Miklós Péter: Bálint Sándor munkássága a szegedi népélet kutatástörténetében

Kétségtelenül Bálint Sándor a szegedi népélet, s a régi „szögedi nemzet” szellemi és tárgyi néprajzának legjelentősebb és mind a mai napig igazodási pontnak tekintett kutatója. Munkásságának olyan jeles előképei és szellemi mesterei voltak mint Dugonics András, Nátly József, Csaplár Benedek, Kovács János, Kálmány Lajos vagy Tömörkény István, akiknek írásait Bálint Sándor kutatásai során forrásmunkaként használta. Éppen ezért tevékenységüknek, s annak Bálint Sándor tanulmányaira és összegző monográfiájára (A szögedi nemzet) gyakorolt hatásának vázlatos összefoglalása talán nem érdektelen.

A szegedi születésű, bunyevác (dalmata) származású Dugonics András (1740–1818) piarista szerzetes, író, matematikus, néprajzi gyűjtő, egyetemi tanár volt. Tizenhat évesen lépett be a piarista szerzetesrendbe. Privigyén, Nyitrán, Nagykárolyban, Szegeden és Vácott tanult, majd tanított. 1774-ben nevezték ki Nagyszombatba az elemi mennyiségtan egyetemi tanárává. Később az egyetemmel együtt költözött Budára, majd Pestre. II. József germanizáló törekvéseire válaszolva 1784-ben megjelent matematikai művével a magyar matematikai és fizikai műszókincs kialakításához járult hozzá (A tudákosságnak két könyvei, melyekben foglaltatik a Betűvetés és a Földmérés).

Dugonics a császár nyelvrendeleteinek nem engedelmeskedett, továbbra is magyarul és latinul tanított. Sok németből magyarított regényt és színdarabot írt; amelyek politikai mondanivalójukkal és népi közmondásokkal teletűzdelt nyelvükkel írójukat a nemesi olvasóközönség legünnepeltebb szerzőjévé tették. Dugonics Andrásnak az 1788-ban megjelent Etelka című regénye a kor legolvasottabb könyve lett, egy év alatt ezer példányát adták el. 1792-ben az első magyar színtársulat bemutatta az Arany perecek című színművét. Később nagy sikerrel adták elő a Báthori Máriát is, amely több évtizeden át műsoron maradt.

Dugonics alaposan tanulmányozta a népnyelvet. Közmondásokat gyűjtött össze, amely kötetben azonban csak halála után jelent meg (Magyar példabeszédek és jeles mondások, 1820.). 1808-ban betegsége miatt nyugdíjazását kérte és Szegedre költözött, s két évvel később már itt jelent meg Radnai történetek című munkája. 1818. július 25-én halt meg szülővárosában.

Érdekes, hogy a magyar népi hagyományokat irodalmi munkáiban megörökítő és a szegedi mondásokat és példabeszédeket gyűjtő pap maga is része lett a szegedi nemzet közmondásvilágának. Aki búcsúzás és köszönés nélkül távozik, vagy eltűnik a helyéről arra még a huszadik század közepén is azt mondták az idősebb alsóvárosi szegediek, hogy „möglépött mint Dugonics”.

Az író – Izsó Miklós tervezésében, Huszár Adolf kivitelezésében készült – szobrát 1876-ban avatták föl a róla elnevezett téren. De nem a mai helyén a tér közepén, hanem az egyetem mai rektori hivatala (az akkori főreáliskola) előtt az épületnek háttal. 1894-ben a ház a négy évvel korábban fölállított szegedi ítélőtábla központi épülete lett. A szegedi szájhagyomány szerint a református vallású ítélőtáblai elnök, Bernáth Géza nem örült, hogy hivatala előtt egy katolikus pap szobra áll, ezért rábeszélte a városi tanács tagjait, hogy helyezzék át azt a tér másik oldalára. A Dugonics-szobor – nem tudni, hogy a bíró lobbijának eredményeként-e – 1895 júniusában került mai helyére. Az Alsóvárosról a Belvárosba a piacokra és üzletekbe igyekvő kisiparosok és parasztok egyik napról a másikra azt vették észre, hogy a szobor eltűnt a helyéről: möglépött…

