Hegedűs Réka: Holokauszt Szegeden és környékén

Interjú Molnár Judit egyetemi docenssel

Molnár Judit a Szegedi Tudományegyetem Állam- és Jogtudományi Kara Politológiai tanszékének egyetemi docense, akinek kutatási területe Magyarország a Horthy-korszakban, ezen belül is a zsidóság helyzete és a holokauszt. Zsidókérdés Magyarországon 1944-ben az V. (szegedi) csendőrkerületben című kandidátusi disszertációját 1996 januárjában védte meg a Magyar Tudományos Akadémián, majd 2002-ben habilitációt szerzett a Pécsi Tudományegyetemen. Számos holokauszttal kapcsolatos kötet megjelenésében, kiállítás megszervezésében vett részt szakértőként/kurátorként. A Szegedi Zsidó Hitközség 2003-ban Löw Lipót-díjjal tüntette ki. Előadásain elképesztő szakértelemmel dolgozza fel a zsidóság történetével kapcsolatos témáit, amelyben nemcsak az országos szintű politikai összefüggéseket érzékelteti, hanem a szegedi közösségi kérdéseket is szemléletesen, egyéni történeteken keresztül mutatja be. Az interjú kapcsán Szeged és környékének holokauszt történetéről beszélgettünk. A téma kimeríthetetlensége okán remélem, hogy nem utoljára.

− Hogyan alakult ki a szegedi zsidó közösség?

− A zsidók letelepedése Magyarországon több hullámban történt. A 18. század végén kezdődik és a 19. század első felében indul el egy erőteljesebb bevándorlási folyamat mind nyugati, mind keleti irányból, amely a 19. század második felében lelassul. Az 1840-es reformországgyűlés által elfogadott törvény szerint pedig a zsidók letelepedését is engedélyezték városokban, így az országon belül is megindul egy belső vándorlás, amely a peremterületekről elsősorban a fővárosra korlátozódik, valamint az alföldi városok, így például Szeged is erőteljesen érintetté válik. Az izraelita vallású magyar lakosság száma Szegeden a századfordulóra már hétezer körülire tehető. A 19. század elején épült fel a városban az első zsinagóga, amely ma már nem létezik, majd 1843-ban készült el az az épület, amit ma Régi Zsinagógaként emlegetnek. Sokan úgy hiszik, hogy a „nagy” árvíz pusztítása, ám valójában a zsidó közösség növekvő létszáma miatt 1899 és 1903 között az Új Zsinagógát is megépítették. Ekkorra Löw Lipót, a szegedi zsidóság főrabbija már kialakította neológ közösségét a városban, fia, Immánuel pedig 1878-tól folytatta édesapja tevékenységét. Igazi polihisztor volt, többek között az Új Zsinagóga ablakain a zsidóság történetét bemutató képek megtervezése is az ő nevéhez fűzhető. Számos külföldi egyetemre hívták, ám ő mindig hangsúlyozta Magyarországhoz és azon belül Szegedhez való hűségét. A Somogyi-könyvtárban őrzött, a hagyatékából fennmaradt, a város fontos közéleti szereplőivel, így például Móra Ferenc múzeumigazgatóval folyatatott levelezéséből is kitűnik, mennyi mindent tett a városért. Erre az időszakra a befogadás volt jellemző, városi szinten is. Éppen ezért szomorú, hogy 1944-ben eljutunk arra a szintre, hogy a Parlament Felsőházában, valamint Szeged városi közgyűlésében is az úgynevezett zsidótörvények elfogadásáig képviselőként tevékenykedő Löw Immánuelt eltiltják tisztségeitől, s betegen, 91 évesen karosszékestől teszik fel az egyik deportáló vagonba. Végül a budapesti Wesselényi utcai zsidókórházban hal meg néhány héttel az elhurcolását követően.

−Az izraelita vallás mely irányzatait gyakorolták az alföldi zsidó közösségek?

