Képiró Ágnes: Bibó Lajos – egy elfeledett szegedi újságíró

Bibó Lajos 1890-ben született Hódmezővásárhelyen, s bár sorsának kezdő és végpontja szülővárosához köthető, alkotóéveinek javát szegedi, de főleg budapesti publicistaként töltötte. Szülővárosában, a Bethlen Gábor Gimnáziumban tett érettségi vizsgát, 19 évesen már az édesapja által szerkesztett Vásárhely és Vidéke című lapnál dolgozott. Pályaválasztásában nyilván vonzotta a családi példa: édesapja, idősebb Bibó Lajos a lapszerkesztés mellett regényeket, elbeszéléseket is írt. Tanulóévei után – nem akarván édesapja árnyékában élni, karriervágytól fűtve – Szegedre költözött, tanult szakmáját, az újságírást művelni.

1910-11-től az első világháború kitöréséig két napilapnak, a Szegedi Naplónak és a Szegedi Híradónak is munkatársa volt, majd a háborús katonai szolgálatot követően, 1918-ban visszatért Szegedre. Még az első világháború előtt, Szegeden ismerkedett meg és alakított ki közeli jó viszonyt Juhász Gyulával, majd visszatérése után vele együtt indította el az októberi polgári forradalom z című, politikai, társadalmi és művészeti hetilapját. A lap indításáról két visszaemlékezés is fennmaradt: az egyiket Bibó több, mint 40 évvel a lap alapítása után, 1959. januárjában publikálta a Csongrád Megyei Hírlapban: „A dolog úgy kezdődött (…), hogy ott álltunk Juhász Gyulával 1918 októberében Szegeden a Széchenyi tér és a Kárász utca sarkán. Én, mint félig-meddig leszerelt katona, ő, mint átmenetileg leszerelt lírai költő. Néztük a város véget nem érő hullámzását, a különböző felvonulásokat, a tömegek egyre morajlóbb áramlását, szóval a készülő forradalmat. Ott állt velünk – örökkön bűzlő szivarjával a szájában – Móra Ferenc is. (…) Éreztük: tennünk kell valamit, bele kell vetnünk magunkat az árba, csak éppen azt nem tudtuk, hol és hogyan kiáltsuk oda a világnak: – Mi ketten is itt vagyunk. Mert nekünk, kettőnknek, a költőnek és szépírónak személyes ügyünk volt mindaz, ami előttünk lejátszódott. (…) – Gyulám – mondtam – , lapot indítunk. Kivette szájából a cigarettát, lepöttyentette hamuját. – Mikor? – Három napon belül. (…) Négy nap telt el, az ötödik nap délelőtt tizenegy órakor, hóna alatt hatalmas köteggel, egy tizenhat éves rikkancs bőszült torokkal és fülig nyitott szájjal elordította magát: – Tűz!” E szubjektív visszaemlékezés szép korfestése ellenére egy helyen téved, ugyanis a lapot – a szegedi egyetemi könyvtárban is fellelhető eredeti példányok tanúsága szerint – nem 1918 októberében, hanem december 19-én indították útjára. A lap indítására vonatkozó másik bibói emlék a 60-as 70-es évek fordulóján keletkezett, majd Szenti Tibor Bibó Lajos vallomásai című kötetében jelent meg írásban: „1918 őszén a frontok összeomlásával véget ért a háború. Leszereltem. A hat szörnyű év a hajdani fiatalemberből minden poklot megjárt férfit formázott. Rangomon alulinak tartottam − életkorom rangját értem a szó alatt −, hogy jelentkezzem valamelyik lapnál és kenyeret kérjek. Első utam Gyulához vezetett. Meghatottan fogadott. Bemutatott édesanyjának és bemutatta öccsét. Átesvén a találkozás első örömein és szokásos kérdésein, megpendítettem előtte lapalapítási tervemet.

– Hetilappal indulnánk − mondtam. − Aztán, ha vinnénk valamire, majd meglátnánk a továbbiakat.

Csillogott a szeme.