Az élete vége felé újszentiváni jegyzőként szolgáló Nátly József (1801–1871) postamesterre mint nyelvújítóra, költőre és az első szegedi szótár – pontosabban tájszógyűjtemény – összeállítójára is tekinthetünk. Nátly a tizenkilencedik századi Szeged művelődéstörténetének jelentős alakja. „Nátly József szül[etett]. Őscsanádon (Torontál m.) 1801. április 30-án. Gimnáziumi tanulmányait Szegeden, a piaristáknál végezte. Tizenhat évesen a posta szolgálatába állt, s előbb Szegeden, majd Budán, Varasdon, Sopronban s Temesvárott teljesített szolgálatot, a két utóbbi helyen már mint ellenőr. 1848-ban otthagyta cs[ászári]. kir[ályi]. állását s a magyar kormány szolgálatába lépett, mely a temesvári és eszéki postakerületek igazgatásával bízta meg. Később főigazgató lett Szeged székhellyel s végre a szabadságharcz utolsó idejében országos főposta-igazgató. A szabadságharcz után Törökországba menekült, de honvágya visszahozta. Idehaza nehéz, küzdelmes éveket élt át 1858-ban Újszentivánon községi jegyző lett. Elvesztette szeme világát s 1868-tól haláláig a kormánytól 300 f[o]r[in]t kegydíjat kapott. Meghalt 1871. augusztus 5-én Újszentivánon” – így foglalta össze Nátly József életét fia, Nátly József Gyula 1915-ben.

A már fiatalon az irodalom vonzásába került Nátly verseket, nyelvészeti témájú tanulmányokat írt, foglalkozott kora közéleti és politikai irányzataival. 1821-ben jelent meg első könyve, az F. A. Markernek gyilkosságért érdemlett büntetés előtt példás megtérése és szomorú sóhajtása című elbeszélő költemény. Verseit közölte a Hébe zsebkönyv (1824–1826) és a Sokféle (1833), s résztvevője volt a nyelvújítási küzdelmeknek, két művével is.

Az első, amelyet sógorával, Maróthy Mátyással közösen írt az Új szellem, vagyis új magyarok útja Helikonra vígjáték, dialógusokba szedett pamflet, amely a nyelvújítás túlzásait gúnyolja ki. 1824-ben jelent meg Szegeden Grünn Orbán betűivel. Nátly másik műve a Némely vélekedések a’ magyar nyelv ügyében szintén Szegeden, Grünn Orbán nyomdájában készült 1825-ben. Ez nem más, mint rövid értekezés a magyar nyelvről, függeléke egy tizennyolc lapból és százhetvenöt szóból álló tájszógyűjtemény. Ebben a munkájában Nátly föllépett az erőltetett magyarosítás és szórövidítés ellen, valamint megkérdőjelezi a nyelvújítók elszántságának jogosultságát: „Engedjék meg tehát azt a’ Szépészek, hogy a’ Nemzetnek nagyobb jussa vagyon a’ Nyelv ügyében, mint egynéhány embernek, kik a többiekhez képest számokra kevesebbet nyomnak.”

Nátly József fölvetette az egységes nyelv megteremtésének szükségességét, amelynek feltétele egy nemzeti szótár összeállítása. „Megtörténhetne pedig ez úgy – fogalmazta meg –, ha mind azon szavak, melyek a’ Nemzet szájában forognak, szorgalmatosan egybeszedetnének, és közönségessé tétetnének.” A német eredetű Nátly nyelvészeti témájú műve ajánlásában így fogalmaz: „Kedves hazámnak fiúi tisztelettel.”

Csaplár Benedek (1821–1906) katolikus pap, piarista szerzetes, irodalomtörténész, néprajzi gyűjtő, akadémikus 1853 és 1867 között tanított a szegedi piarista iskolában, ahol a vegyes etnikumú – többek között magyarok, szerbek, románok, németek, szlovákok, bolgárok lakta – Bánságból való diákjait bíztatta a néprajzi gyűjtésre.