− Az izraelita vallás három irányzatra szakadt az 1868-ban összehívott kongresszust követően.  Az egyik irányzat a kongresszust összehívó, az asszimilációs folyamatot már a 19. század elején megindító, újító elveket valló neológia, amelyeknek rabbijai egyebek mellett prédikációikat már magyar nyelven mondják, nem ragaszkodnak a szakállhoz, valamint engedik a hangszerek alkalmazását a zsinagógákban. A másik irányzatot a régi hagyományokhoz ragaszkodó ortodoxok képviselték. A harmadik irányzat, a status quo ante hívei, akik nem fogadták el a szakadást, de elveikben közelebb álltak a neológiához. Kevés status quo ante felekezet működött az országban, a pécsit azért említem, mert a szegedihez hasonló létszámmal rendelkezett, ám 1923-ban ők is úgy döntöttek, hogy neológ közösséggé alakulnak. Az alföldi régióban többségében neológ közösségek működtek, így Szegeden, Szentesen, Baján, Hódmezővásárhelyen, valamint Újvidéken és Szabadkán is. Egyedül Makón haladta meg az ortodoxok létszáma a neológokét, továbbá Zentán is mindkét irányzat képviseltette magát.

− Milyen változásokat hozott a dualizmus és a kiegyezés éve a zsidóság számára?

− A dualizmust sokféleképpen értékelik. Bibó István például társadalomtörténeti szempontból konzervatív cselekedetnek, egyenesen zsákutcának tartja. A zsidóság pozitívan éli meg, aranykorként emlegetik, hiszen ha visszatekintünk a korábbi évszázadokra, az izraeliták valamilyen formában mindig megkülönböztetettek voltak: elismerték ugyan a vallásukat, de nem lett bevett vallás és nem volt egyenrangú a többivel. Ők maguk sem voltak egyenrangú állampolgárok, már jóval a zsidótörvények előtt korlátozták a létszámukat egyes foglalkozási ágakban, a letelepedésük is csupán 1840-től vált engedélyezetté városokban. Az emancipációs folyamat Európában a nagy francia forradalommal kezdődik, s ez Magyarországra is kihat. A reform országgyűlések idején már többször felmerül a zsidók egyenjogúsítása, majd a forradalmak korában Kossuth és társai az utolsó szegedi országgyűlésen, 1849. július 28-án ki is mondják az egyenjogúságukat, ám amikor a császári haderők leverik a szabadságharcot, akkor minden addig hozott intézkedést törölnek. Ugyanakkor magában Ferenc Józsefben is megfogalmazódik, hogy több jogot kellene adni a zsidóknak, így jutunk el a kiegyezés évében, 1867-ben ahhoz, hogy törvénybe iktatják a polgári és politikai egyenjogúságukat, 1895-ben pedig ez vallási értelemben is megvalósul. A dualizmus időszaka a befogadás mellett, Randolph L. Braham szavaival élve, hamis biztonságérzetet ad a zsidóságnak, amely által hinni kezdik, hogy ez már örökre így marad.

− Hogyan változik meg a zsidók élete az emancipációs törvény megszületése után?

− Az egyenjogúság elnyerésével ajtók nyílnak meg a zsidóság számára: megnyílnak számukra az egyetemek, valamint bizonyos gazdasági területeken is jelentősen megnövekedik a létszámuk. 1890-re közel 50 százalékos az arányuk az orvosi, valamint az ügyvédi pályán. E mellett viszont nem engedik be őket az állami intézményekbe, elenyésző ebben az időszakban is a zsidó egyetemi oktatók, az ügyészek, bírók vagy éppen a katona-, és csendőrtisztek száma. A Pesten született Theodor Herzl, akit a cionizmus atyjaként emlegetnek, fogalmazza meg A Zsidó Állam című művében, hogy túlságosan későn érkezik az egyenjogúsítás, túl hirtelen emelik be a zsidóságot a középosztályba, ezáltal környezetük versenytársként tekint rájuk. Éppen ezért indul meg egy folyamat a két világháború között, amelyben a zsidók magyarosítani kezdik a nevüket: Kohn Ottó, a Magyar Cionista Szövetség későbbi elnöke is így tesz két testvérével együtt, ugyanis mérnökként Komoly Ottó néven jobban tud érvényesülni.