Mire észrevettük magunkat, nyakig benne ültünk a lapalapításban. Ötlet ötlet után merült fel, rövid kétórás megbeszélés alatt annyi gondolatot pazaroltunk el, hogy utcát lehetett volna velük rekeszteni. Másnap már neki is feküdtünk a munkának. Belőlem lávaként − több salak, mint láng − ömlött hat esztendő felgyülemlett mondanivalója, ő egy nagyobb cikkben kísérelte meg felvázolni a csekélyke, készülő sajtóorgánum irányát, elveit és céljait. A lap a keresztségben a Tűz címet kapta.[1]

A két, ugyanazon személytől, de más-más korszakban keletkezett visszaemlékezés a lap keletkezésére vonatkozóan egymástól eltérő tényeket vonultat fel, vélhetően az évtizedek emléktorzító hatása miatt, ugyanakkor hangulatában nem tükröz semmilyen ellentmondást a két szöveg. Az első évfolyamában három, majd a második évfolyamában tíz számot megélt lap szombatonként jelent meg, 16-18 oldal terjedelemben. Az első számokban többnyire Bibó Lajos főszerkesztő és Juhász Gyula főmunkatárs írásai olvashatóak. „Annak ellenére, hogy eléggé otthonosak voltunk mindketten a társadalomtudomány irodalmában, a lap nem mutatott semmifajta határozott politikai irányt, egyszerűen forradalmárok voltunk.”[2] Nem újságot szerkesztettünk, nem a közvéleményhez szóltunk, nem adtunk programot, ezek helyett sajátos, egyéni mondanivalóinkat akartuk közölni az univerzummal.[3] Mindezen, évtizedekkel később keletkezett, visszatekintő gondolatok ellenére a fokozatosan jobbra sodródó lap publicisztikái, különösen a Bibó Lajos és Juhász Gyula által szerkesztett két hónapban hűen tükrözik az időszak legfőbb kül- és belpolitikai problémáit.

Az első számot percek alatt elkapkodták, majd a lap tábora irodalmi társasággá szerveződött: az első irodalmi estjét a Tűz szerkesztősége 1918. december 21-ére, a második szám megjelenésének napjára szervezte, majd 1919. január 9-től a rendezvény már mint „Tűz irodalmi társaság” szerepelt.[4] „Az első előadást a legközelebbi csütörtöki nap délutánjának öt órájára tűztük ki. A városháza közgyűlési termét zsúfolásig megtöltötte az érdeklődő közönség. Még a karzatokat is roskadásig szállta meg az ifjúság Az első előadást a legközelebbi csütörtöki nap délutánjának öt órájára tűztük ki. A városháza közgyűlési termét zsúfolásig megtöltötte az érdeklődő közönség. Még a karzatokat is roskadásig szállta meg az ifjúság”.[5] Míg az első szám első oldalára Tűz címmel Bibó Lajos írt vezércikket a jogról, szabadásról, boldogságról, a második szám első oldalán Juhász Gyula Dugonics című szonettje olvasható, az első olyan verse, amely a történelmi Magyarország egy-egy területének elszakítása, illetve ekkor még csak megszállása ellen tiltakozott. Mintegy a klebelsbergi kultúrfölény koncepcióját megelőzve, nem fegyverrel, hanem a kultúra és művészet értékeinek felmutatásával kívánja a magyarság jogait elfogadtatni a világgal.

A kezdeti lelkes olvasótáborának fokozatos csökkenésével az eladott példányokból befolyó összeg nem fedezte a lap előállítási költségeit, s a pénzügyi gondokat az 1919 januárjától a belső borítókon megjelenő reklámok sem voltak képesek megoldani. Így februárban Bibó eladta a lapot Zsirkay Jánosnak, bár neve a továbbiakban is szerkesztőként volt feltűntetve lap impresszumában. Bibó utólagos visszaemlékezése szerint a lap szakmailag csapnivalóan rossz volt, ahogy megérkezett Szegedre az antant déli hadserege, a „tüzüket” kioltotta.[6] Bibó Lajos következő állomása a zsurnalisztikában a Szeged és Vidéke lett, ahol szerkesztőként tevékenykedett 1919. december 31-ig, Juhász Gyula pedig elvállalta a színház igazgatását. 1919-ben volt még egy, kisebb sikerű közös vállalkozásuk, melyet Bibó Lajos a következőképpen idéz fel vallomásaiban: „Elvállaltam a Szeged és Vidéke felelős szerkesztői tisztét. Gyula naponta benézett hozzám és csaknem minden számba írt egy elmés, szellemes, csattanós, csípős cikkecskét. De ez a dicsőség sem tartott sokáig. Szeged francia megszállás alá került, de ezzel a történelem megállott a tiszaparti metropolisban. Mi felelős szerkesztők minden reggel ott álltunk, raportra idézve, a francia − tábornoki rangban levő − városparancsnok előtt, aki minden áldott nap a legközelebbi főbelövetés sötét fenyegetésével bocsátott el bennünket. Előfordult, hogy a négyoldalas Szeged és Vidéke csaknem nyomdafesték nélkül, hófehéren jelent meg: két-három utolsó soráig kicenzúrázott üres oldal meredt a gyanútlan olvasóra, amikor kézbevette és kibontotta az újságot.[7] Keserves napokat éltünk, nem volt pénzünk. Hosszas töprengés után végre kisütöttük a mentő ötletet. Elhatároztuk, hogy színiiskolát nyitunk.[8] Öt teljes napon át vártuk növendékeink jelentkezését, és ezalatt az öt nap alatt még csak tévedésből sem nyitotta ránk egyetlenegy leendő nagyság sem az ajtót. Így végződött akadémiai tanárkodásunk, azaz hogy az a fényes kilátásokkal kecsegtető üzleti vállalkozás, amelynek során valamicske készpénzféléhez szerettünk volna jutni. A tetejébe még Gyula 36 fillért − a két trabukó árát − rá is fizette az üzletre.1919 telén az én órám is ütött. Egy hajnalban érkezett az értesítés, hogy a franciák élelmiszervonatán Pestre utazhatom. Annyi időm volt csupán, hogy magamra kaptam a ruháimat és elbúcsúzzam a feleségemtől. Gyulától nem tudtam elköszönni.”[9]

