Kiss Ernő: Escamillo – marsallbottal

80 éve született Börcsök István operaénekes

1971. február 26-án különös izgalommal készült a Szegedi Nemzeti Színház operatársulata az aznap esti előadásra. Nem a szokásos premier előtti várakozásteljes hangulat hatotta át a művészeket, hiszen a Carmen már több mint két éve műsoron volt. Egy napja még minden jel arra mutatott, hogy elmarad az előadás: az Escamillot éneklő Littay Gyula hirtelen megbetegedett, s ekkor már nem volt váltótársa. Szerencsére kiderült, hogy a színházi kórus egyik fiatal, tehetséges tagja − aki már többször is bemutatkozott szólistaként − régóta tudja a torreádor szerepét, s vállalja is a beugrást. Az este minden várakozást felülmúlt: Börcsök akkora sikert aratott énekével és játékával, hogy a híres torreádor–dalt meg kellett ismételni. Vaszy Viktor az előadás után azonnal kinevezte magánénekesnek, s melegen gratulált a kiváló baritonistának a következő szavakkal: a marsallbot már a kezében van, csak magán múlik, mihez kezd vele. A fiatal művész e napon már 17 éve készült az operaénekesi pályára; kirobbanó sikerű debütálása rendkívüli karriert sejtetett.

Börcsök István 1937. július 18-án született. Édesapja, Börcsök István (1913-1949) munkás-iparosember, édesanyja, Börcsök Istvánné (1914-1984) irodai dolgozó volt.  Apja 36 éves korában egy tragikus baleset következtében elhunyt, ettől kezdve az anya egyedül nevelte Gizella nővérét és Istvánt, aki az általános iskola elvégzése után a testnevelési technikumba jelentkezett, ugyanis igen jó futballista volt, ám végül nem ide, hanem az építőipari technikumba vették föl, ezt azonban rövid idő után ott hagyta. Anyja segítségével a Vas- és Fémipari Szövetkezetben kapott állást 1953-ban, itt tanulta ki a vasesztergályos szakmát és itt dolgozott − kisebb kihagyásokkal – 1963-ig. Nagybátyja, Kenderessy Szabó Mihály még az ötvenes évek elején beléptette a DÁV (később: DÉMÁSZ) énekkarába, itt fedezték fel különleges szépségű énekhangját. 1954-től kezdve tanult énekelni; első tanára Simkóné Kertész Mária volt, aki viszont Sík József és Szabados Béla legendás magánének tanszakán tanult a Zeneakadémián.  Kertész Mária a felszabadult, bel canto éneklést tanította, „szóljon az a voce” – mondogatta, ez igen kedvére volt Istvánnak. Szebbnél szebb dalokat tanultak együtt, a Schubert-, Schumann-dalok gyöngyszemeit. Egymás után tanította meg neki a legszebb bariton– sőt basszus áriákat: a Prológot a Bajazzókból, Valentin imáját a Faustból, a Regiszter-áriát a Don Giovanniból.  Emellett viszonylag hamar kerültek sorra a legjelesebb operák, méghozzá nemcsak az egyes áriák, hanem teljes szerepek is. Ebben az időszakban ismerkedett meg élete első nagy szerelmével, Simkó Terikével, aki Kertész Mária unokájaként gyakorta volt jelen István óráin.