− Hogyan alakul át a dualizmus korában tapasztalt befogadó politika Trianon után kirekesztő politikává?

− Az első világháború vége felé, a két forradalom után, s legfőképpen a trianoni szerződéssel, a hivatalos befogadás kirekesztő politikává kezd átalakulni. 1920-ban, A numerus clausus törvény elfogadásával már legitimen rekesztenek ki egy kollektív közösséget. Trianonért, az ország szétdarabolódásáért a liberalizmust hibáztatják, a polgári demokráciát, a Tanácsköztársaságot teszik felelőssé. Majd elkezdik visszavezetni, hogy kiknek a nevéhez köthetőek a forradalmak, s a Károlyi-kormányban ugyan kevésbé, de a Tanácsköztársaság vezetésében nagy számmal képviseltették magukat a zsidó származásúak. Tegyük hozzá, hogy ezek a baloldali politikusok nem gyakorolták a vallást, magukat nem tartották zsidónak. Ekkor indul meg a Parlamentben a kormánypárti politikusok részéről az antiszemita retorika. Míg az 1870-es, 1880-as években Tisza Kálmán miniszterelnök határozottan felszólalt az antiszemita politikusokkal szemben, addig 1920-ban Teleki Pál és kormányának tagjai már nyíltan megfogalmazzák antiszemita gondolataikat parlamenten belül és kívül egyaránt. Az 1918-1919-ben megjelenő szélsőjobboldali, prefasiszta szervezetek, így például a Magyar Országos Véderő Egyesület (MOVE), vagy az Ébredő Magyarok Egyesülete (ÉME), amelyek a két világháború közti időszakig tevékenykednek, szintén számos zsidókérdéssel, megkülönböztetéssel kapcsolatos rendezvényt szerveznek.

− Hogyan szövi át a zsidóellenesség a hétköznapokat?

− A hivatalos politika mellett, a ’30-as években a Nyilaskeresztes Pártok által megfogalmazott antiszemita gondolatok is lassan beszivárognak a hétköznapokba. Ekkor már egyre több röpiraton olvasható, hogy „A zsidó nemzeti életünk rákfenéje”, „A zsidóság: faj!”, valamint olyan javaslatokat fogalmaznak meg, miszerint el kell kergetni őket az országból, ha lehet, egészen Madagaszkárig, továbbá már ebben az időszakban felmerül a gettókba zárás gondolata is. Plakátokon és gyufás skatulyákon hirdetik, hogy szégyellje magát, aki nem őskeresztény boltban vásárol. Ezek a nyomtatványok mind átmentek a cenzúrán, terjesztésük legálisan történt. Amikor sorozatban tárgyalni kezdik a zsidóellenes törvényeket, akkor özönleni kezdenek a kérvények a polgármesterekhez, főszolgabírókhoz, alispánokhoz, amelyekben kérik a keresztény lakosok, hogy zárassák be a zsidó boltokat, mert konkurenciát jelentenek. Nem egy olyan irattal is találkoztam, amelyben a kérelmező konkrétan megnevezi, hogy mely zsidó üzletét szeretné igénybe venni, hogy például kalapszalont nyisson, indoklásként pedig az egész élettörténetét felsorolja, beleértve első világháborúban szerzett kitüntetését. Hogy egy másik példát említsek, 1944 tavaszán tömeges volt a zongoraigénylések száma Szegeden, s többségében konkrétan megnevezték mely zsidó családok zongorájára tartanak igényt. Gondoljon bele, a második zsidótörvényben 6 százalékra korlátozzák az egyes gazdasági ágakban a zsidók számát. Ez egy kis községben, ahol csak két szatócsüzlet működik, és az egyik tulajdonos zsidónak minősül, akkor az 50 százalékot jelent. Ha a főszolgabíró a törvény értelmében nem hosszabbítja meg az iparengedélyét az illetőnek, akkor az egész család életét ellehetetleníti. Még egy konkrét példa: Kárpátalján, Ungváron a városi közgyűlés helyi szinten határozott úgy 1942-ben, hogy a kormányhoz fordulnak annak érdekében, hogy a zsidókat kitelepítsék az országból. A kezdeményezésről pedig országos körlevelet küldtek, hogy más városok is kövessék a példájukat. Endre László Pest-Pilis-Solt-Kiskun, vagyis a legnagyobb vármegye alispánja már a német megszállás előtt számos zsidóellenes rendelkezést adott ki, amelyek a megszállás után, amikor ő maga a közigazgatásért felelős belügyi államtitkárrá lép elő, belügyminisztériumi rendeletekké válnak: így például kitiltják őket a fürdőkből vagy a zsidó gyerekek nem hordhatják az iskolai egyenruhát. Mivel Horthy kormányzó 1944. március 19. után is a helyén marad, kinevezi Sztójay Döme vezetésével az új kormányt, ezzel legitimálja a rendszert, a parlamentet nem oszlatják fel, a hétköznapi ember számára úgy tűnik, hogy minden rendben van. 

