Mód László: „A szegedi nép etnográfusa”

Kovács János emlékezete

Kovács János a szegedi néprajzi kutatások kevéssé ismert és méltatlanul elfeledett alakjai közé tartozik, aki száz esztendővel ezelőtt, 1918. január 2-án távozott az élők sorából.

Jómódú tanyai gazdacsaládból származott, akire a piarista gimnáziumban Csaplár Benedek szellemi köre gyakorolt nagy hatást.[1] Miután Budapesten jogot végzett, tanulmányai befejezését követően a Pesti Egyetemen a bölcseleti karon történelmet, modern és keleti nyelveket, művelődés- illetve művészettörténetet hallgatott. Bejárta Hollandiát, Németországot és Svájcot, de főként Olaszországban töltött hosszabb időt. A külföldi utazásai során szerzett tapasztalatait az 1880-as évek elején a szegedi sajtó hasábjain, a Szegedi Híradóban és a Szegedi Naplóban osztotta meg az olvasóközönséggel. Állandó levelezője volt több fővárosi napilapnak, különösen a Pesti Naplónak, ahol több szegedi vonatkozású írása is napvilágot látott. Humoros hangvételű versei, szatírái Körmöczy János álnéven rendszeresen a Bolond Miksa, a Kakas Márton és a Borsszem Jankó című élclapokban jelentek meg. A szegedi napilapok hasábjain egy régészeti és történelmi társulat és a városban létrehozandó egyetem ügye mellett fejtett ki élénk agitációit.  Ügyvédi pályára készült, betegsége miatt azonban hivatalnoki állást vállalt. Miután szakvizsgát tett, Szegeden a távíróhivatal igazgatója lett. Első felesége halálát követően Abafi Aurél közjegyző lányát, Gizellát vette nőül. 1913-ban negyven év szolgálatot követően posta- és távirda-felügyelőként vonult nyugdíjba. Dáni Ferenc főispán Szeged város tiszteletbeli jegyzőjévé nevezte ki, akinek az volt a feladata, hogy a tisztújítások alkalmával az új főjegyző megválasztásáig a jegyzőkönyvet vezette. A helyi közéletben is aktív szerepet vállalt, hiszen tagja volt a Dugonics Társaságnak, melynek nemcsak az alapításából vette ki a részét, hanem különböző tisztségeket is betöltött. Egy ideig a szépirodalmi szakosztály elnöke volt, ellátta a társaság alelnöki teendőit, az első világháború idején pedig ügyvezetőként tevékenykedett. Nemcsak a törvényhatósági, hanem a színügyi bizottság munkájából is aktívan kivette a részét. A festészet iránti érdeklődése abban is kifejezésre jutott, hogy saját kedvtelésére festegetett. Tanulmányai az 1890-es évek második felében az Ethnographia hasábjain is megjelentek, amelyek Kovács János levéltári források iránti érdeklődéséről tanúskodnak. Amíg a szegedi cigányság történetét felvázoló írásában a tanácsülési jegyzőkönyvek bejegyzéseire támaszkodott, addig a „kuruzslás és a varázslás eszközeit” a boszorkányperek irataiban próbálta számbavenni. 1889-ben jelent meg Engel Adolf Könyv- és Kőnyomdájában első önálló munkája, amely mai fogalmakkal élve egy úti kalauznak vagy városismertetőnek fogható fel. Az illusztrációkkal bőségesen ellátott kiadvány a város múltjának részletes bemutatása mellett állapotrajzot fest a korabeli viszonyokról. Időben a következő az 1895-ben napvilágot látott Szegedi emlékek, amely ahogyan alcíme is kifejezésre juttatja helytörténeti és néprajzi vázlatokat tartalmaz. Kovács János a bevezetőben kihangsúlyozza azt, hogy a kötet megírására a millennium ösztönözte, ezért szeretné munkájában az „egyik legrégibb és legmagyarabb” város ezeréves történetét bemutatni. Szépirodalmi igénnyel összeállított néprajzi leírásainak az egyik legnagyobb értéke az, hogy már a 19. század végén ráirányította a figyelmet olyan témák vizsgálatának szükségességére, mint a tiszai halászat, a hajómalmok, a hajózás vagy éppen a supermesterség. Munkásságának talán a legkiemelkedőbb, a kortársak és az utókor által legtöbbet kritizált vállalkozásában elsőként próbálkozott Szeged néprajzi szintézisének az összeállítására.  A Szeged és népe címmel 1902-ben megjelent kötet előszavában Kovács János röviden felvázolja az előzményeket, vagyis az olvasók tudomására hozza azt, hogy pályamunkája a Dugonics Társaság felhívására készült. A Szegedi emlékekhez hasonlóan ebben az esetben is az egyik legfontosabb vezérelv a gazdasági-társadalmi változások által kihalásra, eltűnésre ítélt jelenségek rögzítése, megörökítése. Munkájának összeállítása során igyekezett követni a kor szaktudományos elveit, ahogyan jelzi ezt a törekvését a Katona Lajos által az Ethnographia első évfolyamában megfogalmazott szempontrendszer következetes alkalmazása. A Kulinyi Zsigmond-féle Szeged uj kora című kötetben Kovács János volt az, aki a város „nép- és földrajzi leírását” összeállította. Halála után könyveit özvegye 1918 áprilisában a Somogyi-könyvtárnak adományozta, amelyeket Móra Ferenc, az intézmény igazgatója vett át.[2] Alakját a Délmagyarország hasábjain megjelent nekrológ a következőképpen örökítette meg: „A kulturpalota oromzatán gyászlobogót lenget a januári szellő, jeléül annak, hogy a város kulturájának halottja van. Kovács János életének fonala szakadt meg az uj esztendő második napján. Elmult, megszünt egy élet, ami szépségekkel volt teli; befejezte küldetését egy ember, aki értéket képviselt ennek a városnak társadalmában.”[3] Temetésén a Dugonics Társaság testületileg is megjelent, ahol Szalay József elnök mondott búcsúbeszédet.[4] A műveivel kapcsolatosan megfogalmazott kritikák ellenére bátran kijelenthetjük, hogy munkássága mind a mai napig nem kellőképpen feltárt, éppen ezért mutatkozna a jövőben nagy szükség olyan kutatásokra, amelyek Kovács János tevékenységéről hitelesebb képet rajzolhatnának. Néprajzi kötetei csak az egyik oldalát képviselik életművének, amely sokkal gazdagabbnak mondható, mint ahogyan azt az utókor eddig feltételezte.

Megjelent a folyóirat 2018. februári számában

JEGYZETEK

[1] Bálint Sándor: A szögedi nemzet. A szegedi nagytáj népélete. Első rész. A Móra Ferenc Múzeum Évkönyve 1974-1975/2. 7–52. o.

[2] Horniczky Anikó: „lelkiismeretesen rajzolja meg Szeged népét” Kovács János, a Város folkloristája (1852. április 25.–1918. január 2.) In: Szeged 2000. január. 12. évf. 1. sz. 10–13. o.

[3] Délmagyarország 1918. január 3. 4. o.

[4] Szegedi Napló 1918. január 4. 5. o.