1955-től a Szegedi Zeneművészeti Szakiskolában folytatta tanulmányait, itt Szathmáry Margit tanította, aki egészen kimagasló képzést nyújtott tanítványainak mintegy másfél évtizeden keresztül. Új tanárnője metódusa hasonló volt Kertész Máriáéhoz: szárnyalásra, lendületes éneklésre bíztatta az ifjú énekeseket. István egyik legkedvesebb tanítványa volt, szerette szép hangját, hatalmas hangterjedelmét és eredeti, természetes kifejezőkészségét. Első fellépései is ezekben az években voltak, s nemcsak a szakiskola hangversenyein: egyre több meghívást kapott különféle rendező szervektől; ekkor már Simkó Terike volt a zongorakísérője, aki szintén a zeneművészeti szakiskolában tanult, itt végzett zongoratanárként.  Ez a szép időszak 1957-ben ért véget; ez évtől kezdve katonai szolgálatát teljesítette 1959-ig. Szerencsére itt is volt módja az éneklésre: fotó tanúskodik arról, hogy többször fellépett katonaideje alatt is. Leszerelése után visszatért Szathmáry Margithoz, majd 1961-ben sikerrel felvételizett a Liszt Ferenc Zeneművészeti Főiskola operaénekesi szakára. Kutrucz Éva lett új mestere − aki sokáig volt a szegedi szakiskola művésztanára − azonban az ő módszerei már nem nagyon tetszettek Istvánnak: két korábbi tanárával szemben Kutrucz „építkező” típusú tanár volt, azaz igen nagy hangsúlyt fektetett a finom technikai alapozásra, a „fedett”, piano alapú éneklésre, s csak ezen alapok kialakítása után engedte tanítványait teljes hanggal énekelni. István hamar népszerűvé vált a zeneakadémisták között, humorával, szeretetteljes lényével, s mindig sikert aratott egyedülálló mutatványával: fejen állva énekelte ki a kétvonalas cét, ami tenoroknak is dicsőség lett volna. Emellett Budapesten is kapott fellépési lehetőségeket. Ám tanárnőjével egyre nehezebben tudott együttműködni, s amikor 1961. december 23-án többéves szerelem után házasságot kötött Simkó Terikével, alig több mint félév után visszatért Szegedre. Ismét a fizikai munka következett: vasesztergályosként dolgozott 1963-ig. Ekkor felvették a Szegedi Nemzeti Színház énekkarába, ahol végre a színházművészet töltötte ki mindennapjait; Vaszy zenetörténeti jelentőségű operatársulatában egyben a zenés színházi szakma minden részét megtanulhatta − később ő maga is a legfontosabb stúdiumai közé sorolta az 1960-as szegedi éveket. Vaszy nagyon szerette Istvánt: a legszebb hangú baritonnak tartotta. Ebben az időben nagyon sokat segített neki emberileg és szakmailag Szalay Miklós, a színház akkori kiváló karigazgatója, kivel barátságot is kötött. A ’60-as évek közepétől kezdve egymás után kapott kisebb–nagyobb szerepeket. Papp János szerint Offenbach Hoffmann meséi című operájának négy kis tenor (!) szerepét − Andreas, Cochenille, Pitinacchio, Ferenc − is elénekelte.[1] Volt ezenkívül Lerma gróf a Don Carlosban, Gaston a Traviataban, Öreg cigány A trubadúrban; első jelentősebb szerepe az Öreg pap (Sprecher) volt A varázsfuvolában, Ferrando, a miniszter szerepét később a Szabadtérin is énekelte. Fotók tanúsítják, hogy Horváth József mellett ő alakította a Kádit[2] Farkas Ferenc A bűvös szekrény című vígoperájában, sajnos, Papp János ezt ugyanúgy nem dokumentálta, mint azt sem, hogy Luna gróf szerepét is énekelte legalább egy-két alkalommal A trubadúrban. Az álarcosbálban Silvano és Amelia szolgája is volt. Önálló, első szereposztásbéli, bár rövid szerepe volt Werner Egk 1969. május 10-én bemutatott Peer Gynt című operájában, ekkor olvashattuk nevét először kritikában: „(…) Börcsök Istvánt, Teleki Vilmát [Irmát – K. E.], ifj. Rácz Imrét villanásnyi szerepekben hallottuk.”[3] Üde jelenségként láthattuk, amikor Aszlányi Károly – Gyulai – Gaál János Hét pofon című zenés vígjátékában ő volt A falu kovácsa, aki a helyi szokás adta jogán összeadja a fiatal mérnököt, William Macphab–et szerelmével, Maisie Terbanksszal (Szegeden Végvári Tamás és Medveczky Ilona játszották e szerepeket); szép éneklése kitűnt a prózai társulat „dalra fakadásai” közül.

A hatvanas évek második felében tehát egyre inkább közeledett a magánénekesi pályához, melyre már 20 éves kora óta készült. Kinevezése azonban egyelőre késett; ennek több oka is lehetett. Egyrészt a bariton szerepkör ekkoriban eléggé telített volt (olyan kiválóságok énekelték a bariton szerepeket, mint Gyimesi Kálmán, Littay Gyula, sőt 1970-ig Szabadi István is), másrészt Börcsök stabil, képzett tagja volt a színházi énekkarnak, harmadrészt Vaszy egyébként sem „kapkodta el” a magánénekesi „kiemeléseket”.

Magánéletében több radikális változás is történt. Simkó Terikével, ifjúkori szerelmével kötött házassága mindössze öt évig tartott. Terike elmondása eleinte boldogan éltek, így például nagy kirándulásokat tettek Erdélyben Terike Zastavájával; azonban Pista nagyon szerette a társasági életet, ennek következtében időnként hajnalban keveredett haza… Kapcsolatuk megromlott, s házasságukat a Szegedi Járásbíróság 1966. december 28-án jogerőre emelkedett ítéletével felbontotta. Börcsök ezután Szabadits Juditnak, a Szegedi Nemzeti Színház rendkívül szép szopránjának kezdett udvarolni, kivel 1969. augusztus 1-én kötöttek házasságot. Ez a frigy egészen rövid ideig tartott: már az év végén külön költöztek, s válásukat 1970. július 2-án kelt ítéletével tette jogerőssé a Szegedi Járásbíróság.

Második válása évében kapta Vaszytól élete első jelentős szerepét: Masettot énekelhette Mozart Don Giovanni című operájában, melynek bemutatója 1970. október 16-án volt. Nagyon jó kritikát kapott Nikolényi Istvántól: „(…) Meglepetés viszont, kellemes, Börcsök István felszarvazott és leforrázott Masettoja. Akik nem tudtak róla, hogy élete első szerepét énekli, máris kész szólistának hallották. (…)”[4] Néhány hónappal később ismét főszerepet kapott: Erkel Ferenc Sarolta című operájában Gyula vitézt, Sarolta szerelmét alakíthatta, második szereposztásban. A bemutató 1971. február 5-én volt; ez az év minden korábbinál nagyobb és örvendetesebb változásokat hozott Börcsök életébe. 1971. február 20-án vette feleségül Tas Ildikót, a fiatal, szép és nagyon tehetséges mezzoszopránt, aki ekkor a színház énekkarának tagja és a szegedi zeneművészeti szakközépiskola magánének szakos művésznövendéke volt.[5]

Február 26-án pedig következett a legendás Escamillo-beugrás, melyről a Délmagyarország külön hírben számolt be: „ÚJ ESCAMILLO. Pénteken este a szegedi opera Carmen előadásán a megbetegedett Littay Gyula helyett Börcsök István énekkari tag énekelte Escamillo szerepét. A bravúros beugrás szép sikert aratott: a nagyáriát meg kellett ismételnie.”[6]

