a <szőlőgomba> (peronospora) már a mult évben is sok kárt okozott szőlőinkben, csak hogy akkor más okoknak tulajdonitották a bajt, most már azonban tudományosan meg van állapitva a veszélyes betegség létezése.”^[1] A kártevő 1891 nyarán nemcsak Újszegeden és a várost övező feketeföldek mélyebb fekvésű térségeiben tűnt fel, hanem szórványosan Szatymazon is észlelték a jelenlétét.^[2]

A peronoszpóra ellen leginkább elterjedt módszer a bordói lével (rézgálic, oltott mész, víz) történő permetezés lett, amelyet a szőlőtőkékre eleinte cirokseprűvel jutattak. Az 1900-as évek elején kezdtek megjelenni a kisiparosok által készített vagy gyárakban előállított permetezőgépek, de ezek a szerkezetek kezdetben drágák voltak, ezért több gazda társult beszerzésükre.[3] Eleinte nagyon sok téves elképzelés látott napvilágot, amelyek különböző módon magyarázták a kártevők által okozott pusztítást: „A szőlős gazdák jó része még ma is azt hiszi ezen rovarok pusztitásáról, hogy az nem egyéb, mint <mészharmat>, sokan pedig ugy vélik, hogy a forróság csípi meg a növényt, ez az oka pusztulásának.”^[4] A szegedi tanyavilágban az egykorú sajtótudósítás szerint széleskörben elterjedt az a hiedelem is, miszerint a szőlők permetezésével a szőlőbirtokosok tulajdonképpen „Krisztus vérét” fertőzik meg. Ezt a téves elképzelést próbálta eloszlatni Lázár György helyettes polgármester, aki 1897-ben a külterületen tevékenykedő papokhoz a következő kérelmet intézte: „Mint arról hivatalosan értesültem, a Szeged külterületi lakosság s munkások között azon babonaszerü tévhit van elterjedve, hogy a szőlőnek peronospora ellen való permetezése vallás-ellenes cselekmény, mert – a babona szerint a permetezés Krisztus vérét megfertőzteti. Minthogy e tévhit terjedése a szőlőnevelőknek jelentékeny gazdasági veszteséget okozhat, s annál inkább veszélyes, mert annak terjesztése közben a papság a hatóság által támogatott utasitására történik hivatkozás, annálfogva felkérem, hogy e tévhit ugy érdemi, mint alaptalanságáról ugy az alsó, mint a felsőtanyai lakosságot már a reánk következő vasárnap a szószékről nyomatékosan fölvilágosítani sziveskedjék.”^[5]

A védekezési eljárásokat a különböző típusú permetezőgépek használatával egyetemben már 1892. május 29-én és 30-án Zsótér Andor felsőtanyai birtokán illetve a Ladányi-hegyben, a Bokor tanyán bemutatták a szőlősgazdáknak, akiknek lehetőségük nyílt arra, hogy a gyakorlatban is megismerkedhessenek a peronoszpóra elpusztításának módozataival.[6] Az előadások megszervezését a Szegedi Gazdasági Egyesület a Zsótér Andorból, Heinrich Józsefből, Bokor Pálból, From Gyulából, Polgár Lászlóból, Várady Ignácból és Rigó Endréből összeállított bizottság feladatául tűzte ki, amelynek gondoskodnia kellett a szerkezetekről és a vegyszerekről egyaránt. A belterületen gazdálkodó szőlőbirtokosok  a védekezési eljárásokról június végén hallhattak tájékoztatást Alsóvároson a Dobó-féle, Felsővároson pedig a Temesváry bormérőben, ahová Molnár János központi lovas rendőrbiztos invitálta az érdeklődőket.^[7]

