Mód László: Érdekességek a szegedi szőlő- és bortermelés múltjából 7.

„A homoki borok vetélkedése” − Szőlészeti-borászati kiállítások Szegeden (1876–1914)

A homoki szőlő- és bortermelés fellendülésének köszönhetően a város számos olyan szakmai rendezvénynek biztosított helyszínt, amelyek kimondva kimondatlanul is az ágazat fejlesztését, modernizálást szolgálták. A kiállítás kifejezést ebben a korszakban nemcsak a mezőgazdasági bemutatók megjelölésére használták, hanem a mai értelemben vett borversenyekre is gyakran ezt a megnevezést alkalmazták. Sok esetben a két műfaj nem vált el élesen egymástól, mivel a terménykiállítások szorosan összekapcsolódhattak a bemutatott borok szakmai szempontok alapján történő értékelésével.

A hazai szőlészeti-borászati szakirodalomban a borok érzékszervi bírálatáról az 1850-es évektől egyre több elemzés látott napvilágot, amelyek nemegyszer a legfontosabb alapelvek megfogalmazására, összegyűjtésére is kísérletet tettek. A 20. század elejére teljes mértékben elfogadottá vált az a felismerés, miszerint a kémiai vizsgálat nem lehet kizárólagos, mivel az értékelés során a kóstolásnak is nélkülözhetetlen szerepet kell betöltenie. Szegeden a bor- és szeszkiállítások lebonyolítása főként meghatározott közösségekhez, esetünkben különböző típusú egyesületekhez, egyletekhez (pl: Alsóvárosi Társalgó Egylet, Szegedi Gazdasági Egyesület, Szeged-Felsőtanyai Gazdakör, Szeged-Alsótanyai Gazdasági Egyesület, Homoki Szőlősgazdák Országos Egyesülete) kapcsolódott, amelyeknek a programjába teljes mértékben illeszkedett a mezőgazdasági bemutatók és terményvásárok megrendezése, hiszen segítségükkel a gazdálkodási viszonyokat próbálták modernizálni, valamint igyekeztek javítani az értékesítési lehetőségeket.