E naptól kezdve tehát végre magánénekes lett. Sajnos, Escamillo szerepét − sikeres beugrása ellenére − nem kapta meg, a hátralévő néhány előadáson már ismét Littay Gyula énekelt.[7] Feladata azonban volt bőven: a Saroltában Gyula mellett a Pap szerepét is játszotta, folytatódtak a repertoáron lévő operák előadásai, október 1-én pedig bemutatták A sevillai borbélyt, melyben Fiorillo kisebb, de hálás szerepét osztották rá. November 28-án nagyon nagy öröm érte: megszületett egyetlen gyermeke, Bálint.[8] 1972–ben három kisebb szerep mellett (Massenet: Manon – Brétigny; Verdi: Traviata – Douphol báró, ill. D’ Obigny márki) igazi címszereppel, a Macbethtel bízták meg; Verdi operájának első − kiváló − szegedi előadásában első igazán nagyformátumú szerepét énekelhette el a fiatal baritonista; elismerően méltatta a helyi sajtó egyébként névtelenül megjelent kritikája is (ezúttal nem feledkeztek meg a második szereposztásról sem): „(…) A címszerepet, ezt a nagyon nehéz, igényes szerepet Börcsök István játszotta. A hajdani kórustag − több merész vállalkozás után − ezzel a szereppel élete nyilvánvalóan legnagyobb feladatát kapta és sikeresen meg is oldotta. Érdeklődéssel várjuk és kíváncsian figyeljük e meredeken felfelé ívelő karrier újabb állomásait.(…)”[9]

Az igazi nagy kiugrást az 1973-as év hozta el, Vaszy dús műsortervének köszönhetően, ő ugyanis az év első felére három nagyszabású opera bemutatóját is kitűzte. Január 7-én volt Verdi Falstaff című vígoperájának bemutatója, kifejezetten Gregor Józsefre, mint címszereplőre építve; Börcsök István a féltékeny Ford szerepét kapta meg; Papp János szerint az előadások mintegy felén ő énekelt.[10] A harmadik opera az Aida volt, ebben Littay Gyula egymaga volt Amonasro a mindössze 4 színrevitel során. Az igazi szenzáció Wagner Lohengrin című zenedrámájának április 13-i premierje volt, mely Börcsök élete egyik legnagyobb szerepét hozta el: Telramundot. Ez a legnehezebb Wagner-baritonszerepek egyike: rendkívül differenciált alakítást igényel és zeneileg is nagyon bonyolult. Ráadásul még a műsorra tűzés során kiderült, hogy az opera két nagy férfiszerepét − Lohengrint és Telramundot − nem lehetséges lekettőzni, ugyanis Vargha Róbert visszaadta a Grál-lovag, Littay Gyula pedig el sem vállalta a sötétlelkű gróf szerepét. Így Szabady József, illetve Börcsök István egymásután 17 alkalomal lépett színpadra Wagner remekében; ha ehhez hozzáadjuk a szokásosnál jóval több próbát is, megállapíthatjuk, hogy a két énekes operatörténeti állóképességi rekordot döntött ezen a tavaszon.

E csodálatos produkcióra változó lelkesedéssel reagált a kritika. Nikolényi István komoly műelemzést tárt az olvasók elé, emiatt a szereplők méltatására csak egy töredék hasáb jutott; elsősorban Karikó Teréz (Elza) és főként Szabady József (Lohengrin) kapott igazi szép minősítést, Börcsök István (Telramund) és Lengyel Ildikó (Ortrud) csak hozzájuk viszonyítva került szóba: „(…) Mögöttük Börcsök István Telramundja és Lengyel Ildikó Ortrudja gazdagon árnyalt kontraszt, részleteiben sok szépséget tárva föl a zene drámai forrásvidékéről. (…)”[11] Hasonló módszert követett a Csongrád Megyei Hírlap kritikusa is, aki némileg többet írt Börcsökről, de nemcsak dicsért: „(…) Börcsök István hangjában igen jól formálta meg Telramundot, de színpadi mozgásának szögletessége ezúttal is kiütközött.(…)”[12] Az országos lapok, így mindenekelőtt a Film–színház–muzsika végre érdemének megfelelően értékelték, értékelte: „A Telramundot alakító Börcsök István a kórusban nevelkedett, még csak második éve magánénekes, de máris „kész fegyverzettel” lépett színpadra. Drámai alkat; erőteljes, gondosan ápolt hang: eszményi Telramund.”[13] „A cselekmény során Telramund gróf teszi meg negatív értelemben a legnagyobb fejlődést, amit Börcsök István megrázóan, s a cselekmény beteljesedéséig maradéktalan hangerővel érzékeltet.^”[14]

E nagy és sikeres erőpróba után nyáron sem pihent: Kacsóh Pongrácz János vitéz című daljátékában a Strázsamestert alakította az 1973. augusztus 10-én bemutatott felújításban a Szegedi Szabadtéri Játékok színpadán. Ősszel pedig első Puccini-szerepei vártak rá: Vaszy 1973. október 12-én mutatta be a teljes Triptichont; A köpenyben Marcelt, a Gianni Schicchiben pedig Marco kisebb szerepét bízták Börcsök Istvánra. Sajnos, ezúttal nem jelent meg kritika A köpeny második szereposztásáról, a Gianni Schicchi esetében pedig csak felsorolásszerűen jelent meg a baritonista neve; a jelen sorok írója azonban személyes emlékeit felidézve tudja tanúsítani, hogy mindkét szerepben tökéletes és szuggesztív volt. Marcel híres áriáját óriási drámai erővel énekelte, Marcoként pedig humorából adott ízelítőt.[15]