A szegedi postaigazgatóként dolgozó és a helyi értelmiségieket tömörítő Dugonics Társaság tiszteletbeli elnökeként is ismert Kováts János (1852–1918) foglalta össze elsőként a szegedi népéletet. Elegyes műfajú könyve – amely néprajzi, szociográfiai és szociológiai elemeket egyaránt tartalmazott – Szeged és népe (1901) címmel jelent meg. Ebben a családot és a nemzetséget jelöli meg a szegedi társdalami és gazdasági kapcsolatok szervezőelveként. „Igazi patriarkális a szegedi nép családi élete, főleg ha a múltba visszamenve tekintjük, a mikor még az anyagi és társadalmi viszonyok és az újabb modern szabados fejlődés nem zavarták meg a régi családi élet és szervezet rendszerét” – fogalmazott Kovács.

Kálmány Lajos (1852–1919) katolikus pap, európai hírű tudós, korának talán legjelentősebb magyar folkloristája, Móra Ferenc szavaival „az utolsó magyar sámán”. Élete végéig gyűjtötte a magyar népköltészet és balladavilág gyöngyszemeit, s fáradhatatlanul kutatta a magyar néplélek titkait. Utolsó éveiben már teljes magányban és olyan nyomorúságban, hogy iskolás gyerekek kimaradt irkáit vette meg, azokra jegyzetelt.

1852-ben született Szegeden fölsővárosi iparoscsaládban. Az Alföldön népszerű Kossuth-kultusz jegyében kapta nemzeti és negyvennyolcas érzelmű apjától a Lajos keresztnevet az egykori kormányzó-elnök tiszteletére. Ez három évvel a szabadságharc leverése után már önmagában politikai tettnek számított, az idegen elnyomás elleni tiltakozás szimbólumának. A nagyhírű szegedi piarista iskolában tanult, ahol osztálytársa volt Löw Immánuel főrabbi (szintén európai hírű botanikus, filológus, művelődéstörténész), vele élete végéig jó barátságban maradt. Az anyai kérésnek engedve Kálmány Lajos a csanádi egyházmegye papnövendéke lett, 1875-ben szentelték föl.

Segédlelkészként Csanád, Arad, Temes és Torontál vármegyék számos kisebb-nagyobb településén szolgált. Kíméletlen őszintesége, az igazságtalanságot nem tűrő magatartása miatt egyházi fölötteseivel sokszor összetűzésbe került. Az is baj volt vele, hogy – a kor szokásaival ellentétben – nem a tanítóval, patikussal, jegyzővel barátkozott, hanem inkább a parasztok társaságát kereste, tőlük népdalok, meséket, hiedelemmondákat gyűjtött. Nem ijedt meg a fizikai munkától, s csanádpalotai lelkészként maga művelte a plébánia földjét. Főnökeinek persze nem tetszett, amikor a folyton pipázó, jókedélyű papot a trágyás kocsin látták. „Parasztpapnak” emlegették.

Miután agyvérzés érte, gyorsan nyugdíjazták. Szegeden, Alsóvároson élt utána, s olyan emberkerülő volt, hogy a korahajnali órákban járt sétálni, így nem találkozott senkivel. A papi hivatásával járó elfoglaltsága és állandó konfliktusai ellenére szorgalmasan dolgozott, írta és publikálta – magyarul és németül – tanulmányait. Szintetizálta sok évtizedes gyűjtőmunkájának eredményeit. Folklorisztikai tanulmányai a népköltészet mitikus alakjaival foglalkoztak, s hozzájárultak a modern magyar folklórtudomány létrejöttéhez. Koszorúk az Alföld vad virágaiból (1–2 köt., 1877–1878), Szeged népe (1–3. köt., 1881–1891) és Hagyományok (1–2. köt., 1914) című könyveivel vitathatatlan jelentőségű tudományos teljesítményt nyújtott.

Halála is szinte jelképes, pontos dátumát sem tudjuk. Holttestét 1919. december 5-én találták meg, s ez olvasható halálozási dátumként sírkövén is, ami alá két nappal később temették. A Magyar néprajzi lexikon írja róla: „Kálmány életében nem sok elismerésben és csekély anyagi támogatásban részesült. Értékes gyűjteményeit jórészt saját költségén adta ki. Elhagyatva, rossz körülmények közt halt meg.”