Bibó Lajos 1920-tól Budapesten folytatta publicisztikai tevékenységét: írásait a legnagyobb országos és fővárosi lapok publikálták. Pár év múlva, 1923-ban napvilágot látott első kötete A fáklya füstölve ég címmel, két évvel később pedig már a Nemzeti Színház rendezőjeként nagy sikerrel mutatta be A juss című parasztdrámáját, melynek hódmezővásárhelyi bemutatóján ismét találkozott Juhász Gyulával. A könnyű tollú, irodalmi csoportosulásoktól távol, magányosan író Bibó az 1930-as évektől egyre több lektűrt írt – a kispolgári ízlés kiszolgálására elsősorban megélhetési gondjai kényszerítették. A Horthy-korszak ünnepelt drámaírója 1948-ban visszatért szülővárosába. A magyar paraszti élet legautentikusabb megszólaltatójaként elkönyvelt Bibónak a Rákosi-kor művelődéspolitikusai együttműködést kínáltak fel: meg akarták bízni, hogy írjon a téeszesítésről, amit ő teljesen elutasított, így a hatalom személyét és ezáltal munkáit is károsnak minősítette. Bibónak komoly megélhetési gondjai akadtak: rizst gyomlált, majd térképészek segédmunkásaként dolgozott. Mindeközben folyamatosan írt, ám reménye sem volt arra, hogy valaha ismét publicitást kap. Bár a Vásárhelyi Szó és a Tiszatáj az 50-es évek közepétől újraközölte írásait, két évtized hallgattatás után került újra a művelődéspolitika reflektorfényébe: 1968-ban megjelenhetett a Subások című elbeszélésgyűjteménye. Haláláig napvilágot kapott az Anyám című kötetének újabb kiadása is, és elbeszéléseiből filmeket is készített a Magyar Televízió. Az idős korára látását elveszítő Bibó későn kapta vissza a nyilvánosságot: akkor, amikor már nem volt alkotóképes. Az elszigeteltség éveiben kialakult körülötte egy szabadszellemű, értelmiségi kör, melyet a hatalom rendszeresen megfigyelt, bár politikai témákat közvetlenül nem érintettek, találkozóikon az irodalom és az irodalmi érték volt a központi téma.

Bibó Lajos 1972-ben hunyt el, 28 regényből, 10 drámából, 7 elbeszéléskötetből és többezer cikkből, karcolatból, rövid írásból álló, gazdag életművet hagyva az utókorra. 1990-ben szülővárosa díszpolgárává avatták, hagyatékából pedig gazdag gyűjteményt őriz a Németh László Városi Könyvtár. Ma Hódmezővásárhelyen egy utca neve és egy, a körének tagjai által készített és gondozott, faragott dombormű emlékeztet rá a Kistópart utcában, közel néhai lakóházához.

Megjelent a folyóirat 2018. márciusi számában

Jegyzetek

[1] Szenti Tibor: Bibó Lajos vallomásai. Hódmezővásárhely-Szeged., Lazi Bt., 1999. 79-80. o.

[2] Bibó Lajos: A „Tűz” alapításáról. In: Csongrád Megyei Hírlap 1959. január 18. 4. o.

[3] Szenti i. m. 80. o.

[4] Péter László: Juhász Gyula a forradalmakban. Budapest, Akadémiai Kiadó, 1965. 94. o.

[5] Szenti i. m. 80. o.

[6] Bibó i. m. 4. o.

[7] Szenti i. m. 81. o.

[8] Uo. 82. o.

[9] Uo. 83. o.