A baritonok egyik legkedvesebb szerepe Valentin Gounod Faustjában: örömmel vállalta és igen szépen énekelte ő is. A kritikus − bár az első szereposztásbéli Valentinnel, Gyimesi Kálmánnal való összevetések módszerével élt − nagyon pozitívan méltatta: „Börcsök István Valentinje friss, férfiasan üde, míg Gyimesi Kálmáné sűrű, eruptív volt, Börcsöké lírai természetű, meleg. A két szereposztást összevetve tulajdonképpen a két Valentin nyújtott azonosan meggyőző teljesítményt, s netán luxusnak tűnik, hogy a szegedi Operában két ilyen kitűnő baritonista akad ugyanarra a szerepre.”[16]

A Gianni Schicchiben épp csak megcsillantott humora rövidesen nagyobb szerepben is kibontakozhatott, méghozzá első szereposztásban: Ránki György Pomádé király új ruhája című meseoperájában Béni volt, remek párost alkottak Réti Csabával (Dani). Parádés előadás volt ez, mindenekelőtt a Pomádét megjelenítő Gregor József révén. A névtelenségbe burkolózó kritikus (stílusa alapján könnyen megállapítható, hogy bizonyára Nikolényi István volt) ezúttal a gyermekekhez írott nyílt levélben mondott maximálisan pozitív véleményt a produkcióról.

Magyarországi bemutatóval folytatódott a szegedi operatársulat 1973/74-es évadja: a Danton halálával már tíz évvel korábban megismert Gottfried von Einem (1918–1996) osztrák zeneszerző Dürrenmatt tragédiája alapján alkotott Az öreg hölgy látogatása című operájának premierje 1974. április 19-én volt. Nikolényi István ezúttal is a már többször bevált „műelemző” módszert választotta, a szereplőkre így írása töredéke jutott, a Tanítót alakító Börcsökre pedig mindössze egy tagmondat.

A Szabadtériből ezen a nyáron sem maradt ki − ne feledjük: három éve él boldog házasságban ifjú énekesnő feleségével, aki ez év őszén kezdi meg tanulmányait a Zeneakadémia Szegedi Tagozatán, kisfiuk, Bálint pedig harmadik évében jár − a Mandarin rövid, de hangsúlyos szerepét énekelte a Turandotban augusztus 9-19. között; Nikolényi István egy mondattal őt is megdicsérte: „Börcsök István kis szerepében is kerek, egészséges.”[17] Ősszel már nem volt újabb bemutatója, így − a repertoáron lévő előadások mellett − teljes erővel készülhetett azokra a feladatokra, melyeknek az 1975-ös év első felében kellett eleget tennie, köztük egy ősbemutatóra is. Verdi Otelloját január 10–én mutatta be a színház új rendezésben (rendező: Horváth Zoltán) és szinte teljesen új szereposztással; sikeres Macbethje után most Jagot énekelhette Börcsök István. A mellőzöttsége miatt sötét intrikussá váló zászlós szerepe nehezebb a skót hadvezérénél, eleve az Otello Verdi talán legérettebb zenedrámája; ez érződhetett Börcsök alakításán is: ambivalensen ítélte meg az őt egyébként kedvelő kritikus: „Börcsök István pompás Credot énekelt a második felvonásban, Jágója bozontos, sűrű, fölvillantja a sátáni színeket, de szerepformálása még nem egyenletes, intonálása hellyel–közzel „piszkos”, bizonytalan.”[18]  Ezt a szerepet bizonyára tökéletessé fejleszthette volna, ha pályája későbbi szakaszában még énekelheti, ám erre már nem került sor. A már említett ősbemutató 1975. április 11-én volt; ekkor zenetörténeti jelentőségű eseményre került sor: Vántus István Móra Ferenc regénye alapján komponált Aranykoporsó című operája premierjére. A magyar operatörténet egyik legkiemelkedőbb alkotása egyben az eddigi legnagyobb Szegeden megszületett zenedráma, mely a bemutatót követően további 30 előadáson került színre, s nagy sikert aratott Budapesten, Újvidéken és Szabadkán is. Börcsökre Galerius caesar szerepét osztották, aki erőszakos, véreskezű politikai konspirátorként tör a legfőbb császári hatalom felé, az utolsó keresztényüldözés elindítója, s aki − tudtán kívül − saját lánya halálának okozója is. István mindössze két évig énekelhette ezt a szerepet, de máig a leghitelesebb Galerius, alakítása tökéletesen felépített és rendkívül szuggesztív volt; az opera I. felvonása 3. képe teljesen az „uralma alatt állt.”

A kritikusok − alighanem érthető módon − elsősorban az új opera jelentőségét, szépségeit méltatták, kisebb hangsúllyal és változó hozzáállással foglalkoztak a szereplőkkel. Így Szabó Endre elsőként említi meg a külön elismerést érdemlő férfiszereplők között[19] Várnai Péter első kritikájában „karakterben erőteljesnek” jellemezte Börcsököt,[20] ugyanő 10 nappal későbbi írásában „helyenként túl harsánynak” minősítette.[21] Pozitívan, de csak számos szereplő közti felsorolásban írt róla Boros Attila: „(…) A többi szereplőtől is egyenletes, jó alakítást láthatunk: (…) Börcsök István (…) és a kisebb szerepek gazdái is hozzájárultak a bemutató nagy sikeréhez. (…)”,[22] egyedül Albert István méltatta kellőképpen: „Mind zenei megformálásban, mint játékban erőteljes figurát hoz színpadra Börcsök István (Galerius)…”[23]

Ferrando, a szabadsághozó miniszter figuráját − mint már szóba került − egy ízben már Börcsökre osztotta Vaszy, a Szabadtéri 1975-ös szezonjában pedig ismét őt kérte fel. Bár rövid, de nagyon fontos szerepében igazán szépen énekelt, Nikolényi István ezúttal nem volt elégedett vele: „(…) Börcsök István szerepkörétől némileg idegen a miniszter szólama, elsősorban a mélyebb regiszterei miatt, ahol kissé huzatosan szól az egyébként tartalmas bariton. (…)”[24]