Szeged városa 1893-ban megalkotta saját szabályrendeletét is, amely a következő módon írta elő a szőlőbirtokosoknak a védekezési kötelezettséget: „1.§. Szeged sz. kir. város határában lévő szőllőültetvények tulajdonosai, birlalói vagy haszonélvezői kötelesek szőllőültetvényeiket minden évben 3-szor, illetve kétszer a nagyméltóságu m. kir. földmüvelésügyi miniszterium által 44202.891. sz. a. kiadott utasitásnak megfelelő módon rézgálicz oldattal bepermetezni. 2. §. Az első permetezés május hó végéig, a második hat héttel későbben, a harmadik pedig ami azonban nem föltétlenül kötelező – a második permetezés és a szüret közötti idő közepén teljesitendő. 3. §. A permetezés elmulasztásáért egyedül a szöllőtulajdonos, birlaló vagy haszonélvező felelős s a 4. § ban megállapitott pénzbüntetés – cselédjei vagy megbizottjai elleni esetleges viszkereseti jogának föntartása mellett tőle fog behajtatni. 4. §. Aki ezen szabályrendeletben meg szabott kötelezettségeket nem teljesiti, kihágást követ el, és a helybeli szegény-alap javára forditandó 2–50 frtig terjedhető pénzbüntetéssel sujtatik, mely pénzbüntetés be nem hajthatás esetén az 1879. évi 60. t. cz. 22. §-ának korlátain belül elzárásra változtatik át. Köteles lesz ezen kívül a mulasztó a permetezés elmulasztásából másokat netán ért kárt megtériteni. 5. §. Ezen szabályrendeletben előirt kötelességek megtartásának ellenőrzésével a városi kapitányi hivatal, másod fokban a m. kir. belügyminiszter jár el. 7. §. Ezen szabályrendeletet felsőbb jóváhagyás és kihirdetés után negyedik napon lép életbe.”^[8] 1893. június 11-én a városi szőlőtelepen szervezett a Szegedi Gazdasági Egyesület újabb bemutatót, amelyen egy új permetezőgéppel is megismerkedhettek a jelenlévők, akiknek lehetőségük nyílt arra is, hogy kiválaszthassák célnak legalkalmasabb szerkezetet.[9] 1894. május 20-án a Felsővárosi Népkör helyiségében Fráter Alajos tartott előadást a peronoszpóráról vagy szöllőpenészről.^[10] Ugyanebben a hónapban, azaz május 27-én a Szegedi Gazdasági Egyesület a városi szőlőtelepen szervezett bemutatót, amelyen a szőlőbirtokosok a védekezési eljárásokkal illetve a legújabb permetezőgépekkel ismerkedhettek meg. Amíg Bokor Pál, az egyesület titkára az egybegyűlteknek elmagyarázta a rézgálicot tartalmazó oldatok elkészítésének módozatait, addig Kátay László és Ottovay Károly, helybeli vaskereskedők különféle szerkezeteket bocsájtottak rendelkezésre. Közülük egyszerűsége, könnyű kezelése illetve kifogástalan munkavégzése miatt a Kolb-féle „excelsior Hungária, az „Ausztria” elnevezésű Vermorel utánzat illetve a „Beznárd” és a „Villám” nevű permetezők tűntek ki.^[11]  1895-ben Bokor Pál gazdasági tudósító arról számolt be, hogy Szeged határában, különösen Átokházán, Mórahalmon és Királyhalmon lépett fel a betegség nagyobb intenzitással. Annak ellenére, hogy az elöljáróság ekkor már szabályrendeletet is alkotott a peronoszpóra elleni védekezés céljából, nagyon kevesen permetezték ültetvényeiket. 1896-ban a városi tanács is igyekezett bekapcsolódni a küzdelembe, mégpedig úgy, hogy a külterületekre a gombabetegségről szóló nyomtatványokat küldött ki, amelyeket a tanyai lakosság körében osztottak szét illetve a forgalmasabb helyeken kiragasztottak.^[12] A peronoszpóra elleni védekezés mit sem veszített a jelentőségéből, hiszen az 1910-es évek elején Gerle Imre a Homoki Gazda hasábjain igyekezett megoldást találni a szőlőbetegség által előidézett krízishelyzetre. Az alsótanyai szőlőbirtokos úgy vélte, hogy a szakembereknek sürgősen meg kell találniuk azt a megoldást, mellyel az időjárási viszonyoktól függetlenül sikeresen meg lehet védeni az ültetvényeket.[13]

1899-ben a Szegedi Híradó már a liszt- vagy penészharmat jelenlétéről is beszámolt, ami a peronoszpórához hasonlóan óriási pusztítással fenyegette a szőlőültetvényeket: „Most azonban szőlőinket ujból nagy veszedelem érte a nép által lisztharmat, penészharmatnak nevezett <Oidium> fellépte által. E veszedelmes gombafaj, mely különösen eső és szél után terjed, s erősen támadja meg a szőlőszemeket, most lépett fel először ily nagy mértékben s az idei termést, mely eddig igen szépnek mutatkozott, tönkrejutással fenyegeti. A lisztharmat, penészharmat, vagy ahogyan tudományosan nevezik oidium ama szőlőbetegségek közé tartozik, mely a homoki szőlőket nem kiméli meg s itt ott máris tetemes károkat tett bennük, mert ez a betegség ugy mennyiségileg, mint minőségileg egyaránt teszi tönkre a termést.” Az írás a betegség tüneteit és károkozását is részletesen bemutatta: „Amely szőlőben ez a betegség föllép, ott a szőlőbogyók megráncosodnak, behorpadnak, egyik oldalukon dudorszerüen kiemelkedik a mag, az ilyen bogyók a legkedvezőbb időjárás mellett sem érnek meg, minek következtében az ilyen beteg fürtök kevés, fonyadt, igen kevés cukortartalmu mustot adnak. A lisztharmat a leveleken és a hajtásokon is fellép s már a szőlővirágzás idején észre lehet venni, ha a szőlőleveleket vizsgáljuk.”^[14]  A védekezési eljárások közül az alábbit próbálta a napilap  népszerűsíteni: „Legbiztosabb sőt mondhatjuk egyedül biztos szere a kénpor ojtott mészporral keverten, csakhogy ennek a keveréknek a helyes elkészítési módja sokkal komplikáltabb, mint hogy azt akármely munkásra bizzuk.”^[15]  