− Hogyan születtek meg a zsidókat korlátozó törvények és hogyan változik bennük a zsidók megítélése?

− A numerus clausus törvény szövegében például nem is szerepel a zsidó szó, a pontos megfogalmazás szerint egyes népfajok és nemzetiségek számarányának korlátozásáról van szó. A végrehajtási utasításban ellenben, amely fölsorolja az adott nemzetiségeket, kvázi nemzetiségként kezelik az izraelitákat. A törvény 6 százalékban korlátozta az egyetemi oktatásban az izraeliták számát. A felsőoktatási intézmények különbözőképpen tesznek eleget ennek a törvénynek. A Kolozsvárról Szegedre költözött Magyar Királyi Ferenc József Tudományegyetem egyes esetekben talált kiskapukat, így például egyik évben, amikor a határon túli magyarok támogatására volt lehetőségük, egy erdélyi zsidó jelentkező esetében kivételt tettek, s felvételt nyert. Az első zsidótörvénynél (1938) még nem határozták meg, hogy ki számít zsidónak, ám az egyik paragrafusban már megjelenik, hogy azokra nem vonatkozik a törvény, akik 1919. augusztus 1-je, vagyis a Tanácsköztársaság bukása előtt átkeresztelkedtek. A törvény „a társadalmi, és gazdasági élet egyensúlyának hatályosabb biztosításáról” szólt, és 20 százalékban korlátozta a zsidók arányát értelmiségi pályákon. A második és a harmadik zsidótörvényben már konkrétan megfogalmazzák, hogy ki számít zsidónak. A második, mint már említettem 6 százalékban korlátozta a zsidók arányát különböző foglalkozási területeken a harmadik, úgynevezett fajvédelmi törvény pedig már a zsidók és nem zsidók közötti házasságot is tiltja 1941-től. A munkahelyek számának korlátozása elsősorban a fiatalokat érinti, akik nem tudnak elhelyezkedni a szakmájukban. Az 1939-ben elfogadott honvédelmi törvény kimondta, hogy aki katonai szolgálatra alkalmatlan, az három hónapra igénybe vehető közérdekű munkaszolgálatra. Valójában azonban rendszerint az orvosi és ügyvédi kamara névlistáján szereplő zsidókat vették igénybe ilyen szolgálatra. A katonatiszteknek anyakönyvi kivonatokkal kellett igazolniuk, hogy nem zsidó származásúak. A kereskedelemben, iparban dolgozóknak úgyszintén igazolni kellett származásukat. Akik ezt nem tették meg idejében, azokat automatikusan zsidónak nyilvánították. Szentesen találkoztam olyan iratokkal, amelyekben keresztény iparosok a kifüggesztett listáról értesültek arról, hogy zsidónak nyilvánították őket, mert nem szerezték be az igazolásokat.