1975-ben jelentős változás történt a szegedi színház történetében: sajátos okok és körélmények miatt nyugdíjba vonult Vaszy Viktor. Ezen év nyarán töltötte be 72. életévét, de karmesterek általában ennél idősebb korban szoktak visszavonulni, erre igen sok hazai példát is ismerünk. Vaszy döntése nem jelentett jót Börcsöknek, hiszen – mint már a jelen tanulmány bevezetőjében is jeleztük – a nagy karmester nagyon szerette őt, a legszebb jelzőkkel illette, egymás után bízta rá a legnagyobb szerepeket, azokat kőkeményen meg is tanította neki, ezzel átsegítette a különféle nehezebb zenei helyzeteken, a baritonista pedig legfőbb mesterének, művészi atyjának tekintette. A váltás változásokat hozott a személyes preferenciák és a műsorstruktúra terén is. Börcsök új szerepben legközelebb 1976. január 30-án állhatott a közönség elé: Lescaut hadnagy negatív figurája nemcsak távol állt inkább drámai, vagy esetenként humoros karakterétől, hanem egyébként sem tartozik a hálás Puccini-baritonszerepek közé. Mindez tükröződhetett szerepformálásában is: „Börcsök István Lescaut-ját szép megoldások dúsítják és szürkítik el zavaró pontatlanságok.”[25] Három hónappal később végre újra testére szabott szerepet kapott: Kodály Zoltán Székelyfonó című operájában egyedül ő énekelte a Kérő szépséges dallamait, dús hangszíne, természetes artikulációja révén szinte eggyé vált a kerettörténet által az opera leghangsúlyosabb férfi szereplőjévé vált székely emberrel. Közösségi játékként méltatta ezt az előadást a kritika: „A Vágvölgyi Ilona fantáziájával népviseletbe öltöztetett szereplők: Gortva Irén, Börcsök István, Vámossy Éva, Réti Csaba, Farkas Éva, Gyimesi Kálmán belső tűzzel, rokonszenvvel azonosulva, nagy átéléssel szólaltatják meg a népdalokat, mint akik anyanyelvüket beszélik-dalolják és nem szerepet alakítanak.”[26] Kilenc hónappal ezután volt utolsónak bizonyult szegedi bemutatója: Donizetti Szerelmi bájital című operájában Nemorino vetélytársát, Belcoret játszotta (második szereposztásban, miközben neki járt volna az első szereposztás). Tanulságos, amit írtak róla e szerepe kapcsán: „Remekül indít és később is nagyszerű pillanatokat hagy a hallgatóban Börcsök István Belcore-ja, elsősorban az átlagon felülien tartalmas baritonjának színeivel, s bár szerepe nem igazán nagy, időként el-eltünedezik. Régóta kétely, vajon miért, hiszen láthatóan sokkal több van benne, mint amit hosszú ideje [a] szegedi operaszínpadon nyújt, azokon a deszkákon, ahol lassan fél évtizede látványosan fölfedeztetett, s amelynek azóta is egyik legjelesebb ígérete.”[27]

A Szerelmi bájital előadásaival végetért szegedi korszaka. A debreceni színház operatársulata már 1977. februárjában hívta az idősebb (Ivan) Hovanszkij szerepére Muszorgszkij Hovanscsina című operájának bemutatójában, melyhez hasonló súlyú szerepe utoljára Jago volt két évvel korábban, ez végre alkatának megfelelő, kedvére való feladat volt. A közönség és a kritika egyaránt nagy rokonszenvvel fogadta a szegedi vendégművészt: „Hovanszkij Ivánt Krémer József és Börcsök István, a Szegedi Nemzeti Színház tagja személyesíti meg. Mindkettőjük alakítása meggyőző, a szerep jó megértéséből fakad. Hangilag Börcsök a kiegyenlítettebb, amellett, hogy az ő hangjának a vivőereje is nagyobb.”[28] Ez a vendégszereplés igen nagy döntés nyitányának bizonyult: bizonyára a Hovanscsina próbái és előadásai során kezdődtek meg a tárgyalások Börcsök és a Csokonai-színház vezetése között, melynek eredményeként az 1977/78-as szezont már Debrecenben töltötte családjával együtt. A váltásra több oka is volt. Vaszy, legfőbb atyamestere már 4 éve nyugdíjban volt; hiányát nap mint nap érezte, érezhette, nem utolsósorban abban, hogy országosan is elismert kiugró teljesítménye (Telramund, Macbeth) ellenére továbbra és ismét be kellett érnie második szereposztásokkal. Mindezek mellett azonban talán a legfontosabb átszerződése melletti érv felesége, Tas Ildikó énekesnői pályakezdésének elősegítése volt. A kiugróan tehetséges fiatal művész 1977-ben végzett a Zeneakadémia Szegedi Tagozatán, Szegeden azonban még akár évekig énekelhetett volna a kórusban, Debrecenben viszont nagyon jól sikerült meghallgatása – Eboli hercegnő áriáját énekelte a Don Carlosból – így mindkettőjüket szerződtették a Csokonai-színház operatársulatába, ahol azonnal szebbnél szebb szerepekben léphettek a közönség elé. A Hajdú-Bihar Megyei Napló rövid interjúban mutatta be őket az évad elején,[29] melyből megtudhattuk, hogy Tas Ildikó Kate szerepében mutatkozik be debrecenieknek A pillangókisasszonyban, s az éneklés mellett énekmesteri teendői is lesznek (hiszen Szegeden magánénektanári diplomát kapott), nagy szerepálma pedig Judit A kékszakállú herceg várából. Börcsök felsorolta eddigi legnagyobb szerepeit (Jago, Telramund, Macbeth), legkedvesebb szerepének Marcelt mondta A köpenyből, szeretettel beszélt Vaszyról, mesteréről. A Csokonai-színházban Gara nádorként mutatkozik be (e feladatnak nagyon örül), majd Petur lesz a Bánk bánban és Posa márki a Don Carlosban. Szerepálma A bolygó hollandi címszerepe és a Rigoletto. „Debrecentől tehát jó szerepeket várok; gondolom, a sikerekben egyformán része lesz a jó kollektívának és saját akarásomnak.” – ez volt záró mondata az interjúban. Mindketten igen sok szerepkörben és stílusban tudtak kiváló alakításokat nyújtani, ezt a színház hamar felismerte, így kaptak is feladatot bőven: szinte mindennap színpadon voltak, szolgálatszámuk erősen meghaladta a kötelezően előírtakat.