Tömörkény István (1866–1917) a huszadik század első éveitől mint a szegedi városi múzeum és könyvtár munkatársa – majd 1904-től haláláig igazgatója – dolgozott. Ebben a minőségében nem pusztán a könyvek, de a régészeti és a néprajzi anyag is a felügyelete alá tartozott. Így a népi életről – az élményeken és a személyes tapasztalatokon túl – tudományos rendszerezettséggel és empirikus szakmai megalapozottsággal is szerzett ismereteket, sőt etnográfiai szakcikkei is megjelentek néprajzi folyóiratokban.

A Tömörkény szövegeivel foglalkozó kutatók egyetértenek abban, hogy egyedi hangját leginkább igazoló műfaja a novella. Kisprózáit a zsurnalisztikai könnyedség – amely ezen írásoknak kvázi háttérrajza, bevezetése – és a tragikus végkifejlet – „csattanó” – dichotómiája jellemzi. Elbeszélésmódját balladai szaggatottsága és dramatikus, párbeszédes jellege teszi egyedivé.

Péter László irodalomtörténész professzor – aki az író életművéről szóló tanulmányait Tömörkény világa (1997) címmel rendezte kötetbe – a következőket írta a tömörkényi novellakompozícióról. „Tömörkény mélységgel, bensőséges életismerettel tudta megtölteni miniatűr műfaját, a néptől eltanult szavak varázsával költötte egyetemes érdekű művészetté »az ember kis világát«, az egyszerű életek tanulságait, s emberségével, ajnározó népszeretetével váltotta írói és tudósi életművét nagy emberi tetté.”

Hatástörténete és fogadtatása áttekintésekor világosan látszik, hogy előbb – a szó minden pejoratív konnotációjával együtt – provinciális és beszűkült (a paraszti életre fókuszáló) tematikájú alkotóként, illetve „néprajzi íróként”, később kifejezetten a népi írók előfutáraként – sőt bizonyos (persze torz) nézőpontból szocialista, vagy legalábbis szocialisztikus szerzőként – kezelték. Recepciója – párhuzamban alkotói periódusainak tematikai és minőségi hullámzásával – változatos volt az elmúlt egy évszázadban. Első monográfusa, Ortutay Gyula mint „valóban elfeledett íróról” értekezett róla az 1930-as években, három évtizeddel később Bálint Sándor „Tömörkénynek valóságos reneszánszáról” írt.

Ortutay Tömörkény István (1934) című doktori értekezésében az írót mint a kispróza mesterét mutatja be. Tömörkény-képének – néprajzi érdeklődésének egyik megnyilvánulásaként – fontos eredménye, hogy fölismerte: a szegedi hírlapíró, könyvtár- és múzeumigazgató mennyire hitelesen használta a szegedi nyelvjárást (pontosabban a „szögedi nemzet” nyelvjárásait), s hogy a már akkor letűnőben és átalakulóban lévő archaikus népi életmód és mentalitás, a hagyományos tárgyi és szellemi környezet milyen – szinte már túlzó és aprólékos – realisztikus módon kerül megörökítésére szövegeiben.

Tömörkény novellakompozícióját – véli Ortutay – impresszionisztikus egyszerűség, realista tárgyszerűség és szinte eszköztelen prózatechnika jellemzi, amelyek írásait és hangját ugyan egyedivé teszik, viszont – éppen ezen tulajdonságok miatt – hatása és recepciója a magyar irodalmi életben szükségszerűen csekély.

Ortutay Gyula Tömörkény prózájáról tett megállapítása ma is érvényes: „Ha formai eredményei ma már csak irodalomtörténeti jelentőségűek is, parasztlátásának komolysága, szervessége, stílusának súlyos zamata mai napig élő értékek, melyeknek elkallódását igaz szívből kellene fájlalnunk.”