Az első alkalom megszervezésében minden bizonnyal közrejátszhatott az a körülmény is, hogy 1876-ban a város nyújtott helyszínt egy olyan rendezvénynek, nevezetesen az Országos Ipar-, Termény-, és Állatkiállításnak, amelyen Magyarország különböző borvidékein termelt borok is megjelentek.[1] A Szegedi Híradó 1876. február 14-ei számában arról tudósított, hogy az Alsóvárosi Társalgó Egylet kiállításának megnyitásán Fodor Imre, a szervezet elnöke tartott alkalmi beszédet, majd ezt követően Király Ferenc felolvasára került sor. Száz különböző bor- illetve szeszféleséget mutattak be, amelyeket az Ördög Jánosból, Kain Józsefből, Kiss Istvánból, illetve az Olajos Józsefből álló bíráló bizottság minősített. A megmérettetésen a sillerborok számítottak egyeduralkodónak, ami jól tükrözi város határában termelt nedűk összetételét.[2] Alapanyaguk minden bizonnyal a kadarka lehetett, melyből ebben a korszakban leginkább ilyen típusú borok készültek. A megnyitó többek között alkalmat nyújtott arra is, hogy Király Ferenc, aki felvetette a bemutató megrendezésének ötletét, előadást tartson a város bor- illetve szesztermeléséhez kapcsolódó aktuális kérdésekről. A helyi egyesületek által szervezett bor- és szeszkiállítások az első megrendezése óta jelentős változásokon mehettek keresztül, funkciójuk bővülhetett, mivel más mezőgazdasági termékek (étkezési szőlő, gyümölcs) megjelenítését is felvállalhatták. Különböző helyszínekhez kapcsolódhattak, amelyek között többször szerepelnek az egyletek, egyesületek székházai vagy az általuk használt helyiségek, de találkozhatunk a kultúrpalotával és a Stefánia kioszkkal is. A bor- és szeszkiállításokat különböző időpontokban rendezték meg. Gyakori volt a januári-februári időszak, amikorra az előző év őszén leszüretelt termés már kiforrt, vagyis az új borok értékelhetővé, bírálhatóvá váltak. A szervezők részletesen kidolgozták azokat a szabályokat, amelyeknek a segítségével a bemutatókat sikeresen lebonyolíthatták. Abban a szerencsés helyzetben lehetünk, hogy a helyi sajtó gyakran közreadta az egyesületek által összeállított felhívásokat. A kiállításokon kizárólag megfelelő palackokkal lehetett szerepelni, amelyeket meghatározott pénzösszeg fejében a szervezők bocsájtottak az érdeklődők rendelkezésére vagy a résztvevők helybeli kereskedőktől vásárolhattak meg. Az egyesületek által összeállított szabályzatok pontosan meghatározták a kóstolás lefolyását, sőt a bírálati szempontok megfogalmazására is kísérletet tehettek. A szervezők több alkalommal felhívták a figyelmet arra, hogyha a termelők nem rendelkeznek elegendő mennyiséggel (pl: óbor − 50 liter, újbor − 1 hektoliter), akkor díjazásban nem részesülhetnek. Mindenféle részrehajlást kizárandó, a borokat kategóriánként vagy teljes egészében egyforma palackokban bírálták, amelyeket számokkal láttak el. A résztvevőket a kóstolást és az értékelést követően a termelők neveit, illetve a számokat tartalmazó katalógus segítségével lehetett beazonosítani. Az eredményeket a bírálatot követően nyomban kihirdették. A bizottság időnként bizonyos kategóriákban nem osztott ki díjakat, mivel a borok nem érték el a megfelelő minőségi színvonalat, illetve alacsony volt a részvételi arány. A Szatymazi Gazdakör jegyzőkönyvei a bíráló bizottságok összetételén túl időnként megnevezték azokat az alkalmi tisztségviselőket is, akik a kiállítások lebonyolításában aktívan közreműködtek. 1902-ben Zsák Lajos szavazatszedőként, Retkes Lajos pedig borfeladóként tevékenykedett. 1903-ban a szervezők a kóstolás idején szigorúan tiltották a dohányzást, és kikötötték azt is, hogy a bírálók asztalánál nem lehetett leülni, ugyanakkor a minősítéssel megbízott személyek szabadon formálhattak véleményt.[3] A bor- és szeszkiállítások megszervezésében meghatározó szerepet töltöttek be azok az úri-polgári birtokosok, akik minden szempontból élen jártak az ágazat modernizálásában, fejlesztésében. Olyan fórumokat kívántak teremteni, amelyek jelentős mértékben előremozdíthatták a szegedi borok minőségének emelését, ezáltal a borkereskedelem fokozását.