Börcsök István következő jelentős szerepei a Don Carlosban voltak, 1978. februárjában. Nagy hangterjedelme és univerzális képességei folytán az opera két szereposztásában is játszott: a szeptemberi interjúnak megfelelően az első szereposztásban Posa márkit, a másodikban a Főinkvizítort énekelhette, amire nemigen volt példa a magyar operatörténetben – Eboli hercegnő felesége, Tas Ildikó volt. Posa pályája egyik csúcsa volt, ez jól tükröződik a Hajdú-Bihari Naplóban megjelent kritikában: „Börcsök Istvánról, Posa egyik megszemélyesítőjéről kell ezután szólni,[30] akinek egészséges, tömör zengésű hangja (végre a magas bariton fekvést is jól bíró énekes) a jó zenei megvalósítás lehetőségét már magában hordja. Alakításában a nyíltságot, az emberi-erkölcsi tisztaságot hangsúlyozza. Hangjának van egy kevés vibrátója, amelyet mérsékelni nem árt.”[31] Sajnos, a Főinkvizítor szerepében nyújtott alakításáról nem jelent meg kritika; megjegyzendő, hogy a Don Carlos 1978. február 24-i bemutatóját közvetítette a Magyar Rádió is. Régi, Szegeden sikeresen bepróbált szerepe következett most: Béni a Pomádé király új ruhájában: „… fontos szerep jut Jani-Daninak és Miska-Béninek, a két furfangos »takácsnak«. Kecskés Sándor és Börcsök István nagyon jól eltalálta a szerep karakterét és különösen összjátékuk érdemel elismerést.”[32] Első debreceni szezonja tehát igazán jól sikerült.

Az 1978/79-es évadban megkapta Gara nádor szerepét a Hunyadi Lászlóban, mely már 1967 óta repertoáron volt Debrecenben és énekelhette Luna grófot A trubadúrban, ezt az operát 1970 óta játszotta a színház. Ugyanebben az évadban alakította Amonasrot az Aidában; ma már szinte kideríthetetlen, mikor volt Don Pizarro a Fidelioban és Yamadori A pillangókisasszonyban, neve viszont megtalálható Papp János a debreceni opera történetét feldolgozó kötetének ezen operákat regisztráló oldalain.[33] Következő új bemutatója Donizetti Vivát mama! (Színházi örömök és kellemetlenségek) című vígoperájának magyarországi premierjében volt 1978. december 10-én. A kritikus egészen röviden írt a szereplőkről, Börcsökre, aki az Impresszárió szerepét alakította, pedig mindössze egy eléggé ambivalens tagmondatot fordított: „Itt kell megemlíteni, hogy jó együttest képez mindkét előadásban a szövegíró-komponista-impresszárió trió. (…) Börcsök István kisebb hangerővel sem vesztene meggyőző voltából.”[34] Petur bán következett a következő évadban – az 1968-ban bemutatott Bánk bán még évekig repertoáron maradt, majd 1980-ban a Hoffmann meséi négyszeres baritonszerepe: Lindorf, Coppelius, Dapertutto, Miracle. Ezúttal országos folyóiratban is kapott kritikát: „Börcsök Istváné a négyes baritonszerep. Elég vegyes benyomást keltett: Coppeliusa mind hangban, mind játékban meggyőző, Mirakel-je mindkét szempontból túljátszott, a tükörária széles frázisait nem tudja ívekbe foglalni, de nehézség nélkül győzi a szólam szélesre nyitott ambitusát.”[35] A legszebb mondatok a Magyar Nemzetben jelentek e alakításáról: a Hoffmant játszó Vadász Istvánnal való összehasonlításban ő került az élre: „A vetélytárs négyes szerepében nála jelentékenyebb volt Börcsök István, aki a sátáni vonások mellett az emberit is érzékeltetni tudta és a fantasztikum ködvilágába beillesztette a földi küzdelem motívumait; a híres gyűrűária előadása énekművészetének jó színvonaláról tanúskodott.”[36] A Csokonai-színház 1980. október 3-án mutatta be Csajkovszkij Jolanta című ritkán játszott egyfelvonásos operáját, a nagy orosz zeneszerző utolsó vokális művét egy estén Bizet-Scsedrin Carmen-táncdrámájával; a Jolantában Ebn Jahia mór orvos szerepét énekelte, aki sikeres műtétével visszaadja a címszereplő látását. A kritika ezúttal is „Janus-arcú” volt: „Börcsök István szerepfelfogásával egyetérthetünk, még ha néha kísért is Miracle alakja a Hoffmann meséiből. Erőteljes éneklésének vibratóit lehetne mérsékelni, ez olykor az intonációt is veszélyezteti.”[37] Könnyed, játékos szerepet kapott az év végén Ránki György Muzsikus Péter című nagy sikerrel bemutatott, népszerű gyermekoperájában: ő volt a Bőgő nagymama, ekkor több szereplővel egy mondatban kapott szép dicséretet: „(…) A megvalósítás dicséretére válik az operatársulatnak. Szemmel láthatóan élvezik a játékot, teljes odaadással igyekeznek a gyerekeknek örömöt okozni. (…) a siker titka végső fokon a kitűnően összehangolt kollektívában van. Ha kiemelem Tréfás György Viola bácsiját, Bárány Pál László Fagottját és Tóth József Dobját, ezzel egyáltalán nem kívánom háttérbe szorítani a többieket: Krémer Józsefet, Czakó Máriát, Börcsök Istvánt…”[38] E kellemes epizód után „régi-új” szerepe következett: a Strázsamester a János vitézből, melyet többször is alakított a Szegedi Szabadtéri Játékokon.  