− Hogyan viszonyult a városi vezetőség az országos rendeletekhez Szegeden és környékén?

− Nagyon sok múlott a helyi közigazgatási vezetőkön, hogy hogyan viszonyulnak az országos szinten kiadott intézkedésekhez. A gettórendelet 1944 áprilisában úgy fogalmazott, hogy a tízezernél nagyobb lélekszámú településeken a helyi vezető akként rendelkezhetik, hogy zárt területen helyezi el a zsidókat, a tízezernél kisebb lélekszámú településekről pedig a nagyobb városok gettóiba kell szállítani őket. Hódmezővásárhelyen például azért nem alakítottak ki gettót, mert az akkori helyettes polgármester, Beretzk Pál addig húzta az időt, hogy végül nem maradt rá elegendő idő. Az már más kérdés, hogy a hódmezővásárhelyi zsidók sorsa is ugyanaz lett, mint a szegedieké, ugyanis mikor megszületett a döntés arról, hogy a gettókból a gyűjtőtáborba és egyben vagonírozási központba kell szállítani őket, akkor egy csendőregység két nap alatt, saját lakásaikból gyűjtötte össze a vásárhelyieket. A korszellem hamar hozzászoktatta a helyi köztisztviselőket ahhoz, hogy mi az elvárt viselkedés a számukra, amelynek jelentéktelen számú kivételtől eltekintve, meg is akartak felelni. Szegeden Pálfy József volt a polgármester akkor, amikor a németek megszállták Magyarországot, s ugyan ő már eleve nyugdíjazása előtt állt, de sokszori kérlelésre sem maradt a helyén, inkább lemondott tisztségéről. Utódja, Tóth Béla azonban azonnal értekezletet hívott össze és rövid idő alatt ki is alakította a gettót. A Cserzy Mihály utcában működő téglagyárban pedig gyűjtőtábort hoztak létre, amely közel lévén a Rókusi pályaudvarhoz, egyben vagonírozási központnak is megfelelt. A gyűjtőtáborokat előírás szerint valamely állomáshoz közel kellett létrehozni, Kecskeméten a Rézgálicgyárban, Pécsett lóistállóban, a Szegedre hozott délvidékieket pedig a Pick szalámi gyár sertésóljában helyezték el.

− ­A Parlamentben tapasztalható zsidóellenes retorika mellett mely politikusok, vallási-, és közéleti személyiségek hallatták a hangjukat a zsidóság védelmében?