A 19. század végétől a helyi bor- és szeszkiállítások mellett a városban országos jelentőségű rendezvényeket is szerveztek, amelyek közül az első lebonyolítására 1899-ben került sor. 1897-ben a Gazdasági Egyesületek Országos Szövetsége elhatározta azt, hogy a külföldi példákon felbuzdulva felveszi programjába a mezőgazdasági országos kiállítások megrendezését. Az első megtartását már 1898-ra tervezték, ám a millenniumi kiállítás óta eltelt idő kevésnek bizonyult arra, hogy a szükséges előkészületeket megtegyék. A szegedi bemutató szabályzata alapvetően négy részre, a szőlőművelési, a szőlő, a borkezelési és pincefelszerelési valamint a borok alcsoportra tagolta a szőlészeti-borászati részleget, ahol a szőlőtermesztés és a borkészítés munkálataihoz kapcsolódó munkaeszközökön, eljárásokon túl a szőlőnövény kártevőinek, illetve az ellenük alkalmazható védekezési technikáknak a bemutatására is lehetőségük nyílt azoknak, akik jelentkeztek a kiállítók közé. A szervezők nagy hangsúlyt fektettek a filoxéra ellen hatásosnak ítélt módszerekre is, hiszen teret kívántak engedni a felújítási eljárások mellett a homoki szőlőművelésnek is. A szőlő alcsoport különböző fajták bemutatására vállalkozott, amelyeket a szőlőbirtokosok a termelési hely, a termelt mennyiség, valamint az ár pontos feltüntetésével, levágott állapotban tálcákon, cserepekben vagy más edényekben állíthattak ki. A termés mellett a szőlő tartósításának módozatait, a fürtök csomagolásának technikáit, valamint a szállításhoz használt kosarakat, ládákat is be lehetett a szekcióban mutatni. A kiállítás helyszínét, az Erzsébet Királyné ligetet Tóth Mihály főmérnök tervei alapján alakították át a céloknak megfelelően, vagyis az utakat kaviccsal szórták le, a vízvezetéket pedig kibővítették azért, hogy az állatokat itathassák. A bejáratnál, a híd felől fából, illetve vasból díszkaput emeltek.[4] A rendezőbizottság mintaszőlőtelepet is létesített azért, hogy megmutassa a homoktalajokon gazdaságosan termeszthető szőlőfajták állományát, illetve azokat az amerikai alanyokat, amelyek legjobban beváltak a művelésben. Annak ellenére, hogy a szőlőskertet csak április végén–május elején alakították ki, a megfelelő gondozás következtében a tőkék megeredtek, a legtöbb európai fajtán még termés is mutatkozott. A kiállítási csarnokban a szervezők a szőlőtermesztéssel és a borkészítéssel kapcsolatos munkaeszközök, tárgyak széles választéka mellett a szőlőnövény kórokozóit, térképeket, szőlőkollekciókat helyeztek el. Az „előleges borbíráló bizottság” működését augusztus 16-án kezdte meg, majd a tevékenységét hosszabb megszakítást követően augusztus 30-án fejezte be. A kiállításon csak azok az italok jelenhettek meg, amelyeket a zsűri arra érdemesnek ítélt. A beküldött borok száma meghaladta a 600-at. Több mint az egyharmaduk homoktalajokról származott. A mezőgazdasági kiállításhoz kapcsolódóan 1899. szeptember 8. és 10. között rendezték meg az első országos szőlészeti és borászati kongresszust, ami a felkért szakemberek előadásain keresztül alkalmat biztosított a szőlő- és borgazdálkodás aktuális kérdéseinek a megvitatására.

A következő jelentős rendezvény az 1910-es esztendőhöz kapcsolódott, amikor Szegeden megalakult a Homoki Szőlősgazdák Országos Egyesülete.  Ez alkalommal szőlészeti-borászati kiállítást is szerveztek, amely a homoki szőlőművelés állapotát igyekezett bemutatni. A hegyvidéki szőlőbirtokosoknak is lehetőségük nyílt a megjelenésre, ám boraikat a zsűri külön bírálta. A szervezők arra törekedtek, hogy egy-egy település szőlő- illetve bortermelői együtt, egy csoportban mutatkozzanak be. Ennek megfelelően például a helyi szőlőbirtokosok a „Szegedi borvidék kiállítása” nevet viselő egységben jelentek meg. Borvásárt is rendeztek ekkor, amire ausztriai és magyarországi kereskedőket hívtak meg azért, hogy népszerűsítsék a homoki borokat, és elősegítsék értékesítésüket. A kiállítást a szervezők négy részre, a homoki és hegyvidéki borok, valamint a homoki és hegyvidéki szőlők egységekre tagolták. A kiállításra 300 szőlőbirtokos 560 borféleséggel nevezett, amelyeket a bírálók három napon keresztül minősítettek. A szőlészeti szekcióban 60 szőlőbirtokos képviseltette magát, akik 300 különféle termékkel jelentek meg. A rendezvényen egyes becslések szerint 6000 látogató fordult meg, akik a korábban megszokott gyakorlattal ellentétben meg is kóstolhatták a borokat.[5] Erről az újdonságról a Szegedi Híradó a következőképpen számolt be: „Minden borkiállitás érdektelen a nagyközönségre nézve, ha a kiállitáson csak az üvegeket, meg vignettákat és borkupakokat lehet megbámulni. A borkiállitás iránt érdeklődő azért megy a kiállitásba, hogy ott megismerje a nevesebb termelők hamisithatatlan, jól kezelt borait és ha vásárolni akar, közvetlenül a termelőknél tehesse és pedig ugy, hogy a bort előre ismerve, tudja, hogy mit vásárol. Erre való a borkostoló. Aki látta Szegeden szeptember 25-én a kiállitás borkostoló részében megfordult óriási tömeget, az tisztában van a kiállitási borkostolók jövőjével.”[6]