Első debreceni évei alatt felfelé ívelt pályája, azonban már 1979-től érződött: magánéleti és művészi válságba került, melynek következtében néhány év múlva véget ért nagyon ígéretes énekesi karrierje. E szomorú folyamatnak többféle oka is lehetett. Szakmailag előbbre lépett Debrecenben: itt vezető énekes lett, parádés szerepekkel; de a „cívis” városban számára idegen környezetbe került. Minden ízében szegedi volt, imádta szülővárosát, itt voltak rokonai, barátai, s bántó él nélkül kell leírnunk: egészen más a debreceni, mint a szegedi ember – a szegediek inkább „mediterrán”, olaszos stílusúak. Szép, fiatal és nagyon tehetséges felesége, Tas Ildikó operaénekesnői pályáján igen nagy lendülettel és sikerrel haladt előre, miután nagyon szerette, ennek módfelett örült – de ugyanakkor mint férj szinte betegesen féltékeny volt rá; kapcsolatuk már második debreceni évükben, házasságuk nyolcadik évében megromlott, s 1981. október 4-én hivatalosan is hatályba lépett válásuk. Ami másnak szárnyakat adott volna, őt nyomasztotta; volt felesége, Tas Ildikó később egészen pontosan fogalmazott: István nem tudta elviselni a tehetségét. Mindezen motívumok meglehetősen rossz irányba vitték, melynek szó szerinti megfogalmazásától tartózkodnunk illik, azonban operai metaforával, egyik jeles szerepe, Petur bán híres áriájával kifejezhető: a Keserű bordal tartalma határozta meg életét és törte meg végképp pályáját.

1981-ben a baritonisták szerepálmával, a Nabucco címszerepével kínálták meg, de nem fogadta el. Kereste az utat vissza, Szegedre, azonban kissé elhamarkodott debreceni felmondása után nagyon rossz kilátások fogadták szülővárosában: a színház, ahol hat éven keresztül egymást érték sikerei, romokban várta a föltámadást (hét évvel később készült el), az opera a szűkös mozi-színházban működött, s nem volt szólistastátusz számára. Végül leszerződött a szegedi színház kórusába – oda, ahonnan alig több, mint tíz éve kiemelték. Ezt nagyon szégyellte, nem vállalt semmiféle egyéb szólófellépést sem, sőt időnként hosszabb ideig be sem ment a színházba. Voltak azért még szép napjai: így például örömmel vett részt az operatársulat külföldi turnéin, vagy Az eladott menyasszony TV-felvételén. Régi, baráti, emberi kapcsolatait fenntartotta, nagy szeretettel fordult mindenki felé; ne feledjük: nagyon jólelkű ember volt. Tartós párkapcsolata ezután már nem volt. 1990-ben rokkantsági nyugdíjba vonult. E sorok írója 1995 májusában találkozott vele utoljára az Aranykoporsó ősbemutatója 20. évfordulója alkalmából rendezett hangversenyen: az egykori Galerius mosolyogva figyelte beszélgetésünket; amikor megláttam, üdvözöltem is a közönség előtt.

Nagy örömmel töltötte el, hogy fia, Bálint kiváló zenei képességekkel rendelkezett (ma a szegedi színház énekkari szólistája). Sajnos, betegségeit elhanyagolta (erős érszűkülete volt, miután nagyon sokat dohányzott), s amikor 2004-ben közlekedési baleset érte, rövid időn belül amputálni kellett mindkét lábát. Ettől kezdve a szegedi Acél utcai Idősotthonban élt, ahonnan nem is mozdult ki; élete egyetlen öröme ezután az volt, ha egyre népesebb családja meglátogatta: imádta négy unokáját. 2016. májusában hirtelen megbetegedett (amputációs sebei vészesen begyulladtak) és május 20-án elhunyt. Nagyon szerette a természetet, szeretett hajózni; kívánsága szerint egy fehér hajóról szórták a Tiszába hamvait a Boszorkányszigetnél.

Escamillo, Telramund, Posa, Valentin földi maradványai elindultak az Örökkévalóság Óceánja felé. Börcsök István nem jutott teljes győzelemre Vaszy Viktor szimbolikus marsallbotjával, de számos csatát nyert meg. Kimagasló személyisége és gyönyörű hangja mindörökké benne marad Szeged és Debrecen operatörténetében.