− A kormánypárti politikusok egy része mellett a legtöbb nyilas képviselő is erőteljesen felszólalt a zsidók ellen. Antiszemita nyilatkozataikkal feltétlen ki kell emelnem Endre Lászlót és Baky Lászlót, akik az Adolf Eichmann által vezetett kommandóval együttműködve irányították, felügyelték a gettósítás és deportálás folyamatát 1944-ben. Ugyanakkor azt meg kell jegyezni, hogy az első és a második zsidótörvényt még az a parlament fogadta el, amely 1935 és 1939 között működött, s csak egy-két nyilas képviselőt tudhatott a sorai között. 1939-ben az újra megválasztott országgyűlésbe már nagyobb számban kerültek nyilas képviselők, akik még hangosabban képviselték antiszemita álláspontjukat. Szeged ebben az időszakban négy napilapot is fenn tudott tartani, így a Délmagyarországot, a Szegedi Naplót, amelyeket 1944-ben be is tiltanak, valamint a Szegedi Friss Újságot és a Szegedi Új Nemzedéket, amelyek más-más módon számolnak be az országgyűlésen zajló eseményekről. A szociáldemokrata politikusok közül akadtak, akik merték hallatni a hangjukat, így például Kéthly Anna vagy Esztergályos János is felszólaltak a zsidótörvények ellen. Szegeden voltak, akik a zsidók megbélyegzése mellett kardoskodtak: Tukats Sándor főispán 1939-ben beiktató beszédében egy biológiai hasonlattal utal negatívan a zsidóságra, bár magát a szót nem ejti ki a száján. Glattfelder Gyula, a Csanádi egyházmegye püspöke is támogatja az első két zsidótörvényt. Utódja, Hamvas Endre azonban 1944. június 25-én a Fogadalmi templomban tartott beszédében a deportálások ellen szólal fel, valamint leveleket fogalmaz a főispánnak és a polgármesternek a gyűjtőtáborokban uralkodó tarthatatlan állapotról, valamint felháborodottan számol be arról, hogy hogyan motozzák meg a nőket „per inspectionem vaginae” a bábák, ápolók és orvosok. Utóbbiak egyébként prémium fizetést kaptak „áldozatos” munkájukért. Serédi Jusztinián hercegprímásnak írott levelében Hamvas arra is felhívja a figyelmet, hogy az egyházaknak hogyan kellene együttes erővel fellépniük a zsidóellenes intézkedésekkel szemben.

− Mit értünk délvidéki akció alatt?

− Eichmann és Endre László között vita zajlott a deportálások megszervezésére vonatkozóan. Endre elképzelése szerint a fővárosban kezdenék a zsidók összegyűjtését és csillag alakzatban haladnának az ország többi területére. Eichmann azonban, aki komoly tapasztalattal rendelkezett, hiszen egész Európában ő irányította a deportálásokat, a határ mentén vidékről szeretett volna kiindulni és onnan haladni Pest felé. Az ő elképzelése valósult meg. Az ország keleti részén, Kárpátalján és az észak-erdélyi területeken, valamint a Délvidéken kezdték a zsidók összegyűjtését, hiszen – érveltek az ország vezetői – a keleti fronthoz közel és a jugoszláv partizánok miatt különösen megbízhatatlanok a határ menti zsidók. A „tisztogatási” sorrendnél a csendőrkerületeket vették figyelembe, így a délvidéki, vajdasági területekről összegyűjtött zsidók egy részét Szabadkán, egy részét Baján helyezték el, de a legnagyobb létszámban Szegedre szállították őket. Ide kerültek többek között az adaiak, a magyarkanizsaiak és a zentaiak is, akiknek a száma úgy 2200 főre tehető. Április végén a délvidékiek már a városban voltak, őket a Pick szalámigyár egyik sertésólában, valamint a kis zsinagógában helyezték el, ám eközben már arról is tárgyaltak a városvezetők, hogy a helyiek számára hogyan alakítsák ki a gettót. A délvidéki zsidókat, körülbelül 5000 fős lélekszámmal, mind Szegedről, mind Szabadkáról Bajára szállították és valamennyiüket Auschwitzba deportálták május végén.

− Milyen különbségek figyelhetők meg a fővárosi és a vidéki gettósítási folyamatokban?

− A vidéki zárt gettókkal szemben a tizennégy kerülettel rendelkező fővárosban a Sztójay-kormány idején közel 2000 épületet jelöltek ki csillagos háznak. Egy-egy lakásban akár két-három családot is összezsúfoltak, lakásonként 2-3 négyzetméter személyenkénti férőhellyel. A nyilasok hatalomátvétele után változott a helyzet, ugyanis Szálasi mindenképpen azt szerette volna, hogy a német és olasz szövetségesei mellett a semleges államok is elismerjék a hatalmát. E mellett azonban a német elvárásoknak is meg akart felelni, így alkudozásba kezdett, hogy hány zsidót ad kölcsön a Német Birodalomba, akik novemberben gyalogmenetben indultak meg a nyugati határ felé. Három hét után azonban Szálasi leállítja a meneteket és azt a körülbelül 30-35 ezer embert, akik svájci, svéd vagy egyéb követségi, és nemzetközi vöröskeresztes menlevéllel rendelkeztek a Szent István-park környéki védett házakba költözteti, amelyeket a semleges államok követségei béreltek. Ám amikor a menleveleket nagyszámban hamisítani kezdik, a valódiak értéke is csökkenni kezd, a nyilasok ezeket olykor egyszerűen csak széttépték. További 65-70 ezer embert pedig a „nagybudapesti gettóba” költöztettek november végétől. Sok ezer embert azonban a Dunába lőttek, és nem a gettókba kísértek a nyilasok.