Két esztendővel a megalakulása után a Homoki Szőlősgazdák Országos Egyesülete nagyszabású szőlő-, bor- és gyümölcskiállítást rendezett Szegeden, ahol csak azok mutatkozhattak be a termékeikkel, akik tagjai voltak a társulatnak, illetve a Szegedi Gazdasági Egyesületnek vagy a bejelentéssel egyidejűleg felvételüket kérték a szervezetekbe. A bemutató négy egységre, a bor-, a szőlő-, és a gyümölcskiállításra valamint a borkóstolóra tagolódott. Az első csoportban külön bírálták és díjazták a hegyi, illetve a homoki, valamint a fehér és a vörösborokat. A kiállításhoz kapcsolódott a homoki szőlősgazdák harmadik kongresszusa, amelyet a városháza közgyűlési termében rendeztek meg. Az előadók közül kiemelkedett Istvánffi Gyula, az Ampelológiai Intézet igazgatója, aki a peronoszpóra elleni védekezés technikáival és időpontjával ismertette meg a hallgatóságot.

A Homoki Szőlősgazdák Országos Egyesülete 1914-ben újabb nagyszabású bor-, szőlő-, gyümölcs- és terménykiállítás megrendezését vette tervbe, amelynek időpontjául szeptember 20-át, 21-ét, illetve 22-ét tűzte ki. Helyszínként a mezőgazdasági kultúrpalota szolgált volna, ahol 430 négyzetméter alapterületű kiállítási csarnokot alakítottak volna ki. A kiállítás és a kongresszus azonban nem valósulhatott meg, mivel időközben kitört az első világháború, amely a Homoki Szőlősgazdák Országos Egyesületének a tevékenységére is jelentékeny hatást gyakorolt.

A szőlészeti-borászati kiállításokkal a szervezők olyan fórumokat kívántak teremteni, amelyek előremozdíthatták a homoki borok minőségének és az értékesítési lehetőségeknek a javulását. Ahogyan láthattuk korábban, Csonka Ferenc is ezekhez az alkalmakhoz kapcsolódóan végezte el a helyben termelt borok egy részének vegyvizsgálatát. Ezek a mezőgazdasági kiállítások és borversenyek jelentős mértékben megerősítették Szeged város szőlészeti-borászati vezető szerepét, ahol a helyi jelentőségű rendezvények mellett 1899-ben, 1910-ben és 1912-ben más bortermelő településeken gazdálkodó szőlőbirtokosoknak is lehetőségük nyílt a részvételre.

Megjelent a folyóirat 2018. februári számában

Jegyzetek

[1] A kiállítás a főreáltanoda épületében nyílt meg augusztus 20-án, amelyet óriási kampány előzött meg. A szegedi sajtó terjedelmes cikksorozatban, illetve különkiadásokban tudósított a bemutatott termékekről, illetve a díjazottakról. A katalógus szerint a borok a főépületben, a földszinten a balszárnyon kaptak helyet, ahol 89 kiállító italaival ismerkedhettek meg az érdeklődők. Szegedi Híradó 1876. szeptember 1. 2.; N. Szabó Magdolna: Adatok a hazai háziipar reprezentációjához az országos és a világkiállításokon (1872–1900). In: Móra Ferenc Múzeum évkönyve. Néprajzi Tanulmányok. Studia Ethnographica 6. 2008. 309–329. o.

[2] Szegedi Híradó 1876. február 14. 3. o.

[3] Magyar Nemzeti Levéltár Csongrád Megyei Levéltára X. 245. Szeged-Szatymazi Gazdakör iratai. Jegyzőkönyvek

[4] Az újszegedi népkertet az 1850-es évek végén 30 hold területen Gamperl Alajos polgármester engedélyével báró Reitzenstein Vilmos ezredes, a szegedi várban állomásozó olasz legénységű 8. vadászzászlóalj parancsnoka alakította ki katonáival. Az 1890-es évek elején a rekonstrukció megalapozta további fejlődését, 1899 tavaszán közgyűlési határozat nyomán neveztek el „Erzsébet királyné ligetnek.” Bátyai Gitta: Az újszegedi liget. Múzeumi Tudományért Alapítvány, Szeged. 1998. 7–23. o.

[5] Az alkalomra készített kóstoló poharak közül egy darab az esemény megnevezésével és időpontjának megjelölésével megtalálható Szanka József magángyűjteményében.

[6] Szegedi Híradó 1910. szeptember 29. 7. o.