Később maga Ortutay Gyula (1910–1978) is néprajzkutató lett. Bálint Sándor kor- és pályatársaként többször támogatták egymás tudományos munkáját annak ellenére, hogy Bálint Sándor hívő katolikus ember és egy időben meggyőződéses kereszténydemokrata politikus, Ortutay Gyula pedig előbb titkosan (mint a Független Kisgazdapárt tagja és politikusa), majd nyíltan a kommunista rendszer elkötelezettje (Rákosi Mátyás országlása és az egyházi iskolák államosítása idején miniszter, Kádár János korában az államfői testület tagja, akadémikus, tudománypolitikus, haláláig parlamenti képviselő) volt. Ortutay a Szegedi Fiatalok Művészeti Kollégiuma tagjaként kezdett gyűjteni, s az első népi szövegeket a Szeged környéki Klárafalván, Szeged-Alsóközponton (a mai Mórahalmon) és napjainkban szegedi városrészként számon tartott Tápén gyűjtötte.

Emellett – mint már utaltam rá – példaértékűnek tartotta és elsőként kutatta tudományos igénnyel Tömörkény István munkásságát. Méltatta Kálmány Lajost is, akinek tudományos tevékenységét egyetemi magántanári habilitációs előadásának tárgyának is választotta, amelynek írásos változata a Szellem és Élet című folyóirat 1941. évi negyedik számában jelent meg.

Bálint Sándor kutatásainak két jelentős iránya volt, s mindkettőben elért eredményei, valamint a témakörökben készült nagymonográfiái és szintézisei révén a néprajztudomány klasszikusai között tartatjuk számon.

Bálint Sándor a Szeged-kutatás nagymestere, aki a város lakói néprajzi hagyományvilágának tárgyi és szellemi részét egyaránt kutatta és óriási empirikus anyag birtokában rendszerezte és leírta. Erre irányuló munkája során írásbeli forrásokat vizsgált és adatközlőket is megszólaltatott, s különös érzéke volt az átalakulások megragadásához. A szegedi néphagyományok monumentális és példaértékű összefoglalása A szögedi nemzet (1–3. köt., 1976–1980) című monográfiasorozat, amelyben a helyi hiedelemlényektől a szegedi disznótor hagyományaiig az testi és szellemi élet minden felülete teret kapott.

A szakrális néprajz volt Bálint Sándor másik nagy kutatási témája. A katolikus egyházi év ünnepeinek és jeles napjainak magyarországi és közép-európai jelenségvilágát mutatta be A Karácsony, húsvét, pünkösd (1973) és az Ünnepi kalendárium (1–2. köt., 1977) című köteteiben, amelyeket interetnikus és interkonfesszionális látásmód, valamint multidiszciplinaritás (hiszen a filológiától az ikonográfiáig, a kodikológiától az építészettörténetig számos tudományterület módszertanát alkalmazta hitelesen és nagy beavatottsággal) jellemez.

„Szülőföldem az a Szeged, amelyet a török hódoltság teljesen elszigetelt a latin Európától. Éltető lelkének az alsóvárosi Havi Boldogasszony-templom és a franciskánus kolostor maradt meg, amely páratlan anyanyelvi és népéleti missziót töltött be” – írta Bálint Sándor egy helyütt. „A szegedi nép a maga szakrális szigetsorsában a középkori katolikus világképnek számos elnépiesedett formáját és elemét, helyi és táji jellegzetességét őrizte meg szinte napjainkig […] Ebbe a világba születtem bele. […] Családomban a legtávolabbi múltig mind a két ágon mindenki itt élt, küzdött” – fogalmazta meg másutt.

Amikor Bálint Sándor az 1930-as években az újszegedi katolikus tanítóképző intézetbe nyert tanári kinevezést, arra törekedett, hogy hallgatói számára órái „népben gyökerező magyarságélményt” adjanak. „Honismereti szemlélettel magyart, történelmet, földrajzot tanítottam. Gondosan ügyeltem, hogy az egészből művelt, korszerű, népben gyökerező magyarságélmény legyen”.

Bálint Sándor életével és páratlanul sokrétű tudományos munkásságával ezt a „népben gyökerező magyarságélményt” szolgálta – akárcsak a szegedi népélet korábbi kutatói, akiknek eredményei Bálint Sándor nagyszabású munkája, A szögedi nemzet megállapításain keresztül napjainkban is hatnak…

Megjelent a folyóirat 2018. januári számában