− Milyen szabályrendszer működött a szegedi gettóban?

− A gettó egyik legfontosabb szabálya, hogy annak területét elhagyni szigorúan tilos. A szegedi gettóban az ablakok üvegét fehérre festették, hogy ne lehessen se ki-, se belátni. Voltak olyan napok, amikor a gáz-, és villanyszolgáltatást is kikapcsolták. Komolyan meg kellett szervezni az életet: az étkezést, a vallási hagyományok gyakorlását, a gyerekek taníttatását. A megszállást követő első napokban országos szinten előbb német majd magyar hatóságok által kiadott utasításra megalakult a Központi Zsidó Tanács, majd ennek helyi szervei. A szegedi Zsidó Tanács elnökéül Pap Róbertet jelölték ki. Ő tartotta a kapcsolatot a hatóságokkal, ő szervezte meg az élelmezést, hogy a kijelölt személyek vásárlás céljából elhagyhassák a gettó területét. Ha valaki kórházi ellátásra szorult, akkor elvitték, de kezelését követően azonnal vissza is szállították, a nőket szülés után közvetlenül az újszülött gyermekeikkel együtt is. Az átkeresztelkedett zsidókat Szegeden is csillagos házakban helyezték el, nekik még korlátozottabbak voltak a lehetőségeik, mert ők a lakásaikat sem hagyhatták el, az ő érdekükben Szivessy Lehel járhatott el a hatóságoknál.

− Hogyan szervezték meg a deportálást a városban?

− Az egyes deportálási zónákban értekezleteket hívtak össze. Szegeden június 10-én tartották meg az eligazítást Endre László, Baky László belügyi titkárok, valamint Ferenczy László csendőr alezredes, aki az összekötő tiszt volt az Eichmann-kommandónál, a közigazgatási hatóságok és a közbiztonsági szervek vezetői számára. Közlik, hogy a deportáló vonatok 47 vagonból fognak állni, amelyből a középső és a legutolsó vagonokban a kísérő személyzet foglal majd helyet, a maradék 45 vagonban pedig háromezer embert kell elhelyezniük. Pontosan meghatározták azt is, hogy mit vihetnek magukkal a családok. Mindezt egy kecskeméti köztisztviselő jegyzeteiből tudjuk, akinek kézírásos feljegyzései fennmaradtak. A menetrendre vonatkozó tájékoztatást egy héttel később kapták meg a helyi vezetők, miszerint június 25-én, 27-én és 28-án indulnak a vonatok Szegedről 3-3 ezer fővel. Eredetileg mindhárom szerelvény célállomása Auschwitz-Birkenau volt. A zsidók számára nem állítanak ki útlevet, hiszen „szállítmányok” voltak, ellenben az utazási költségeiket kifizettetik velük; csoportos utazási kedvezménnyel robognak a haláltábor felé.

− Hogyan indultak útjukra Szegedről és környékéről a deportáló vonatok?