A 19. század végén a peronoszpóra és a lisztharmat mellett egy újabb kártevő, a szőlőmoly is feltűnt, mely 1896-ban még csak szórványosan, 1898-ban azonban már nagyobb arányban jelentkezett. Bokor Pál városi tanácsnok 1898-ban a földművelésügyi minisztériumtól próbált segítséget kérni ahhoz, hogy a szőlőbirtokosok sikeresen felvehessék a küzdelmet a szőlőbetegséggel szemben. A miniszter Jablonovszky Józsefet, az állami rovartani állomás vezetőjét küldte Szegedre azért, hogy megvizsgálja a szőlőültetvényeket, és beazonosíthassa a kártevőt.[16] 1898. június 6-án és június 7-én járta be az alsótanyai szőlőterületeket, ahol Királyhalmon bukkant rá.[17] Gerle Imre a Homoki Gazda hasábjain foglalkozott a szőlőmoly által okozott károkkal, amelyek jelentős terméskieséssel fenyegették a szőlőbirtokosokat. Korábban a kártevő csak bizonyos időszakokban jelentkezett, az 1910-es évek elején azonban állandósulni látszott a veszély: „Egész nagy vidékek vannak, hol az idén is megfelezte a gazdával a termést. Pedig még hátra van a második ivadék pusztitása. E veszedelemmel szemben majdnem tanácstalanul állunk. A tőkék, karók tisztogatása, a pillefogó lámpások, enyves legyezők, a kukac-szedés, a permetező szerek mind többé-kevésbé hatástalanoknak bizonyultak. És különösen eredménytelennek mutatkozik az egyes gazda munkája.”^[18]

Jablonovszky József 1898-ban a Szabadkával határos városi szőlőterületeken egy másik kártevőre is felfigyelt, mégpedig a szőlőiloncára, amely mégcsak a növények leveleit rágta meg, a virágzatban azonban egyelőre nem okozott károkat. A szakember ebben az esetben is a kézzel történő összegyűjtést ajánlotta, mint leghatékonyabb védekezési technikát: „A 25–30 milliméter hosszu fürge zöld hernyókat kézzel kell szedni, de gondosan. A munkás a megrágott levelek között a vessző felső részén keresse a hernyót abban a levélben, amelynek a széle egy kissé behajlott. Ott van az a behajlott szél alatt, a levelet le kell hát tépni s a hernyóval együtt összenyomni. A mellett jól végig kell tekinteni a tőkét. A jövő tavasszal is folytatni kell ezt a munkát, amely kezdetleges módnak látszik ugyan, de ez az egyetlen praktika.”^[19]

A 19–20. század fordulóján a homoki szőlőtermesztésben a különböző kártevők és betegségek megjelenése, illetve elterjedése miatt az éves szőlőmunkák közé bekerültek a különféle növényvédelmi eljárások is. Mindez jelentős mértékben megdrágíthatta a művelési költségeket, esetleges elmaradásuk vagy nem megfelelő módon történő elvégzésük viszont jelentékeny módon befolyásolhatta a várható termés mennyiségét. A védekezési eljárásokat először az úri-polgári birtokokon vezették be, majd ezek a módszerek fokozatosan elterjedtek és rendszeressé váltak.

Megjelent a folyóirat 2018. januári számában

JEGYZETEK:

[1] Szegedi Napló 1890. június 22. 6. o.

[2] Szegedi Napló 1891. július 16. 3. o.

[3] Égető Melinda: Szőlőművelés és borászat. In: Paládi-Kovács Attila (főszerk.): Gazdálkodás. Magyar Néprajz II. Budapest, Akadémiai Kiadó, 2001. 570. o.; Beck Tibor: A filoxéravész Magyarországon. Budapest, Magyar Mezőgazdasági Múzeum, 2005. 93. o.

[4] Szegedi Napló 1893. január 24. 7. o.

[5] Szegedi Napló 1897. július 23. 4. o.

[6] Szegedi Híradó 1892. május 28. 4. o.

[7] Szegedi Híradó 1892. június 28. 5. o.

[8] Szegedi Napló 1893. január 24. 7. o.

[9] Szegedi Napló 1893. június 4. 8. o.

[10] Szegedi Híradó 1894. május 20. 8. o.

[11] Szegedi Híradó 1894. május 29. 6. o.

[12] Szegedi Híradó 1896. március 14. 4. o.

[13] Homoki Gazda július. 2. 

[14] Szeged Híradó 1899. augusztus 2. 4. o.

[15] Szegedi Híradó 1899. augusztus 2. 4. o.

[16] Szegedi Napló 1899. március 25. 5. o.

[17] Szegedi Napló 1898. június 9. 4. o.

[18] Homoki Gazda július. 2. 

[19] Szegedi Napló 1898. június 9. 4. o.