A szerző hálás szívvel mond köszönetet Börcsök Bálintnak, Tas Ildikónak, Vízhányóné Simkó Teréznek, Bécsiné Kléri Ágotának, a debreceni Méliusz Juhász Péter Könyvtár munkatársának, Dr. Rotár Krisztinának, a Nemzeti Levéltár Csongrád Megyei Levéltára munkatársának és a szegedi Somogyi Károly Városi és Megyei Könyvtár munkatársainak, akik igen nagy segítséget nyújtottak a jelen tanulmány megírásához.

Megjelent két részben, a folyóirat 2017. decemberi és 2018. januári számában

JEGYZETEK

[1] Papp János: Négy és fél évtized szegedi operaelőadásai az adatok és számok tükrében (1946–1990). Bába és Társai Kiadó, Szeged, 2000. 50. o.

[2] Ez már a második Kádi-szerepe volt, ugyanis korábban − egy amatőr produkcióban − ő játszotta Gluck: A rászedett kádi című operája címszerepét. E fellépés dátuma ismeretlen.

[3] Nikolényi István: Peer Gynt. In: Délmagyarország, 1969. május 13. 5. o. Börcsök István Vogt szerepét énekelte.

[4] Nikolényi István: Don Juan. In: Délmagyarország, 1970. október 18. 5. o. A kritikus tévedett: megfeledkezett arról, hogy Börcsök már évek óta énekelt szólószerepeket.

[5] Lakodalmukon, a színház társalgójában, a jelen sorok írója is jelen volt, Pista sugárzott a boldogságtól, fölajánlotta a tegeződést, kedvesen beszélgetett velem.

[6] (–) Új Escamillo. In: Délmagyarország, 1971. február 18. 12. o.

[7] Később sem játszhatta folyamatosan, csak egyes díszelőadásokon énekelte: Debrecenben Varga Magda operaénekes pályája 25. éves jubileumán, ill. a debreceni opera létrejöttének negyedszázados évfordulóján. Börcsök Bálint szíves közlése.

[8] Börcsök Bálint később szintén az énekesi pályát választotta; apját négy unokával ajándékozta meg.

[9]  (–) [vlsz. Nikolényi István – K. E.]: A Macbeth második premierje. In: Délmagyarország, 1972. január 13. 5. o.

[10] Papp János i. m. 125. o.

[11] Nikolényi István: Lohengrin. In: Délmagyarország, 1973. április 15. 5. o.

[12] Szabó Endre: Lohengrin. In: Csongrád Megyei Hírlap, 1973. április 15. 5. o.

[13] Frideczky Frigyes: Lohengrin. In: Film–színház–muzsika, 1973. április 28. 19. o.

[14] Vámosi Nagy István: A Lohengrin Szegeden. In: Muzsika, 1973. június, 20-21. o.

[15] Mai napig hallom, ahogyan egyedi hangsúllyal könyörög Simonenak: „Hiszen te podesta is voltál Fucechio-ban!”

[16] N. I. [Nikolényi István]: Marguerite. In: Délmagyarország, 1974. január 12. 5. o.

[17] Nikolényi István: Turandot. In: Délmagyarország, 1974. augusztus 11. 5. o.

[18] N. I. [Nikolényi István]: A másik Otello. In: Délmagyarország, 1975. február 5. 5. o.

[19] Szabó Endre: Aranykoporsó. In: Csongrád Megyei Hírlap, 1975. április 13.

[20] Várnai Péter: Aranykoporsó. In: Délmagyarország, 1975. április 13. 4. o.

[21] Várnai Péter: Aranykoporsó. In: Magyar Hírlap, 1975. április 23. 7. o.

[22] Boros Attila: Az Aranykoporsó bemutatója Szegeden. In: Muzsika, 1975. június

[23] Albert István: Aranykoporsó. In: Film − Színház − Muzsika. 1975. április 26.

[24] Nikolényi István: Fidelio. In: Délmagyarország, 1975. július 29. 5. o

[25] N. I. [Nikolényi István]: A másik Manon Lescaut. In: Délmagyarország, 1976. február 6.

[26] Nikolényi István: Két egyfelvonásos. In: Délmagyarország, 1976. április 27. 5. o.

[27] Nikolényi István: Opera és koncert (A másik Bájital). In: Délmagyarország, 1977. február 11. 5. o.

[28] Straky Tibor: Hovanscsina. In: Hajdú-Bihar Megyei Napló, 1977. április 12. 4. o.

[29] Szabó Ernő: A Csokonai Színház új tagjai. In: Hajdú-Bihar Megyei Napló, 1977. szeptember 13. 5. o.

[30] A kritika ezt megelőző bekezdésében Tas Ildikó Eboli alakítását méltatta a cikk szerzője, igen szép szavakkal.

[31] Straky Tibor: Don Carlos. In: Hajdú-Bihar Megyei Napló, 1978. szeptember 9. 5. o.

[32] Straky Tibor: Pomádé király új ruhája. In: Hajdú-Bihar Megyei Napló, 1978. jún. 14. 5. o.

[33] Papp János: Fél évszázad debreceni opera-előadásai (1952-2002). Debrecen, 2002. 62. o. (A pillangókisasszony), 71. o. (Aida), 76. o. (Fidelio)

[34] Straky Tibor: Vivát mama! In: Hajdú-Bihar Megyei Napló, 1978. december 20.

[35] Várnai Péter: Hoffmann meséi Debrecenben. In: Muzsika, 1980. június, 22-23. o.

[36] (g. i. [Gábor István]): Hoffmann meséi. In: Magyar Nemzet, 1980. ápr. 16.

[37] Straky Tibor: Csajkovszkij: Jolanta. In: Hajdú-Bihar Megyei Napló, 1980. október 12. 7. o.

[38] Straky Tibor: Muzsikus Péter. In: Hajdú-Bihar Megyei Napló, 1980. december 31. 5. o.