− Az V. (szegedi), valamint a VI. (debreceni) csendőrkerületből, vagyis a szegedi, a debreceni és a szolnoki gyűjtőtáborokból induló vonatok közül néhányat nem Auschwitz felé irányítottak, hanem a Bécs mellett található Strasshofba. Ebben sokan úgy vélték, hogy nagy szerepe volt Kasztner Rezsőnek, aki a Magyar Cionista Szövetség Budapesti Mentőbizottságának képviseletében folytatott tárgyalásokat Eichmann-nal, annak érdekében, hogy ne deportálják az összes zsidót, mert akkor nem tudnak a védelmükért cserébe pénzt kicsikarni a nemzetközi zsidó szervezetekből. Ám sokkal valószínűbb, hogy Hanns Blaschke, Bécs város polgármestere kérvényének tettek eleget a vonatok átirányításával, aki hadifontosságú, sürgős munkaerő kiutalást igényelt 1944. június 7-én Ernst Kaltenbrunnertől, Eichmann felettesétől. Valószínűsíthető, hogy Eichmann is e kérvény miatt volt egyáltalán hajlandó szóba állni Kasztnerrel 15 ezer vidéki és 15 ezer fővárosi zsidó osztrák területre szállításáról. Június 20-án Kasztnerék kérésére kijelöltek egy öt fős bizottságot a szegedi gyűjtőtáborban, amelynek Löw Lipót, Löw Immánuel fia is tagja volt, és akiknek az volt a feladata, hogy válasszanak ki 3000 zsidót. A bizottság tagjainak nem volt tudomása arról, hogy azok számára, akik a listájukra kerülnek, a túlélést biztosítják, vagy a halálba küldik őket. Június 25-én indult el az első vonat Szegedről, amely a kassai állomáson keresztül egyenesen Auschwitzba tartott. Az öt fős bizottság által kijelölt személyek listáját közben 2400 főre csökkentette a gyűjtőtábor német tisztje s akik nem szerepeltek rajta, azokat a Rókusi pályaudvarra kísérték és bevagonírozták június 27-én. Ehhez a második vonathoz egy Bácsalmásról indított szerelvényt is hozzácsatoltak, és a majd 6000 embert szállító vonat elindult Auschwitz irányába, ám Felsőzsolcánál a szegedi szerelvények mindegyikét és a bácsalmásiak egy részét lecsatolták és Auschwitz helyett Strasshofba irányították. Ezek az utasok a körülményekhez képest szerencsésnek mondhatták magukat, ugyanis Auschwitzba szállított társaikkal szemben nem a biztos halál várt rájuk. A Strasshofban működő elosztó táborból főként mezőgazdasági munkákra osztották szét őket a környező falvakba. A június 28-án indított harmadik vonat a kiválasztott 2400 embert szállította Strasshof felé. Ez a vonat rövid időre megállt Budapesten, és lekapcsolták róla azt a vagont, amelyen többek közt a Löw családot szállították. Löw Immánuel innen került a zsidó kórházba.

− A városi rendezvények mellett mi emlékezteti még a szegedi lakosságot a holokauszt áldozataira?

− Első helyen az új zsinagóga előterét kell említenem, ahol azoknak a neve olvasható a falakon, akik nem tértek vissza a deportálásból. Az egykori gyűjtőtábor helyén 2004-ben állítottak emlékművet a szegedi áldozatok emlékére. Végül, de nem utolsó sorban szólnék Gunter Demnigről is. A kölni művész először a ’90-es évek elején a nemzetiszocializmus áldozatainak emléke előtt tisztelgett a botlatóköveknek nevezett, macskakövekbe épített emléktáblácskákkal, amelyekkel Európa számos pontján találkozhatunk. Magyarországon először 2007 áprilisában helyeztek el botlatóköveket Budapesten, majd ez a hagyomány Szegedre is elért. A holokauszt áldozatainak nevével ellátott köveket maga a szobrász helyezi el az előtt az épület előtt, amely az áldozatok utolsó szabadon megválasztott lakhelye volt. Demnig célja a kövekkel az, hogy az emberek, ha „beléjük botlanak”, megálljanak egy pillanatra és elgondolkozzanak azon, mi is történt világszerte emberek millióival a 20. század közepén.

Megjelent két részben, a folyóirat 2018. januári és februári számaiban